I. A hiba

A Central Irodaház lassan kiürülőben volt, és a többi hazafelé igyekvő emberhez hasonlóan Emmalyn Kane is induláshoz készülődött. Ellenőrizte, hogy minden rendben hagyott-e az üléseknek fenntartott tágas helyiségben, majd átsétált az irodájába és kulcsra zárta az összekötő ajtót. Még egyszer végignézett az asztalán, de nem talált semmi nem odavalót, ezért felkapta a táskáját, átdobta az alkarján a kabátját, majd egy kis mosollyal a szája sarkában indult el kifelé. Automatikus mozdulatokkal zárta be az iroda ajtaját, tette el a kulcscsomót a táskájába és indult a lépcsők felé – a lift körüli tumultust mindig igyekezett elkerülni ezekben az órákban –; a gondolatai már Alice közelgő születésnapja körül jártak.
Nem lett volna oka sietni, elvégre Brax otthon volt a lányukkal, de nem akart túl későn hazaérni és még el kellett intéznie néhány dolgot a városban, hogy tökéletes lehessen a szülinapi buli és minden ajándék biztosan meglegyen.
A mélygarázs egy kevésbé forgalmas helyén parkolt, így sokáig csak a magassarkú cipőjének kopogása törte meg a csendet odalent. Nem is igazán lehetett volna másképp; a társasága, aminek létezéséről egyelőre sejtése sem volt, vagy megbújt, vagy nesztelen léptekkel közeledett. Em ösztönei mégis működésbe léptek: még nem ért el a kocsihoz, amikor perifériás látásával érzékelte a felé nyúló kezet, és ösztönösen hátraugrott, egyúttal szembe is fordulva a támadójával...
Aki talán nem is volt támadó.
Em bizonytalanul mérte végig a fiatal női alakot, aki – érzékelve Emmalyn bizalmatlanságát – tett egy lépést hátra és feltartotta mindkét tenyerét, hogy jelezze, nem akar rosszat.
- Segíthetek? – Em még mindig bizalmatlanul méregette a másik nőt, és ez csak fokozódott, amikor meglátta a gyanús sötétbordó foltokat a tenyerén és az ujjain. Akaratlanul is az jutott eszébe, hogy még szerencse, hogy nem tudott hozzáérni; sosem magyarázta volna ki otthon, hogy nem esett baja. Ugyanakkor... mégsem sétálhatott csak úgy el. – Jól van...?
- Tud nekünk segíteni? – A nő hangja egyszerre volt határozott és kissé megtört, mint aki pontosan tudja, mit akar, de nem biztos benne, hogy jó ajtón kopogtat. Em ezzel együtt tudott érezni; semmit nem reagált a kérdésre, ezzel mutatva, hogy rébuszokkal nem sokra mennek nála, amit a nő is érthetett, mert hátrapillantott a válla felett és alig láthatóan intett a fejével. – Kérem, ne sikítson...
Ez már egyébként sem volt valami jó előjel, de Emmalyn tartotta magát, tekintet arra a pontra szegezve, amerre a nő is nézett. Jobb keze alig láthatóan nyúlt a táskájába, ujjai a Braxtől kapott gázspray köré kulcsolódtak; hangosan kinevette a férjét, amikor annak idején a kezébe nyomta, de most nagyon hálás volt a létezéséért. Feszülten várakozott, ez a feszültség azonban nem hagyott alább, amikor három alak lépett ki az egyik oszlop takarásából, sőt. Inkább tovább nőtt.
Két férfi támogatott elő egy harmadikat; a középső alak meglehetősen rossz állapotban volt, Em nem is szerette volna megsaccolni, pontosan honnan jöhetett a ruháját szennyező sok vér. Az arcát azonban rögtön felismerte. Mielőtt magánvállalkozásba vágott volna, együtt dolgoztak, és bár az idősebb férfi hosszú időre eltűnt, pontosan emlékezett rá, hol látta utoljára. Még Brax tekintetét is fel tudta idézni arról a pillanatról, amikor összenéztek a híradóban látott riport láttán: Mattet akkor fogták el, és nem kevesebbel, mint a polgármester ellen való szövetkezéssel vádolták. Arról azonban nem hallott, hogy szabadon engedték volna.
Emmalyn tudta, hogy ki kell maradnia ebből. A családja sokkal fontosabb volt, mint egy kétes ügyekbe keveredett volt munkatársa. Megrázta a fejét és hátrálni kezdett. – Sajnálom...
- Kérem! – Az idegen nő felé lépett és esdeklőn az irányába nyújtotta a kezét. – Csak egy helyre van szükségünk, ahol meghúzhatjuk magunkat néhány napra. Semmit nem kell tennie. El kell őt látnunk és egy időre eltűnnünk a radarról...
Em ismét megrázta a fejét, de közben önmagával viaskodott. Alapvetően nem szimpatizált a polgármester törekvéseivel és módszereivel, de okosabb volt annál, mintsem ezt kinyilvánítsa akár tettekkel, akár szavakkal – kimondatlan egyezmény volt ez közte és Brax között. Semmi nem ért számára annyit, mint a családja, de közben ott volt az az anyától örökölt fene nagy igazságérzete, ami most azt üvöltötte: igenis tudsz nekik segíteni, és még csak nem is kell belekeveredned semmibe.
Az előtte álló nő lemondó sóhajjal fordult volna sarkon, de Emmalyn nyelt egy nagyot és halkan megszólalt.
- Van egy raktárhelyiség a pinceszinten. Kis ablakai vannak, viszonylag kevés dolgot tárolnak ott, lesz helyük. A kulcsot a régi lábtörlő alatt tartják, de senki nem veszi észre, ha egy időre eltűnik onnan. – Em körülnézett, mintha arra számítana, hogy valakik figyelik őket. A nő hálás tekintete láttán nem könnyebbült meg, csak tovább nőtt benne a feszültség. – És engem sosem láttak itt.
Gyorsan megfordult, nem akarta hallani a hálálkodásukat, csak minél hamarabb be akart szállni a kocsijába és a lehető legtávolabbra kerülni onnan.
Akkor már egyébként is késő lett volna rájönni, hogy az ösztönei nem hazudtak.

II. A következmény

A papírlap megremegett a nő kezében. Immáron harmadik hete küldték neki minden nap a válogatott jelentéseket, amelyekben nem sajnálták az időt a részletes kidolgozásra és arra, hogy fényképeket is mellékeljenek a beszámolókhoz. Kezdetben kevésbé voltak szörnyűek, de akkor még friss volt a tudat, hogy elvitték a férjét és az érzés, hogy minderről kizárólag ő tehet... persze ezek egyike sem lett könnyebb az idővel, sőt, mégis sikerült az érzést egyre inkább felülmúlniuk a jelentéseknek.
Az a rengeteg sérülés... a részletes leírás, hogy hogyan és miért okozták neki, a bizonyítékul szolgáló fényképek... Emmalyn három hete megállás nélkül olyan jelenetekkel álmodott, amelyben válogatott módszerekkel kínozzák a férjét valami olyasmi miatt, amit ő, egyedül ő követett el.
Remélte, hogy már nem tart sokáig. Három hete folytak a véget nem érő kínzások, három hete küldték fáradhatatlanul a jelentéseket, egyszer meg kellett unniuk. Egyszer elégnek kellett lenni nekik is, egyszer el kellett engedniük Braxtont. Em már három hete szabadságon volt otthon, egyetlen pillanatra sem mozdult el Alice mellől, még éjszaka is inkább a földön aludt a kislánya ágya mellett, mintsem megkockáztassa, hogy őt is elvigyék.
Persze a férjét egyenesen az ágyukból rángatták ki, de előtte mindkettőjüket elkábították, így az egészből nem vett észre semmit.
A bejárati ajtón felhangzó három határozott, erőteljes kopogás térítette magához a gondolataiból, de így is elkésett. Hallotta a fürge, izgatott lépteket a laminált padlón; Allie-nek már nagyon hiányzott az apja... A jelentés gyűrötten hullt a földre, ahogy Emmalyn felpattant és a lánya után kiáltott.
- Alice, várj...!
Elkésett. Allie kinyitotta az ajtót.
Egy hosszú kéz kapott azonnal a kislány ruhája után. Em felsikoltott, anyatigrisként vetette magát a kéz gazdájára, de egy másik férfi szinte a semmiből jelent meg előtte és a torkánál fogva állította meg. Nem érzett fájdalmat, mindössze az adrenalin dolgozott a testében, és a rémület zsibbasztotta el jótékonyan, miközben elkerekedő szemekkel figyelte, ahogy a másik alak felemeli a kislányát.
- Engedd el a lányomat, te szörnyeteg! – A kiáltás egyre torzabb hangként távozott a torkából, ahogy az ujjak összeszorultak a nyakán. – Engedjétek el! Nem volt elég a férjem, ti átkozottak?! Hiszen ő még csak egy kislány...
Alice halálra rémülve suttogta a nevét, mire Emmalyn felé nyújtotta a kezét, de a torkát szorító férfi másik keze elkapta és a teste mellé szorította a karját.
- Maradj – kezdte tagoltan, mielőtt nyomatékosan a bejárati ajtó melletti falnak vágta volna. – Csendben.
- Anya... – kúszott be a nő elméjébe újra a lánya nyöszörgése, de nem tudta felé fordítani a fejét, mert az előtte álló férfi durván megragadta az állát, és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen.
Em szóra nyitotta a száját, de a gyilkos szempár egy pillanatra elkapta a tekintetét, előtte pedig elsötétült a világ.

III. Az utóhatás

- Anya?
Eltettem a táskámba a reggelihez előkészített zabkását, majd Allie-hez léptem és végigsimítottam az aranyszőke loknikon. Feltűnt, hogy alig evett a reggelijéből, inkább csak összeturkálta azt; ez különösen furcsa volt, ha azt nézzük, hogy azon reggelek egyikéhez volt szerencsénk, amikor Braxton már nem volt itthon.
- Mi a baj, csillagom? – guggoltam le mellé. – Nem vagy éhes?
Csak lassan emelte rám nagy, világoskék szemeit, miközben letette a kanalat; láttam az arcán, hogy valami nyomasztja. Felálltam és inkább a mellette levő székre ültem le, majd nem törődve a kosztümöm összegyűrődésével, egyszerűen az ölembe húztam és hagytam, hogy kis ujjaival az enyémekbe kapaszkodjon.
- Nagyon furcsa álmom volt – motyogta az orra alatt, közelebb kellett hajolnom, hogy ki tudjam venni a szavait.
- Mit álmodtál? – kérdeztem megnyugtató hangon.
- Volt benne egy bácsi, aki nagyon kedves volt hozzám és Allie hercegnőnek szólított. – Ahogy folytatta, a jegygyűrűmmel kezdett játszani. – Mint régen apa.
Éreztem, hogy elszorul a torkom, de nem hagytam, hogy ez kiüljön az arcomra is kiüljön, inkább belekezdtem a haja lassú simogatásába, ami mindig meg tudta nyugtatni.
- Kicsim, már megbeszéltük, hogy apa nehéz időszakon megy keresztül – kezdtem lassan, és próbáltam én magam is elhinni, amit mondok. – Hiszen már egyébként is óvodás nagylány vagy, nem igaz? – hajoltam közelebb hozzá egy huncut mosollyal, hátha el tudom terelni a figyelmét. A házasságom lassú tönkremenetelénél már csak az törte jobban össze a szívem, hogyan hat a lányunkra az apja hűvös távolságtartása.
- De nem apa volt az.
A kezem félúton megállt a levegőben egy pillanatra, mielőtt folytattam volna a haja simogatását. Ki más hívhatná az álmában Allie hercegnőnek?
- Hogy érted, hogy nem ő volt az?
- Magasabb volt – kezdte, de mielőtt még közbeszólhattam volna, hogy álmában talán rosszul mérte fel az édesapja magasságát, tovább beszélt. – És szőke haja volt, mint nekem. És olyan kékek voltak a szemei, mint nekem.
A tekintetem a nappali polcain sorakozó fényképek felé siklott Alice feje felett, mintha csak biztosra akartam volna menni, hogy emlékszem a férjemre. Voltak ott esküvői fotók kettőnkről, családi fotók hármunkról, és volt ott egy olyan is, amin egyedül Brax volt; pedig nem is kellettek a kép, hogy tudjam: Alice szavainak semmi értelme. Brax szinte fekete haja és mogyoróbarna szemei még egy négyéves kislány számára sem voltak összekeverhetőek a szőke haj és a kék szemek párosával... a legijesztőbb mégis az volt az egészben, hogy ezt Allie is tudta. Az álma így valóban furcsának tűnt.
Legalább olyan furcsának, mint amikor egyszer-kétszer én is láttam álmomban egy szőke és kékszemű férfit, aki számomra ismeretlen volt, ő mégis arra kért, hogy ne felejtsem el.
Megráztam a fejem és nyomtam egy nagy puszit Alice arcára.
- A képzeletünk néha nagyon furcsa dolgokra képes, Allie hercegnő.