Az igazat megvallva, nem értettem ezt a fene ellenkezést, hiszen ha szigorúan vesszük a dolgokat, az ég világon semmi közünk nem volt már egymáshoz. Persze hízelgő volt maga a gondolat, és a tudat is, hogy ennyire aggódik értem, de még is úgy éreztem, ehhez semmi köze nem lenne, de ezt még sem tettem szóvá neki.
-Igen tudom. Itt viszont lassan megőrülök, szóval igen. Elmegyek, és beszélek Collins -al. - jegyeztem meg, s közben folytattam az öltözködést.
Tisztában voltam vele, hogy tegnap még nem voltam a legjobb formámban, ahogy ez a jelen helyzetben sem volt épp a legigazabb rám nézve, de még is úgy gondoltam, meg kell szabadulnom ettől a helytől, és ettől a szagtól. Sosem szerettem a kórházakat. Főleg nem akkor, ha nekem is idebent kellett rostokolnom.
Közben tovább öltöztem, s igaz pici segítség képen használtam a képességemet is, s így kevésbé volt fájdalmas a dolog.
Mikor közölte, megy és beszél Collins-al, csak vettem egy nagyobb levegőt, és megingattam a fejem.
- Úgy sem tudlak lebeszélni erről. - forgattam a szemeim, s mire visszajött a doki után, addigra már felvettem a cipőmet is rendesen, s immár talpig díszben vártam a dokimat.
-Üdv Doki! - köszöntöttem én is, majd Madison-ra emeltem pillantásom, aztán vissza a sebészemre. - Remek...és mikor mehetek majd dolgozni? Megelégszek az akták tologatásával is… - tettem hozzá, bár abban is biztos voltam, hogy a főnököm sem rajongana azért a tényért, hogy újfent dolgozni szeretnék, ráadásul úgy, hogy még gyógyszereket is kell szednem, ami már egy másik kérdés, hogy befogom e szedni egyáltalán.
Aztán a doki közölte, hogy még várjam meg a papírjaimat, és még jönnek hozzá a receptek is, s utána mehetek is, ami a legjobb hír volt az elmúlt napokban.
Mikor Madison felajánlotta, hogy hazavisz, vettem egy nagyobb levegőt, és a csomagomra pillantottam.
- Nem akarok a terhedre lenni. Majd hívok egy taxit... - ő persze közben még magyarázta, hogy be kell tartanom amit Collins mondott, s arra csak egy bólintással feleltem, majd felvontam szemöldököm, s arcomon egy fél mosoly suhant át.
-Bármivel működik, bárhogyan. - jegyeztem meg, s közben lélektükreibe fúrtam kékjeimet. Szerencsére nem volt behatárolva, hogy csak egy két dolgot lehet lebegtetni, hisz akkor a múltkor azt a vérszívót sem tudtam volna a magasba emelni, s bizony talán elhamvasztani sem, de ezt a tényt inkább megtartottam magamnak, hiszen sem fárasztani nem akartam, sem pedig lezsibbasztani az agyát a mágiával kapcsolatban.
-Betartom amit a doki mondott. - azt nem tettem hozzá, hogy anyám fog erre figyelni, hiszen neki már előző nap említettem, hogy bizony én saját felelősségre haza megyek. Arról hallani sem akart, hogy a saját lakásomra menjek, s mivel egy elég makacs asszonyról volt szó, így meggyőzni sem álltam neki, hogy már pedig jó lesz nekem egymagamban is.
- Visszajövök az ellenőrzésre, jófiú leszek, és mindent betartok amit mondott. Így jó lesz?-  kérdeztem, még mindig őt figyelve.
Aztán kopogtatás hallatszott az ajtón, s a következő pillanatban Anyám egyik soffőrje lépett be az ajtón.
-O'Connell úrfi! Az édesanyja küldött Önért. - olyan egyenes tartással állt ott, mintha karót nyelt volna.
Megköszörültem a torkom, és bólintottam.
-Köszönöm Nigel! - szólnom sem kellett, s már ment is a táskámért, majd a kezembe adta a kabátomat. - Vigyázz magadra Madi! - finoman simítottam meg arcát, már ha hagyta, majd elindultam kifelé, s a papírjaim átvétele után már el is hagytk a kórházat.

Nem akartam tovább ezen a helyen lenni. Valahogy az egész olyannak hatott, mintha fogoly lennék ebben az átkozott korházban.
Eltelt némi idő, mire az egész kezdett elviselhetővé vállni. A nyomás a mellkasomban, a bordáim feszülése, ami még azért a levegővételek alkalmával okozott némi kellemetlenséget, ám úgy éreztem ezek a fránya gyógyszerek teljesen eltompítanak, és nem vagyok önmagam.
Valami mintha megváltozott volna. Valami mintha nem ugyan olyan ütemben haladt bennem, mint amilyennek lennie kellene.
Míg Madison aludt, én felvettem a nadrágom, s épp azon morfondíroztam, vajon az ingem is magamra kapjam, s keressem e meg Collins-t , hogy saját felelősségre elhúzok a kórházból, mondván sok dolgom van.
Akadnak bűnözők még mindenfelé, akiket le kellene fülelni.
Madison ébredése után, a mozdulatban megálltam, s csak ültem ott mellette, arcomon kedves mosollyal, hisz még is csak itt töltötte az estét mellettem, azon a kényelmetlen széken. Komolyan mondom, jobban aggodalmaskodik miattam, mint mikor még házasok voltunk. És az a fránya zöldszemű szörnyeteg is elkapja, ha csak Claire szóba kerül, pedig tényleg talán ő lenne az esélyem a normális életre.
Kedves volt, és bájos. Sosem tolakodó. Nem kapott sikítófrászt, ha esetleg varázsoltam a közelében,  s talán még én magam is bátrabban nyúltam a képességeim felé, mint sem Madison mellett.
Ő mellette, visszafogottabb voltam, mintha egy élő szájkosara lenne a képességemnek, és a bennem megbúvó kettősségnek.
Mintha mellette a bennem feszülő ellentmondások megszűntek volna létezni.
-Itt. - nem vittem túlzásba a magyarázkodást, miszerint itt aludt mellettem. Megbombázott hirtelen pár kérdéssel, de nem is vártam kevesebbet tőle. - Megkeresem Collins-t, és hazamegyek. Dolgoznom kell Madison. Rengeteg dolgom van. - adtam meg a választ, s már keltem is fel, hogy felügyeskedjem magamra az ingemet is, ami valljuk be kicsit nehezebben ment a sérült vállam miatt, de igyekeztem megoldani a problémám segítség nélkül.
Végül, mivel csak mi ketten voltunk odabent, némi mágia segítségével felügyeskedtem magamra az ingem, de összegombolni nem álltam neki, hisz majd Collins-nál úgy is vár rám néhány vizsgálat, meg vérvétel, és hasonló finomságok, mire rábólint majd, hogy elmehetek.
Igaz terepre nem mehetek majd még egy darabig, de a papírmunka is ezerszer jobb, mint idebent rohadni a kórházban, és ezen az sem segített, hogy annyi látogatót kaptam mostanában.
-Tudom, hogy nem támogatod az ötletet… - tettem még hozzá, miközben odamentem a szekrényhez, és előkerestem a cipőimet, amiből persze Anya volt olyan kedves, és hozott nekem másikat, mondván a régit még egy hajléktalannak sem adná oda. Nyilván a tűzre vetette, de ez a tény annyira nem érdekelt, s miután helyet foglaltam egy másik széken, elkezdtem felhúzni a cipőm.

Az igazat megvallva, nem igazán értettem, egy kézfogást minek ennyire túl reagálni. Esetleg ha időközben megnősültem volna újfent, vajon azt is ennyire nehezen viselte volna? Nem mondom, hogy nem szerzett vele kellemes perceket, s még egy kicsit élveztem is volna a dolgot, ha nem érzem úgy, hogy a mellkasom ki akar szakadni a helyéről, szóval inkább hagytam az egészet annyiban, s csak a szemeim forgattam, aztán megingattam a fejem.
-A féltékenység rusnya egy szörnyeteg… - morogtam válaszképpen.
Aztán megemlítettem neki, hogy Claire meg akarja ismerni, s itt érkezett meg a következő kiakadás. Lassan több drámában lesz részem, mint egy szappanoperában. Vajon vissza fogom sírni valamikor is, mikor egyáltalán nem kereszteztük egymás útját, vagy éppen megmaradtunk abban a státuszban, hogy néha csillapítjuk a feszkót egymás társaságában? Nos, semmi sem kizárt, szóval bármi lehetséges alapra helyeztem a dolgokat.
-Tudja, hogy a nejem voltál. - adtam meg a rövid választ. Hogy Caire-nek mi is a szándéka ezzel kapcsolatban, az meg legyen csak az ő dolga. Abban azonban biztos voltam, hogy nem fogja annyiban hagyni a dolgot, s mindenképpen találkozni akar majd Madison-al.
Aztán közöltem vele, hogy odáig van értem, és ő erős tagadás helyett, inkább csak szurkálódott, szóval kezdtem tisztában lenni vele, hogy bizony- bizony ott lappang az a még mindig szeretlek mondat az elméje mélyén.  
Megszédültem olyannyira, hogy szinte ülni se tudtam rendesen, már-már attól féltem leesek onnan, erre elkezdett gúnyolódni. Nos, annyira nem örültem neki, s lassan kezdtem azt hinni, tényleg többre mennék egy kis mágiával, mint hogy várjam a csodát a gyógyszerektől.
Aztán megjegyeztem neki, mit is vettem észre az ő dokihaverjával kapcsolatban, ami neki meglepő módon fel sem tűnt, vagy éppen csak engem akart hülyének nézni, szóval hagytam is annyiban a témát. Valamiért nem akartam vitatkozni, és folytatni azt a kutya macska harcot tovább.
-Ha te mondod! - jegyeztem meg inkább, de aztán még is hozzá tettem. - Az nem jelent semmit. Figyelj picit jobban, és észreveheted, hogy bizony a kedves megnyilvánulásaidat úgy értelmezi, szabad a pálya. - aztán megvontam a vállam. Természetesen mi más is történhetett volna, mint hogy a sebeim, és maga a mellkasom majd kiesett a helyéről. A fájdalom nem volt semmi, de szavak nélkül reagáltam rájuk pusztán, némi kapaszkodással.
Tény hogy a nővér elvégezte a dolgát, ám talán Madison-nak abban is igaza volt, hogy nem a legtökéletesebben. Beszélgettem vele, s nyilván elterelődött a sebeimről a figyelme, ám mégsem akartam, hogy ebből neki gondja legyen.
-Kikezdeni? Ugyan már! - morogtam, aztán próbáltam kissé magamnál maradni, de mint azt sejteni lehetett, bizony ez a cucc, eléggé képes volt hazavágni mindent. Már-már nem is tudtam arra figyelni, hogy Madison mit mond.
-Igen igen… emlékszem. Nem kell a számba rágni. Történt néhány dolog, eltelt némi idő. - ismételten elhallgattam egy időre, mert lassanként bizony kezdett beütni a cucc, s közel éreztem ahhoz, hogy lassan kiütöm magam, ami meg is történt.
Eldőltem, s hogy aztán mi történt, arról fogalmam sincs.
Miután másnap felébredtem, ért egy aprócska meglepetés. Madison… Ott feküdt az ágyamra dőlve, miközben a székben aludt, és a kezemet markolászta. Elmosolyodtam, aztán finoman megcirógattam a kezét. Felültem, lelógattam a lábam az ágyról, s úgy cirógattam meg az arcát.
Vettem egy nagyobb levegőt, s nem sokkal később már az ágyam mellett álltam, és magamra vettem, a nadrágom, amiben nos kissé ki is purcantam.
Hogy miért nem tudunk mi is olyan jól regenerálódni, mint egy vámpír. Megtámaszkodtam az ágyon egy pillanatra, majd visszaültem, mielőtt még ő kinyitotta volna a szemét.
-Szia… - kissé még pihegtem, ám merőben jobban voltam mint tegnap, és legszívesebben hazamentem volna.

Halványan elmosolyodtam. Azért egy cseppet imponáló volt számomra, hogy ennyire  féltékeny egy apró kézfogás miatt.
- Kezdetektől fogva ilyen közvetlen. - egy pillanatra elhallgattam, majd folytattam. - Megszeretne ismerni téged. - tettem hozzá kedves hangnemben, hiszen beszéltem róla Claire-nek. Persze közben kértem egy adag fájdalomcsillapítót is, hiszen a mellkasom rettenetesen sajgott, mintha éppen ki akarna szakadni onnan. Természetesen felfogtam az egészet annak, hogy a jó előbb elég hirtelen mozdultam, s az okozhatta a problémát.
Engedelmesen tettem le testem mellé a karjaimat, s hagytam, had nézze meg a kötéseimet, aztán kicsit gondolkodtam.
- Volt bent… - feleltem némi gondolkodás után. Közben persze ecseteltem neki a gondolataimat, s igyekeztem közben nem leszédülni a helyemről, hisz ismételten túl gyorsan mozdultam. Megkaptam a fertőtlenítést, s közben kérdést is a kérdésemre. Vettem egy nagyobb levegőt, de cserébe ismét csak némi fájdalmat kaptam. Azok a fránya bordák… Akkor nem nyilalltak ennyire, mikor a kollégáim voltak itt, és igyekeztek oldani a feszült légkört.
- Hosszú utat tett meg, hogy megnézze mi van velem Madison. - magyaráztam, s közben hagytam had serénykedjen szépen azzal a kötéssel, s közben még a nővér is bedugta a fejét, s hozta a csillapítómat, aminek kifejezetten örültem. Igaz kissé tompa leszek tőle, de remek anyag volt, s segített a fájdalmaimon.- Mondtam én, hogy odáig vagy értem… - jegyeztem meg, s közben bizony már meg kellett kapaszkodnom az ágyam oldalában. Ennyira vacakul talán még nem éreztem magam életem során, vagy csak szimplán nem emlékeztem rá, de nem kezdtem el nyavalyogni. Ám mintha csak érezte volna mi a gondom, biztosított afelől, hogy nemsokára megkapom azt a vackot, és jobb lesz majd.
-Sérült vagyok, és nem vak… finom érintések, simítások, és nem hessegeted el, szóval nincs ellenedre, vagy nem a-képpen fogod fel a dolgot. Ha én ilyesmit csinálnék a munkahelyemen, a nyakamba varrnának egy zaklatást. - ecseteltem, aztán most már két kézzel kaptam meg az ágyat, s inkább visszadűltem a párnára, mert nem bírtam tovább ülni. S mintha épp végszóra történt volna, a nővér visszaért, s ott volt a kezében a várva várt csillapító is, ami majd igaz nem tünteti el a problémámat, de elfedésnek tökéletes lesz. Akkor majd csak azzal leszel elfoglalva, hogy milyen bódult vagyok, s maga az egész  hercehurca nem fog érdekelni.
-Ha a beszélgetés elcsavarásnak számít… - megvontam a vállam, s csak utána jöttem rá, hogy ez nem volt jó ötlet. - Volt bent… átcserélte a kötést… beszélgettünk, ő nevetgélt, adott némi koktélt, aztán távozott. - feleltem őszintén, majd ha még ott volt mellettem, finoman megfogtam a kezét. Már ha hagyta. - Madison...ha ennyire zavar ez az egész… akkor ha felvillantom azt amit tudok… vajon frászt kapnál tőle, és elmenekülnél, vagy elfogadnál vele együtt?
Túl sok volt a beszéd, s a levegő egyre kevesebb. Mintha valaki ráült volna a tüdőmre egy pillanatra, így aztán elhallgattam, s igyekeztem mély nyugodt levegőket venni.
Nem estem pánikba, mielőtt még félreértés történne, egyszerűen csak olyan érzés kerített hatalmába, hogy nekem most be kell csuknom a szemem, és pihennem kell. Sokat kell pihennem. Nagyon sokat. Pillanatok alatt sötétült el előttem minden, s a világosság helyét átvette a csend, és a sötétség. Béke volt.

Claire a búcsupuszi után el is ment. Nem ellenkezett, hogy márpedig ő akkor is maradni szeretne. Inkább engedelmesen elment onnan, ami lássuk be, eléggé imponáló volt a részéről.
Aztán tekintetem Madison-ra tévedt. Megingattam a fejem, aztán leengedtem kezem a mellkasomról.
Megdörgöltem az arcomat, aztán az igazat megvallva legszívesebben felkeltem volna onnan, de tudtam annak nem igazán örülne, s talán még meg is találna csapkodni.
Az a kis idill, ami az elmúlt napokban felütötte a fejét, mintha nem is létezett volna.
Nem telepedett oda hozzám, csak megállt az ágyam végében, s a korlapot markolászta.
-Értem… szóval akkor még maradnom kell egy darabig. - elhúztam a számat, hiszen utáltam ezt a fekvést már. Legszívesebben elmentem volna innen, hogy a saját ágyamban feküdhessek, bár akkor nyilván tennék valami butaságot, és ismét itt kötnék ki, szóval, talán tényleg jobb ha alapból itt maradok.
-Tagadnod is kár. Jobban aggódsz miattam, mint mikor házasok voltunk Madi… - kicsit feljebb toltam a párnámat, majd igyekeztem úgy pozíciót váltani, hogy a lábam ne mozogjon nagyon, hiszen az még mindig elég rendesen fájt. Akár csak a nagyobb levegővételek, de erről valahogy nem akartam beszélni, csak talán a mellkasomon pihentetett kezem volt árulkodó ezzel kapcsolatban.
- Pedig érdekel. - megvontam a vállam, aztán felvettem a poharam, s ittam pár kortyot, majd rá emeltem tekintetem. - Néhány randi volt csupán eddig igen. Kedves lány, és gondoskodó. -aztán nyögtem egyet, s odakaptam kezem a mellkasomhoz, ahol a golyó eltalált. Hirtelen mozdultam, s elég alaposan belenyilallt a fájdalom. - Hogy hányadán állunk?  Kíváncsi lennék rá én is. Figyelj… nem lehetne, hogy adsz előbb egy kis fájdalomcsillapítót, és aztán beszéljük meg a dolgokat? - tudakoltam, hiszen az a mozdulat láthatóan nem volt épp a legtökéletesebben kivitelezett, hiszen még mindig ott maradt a sajgás a nyomában, és a nehézkes levegővétel is megmaradt, akár csak a fejfájás.
-Érnék vele valamit, ha azt mondanám még mindig Szeretlek, és fontos vagy nekem? Hogy beleőrülök ha nem látlak? Hogy úgy gondolom, hiba volt elmenekülni a felelősség elől, és elválni? - kérdeztem, miközben lehunytam egy pillanatra szemeim, majd újfent rá emeltem tekintetem.
Nem volt hazugság, de még csak jóindulatú füllentés sem. Valóban odáig voltam érte, s az elmúlt időszakban gyakrabban jutott az eszembe mint azt kellett volna. Talán tényleg el kellett volna felejtenem, és rendesen továbblépnem azok után, hogy szörnyetegnek titulált, de valahogy nem ment.
Akkor is ott maradt egy láthatatlan szál közöttünk, s ha a közelemben volt, valahogy nyugodtabb voltam én magam is, s nem akartam felgyújtani az egész várost a benne élő összes emberrel együtt. Akkor nem akartak a gondolataim és a sötét mágia hívó szava maga felé fordítani. Akkor bőven elég volt az a hatalom amivel rendelkeztem,s nem akartam rájönni a halhatatlanság titkára sem.
- Mi van veled és Collins-al? - tettem fel a kérdést, miközben köhögtem párat, s igyekeztem rendesen felülni, hogy azért levegőt is kapjak végre.

Anya egy darabig még ott volt a dokival, majd elment, s hozott pár dolgot nekem. Én addig  mi mást is tehettem volna, ott feküdtem az ágyon, ami akkor egy cseppet sem érdekelt, hogy kényelmes e. Sokkal fontosabbnak éreztem, hogy megkapjam a vizet.
Madison a kezem szorongatta, s úgy gondoltam, szinte el sem akarja engedni. Nézzenek csak oda… talán még sem vagyok akkora szörnyeteg a szemében?
Aztán csak megkaptam a vizet. A felülés nem ment, s fel is nyögtem mikor próbálkoztam vele, így vissza is ejtettem magam az ágyra, majd a szívószállal, és némi segítséggel ittam néhány kortyot, ami nem is volt olyan könnyű művelet.
Aztán elvette kezem a mellkasomról, ahol megnyomkodtam magam, s elkezdte magyarázni mi is történt velem. Közben lecsuktam szemeim, s lelki lélektükreim előtt felrémlett az esemény. Elhúztam a szám, majd megdörgöltem arcom, s visszaejtettem kezem testem mellé.
-Szuper… - mondtam csak ennyit kinyitva a szemem, majd ő megjegyezte, hogy tényleg megfojtana, mire elé állítottam a puszta tényeket, s ő bizony nem ellenkezett velem. Halvány, s gyenge mosoly szaladt át az arcomon, s közben lehunytam szemeimet. Fáradtabb voltam mint valaha.
Arra még nagy vonalakban emlékszem, hogy anya bejött hozzám, s magyarázni kezdte, hogy hozott nekem pár cuccot. Pizsit nem talált, így vett egyet, s mivel tudta, hogy utálom az átlag pizsiket, így pólót, és melegítőnadrágot hozott. Hozott egy kényelmes párnát, s néhány könyvet a számomra, amit persze csak a következő napon fedeztem fel.
Párszor azért megzaklattak az este folyamán, s figyelték a gépeket, hogy minden rendben van e velem.
A gyengeség nem igazán akart múlni hosszú ideig.
A napokban meglátogattak a kollégáim is. Hoztak egy két dolgot. Lufikat, és egy plüs macit is kaptam, rendőr ruhában, ami megmosolyogtató volt. Igyekeztek nagyon nem nevettetni, de hát az egy ilyen társaságnál elég nehezen jön össze. Olyankor mindig a mellkasomhoz kaptam a kezem, s próbáltam visszatartani a nevetést. Bria rendszeres látogató volt. A fejébe vette, hogy az ő hibája ez az egész, hiszen ő nem erősködött a mellény miatt, és ő volt az, akit védtem. A jelek szerint, jól végeztem a dolgomat.
Anya rendszeresen jött hozzám, s ezzel egy olyan oldalát ismerhettem meg, amit egész kicsi korom óta szinte egyszer sem tapasztaltam meg.  Kedves volt, és gondoskodó. Azt sem tudta, hogyan tehetné egyszerűbbé a mindennapokat, akár csak a nővérek, amikkel rendszerint kedvesen viselkedtem. Egy egy fájdalomcsillapító adagolás, és vizsgálat után, talán még szerelmet is vallottam...
Persze folyamatosan járkált hozzám Madison is, s sütött róla az aggodalom. Tagadhatatlan, hogy nem hültek ki az érzései, de ezen nem kezdtem el elmélkedni.
Collins doki gyakran jött. Mondjuk a fickó a mai napig nem volt a legszimpatikusabb, de megmentette az életem, szóval részemről kapott egy piros pontot. Mindig is úgy gondoltam, hogy valami van közte és Madi között… vagy ha éppen nincs, akkor bármikor lehet.
Aztán egy nap, mikor már azt fontolgattam, hogy saját felelősségre le fogok lépni a kórházból, beállított Claire.
Aggodalmaskodott persze ő is, s magyarázkodott. A kezem markolászta, s én kedvesen pillantottam vissza rá, s viszonoztam a kézfogást annak ellenére, hogy tényleg csak pár randevún voltunk túl.
Az igazat megvallva semmi kedvem nem volt elmenni Vermontba. Csodás volt a birtok, s meg sem tudom mondani mikor voltam ott utoljára, de nem akartam.
Vettem egy nagyobb levegőt, ami még mindig okozott némi fájdalmat, s csak azután feleltem neki.
-Már sokkal jobban vagyok...jók a dokik, és remek anyaggal látnak el. - poénkodtam kicsit, s azzal a mellettem lévő infúziós állványra pillantottam. - Kedves, hogy eljöttél. - a kis kiruccanásra inkább nem szóltam semmit, csak hümmentettem egyet, s kezem mellkasomra tettem, hiszen épp belehasított a bordámba. A lábamról már nem is beszélve, ami csodás gipszben ékeskedett. Hogy miért nem adott nekünk is Hecate anya gyors regenerációt, és örök életet, arra még egyikünk se jött rá…
Aztán Madison lépett be az ajtón. Elmosolyodtam,  s ez a mosoly bizony őszintébb volt mint, mint amit Claire kapott.
-Ami azt illeti, a mellkasom rémes jelen pillanatban… - ismét odaemeltem a kezem, s kissé megtapogattam azt. - A fejem.. néha szédülök ülés közben. Többet tudok ébren lenni, de hamar elfáradok… - soroltam a dolgokat ha egyszer már megkérdezte. Aztán közölte, hogy letelt a látogatási idő.
Claire felsóhajtott, majd elszomorodott az arca.
-Jól van… Édesem, akkor majd holnap bejövök megint! Pihenj sokat! - azzal odahajolt hozzám, s homlokon csókolt, majd fogta a táskáját és kiment.
Nem állt neki akadékoskodni, hogy de hiszen csak néhány perce jött.  Szót fogadott, s elment.
-Kicsit sokat aggodalmaskodsz mostanában… - pillantottam Madison felé, miközben ismét a mellkasomat dörgöltem meg. Nem épp kellemes érzés volt. - Szerinted haza engednének saját felelősségre? Igaz még csak egy hét telt el… - visszadűltem a helyemre, s egy pillanatra lehunytam a szemeim. - Nehéz napod volt mi? - néztem végig fáradt arcán, amin persze ott virított a féltékenység szikrája is, ami egy cseppet imponált.

Hogy szerencse e vagy sem, azt Elen nem tudta volna megmondani, csak annyiban volt biztos, hogy egyetlen fiacskája mindig dacol az ő akaratával, és folyamatosan úgy dönt, nem hajlandó elfogadni születési státuszát, és azt az életet követni, amit a sors neki szánt. Volt menye megjegyzésére vágott egy fintort, majd megdörgölte orrnyergét.
Hát nem elég, hogy izgul a fiáért, de még ezzel a nőszeméllyel is vitatkoznia kell.
Vett egy nagyobb levegőt, aztán tekintetét Madison-ra emelte.
- Elgondolkodtál, vajon rajta ki is az aki árt neki Kedvesem? - tette fel a kérdést, de pontosan nem mondta el mire is gondolt, hiszen tudta ő jól, miféle jelzőt kapott meg a doktornőtől nemrégiben szeretett gyermeke.
Lassanként a telefon bizony odakerült a kezébe, hogy akkor megy, és mindent megtesz annak érdekében, hogy a fia megkapja a legkényelmesebb dolgokat, és ne kelljen abban a pizsamának nevezett vacakban lennie, aztán csak leengedte kezét Madison szavaira, s visszacsúsztatta a teljesen kikapcsolt készüléket a táskájába.
Már épp készült volna mondani valami frappáns választ, mikor felharsantak a gépek hangjai.
Abban a pillanatban úgy érezte a szíve kihasad a helyéről, s menten elájul a riadalomtól. Sokáig csak állt ott szája elé tett kézzel, remegő tagokkal, aztán egy idő után leroskadt egy székre, s csak akkor pillantott fel, mikor Dr. Collins odament hozzá.
Bólintásokkal jelezte csupán, a könnyeivel küzdve, hogy bizony tudomásul vette a dolgokat, aztán megköszörülte a torkát, és olyat tett, amit nem sűrűn szokott idegenekkel. Megölelte az orvost.
-Köszönöm Doktor úr! - hangja kissé még remegős volt, de végtelenül őszinte. -Mikor mehetek be hozzá? Esetleg hozhatok neki pizsamát kényelmes párnát? - kérdezte miközben elengedte a doktort, s megtörölte óvatosan szemeit, majd orrát.

A nagy zsongás, és nyüzsgés után lassan minden elcsendesedett. A vinnyogás abbamaradt, s az a vacak is kikerült az orromból. Látásom még nem volt a legtökéletesebb az éles fények miatt, s talán fel sem fogtam igazán mi is történik velem. Kis idővel később a doki vizsgálgatott. Hallgatózott, aztán lámpával világított a szemembe, s az ujját mozgatta szemeim előtt.
Beletelt  némi időbe míg fókuszálni tudtam, de talán sikerrel jártam.
Aztán feltűnt a látóteremben Madison arca. Könnyes volt a szeme, s egyre a kezem szorongatta. Mondtam volna valami frappánsat, de ugyebár a sivatag a számban jobban érdekelt. Az ágyam melletti kis asztalka felé pillantottam.
-Adnál egy kis vizet? - nyeltem párat, de nem sokra mentem vele igazság szerint. Lecsuktam szemeim, s vettem pár nagyobb levegőt, ami belegondolva nem volt a legjobb ötlet. Kezem mellkasomhoz emeltem, s megtapintottam ott ahol a nyilallást éreztem. Csak nagy vonalakban derengett mi is történt velem.
Gyengének éreztem magam, s csak aludni akartam. Pihenni, és aludni. Még a frappán megfoglak fojtatni szövegre sem volt kedvem válaszolni, pedig biztos valami frappáns szöveggel álltam volna elő, ám arra most valahogy nem futotta.
- Hiányolnál… - hangom elég erőtlen volt, s kissé karcos a jó előbbi csőtől. - Mondtam én, hogy szeretsz… - mosolyodtam el halványan, majd ismét lehunytam szemeim, de még nem aludtam el.

Megvárta, míg Madison végez a mondandójával, s csak utána szólalt meg. Higgadtnak látszott, s még tekintete sem árult el semmit sem. Mintha teljesen hidegen hagyta volna az amit a másik mond, vagy éppen csak annak a jelenléte hagyta volna hidegen, vagy éppen emberszámba nem vette volna. Bár ez az ő esetében sosem volt tudható.
-Sosem tette azt amit mondtam neki. Ellenben ha azt tette volna, nyilván Te, sosem nevezhetted volna magad Mrs. O’Connell – nek Drágám. - ezt az utolsó szót képes volt úgy kimondani, hogy az illető, akinek ezen szavak szóltak, bizony lehervadna a mosoly az arcáról.
Elen tudta, hogy sokat magyarázott a fiának, s próbált a lelkére hatni, hogy őrizze meg a tiszta vérvonalat, inkább vegyen el egy okos boszorkányt, de Lou hajthatatlan volt. Nem hagyott fel a Madison-nak való udvarlással. Talán még jobban folytatta a dolgot, s Elen úgy érezte, ez bizony csak azért volt, hogy őt bosszantsa.
Ellenben, ha kicsit mögé nézett volna a dolgoknak, nyilván észrevette volna még ő maga is, hogy mennyire boldog a fia amellett a nő mellett.
Aztán minden megromlott. Elhidegülni nem hidegültek el, de a titkok, és a rengeteg veszekedés, amiket sosem beszéltek meg.
-Valóban lehetne… de azzal, hogy mi lehetne kár is foglalkozni. - jelentette ki ellentmondást nem tűrő hanglejtéssel. , aztán szép lassan előszedte a telefonját, s bizony a válasszal nem volt elégedett.
- Igen… nem is viszem el innen! Doktor Collins biztosított róla, hogy minden rendben ment a műtét során! - jelentette ki, s közben ismét fia felé pillantott, majd abban a pillanatban megállt benne az ütő. Arca elfehéredett, s szája elé kapta kezét. Őszinte riadalom költözött arcára, mikor felhangzott a gép éles visítása.


Olyan volt, akár egy gyors villanás. Lassan kezdett világosodni minden, mintha egy álom nélküli álomból tértem volna magamhoz. Kába voltam, szinte alig láttam ki a szemeimen, s ha ez nem lett volna elég, ráadásképpen még fáradt is voltam, mintha nem épp az imént keltem volna fel.
Kezemmel megérintettem arcomat egy pillanatnyi ideig. Fájdalmat nem igazán éreztem, hála a gyógyszereknek, de az a tompaság, nos az nem volt semmi.
Aztán hirtelen éles visító hang ütötte fel a fejét, mert valami vacakot az előbbi mozdulattal sikerült leszednem magamról.
Mozdulni nem igazán tudtam, hiszen tele voltam kötésekkel, s varratok is díszelegtek rajtam.
Pillanatok teltek el csupán, s már is rohantak be az orvosok, nővérek, mindenki aki csak a közelben volt, s mivel fáradt voltam, s szemem visszacsuktam, bizony kezdett hatalmas lenni a pánik, egészen addig, míg az egyik ott lévő kezét meg nem fogtam.
Akkor eszméltek rá csupán, igazán, hogy bizony magamnál vagyok.
A szám ki volt száradva, majdhogynem olyannak éreztem mintha sivatag lenne a nyelvem, de ami igazán zavart már így az elején, az a nyomorult cső ami le volt dugva az orromon, hogy meglegyen a  megfelelő oxigénellátás.
Mikor megpróbáltam kiszedni azt onnan, valaki lefogta a kezem, s magyarázott valamit, de annyira még nem voltam magamnál, hogy fel is fogjam.



Szívesen berohant volna, s őszinte pánikolásal közölte volna a dokikkal, hogy a kisfia életéről van szó, és neki mellette van a helye, de egy nagyobb darab ápoló nem engedte be.
Beharapta alsó ajkát, s idegesen tolta el magától a fickót, majd olyat tett amit nem igazán szokott.
Szemei könnybe lábadtak, s majdhogynem elsírta magát, mikor észrevette, hogy a fia bizony mozog, s magánál van. Akkor aztán leroskadt egy székre, s csendesen várakozott.
Hiába volt látszólag rideg érzelemmentes nőszemély, a gyermekeit mindennél jobban szerette, s a tény, hogy elveszítheti egyetlen fiát, bizony a szívéig markolt.

-Bizonyára! - jegyezte meg, miközben bólintott egyet, s továbbra is a fiát figyelte az ablakon keresztül. A megjegyzésre  felszaladt a szemöldöke, s egy pillanatra még össze is szorította ajkait, s csendben várta, mikor is köt bele a másik, s a várt szóváltás nem is maradt elmondatlan.
- Valóban. Isabelle nagyon kedves lány… - elhúzta a száját egy pillanatra, majd picit ismét szorított az ajkain. - Miből gondolod, hogy nem lenne mellette boldog? Talán duruzsolnál a fülébe, hogy ismételten keresztbe tegyél a kapcsolatainak? - karba fonta karjait, aztán leengedte teste mellé, s nyugalmat költöztetett vonásaira.
Nyugodtan álldogált egészen addig, míg rá nem lett pirítva. Egész addig olyan volt, mint egy szokványos kis beszélgetés, majd lehúzta orráról a rajta felejtett szemüveget, s megvonta a vállát. Próbálta nem meghallani ezeket a szavakat. S persze mindig az fáj a legjobban ami igaz, így ez sem hagyta érintetlenül.
- De! - jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. - Ha nem ezt a munkát végezné, nem lenne semmi probléma. Nem feküdne azon az ágyon! Ha Te nem kerültél volna a képbe, nem szégyellné azt ami! - meglepő módon, bár tőle nem szokatlanul, végig higgadt volt a hangja. Nem kiabált, nem emelte fel egy pillanatra sem a szavát. - Előtte sem volt kibékülve önmagával, de aztán még jobban… -nem folytatta. Helyette inkább jobbját megtámasztotta az ablakon.
-Beszélnem kell az Igazgatóval… -jelentette ki, s közben Madison – ra emelte a tekintetét. - Bent van most? - tette fel úgy a kérdést, mintha az előbbiek el sem hangzottak volna. Úgy érezte, beszélnie kell vele, s intézkedni, hogy bizony az ő fiának mindene meglegyen, s ne azt a kórházi kosztot kapja, vagy esetleg egy kicsit jobban.
Megdörgölte orrnyergét, aztán vett egy nagyobb levegőt. Kezdett elege lenni ebből az egészből, s hogy nem kapott választ elég gyorsan.
Így aztán előszedte a telefonját, hogy akkor kimegy az intenzívről, és telefonál egyet, de még nem hagyta el a részleget, sem a fia kórtermét.
 

Semmi… béke és nyugalom, egy álomtalan álomban. Gondolhatnánk azt is, hogy ez a vég, de nem… pusztán egy pihenés a semmiben. Mikor az agy egy pillanatra kikapcsol talán, és nem enged álmokat a tudatba. Talán szerencsém volt, és nem dobtam fel a bakancsom. Talán szerencsém volt, és az egész csak egy rémes álom semmi több, bár olyan szerencsém bizonyosan nem lesz, és nem is volt. Még a monoton csipogás sem tűnt fel… pihentem.


Nyugodtan álldogált fia mellett, s próbált nem kombinálni semmit sem. Ha tudta volna, hogy volt menye is bent volt a műtőben, bizonyára rá ripakodott volna… bár tudván, hogy orvosnak elég jó a szakterületén, így az egész pusztán a fejében játszódhatott volna le.
Így aztán csak állt ott a fia mellett, s figyelte egy darabig, majd megsimította annak arcát, aztán épp készült volna mondani ismét valamit neki, mikor ismerős hangot hallott a háta mögött.
Felegyenesedett, kihúzta magát, de nem fordult meg.
-Madison… - hangja kimért volt. Lassan megfordult. Arcára nem költöztetett mosolyt, nem tárta karját ölelésre, pusztán fia karján nyugtatta ujjait. - Valóban pihennie kell… -jelentette ki határozottan, aztán visszafordult fiához, homlokához hajolt, apró csókot hintett rá, majd felegyenesedett, és elindult Madison felé. Pont előtte állt meg, s gyorsan végigmérte.
Feltűnt neki a kisírt szem, az aggodalmak benne.
-Erős… - jegyezte meg immár odakint, hisz elsétált mellette, s az ablakon keresztül figyelte fiát.  Szívesen hozzá tette volna, hogy nem miattad erős, de valami oknál fogva ezt a csipkelődő megjegyzést megtartotta magának.
Nem tudta mit is mondhatna Madison-nak, hogy mivel is üthetné el a perceket, hiszen sosem csevegtek. Nem forogtak egy körben, s talán Elen meg is vetette azért ami.
Ember volt, s nem boszorkány. A fia tévedése, amire mindig felhívta a figyelmét, hisz előre tudta, nem lesz hosszú életű a kapcsolatuk.
-Lezártátok ezt a se veled se nélküled románcot ahogy látom… - célzott ezzel a gyűrű hiányára, hisz eddig fia kezén ott díszelgett mindig, ám jó néhány napja, mikor a randevúba belement, bizony az a kis számára jelentéktelen csecsebecse nem volt ott.
Az első pillanatban, mikor Lou mesélt neki a kis barátnőjéről, csak arról beszélt neki hogy sebész orvos, és nagyon kedves nőszemély. Azt a részt mindig kerülte legalábbis az első pár alkalommal, hogy miféle. Addig a pontig, Elen alig várta, hogy megismerhesse a kis menyjelöltet.  Aztán történt egy hatalmas változás.
Lou ugyanis elmondta, hogy a lány egy egyszerű ember, és elveszi feleségül. Igaz kedves volt vele,  de azt sosem tagadta, hogy nem kedvelte, és szerinte a fia sokkal jobbat érdemelt volna.
-Azaz átkozott munka… nem kellene dolgoznia. Nélküle is vígan megélhetne… - halkan, s kimérten beszélt, de valami volt a hangnemben, ami arra késztette az embert, hogy vagy vigyáz állásba vágja magát, vagy képzeletben megforgasson a hátában egy kést.
Sosem szerette a fia munkáját. Mindig mondta, az nem neki való, s fogadja el végre azt ami. Hogy ő nem erre a sorsra született, s igen is lennie kellene egy határnak amit meghúz magának, s abba a határba ez a veszélyekkel teli szakma, bizony nem volt benne.  

Nem tudtam mi történt velem. Pár alkalommal éreztem, mintha eltávolodnék a testemtől. Mintha a lelkem távozni akarna, aztán hirtelen rántást éreztem, s visszakerültem a testemhez. Kellemetlen érzés volt. Mintha valaki ragaszkodna ahhoz, hogy maradjak a földön. Mintha még nem jött volna el az én időm.
Pillanatok teltek el, mikor ismét éreztem, hogy eltávolodok a testemtől.


Nyilt a lift ajtaja, és egy őszeshajú, elegáns nő lépett be rajta. Visszapillantott a válla felett a többiekre, akik odabent álltak. Lerít róla, hogy nem tetszett neki a dolog, ám jobban foglalkoztatta az aggodalom ami a lelkében lappangott. Azért uralkodott magán, s nem akart pánikolni. Az nem lenne méltó hozzá.
Egyenest a nővérpulthoz lépett, s végigtekintett rajta, majd dobolt jobbjával az asztal lapján, mert senki nem volt ott.
-Mit kell itt trenni, hogy valaki foglalkozzon az érkezőkkel? - hangja gunyorosan csengett, s komoly ábrázattal tekintett körbe, majd mikor megérkezett a nővér, már csak a kapott pillantás miatt is elnézést kért.
-Elnézést asszonyom… sok a sérült… és…
-Igen… tisztában vagyok vele… behozták a fiam… lőt sebekkel… mielőtt megszólalna… Lou O’Connell a neve… - elhallgatott, ismét dobolt párat az asztalon, majd nemsokára meg is kapta a választ amit a nővér a gépből olvasott ki.
-A műtőben van… Collins doktor vezeti a műtétet. -a nővér szinte be se tudta fejezni a mondatot, a nő már el is oldalgott onnan, sebes léptekkel. - Szívesen!! - szólt utána halkan, s rosszallóan pillantott rá, fejet ingatott.
Végigment a folyosón, majd megállt a váróban, ahol elég sokan várakoztak.
Fintorgott egy hatalmasat, s leporolta egy rongyocskával a széket, majd csak aztán ült le egyenes háttal arra a rongyra, ami tulajdonképpen egy méregdrága zsebkendő volt.
Nyugodtan üldögélt, egészen addig, míg hosszú órák múlva megérkezett a doktor is. Fáradt volt, s látszott rajta, hogy csak egy erős kávéra vágyik.
A nő felpattant, majd vett egy nagyobb levegőt, odalépett a doki elé, s alapos kérdéseket tett fel neki a műtétről, s be is mutatkozott neki.
Az pedig úgy gondolta, jobb ha elmond mindent.
-Hol van most a fiam?
-Az intenzíven van… még nem lehet látogatni.
-A fiamról beszél Doktor Collins! - csattant fel, majd biggyesztette ajkát, aztán kihúzta magát, egyik lábáról a másikra állt, s látszott rajta akár az igazgatóhoz is képes lesz elmenni, ha nem mehet be a fiához.
-Felkisérem… - azzal a doki elindult a lift felé, s Mrs. O’Connell  már ment is, hogy véletlenül se legyen lerázva. Jelen esetben kötelességtudó anya volt, s nem egy üzletasszony, akit a pénz, és a tekintély mozgat.
Mikor odaértek, a doki otthagyta őt, Mrs. O’Connell pedig már ment is az ablakhoz, és figyelte a fiát, majd kezet fertőtlenített, és már be is ment hozzá.
- Te és a munkád fiam… bolond vagy mint az apád… munka ...nézd meg mi lett veled… - suttogta, aztán odalépett fiához, és megsimította annak karját.

Kedvem lett volna az egészet végig mosolyogni, hogy ez aztán nem semmi. A féltékenységet szinte harapni lehetett a levegőben.
Igaz nem volt olyan orrom mint egy vérfarkasnak, de ismertem annyira az exemet, hogy tudjam, mikor kapja el a zöldszemű szörnyeteg, és keríti hatalmába.
Persze tudtam, hogy igaza volt a kikezdéssel kapcsolatban, de ami engem nem zavart, azért neki se fájjon a feje. Meg aztán, vonzónak talált, így minek is ellenkezzek?
Szívesen Madison képébe vágtam volna, hogy ő legalább nem lát szörnyetegnek, de aztán még sem tettem. Maradtam inkább a mesélésnél, és élménybeszámolónál, hogy megbizonyosodjak róla, a féltékenység igen is él még benne.
-Jobban odafigyelni magamra… Talán anyám helyett anyám leszel? Mellesleg, bármennyire is vigyázunk magunkra, a baj bármikor utolérhet... - tettem fel a kérdést, s igazából választ sem vártam rá, csak úgy meg kellett jegyeznem a dolgokat.
Aztán belekezdtem a mesélésbe anyám látogatásáról, és a randevúimról, amit szándékosan említettem meg neki, s az az érzés, ami a féltékenységét látva elfogott, megfizethetetlen volt.
Nem tartott embernek, tudtam én jól, de még sem tudta eltemetni magában a múltat, én pedig igyekeztem elhessegetni ezeket a dolgokat magamban, hogy tovább tudjak lépni.
- A kis féltékeny… lennél a kis vörös helyében mi? - elmosolyodtam, aztán felszisszentem, hiszen a karomban bizony éreztem azt a szúrást nem is egy alkalommal. -Nem tűpárna… -morogtam oda neki, aztán kicsit elhúzódtam, s mikor felkelt, hátat fordítva nekem, elégedett mosoly költözött az arcomra.
Aztán visszaült, és befejezte a varrást, s bólintottam utolsó szavaira, aztán miután kiment szóltam csak utána.
-Tudtam én, hogy Odáig vagy értem! - elmosolyodtam, aztán felkaptam a kabátom, és indultam meg kifelé.



Azt hiszem, a legeseménydúsabban telt el a napom. Amint kiléptem a kórház épületéből érkezett a riasztás, és menni kellett.
Igaz a főnököm látni sem akart ott, de emberhiányban szenvedtünk, így részt kellett vennem az autós üldözésben, ami egy raktárépületnél ért véget.
Mellényre nem volt idő. Úgy voltam vele, ha nagyon kell, majd az erőmmel megvédem magam, és ennyi lesz a történet. Elvégre ukázba kaptam, hogy vigyázzak magamra.
Ám ez valahogy nem jött össze.
Az utolsó dolog amire emlékeztem, hogy egy golyót kaptam a mellkasomba, egy másik pedig az oldalamba fúródott. Fájdalom hasított belém, s már-már azt hittem ennyi volt.


Fények… mindenféle fények… pupilla reflex, kérdések, hogy vagyok, próbáltak szóval tartani, hogy nem lesz itt semmi baj sem, aztán ismét elsötétedett minden.
A következő pillanatban, mikor magamhoz tértem, egy rövid időre, egy mentőautóban feküdtem, arcomon egy lélegeztető maszkkal, s a következő pillanatban vér ízét éreztem a számban, majd ismételten elsötétedett minden.



Esteledett már mikor kirobbant a korház ajtaja. Hordágyat toltak be. Egy fickó mellkasán a mentősorvos ült, és ütemesen nyomkodta a lélegeztetőt, hogy megmaradjon az oxigénellátás.
Telefonáltak, hogy egy súlyosan sérült rendőrt hoznak, így a kórház már fel volt készülve a fogadására.
A mentősök elmagyarázták, hogy a fickónak mellkasi lőtt sebe van, s még kettő bemeneti nyílás, de kifelé vezetőt nem találtak, s hogy az egyik karja eltört. Elmondták, hogy útközben egyszer megállt a szíve, s hogy sok vért veszített. Értesítették a legközelebbi hozzátartozókat, még a rendőrök.
Beszámoltak a vércsoportjáról, és a nevéről, s már robogtak is vele a műtő felé.

A kis rezidens nem jutott sokra azon kívül, hogy ellátott különféle bódító szerekkel, hogy ne érezzem ha netán fájna a sebem, amivel szívem szerint be se mentem volna a kórházba, ám még is itt ültem az egyik asztalon, s igyekeztem mindent elmondani, hogy allergiás vagyok e valamire, és a hasonló ilyen helyzetekben szokásos kérdések, s a lányka majdhogynem kerek perec a telefonszámomra is rákérdezett, miközben szedte elő a megfelelő felszerelést, én meg hagytam, hiszen orvos nem voltam, s nem értettem ehhez a mesterséghez.
Egy seb összehúzó kencét bármikor összeütök otthon, de ehhez a fajtához nem értek eléggé, s ha egyszer már itt voltam… nos miért is ne hagytam volna, hogy tegye a dolgát, amihez éppen nekilátott volna, mikor nyílt az ajtó, és Madison lépett be rajta.
Lerít róla a féltékenység, és a harag a másikkal szemben. Nocsak nocsak...valaki talán ténylegesen érez irántam valamit? A gondolatot el hessegettem magamtól, s egy pillanatra még figyeltem is volna rendesen, ha nem köti le az a tény, hogy immár nem érzem a karom.
Miután a hölgyike távozott, vettem egy nagyobb levegőt, és Madosinra pillantottam.
-Szegény lány, csak azt várta, hogy hasson az érzéstelenítő… -duruzsoltam, miközben megnyomogattam karom a seb környékén, ami valóban érzéketlen volt, aztán elkomolyodott az arcom.
-Védjük egymást… mellesleg igazán beható kérdéseket tesztek fel mostanában… ez az oktatás célja gondolom… egy kis villantás… - hangom szándékosan mélyítettem meg egy tónussal. - Már is nem veszi észre a páciens, hogy megszúrtátok… - villantottam volna egy mosolyt is, de azt elvitte a cica.
Egy darabig elmélkedtem magamban a kérdésén, még is mit művelünk mi a rendőrségnél, hogy ennyien megsebesülünk, majd nyújtottam a karom, hogy közben azért elláthatna, amíg hat az érzéstelenítő.
- Lövöldözés… rablás… látnád Tomy-t… ő rosszabbul fest. Társaink akadnak, de ez egy elég hirtelen jött akció volt…. - elhúztam a szám, aztán hagytam had csinálja a dolgát, de közben azért csak belekezdtem. -Ki vagy pirosodva… csak nem aggódtál értem? Rohantál, mintha az életem múlna rajta… - csendben maradtam, majd az órára pillantottam, aztán pedig arra amit művelt. Már ha éppen belekezdett abba a néhány öltésbe.
-Anyám pár napja felbukkant...utoljára apám temetésén láttam...de nem ez a lényeg. -pillanatnyi szünet után nekikezdtem a lényegnek, s közben végig figyeltem a reakcióit. - Kitalálta, hogy elveti a csatabárdot, és hajlandó békét kötni velem… -apró döbbenet költözött arcomra, hisz magam sem igazán hittem neki az első alkalom után. -Elhívott egy vacsorára, ahol összeismertetett egy lánnyal… kedves teremtés… vörös haj, zöld szemek… tetszetős…. Három randin túl, Anyám kezd kezelhetővé válni… meglátogatott a munkahelyemen, és nem dörgölte az orrom alá, hogy mi a fenének dolgozok… -elhallgattam, s csak remélni tudtam, hogy nem vágja belém azt a tűt még jobban, mert akkor morcos leszek!
Nem mondtam többet, csak ültem ott békésen, hiszen az érzéstelenítőnek, és a fájdalomcsillapítónak hála nem éreztem az ég világon semmit sem abból, amit velem ténykedett.
-Meglepő módon még azt is megkérdezte, Te hogy vagy… - tettem hozzá. Valós tény volt, s legszívesebben nevettem volna rajta, hisz mindketten tudtuk mennyire nem csípte egyik a másikat.