Az elmúlt napokban jobban magam alatt voltam, mint az elmúlt pár évben, s nem igazán sikerült túltennem magam a Lou-val való elválásom kapcsán. Valahol megértettem őt, hogy megharagudott rám, de rosszul is esett az, hogy nem számíthattam részéről együttérzésre. Még csak azt sem kérdezte meg, hogy jól vagyok-e, rideg volt, mint egy kőszikla. S bár tudom, hogy megbántottam, akkor is mást vártam tőle. De ahogy a dolgok alakultak mostanában, kezdtem ráébredni arra, hogy köztünk ez talán valóban véget ért, minden szinten. - Madison, már háromszor szóltam amiatt, hogy csökkentsék az osztály költségvetését, és húzzák le a listáról azt, ami nem szükséges, és még mindig nem kaptam meg a listát. Arról nem is beszélve, hogy az elmúlt időszakban nem egy panasz érkezett Önre a kollégáitól - az új főorvos úgy tűnt, hogy mindent bevet ellenem, valamiért nagyon pikkelt rám, de őszintén szólva abban a pillanatban egyáltalán nem érdekelt ő, meg a hülye kérései. A kollégák meg bekaphatják.
- Carson, nem tudok mit lehúzni a listáról, mert minden kell, min csökkentsünk költséget? Kötszeren? Gyógyszereken?
- Engem nem érdekel, hogy min, de ezt meg kell oldani. Holnap várom reggel az irodámban - haragosan villantotta rám a tekintetét, aztán már fordult is sarkon, hogy tovább haladjon. Bosszantó egy alak volt, ráadásul kellemetlen helyzetbe hozott ott a kollégák előtt a folyosón. A plafonon voltak az idegeim, halkan kifújva a levegőt próbáltam megmasszírozni az orrnyergemet, s közben magamban nyugtattam magam, hogy nehogy valami őrültséget csináljak. Már nagyon nehezen viseltem a sok nehézséget, s a legrosszabb az volt, hogy senkivel sem tudtam beszélni a problémáimról. Caroline-t nem avathattam be, mert nem akartam veszélyt hozni a fejére, Lou meg...nos, Lou-t láthatóan nem érdekeltem, hisz az eset óta még csak nem is keresett. Tony meg...vele végeztem egy örök életre. Már a szomszéd macskája sem jött át hozzám, szóval összességében elkeserítő volt a helyzet. Kifújva magam az főorvossal való találkozást követően felpillantottam, s csak ekkor vettem észre, hogy egy-két sérült rendőr kóricál a váróban. Akaratlanul is azonnal a legrosszabbra tudtam gondolni, így a pultban ülő ügyeletes nővérhez léptem.
- Mi történt, hogy rendőrök sérültek meg?
- Valami rablás volt, lövöldözéssel. Egy valaki súlyosan megsérült, és van pár könnyebb sérült is
- Gyerünk a beteglistát, most - siettetve kértem az adatokat, s volt bennem nem kis aggodalom, hogy talán Lou-t is baj érte. Hiába történt köztünk az, ami történt, nem tudtam nem aggódni miatta. S amint megláttam a nevét, azt hogy lőtt sérülése van, s hogy melyik kezelőbe vitték, szinte sietve indultam meg a helyiség irányába.
- Dr. Kane...
- Nem érek rá, később! - intettem le az egyik kollégát, miközben megigazítottam a sztetoszkópom, nehogy kiessen a nyakamból a nagy sietség közepette. A lépteimen már csak akkor lassítottam, amikor megláttam az ablakon keresztül, hogy Lou odabent ücsörög, és egész kellemesen elbeszélget Chloéval. A nyitott ajtóhoz lépve megtorpantam egy pillanat erejéig, s már-már féltékenyen figyeltem kettősüket, mert Chloé mindent csinált, csak épp nem a feladatát végezte. Nem voltam süket, jól hallottam, hogyan próbálta elcsábítani az exemet. - Magának nincs jobb dolga? - végül megtörve a beszélgetésüket, keményen szóltam rá a gyakornokomra, aki meglepetten kapta hátra a pillantását.
- Még össze kell varrnom a sebet...
- Nem kell, a recepciónál vegye fel Mr. Alek kartonját, menjen és vizsgálja meg - adtam ki határozottan az utasítást, miközben nem tudtam palástolni a bennem tomboló feszültséget, mely keveredett a féltékenységemmel.
- Na de Mr. Alek...
- Igen, Mr. Alek hetven éves, és nem valószínű, hogy randizni fog magával. Na gyerünk, siessen, én majd befejezem itt - miután sikerült elhessegetnem a fiatal gyakornokot, átvéve a helyét, magam telepedtem meg a gurulós széken, hogy befejezzem Lou karját. Még mindig ideges voltam, felpillantottam rá, egyelőre azonban nem szóltam, csak megnéztem, hogy mi van a karjával. Szerencsére nem volt vészes. - Úgy tűnik, hogy nem vészes, megúszod pár öltéssel - jegyeztem meg, miközben újra a férfire pillantottam, majd folytattam a munkálatot, orvosi tűt és fonalat ragadtam, hogy megkezdjem összevarrni a férfi vállát.
- Ezt hogy sikerült beszerezned? Igazán jobban vigyázhatnátok egymásra a rendőrségnél, egyáltalán minek vannak társaitok? - dünnyögtem közben, mert hát amiatt is ideges voltam, hogy egyáltalán megsérült.
Mondhatnám, hogy egyszerű napjaim voltak, hogy nem temetkeztem bele a munkába, de annak semmi igazságalapja nem lenne. Jobbnak láttam, ha inkább dolgozok, és megpróbálom elterelni a gondolataim, mintsem ismételten próbára tegyen a varázserőm. Ha egy cseppet is komolyan veszem a dolgokat, nem hatalmasodik el rajtam a vágy, hogy elhagyjam az egyszerű emberek világát, és belépjek egy olyan körbe, ahonnét nincs visszaút. Szóval jelen helyzetben ami itt tartott a földön, az a munkám volt. Anyám pár alkalommal meglátogatott, amit nem tudtam hová tenni nagy meglepetésemben, s majd ráfagyott a képemre a döbbenet, mikor azután érdeklődött, még is milyen nő az esetem, majd leszervezett számomra egy randevút is, amire inkább elmentem, mintsem ismételten a nyakamra járjon, és addig zargasson, míg be nem adom a derekam... Nos kösz Anya... Ennek ellenére egész jól ment a randevú. Boszorkány volt, csinoska... Pár évvel fiatalabb volt nálam csupán. Vörös haj, zöldes szemek, telt keblek, gödröcskék az arcán mosolygás közben. Jól elbeszélgettünk.
***
Gondolataim ezer felé kalandoztak, miközben próbáltam nem lelövetni magam. Jött a hívás, s menni kellett. Folyamatban lévő rablás. Emberek ellen nem szoktam használni az erőmet, meg úgy általában munka terén sem igazán, szóval maradt a fegyverem, és a golyóálló mellényem, ami jelen helyzetben nem sokat ért, hisz a vállamon talált el a fickó, de cserébe mi is leszedtük őt. Engem pedig a kórházba toloncoltak, hiába is ellenkeztem, hogy csak karcolás, és nem lesz semmi bajom, hogyha nem látják el a sebem. Hiszen csak egy felületi sérülésről volt szó. A lényeg annyi, hogy hiábavaló volt minden ellenkezésem. Bevittek a kórházba, ahol némi papírozás után már oda is kerültem az egyik rendelőbe, s egy csinos kis gyakornok lépett be hozzám. Az ajtót nem csukta be egyből. Beszélgettünk, s párszor talán túl bizalmasan viselkedett irányomban, s mivel a karika már nem volt a kezemen, így bátrabban viselkedett. Elkezdte levágni rólam az átvérzett kötést, miközben cincogó hangon kezdett el mesélni, próbálva elterelni a figyelmem. Előre hajolt, kigombolt kötényében, s egy pillanatra láttatni engedte formás kebleit. Kérdezett hát válaszoltam, s közben igyekezett ellátni a sebem, de keze megállt a munkában, s átvette a helyét a beszélgetés. Előtte is láttam már egy bárban, s beszélgettünk is néhány alkalommal. -Nős vagy? - kérdezte, miközben a fiókban katatott. -Hosszú évek óta nem... - feleltem, s közben tovább töltögettem az adatlapot. -Oh...sajnálom... - ám hangja nem az őszinteségről árulkodott. -Ez van... Nem jött össze a dolog. - megvontam a vállam, aztán belé hasított a fájdalom, s rájöttem, ez mennyire nem volt jó ötlet. Lassan visszatelepedett hozzám a megfelelő felszereléssel, tűvel, és sebvarró cérnával, hogy lassanként nekiveselkedjen az ellátásomnak. Persze közben fecsegett, szóval tartott, s elterelte a figyelmem, miközben fájdalomcsillapítót, és érzéstelenítőt adott, bár nélküle is elviseltem volna azt a kis fájdalmat, de nem ellenkeztem.
Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
Mondhatnám, hogy egyszerű napjaim voltak, hogy nem temetkeztem bele a munkába, de annak semmi igazságalapja nem lenne.
