- Hogy magának mennyi baja van, inkább ne beszéljen - nem sok kellett ahhoz, hogy kihozzon ez a pasas a béketűrésemből, s állítom, hogy tízből a kilenc ujjamon meg tudnám számolni, hányszor volt dolgom ilyen arrogáns, pökhendi alakokkal. Máskor kétszer is gondold át, hogy kinek nyújtasz segítséget! Gondolataimon átsuhant egy intő szó, míg sietve szedtem össze az eszközöket a golyó eltávolításához. S mivel a lakásom nem igazán volt műtőszoba, így bizonyos dolgokat konyhai eszközökkel kellett helyettesítenem. Emiatt került elő tál, konyharuha, s egy kés, amit a gázon hevítettem, hogy ezzel fertőtlenítsem az eszközt a beavatkozás előtt. Mindeközben már az is megfordult a fejemben, hogy talán ostobaság volt felengedni ezt a pasast a lakásomba, már csak abból is kiindulva, hogy meglőtték, s odalent rossz arcok vették őt körbe. Mibe is keveredtem? Egy halk sóhajt préseltem ki magamból, miközben a konyhából visszapillantottam a kanapéra, majd erőt véve magamon, fogva az eszközökkel odasiettem, s lepakoltam azokat a kis asztalra, majd a férfi felé fordultam.
- Maradjunk a Luciusnál - mondtam teljes komolysággal, mert nem hiányzott az, hogy úgy érezze, csak azért, mert megmentem az életét, máris jó barátok lehetünk. Jobbnak láttam megtartani vele a távolságot, közben a távkapcsolóért nyúltam, hogy kikapcsoljam a készüléket, s csak ezt követően fordultam újra felé, pontosabban egyenesen szembe az ujján lógatott melltartómmal. Kellemetlen, de nem vártam vendéget, ráadásul neki sem volt joga ahhoz, hogy csak úgy kedvére hozzányúljon bármihez is. Haragudtam a pasasra, s csak az volt a szerencséje, hogy most épp vérzett, és gyenge volt, sérültet pedig nem bántunk.
- Az - préseltem ki magamból a szót, próbálva visszafogni az indulataimat, de kezéből csak kikaptam a ruhadarabot, majd a hátam mögé hajítottam, minél távolabb tőle.
- Ezt le kell húznom, hogy jobban hozzáférjek a sebhez - eltoltam a pólót nyomorgató karját, s segítettem lehúzni sérült karjáról az inget, de csak annyira, amennyire kellett. A seb csúnyának tűnt ránézésre, de ennek ellenére még így is szerencséje volt, mert járhatott volna sokkal rosszabbul is.
- Jól van Lucius, ez most nagyon fog fájni, de muszáj lefertőtlenítenem a sebet...Fájdalomcsillapítót viszont nem tudok adni, nem így készültem - szemeibe pillantottam, szinte biztos voltam abban, hogy ilyenkor még egy ilyen látszólag erősnek tűnő férfi is meggyengülne, tartottam is attól, hogy majd talán elájul, de muszáj voltam kivenni a golyót, nem volt időm arra, hogy mentőt hívjak hozzá.
- Erre most harapjon rá - egy konyharuhát toltam a szájába, erre amiatt volt szükség, hogy nehogy a nyelvét harapja le kínjában, s legyen mire ráharapnia. Bíztam abban, hogy közreműködő lesz, s nem fog ellenkezni, ha azt tenné, úgy járt. Közben a már odakészített tömény alkoholnak sietve csavartam le a kupakját, s a karjára locsoltam az alkoholból, hogy ezzel fertőtlenítsem.
- Nyugalom, ezt muszáj - próbáltam nyugtatni közben, míg bal kezemmel gyengéden fogtam a sérült karját, hogy ezzel ösztönözzem mozdulatlanságra. Ezután nyúltam a késért, de előtte mellkasánál fogva a háttámlának döntöttem. - Ez is fájni fog, de meglátja, hogy utána minden jobb lesz, kitartást - nem lettem volna a helyében, de ezt ki kellett bírnia. A golyót nem volt egyszerű kihalásznom a késsel, de szike és fogó híján kénytelen voltam azzal dolgozni, ami volt. S bár nem volt egyszerű, végül sikerült alig pár percen belül kivennem azt a golyót.
- Meg is van, látja? - előtte ejtettem a tálkába, hogy aztán neki álljak összevarrni a karját. Ehhez sima cérnát és tűt használtam, s rutinos mozdulatokkal zártam le a sebét.
- Kész is van, nagy szerencséje volt - mondtam, miközben megkönnyebbülve néztem rá, azért jó érzés volt életet menteni, még akkor is, ha a páciens nehéz esetnek tűnt.
- Hogy érzi magát? A vérveszteségtől érezhet némi szédülést és gyengeséget, de az elmúlik. Fájdalomcsillapítót tudok kiírni magának, jó ideig fájni fog még, és át kell kötöznöm.

- Hát igen, ahhoz elég jól néz ki, hogy ilyen kérdéseket tegyen fel - vágtam vissza azonnal, mert nagyon úgy tűnt, hogy ennek a pasasnak felvágták a nyelvét, s nem kétség, hogy magas lovon ült. Ilyen esetekben fordult meg a fejemben a gondolat, hogy vajon miért is nem fordulok sarkon, s hagyom addig vérezni, míg a vérveszteségtől térdre nem rogy, hogy aztán változtasson a hanghordozásán. Mondjuk azért jól esett volna egy helló, örülök, hogy észrevett.
A vérfoltot csak ezután sikerült kiszúrnom,amint az utcai lámpa megvilágításába került a férfi. Valóban megsérült, s a vörös folt egyre nagyobb lett.
- Uram, én is látom már, hogy ott vérzik és ha egy kicsit nyugton maradna, akkor talán meg is tudnám vizsgálni - Ó egek, hogy az élet ismét egy beképzelt pacák közelébe sodort. Az ilyen embertípustól a falra másztam, tényleg kevésen múlt, hogy ne hagyjam ott a francba, de mielőtt még bármit is tehettem volna, kattant valami a fejem mellett, s igen, már tudtam is, hogy jó nagy pácban vagyok. Lou most biztos azt mondta volna, hogy milyen egy meggondolatlan, buta liba vagyok, de mégis ki gondolta volna azt, hogy az én kis utcámban felbukkan valami maffiózó küllemű pasas az embereivel? Mikor lakást vásároltam, igyekeztem békés helyen megtelepedni, és ez az utca békés volt. Egészen mostanáig.
- Hallja Bans? Igaza van a főnökének, tegye csak le, mert itt fog elvérezni a munkaadója - azonnal reflektáltam a sérült - feltehetően Góré névre hallgató - pasas szavaira, miközben azért továbbra is a magasba tartottam a kezeim, nehogy valamelyik marha még véletlenül meggondolja magát. Nem mondom, hogy azért egy kicsit nem remegtem meg , volt bennem némi félelem, de ha arra gondoltam, hogy milyen sok zűrös ügybe keveredtem már, hála a begyűjtőknek, akkor talán azért annyira nem is volt ijesztő ez a helyzet. Végül is, nem ez volt az első eset, hogy stukkert tartottak a fejemhez.
- Héhé, maga csak nyugodtan, most nem szuszt kell kivernie, hanem életben kell maradnia - nekem nagyon úgy tűnt, hogy megingott a pasas, még akkor is, ha igyekezett tartani magát az emberei előtt. A vérveszteség azonban nem játék, pillanatok alatt gyengíthetett le egy erős szervezetet.
- Ugyan, ráér majd akkor bocsánatot kérni, ha túlélte - jegyeztem meg, de míg ő csevegni próbált, én már némi aggodalommal méregettem, s a tenyeremet rá is szorítottam a sebére, hogy ne neki kelljen.
- Madison...és igen, jól gondolja, mert kimeneti seb nincs. A golyót viszont ki kell szedni minél előbb, és az előbbi kis közjátékból úgy gondolom, hogy nem éppen a kórház a kedvenc törzshelye - egy kicsit talán még a számat is elhúztam, mert ez nem volt túl jó helyzet, kórházba viszont tényleg nem mehetett. Én is nagy pácba keveredtem, s már átkoztam is a napot, hogy átjött hozzám a macska, és megzavart a talkshow nézésében. Ha nem lófrál ott, akkor még mindig nézhetném a kanapém kényelméről a tévét, s nem kéne foglalkoznom holmi sötétben tébláboló maffiózókkal.
- Szerintem meg maradjunk annyiban, hogy nem fenyegetőzik, és akkor életben marad. De itt nem tudok magán segíteni...basszus - miközben a férfi egyik karját átvetettem a vállamon, hogy rám támaszkodhasson, körbenéztem, de még csak egy mentőautó sem volt a közelben. Nem tudtam volna hová vinni, csak a lakásomra. Basszameg.
- Fel kell jönnie hozzám, ott tudom csak szakszerűen ellátni. Itt szemben, a negyedik emelet, de van lift. Csak segítsen és tartson ki - biztattam a férfit, akinek már kezdtem megérezni a súlyát. Igyekeztem őt átsegíteni az úttesten, aztán be a házba, majd a liftbe, s onnan már csak pár lépésnyire volt a lakásom. Pech , de Mrs. Wilkins épp akkor dugta ki a fejét az ajtón.
- Mindig is tudtam, hogy maga hordja fel azokat a pasasokat...olcsó kis cafka...- valami efféle dolgot motyogott a néni, fogalmam sincs, hogy miért nem kedvelt, de most talán jobb is, hogy azt hitte, randipartnerem van. Már csak az hiányzott volna, hogy lelepleződjön a Góré úr, s repüljön a szomszéd a negyedikről.
- Bírja még kicsit, oda a kanapéra...- eltámogattam őt addig, majd segítettem neki leülni. A tévé még mindig ment, a kis asztalon volt egy kis rendetlenség, körömlakk, újság, meg egy chipses tál némi maradékkal. A kanapén pokróc, és talán még a melltartóm is ott heverhetett.
- Ezt szorítsa jó erősen oda, míg visszajövök - egy fehér pólót nyomtam a sebére, majd a nappalival egybenyitott konyhámba siettem, hogy ott lefertőtlenítsem a golyó eltávolításához szükséges eszközöket.
- Egyébként hogy is hívják? - közben szóval tartottam, mert nem lett volna jó, ha bealszik a pasas.

Végre egyszer sikerült úgymond időben hazaérnem, ami annyit jelentett, hogy nyolc körül már átléptem a lakás küszöbét, ez pedig nagy szó volt az életemben, tekintve, hogy többnyire csak este tíz után estem haza, vagy hajnalok hajnalán, a beosztásomtól függően. Kész csoda, hogy a mai napomon nem volt nagy fennakadás a sürgősségin, s még a begyűjtők is képesek voltak úgy dolgozni, hogy ne legyen bibis az ujjuk, s ne harapja ketté őket egy vámpír. Szóval tényleg egy viszonylag nyugis estére számítottam, s miután hazaértem két nagy papírzacskóval a hónom alatt, végre feltölthettem a hűtőmet egészségesnek nem mondható gyorskajákkal.
Az egyik csomagolás alatt például egy pekingi kacsa névre keresztelt, fűszerezett kínai étel lapult, aminek elég volt a mikróban állítólag 3-4 perc. Egy ilyen adagot be is dobtam gyorsan a készülékbe, s míg elindult a masina, fél lábbal már a nappaliban voltam, hogy elindítsam a kedvenc talkshow műsorom, amibel úgy kéthavonta sikerült elcsípnem egy-két részt. Rám fért volna már egy klassz kikapcsolódás, de persze, hogy most szemezett velem Mrs. Stein zöld szemű, vöröses bundájú házikedvence.
- Mond, hogy nem a kacsa miatt jöttél - sóhajtva csóváltam fejemet a nyervogása hallatán, majd az ablakhoz lépdeltem, s beemelve onnan a kis szőrös jószágot magamhoz öleltem, végig simítottam a feje búbján, majd átsétáltam a szomszédba, s némi kopogtatás után sikerült visszaadnom őt az idős asszonynak. Mrs. Stein szemei ragyogtak, nagyon megörült a cicának, én meg nyugodt szívvel sétálhattam vissza, hogy elfogyasszam az addigra elkészült kacsát.
Mindenféle tálalás nélkül fogva a dobozt, egy villával a kezemben vágódtam be a tévé elé, majd lustán elnyúlva, éppen csak úgy tartva a fejem, hogy még képes legyek rágni, neki álltam a kacsának. Az íze...hát, nem volt olyan fantasztikus, amire számítottam, de egynek elment, s legalább szórakoztatott a műsor. Rég nevettem már jóízűen, de most sikerült, a műsorvezetőnek fantasztikus humora volt. Ekkor viszont meghallottam, hogy a fenti szomszéd már megint ordibál a férjével, s ettől kis híján a falra másztam. Rettentően zavart az a fülsiketítő hang, amit nehéz volt elviselni füldugó nélkül. Éppen ezért, bízva abban, hogy a műsor lemegy pár perc alatt, kínomban inkább feltápászkodtam a tévé elől, kidobtam a maradék kacsát, majd összefogva a már megpúpozott kukás zsákot, leslattyogtam a ház elé, hogy kivágjam a szemetet. Csak úgy, ahogy hazaértem a melóból, egy farmer, hozzá egy blúz, meg egy szimpla talpú cipő, semmi extra.
Azonban épp, hogy csak bevágtam a szemetet a kukába, egy pisztolydörrenést hallottam a közelemből, össze is rezzentem, s ahogy előre pillantottam, észrevettem a velem szemben lévő sikátornál, hogy egy férfi elrohan, s egy másik mintha kitántorogna a fényre.
- Ó bassza meg - szitkozódtam egy sort magam elé, hirtelen körbepillantottam, hogy látok-e valami mozgást, mentőt , rendőrt vagy bárkit, aki segíthetne, de ehhez hasonló még csak fel sem tűnt az utcán. Bennem meg ilyenkor mindig ott motoszkált az késztetés, hogy gyerünk, menj oda és segíts, mert ez a dolgod, az életed,a hivatásod. S mint máskor, most sem tudtam megállni, sietve rohantam át a túloldalra, majd leguggoltam a sérült mellé.
- Hé, jól van? Hallottam a lövést, megsérült? - kérdeztem, de közben pillantásommal már kerestem a lehetséges sérüléseket, s észre is vettem, hogy a férfi a vállát fájlalja. - Igen, meglőtték...ezt el kell látni, orvos vagyok. De...mentőt kellene hívni - ahogy kimondtam, hallottam, hogy kattan valami, s mintha valaki a halántékomhoz fegyvert nyomott volna.
- Héhéhé, orvos vagyok...csak segíteni akartam - reflexből azonnal felemeltem a kezeimet, hogy lássák, nem akarok rosszat, bár fogalmam sem volt, hogy mégis mi történik, vagy éppen ki tart rám fegyvert. Fordulni nem mertem, a szemem sarkából úgy tűnt, mintha néhány férfi lenne a közelünkben.