pártállásom: ellenálló

Emlékszem arra, amikor gyerekkoromban anyám besötétítette az ablakokat a nappaliban, míg apám az ósdi filmvetítője körül sündörgött, s aztán néhány perccel később megtörtént a csoda, a régi felvétel elindult és beterítette a kandalló feletti hófehér felületet. Az öcsémmel együtt izgatottan néztük, ahogy apáék még anno, kölyökként éppen egy kerti partin hülyéskedtek anyával. Ez a felvétel akkor valahogy a retinámba égett, az alig húsz perces filmből mindvégig boldogság és egyfajta könnyed szabadság sugárzott.
Az idő múlásával azonban minden megváltozott, az öcsémmel együtt nekünk már egy olyan világban kellett felnőnünk, amit megfertőzött a hatalom iránti vágy, a vérszívók és a hold rabjainak játéka. Apám és anyám ennek ellenére igyekezett nekünk mindent megadni, biztosítani a felhőtlen gyermekkort, de néha nem tudtuk nem észrevenni rajtuk a feszültséget, azt, hogy valami gond volt.
Volt olyan időszak, amikor anyának hetekre kellett elmennie a munkájából fakadóan, s emiatt apa többször is összetűzésbe keveredett vele. Ennek leginkább az volt az oka, hogy féltette őt. Később a gyanúja beigazolódott, a kilencvenkilences évek végén két nyakig plecsniket viselő katonatiszt állított be hozzánk anya halálhírével. Később a temetést is ők állták, és elhihetitek, olyan temetést kapott, amit genetikus korábban még soha az életében. Azt persze nem tudtuk meg, hogy pontosan mi is történt, annyit mondtak, hogy munkahelyi baleset és ezzel az aktáját le is zárták. Apa meg inkább nem faggatta őket, mert ott voltunk neki mi, két kis kamasz a nyakán, akik épp akkor vesztették el az anyjukat. Már csak az hiányzott volna, ha újabb baleset történik a családban.

Ahogy teltek az évek, próbáltuk feldolgozni anya elvesztését, új házba költöztünk, apám a munkájába temetkezett, mi meg tanulgattunk az öcsémmel. Ám míg az ő lába alatt némiképp kisiklott a talaj, és gyakorta kellett őt kihozni a fogdából különféle, piti kihágások miatt, addig én magam, követve az apámat, orvosi pályára adtam a fejemet.
Míg ő fokozatosan lépdelt előre a karrierjében, és a 2008-as években megszerezte a kórház igazgatói pozíciót, addig magam is szép lassan teljesítettem az előttem álló akadályokat. Egyetemi vizsgák és szigorlatok, majd a kórházi gyakornokság és a több évig tartó rezidensi munka.
2012-ben sikeres szakvizsgát szereztem általános sebészetből és még abban az évben ezen szakág sebészeti vezetője is lettem az apám által vezetett kórházban. Persze mondhatnák azt sokan, hogy az apám miatt kaptam meg ezt az állást, de nem így történt. Ahhoz, hogy viszonylag fiatalon elnyerjek egy ilyen pozíciót, a kitartásomra, az akaratomra volt szükség, s egy olyan incidensre, ami az akkori vezetőt hanyagság miatt a sittre juttatta.

Pech, nekem meg szerencse.
Az viszont már kevésbé, ami az ezt követő időszakban következett.

Alig élvezhettem ki azt, hogy ilyen pozícióba kerültem, az orvoslás ezen időszakban nem egészen abból állt, mint hogy mentsük meg egy baleset sérültjeit, vagy végezzünk el egy rutinműtétet. Itt annál már sokkal többről volt szó. A forradalom sérültjei özönlöttek be hozzánk, durvábbnál durvább sérülésekkel a hátuk mögött. S bár a vámpírok már korábban is okoztak kellemetlenségeket, a 2012-es évek maga volt a pokol. Az emberek hullottak, mint a legyek, minket pedig földre akartak kényszeríteni.
Amikor azt hitték, hogy csak úgy átadjuk nekik a kórházat, nagyot tévedtek. Eszünkben sem volt hajlongani előttük, ahhoz meg pláne nem, hogy a titkos kis vérellátó bázisuk legyünk ínségesebb napokra. Ennek persze meglett a böjtje, mert engem még aznap elhurcoltak, az apámat meg választás elé állították. Vagy önszántából lemond az igazgatói pozícióról, vagy egy örök életre megnyomorítják, és soha többet nem láthatja a gyerekeit. Mondanom sem kell, hogy inkább lemondott a vezetésről, csak hogy mi életben maradjunk.
A kálváriánk itt azonban még nem ért véget, mert nem engedtek haza. Tudták jól, hogy ellenük szónokoltam, tudták azt, hogy mennyire gyűlölöm őket, és ha kellene, szikével mennék nekik, csak hogy kivájjam a szemüket. Éppen ezért ráncigálták elém a félholt öcsémet, és megmutatták, hogy mi fog történni vele, ha nem úgy fütyülök, ahogyan azt ők kívánják.
Az alku persze nem arról szólt, hogy ők irányíthassák a kórházat, hisz az már a kezükre került. Nekik szükségük volt egy bennfentesre, aki odabentről intézi a vértasakok átadását, s nem mellesleg bármikor ugrasztható orvosként olyan esetekhez, melyeknek nem kellene napvilágra kerülniük.
Az öcsém életéért cserébe beleegyeztem, hogy mindent megteszek, amit csak kérnek, ha életben hagyják őt.
Ez így is lett, az öcsém életét megkímélték, azonban ő lett a biztosítékuk arra, hogy ne gondoljam meg magamat. Elvitték őt, ezzel mindvégig bizonytalanságban tartva engem.
Hosszú ideig azt sem tudtam, hogy él-e még, vagy meghalt, míg 2017-ben az apám temetésén észre nem vettem őt.
Nem jött közel, sőt azt is mondhatnám, hogy bujkált, oly távolságból követte nyomon az eseményeket. Mások talán fel sem ismerték, hisz nem úgy nézett ki, mint egykor. Mégis, még ha csak egy pillanatra kaptam el a tekintetét, akkor is biztos voltam abban, hogy ő az, hogy még él.
Alig néhány hónappal később őfelsége vámpíruraság egyik küldönce csípett nyakon, s magukkal rángattak. Máskor is kocsit küldtek értem, ha különleges orvosi ellátásra volt szüksége valamelyik természetfelettinek, de ez az eset sokban különbözött a többitől. A fejemre húztak egy zsákot, és az útvonalból szinte semmit sem láttam.
Egy sötét pincében került csak le a fejemről a zsák, ahol a gyér világítás alatt két férfitest hevert. Őket kellett ellátnom, mindenféle kérdés nélkül. Míg dolgoztam, feltűnt az, hogy az egyik, feltehetően magasabb rangú veszekszik a társával, s többször is felém pillantanak. Nem vagyok gondolatolvasó, de talán az lehetett a vita tárgya, hogy éljek-e vagy haljak. Nem, mintha eddig nem szolgáltam volna kényszerből őket, mint amolyan alvilági sebész, de ez az ügy mégis különlegesebb volt a többitől.

Végül úgy döntöttek, hogy beavatnak, mert rájöttek arra, hogy bármennyire is tökösek, szükségük van egy orvosra, aki a sérült begyűjtők életét megmentheti. S bár feltehetően több orvos is dolgozhatott a kezük alá, valószínűleg egyikben sem bíztak meg igazán. Szerintem bennem sem, de engem legalább sakkban tudtak tartani, és ez már biztosíték volt számukra, hogy nem fogom elkotyogni a kis titkukat.
Igazából választási lehetőségem sem volt, ez volt a parancs, hogy mostantól kezdve már a begyűjtők csapatának sérüléseit is nekem kell ellátnom. Bármikor ugraszthatnak, nekem jönnöm kell. A megbeszélés végén csak egy erőltetett mosoly fért az arcomra, mert hát minek is örültem volna? Életem nem igazán volt, hisz addig is figyelték minden lépésemet.
Csupán a sebészeti állásom maradt meg a kórházban, amolyan látszatként, s hogy továbbra is segíthessem bentről a kis ténykedésüket, emellett meg nyakamba kaptam a begyűjtőket. Arról nem tudok, hogy volt-e rajtam kívül más orvos is, de feltehetően igen.
A sztorit persze nem úsztam meg ennyivel, kaptam egy állandó sofőrt, aki értem jött, ha szükség volt rám, és két "testőrt" is, akik ilyenkor mindig jöttek velünk oda, ahová éppen menni kellett.
Azóta így élem az életemet, ami valójában már nem is élet. Elnyomás alatt vagyok rabszolga, s csak remélhetem, hogy egy napon majd szabadulhatok a képzeletbeli bilincsek fogságából.

(megjegyzés: rátok szeretném bízni a döntést, hogy a "begyűjtők orvosaként" begyűjtőnek számít-e a karakter, vagy marad ember a csoportja).