Ha valaha is éreztél már ilyesmit, akkor tudhatod milyen cipőben jártam akkor és ott. Mit éreztem, mikor úgy nézett rám. Az a riadt pillantás… Az  a félelem a szemében, majd a tiltakozás, hogy ne érjek hozzá… olyan volt, mintha leforráztak volna.
Leengedtem kezeim, s nem nyúltam felé ismételten.  Nem hajtottam le fejem, nem lettem búskomor, és még a csalódottságom sem ült ki az arcomra, legalábbis azonnal nem.
Tisztában voltam azzal, hogyha nincsenek ezek a képességeim, nyilván a vérszívót sem tudtam volna likvidálni, de akkor is…
Oké, persze én vagyok a hibás. Titkolóztam előtte. Nem mondtam el neki mi vagyok, s milyen képességekkel bírok.
Elmélkedhettem volna ezen még jó ideig, de azzal talán végleg elszalasztom a pillanatot.
Még is tisztában voltam vele, meglehet ez volt az utolsó alkalom, hogy láttam őt.
Aztán ismét tetem egy próbát afelé, hogy megérintsem. Megöleltem volna, de hangja, és felkiáltása mindenben megakadályozott.
-Ha elmondom mi vagyok… ha megmutatom mire vagyok képes… hozzám jöttél volna?! Kötve hiszem. Az ellenszenv, az előítélet mindent elsöpört volna. - morogtam, miközben újabb villám cikázott át az égen, s egyre hevesebben kezdett esni az eső. Mit nem adtam volna érte, ha képes vagyok irányítani az időjárást… de így csak egyre jobban szakadt, s mi ott álltunk az esőben.
-Nem így akartam hogy megtudd. - tettem még hozzá, ám a próbálkozással felhagytam, hogy bármikor is hozzáérjek, vagy éppen egy öleléssel próbáljam meg lenyugtatni. - Ha elkezdenék magyarázkodni, hogy nem használom az erőm … hogy te voltál a kapaszkodó pont, úgy sem hinnél nekem. - hátat fordítottam neki, majd vettem egy nagyobb levegőt, beletúrtam vizes hajamba, majd leengedtem kezeim, s elálltam az útból.
Gondoltam, szívesen elmenne innen, én pedig szívesen dúltam volna mérgemben, csalódottságomban, hogy még is mennyire elcsesztem az egészet. Ám ha hagyom meghalni, vagy csak szimplán rálövök a vérszívóra, nem érek el vele semmit sem, csak vagy mindketten meghalunk , vagy a kórházban kötünk ki.
Mindenféle forgatókönyv lejátszódott bennem, miképpen is mondhattam volna el az egészet neki, mikor még házasok voltunk, de egy apró kis hang bennem azt sugallta, ne tegyem. Tartsam meg magamnak a kis titkomat, s feledjem el, mintha ott sem lett volna.
És a kis hang mily bölcs is volt.
Vonásaim megkeményedtek.
Felemeltem karom, s intettem, menjen ha akar. Fusson. A vérszívó már nem bánthatja többet, én pedig nem ártanék neki. Egy ujjal sem.
-Menj… -emeltem fel egy pillanatra a hangom, aztán a lassan elhamvadó tüzek felé tekintettem, mik olyan gyorsan tűntek el, mintha ott sem lettek volna. Nem mondom, hogy ennek nem lehet majd következménye, de más vajon mit tett volna a helyemben?
Nem akartam, hogy így nézzen rám. Nem akartam azt az undort, gyűlöletet, és félelmet látni a szemeiben. Nem akartam sosem, hogy akár egyszer is így nézzen rám. Vajon ha elismerném mennyire fáj, azzal könnyebb lenne? Elcsendesedtem. Csak álltam ott némán, azt várva, mikor vág hozzám valamit, vagy éppen kever le nekem egy pofont az arcátlanságomért, amiért megmerészeltem menteni az életét ily módon. A fejéhez akartam vágni, hogy épp az előbb mentettem meg az életét, és érdemelnék érte egy kis hálát, vagy éppen köszönetet, de inkább lenyeltem a szavakat, s vártam, hogy távozzon.

Hogy szerettem e volna menni… nos Nagyon! Akkor és ott úgy éreztem, belegebedek, ha nem kapom meg, és mindent elfogok követni annak érdekében, hogy ez meg is történjen. Játszottam vele, ahogyan ő akart velem. Átvettem az irányítást, s aképpen cselekedtem. Játszottam vele, s már-már önmagam csapdájába estem.
Még az a hülye titka sem érdekelt volna, ha egyszer és mindenkorra  kész lett volna elhessegetni a gondolataimat felőle, ám valamiért ott motoszkált a fejemben a tudat, hogy valamit titkol, és meg kell tudnom azt.
Jó persze talán az én titkom nagyobb volt. Sokkal nagyobb. Varázslattal éltem. Persze nem mindig, s a legtöbb alkalommal elnyomtam az erőm, a képességeim, hogy ne legyen még csak közöm sem ehhez a világhoz. Azt hiszem egy egészen Apró porcikám, ember akart lenni.
Ám ott volt a másik felem, ami ragaszkodott, s kézzel lábbal küzdött az elnyomás ellen. Kész volt azt mondani elég volt! Cselekedni akart.
-Még nem… - mormogtam, miközben az italom messzire került, s ő tovább játszadozott velem és az idegeimmel. Hogy meddig fogom bírni cérnával, nos az egy remek kérdés volt…
Minden esetre csókoltam, közelebb vontam, de az italom, nos az csak az enyém volt.
Természetesen nem kerülte el a figyelmem az ujján díszelgő gyűrű, ami egy fokig elégedettséggel töltött el, hisz azt sugallta, még nem lépett túl rajtam. Vagy egyszerűen még nem akarta levenni, már csak azért sem, mert ez ad egyfajta biztonságot a barmok ellen…
Az italos megjegyzésére nem mondtam semmit sem, csak egy mosollyal feleltem, majd következett az a rész, amikor mindent elrontottam, hiszen a kíváncsiságom győzedelmeskedett.
A haragom egy pillanat alatt lobbant fel, mikor közölte, hogy valaki biztos nagyon szívesen hazakíséri helyettem.
Jelentőségteljes pillantásokat vetettem a fickók felé, majd legurítottam az italom, miközben Madison után néztem, majd kivágtam az asztalra a fizetséget.
Nem távoztam azonnal, előtte még bevertem egy orrot, majd jelvényt villantottam a biztonsági embernek, aztán indultam meg kifelé, hogy akkor most megkeresem, bocsánatot kérek, ami nem volt rám jellemző, és esetlegesen folytathatjuk onnan az egészet, ahol abbahagytuk… nos igen… ez a nő képes teljesen elvenni az eszem, és lassan beleőrülök az egészbe, hogy nincs ott mellettem… bár talán ebben nem voltam egészen biztos.
Odakint megálltam egy pillanatra, körbepillantottam. Ha fogott egy taxit, és azzal ment el, nos akkor ennyi volt a menet.
Megdörgöltem tarkómat, majd felpillantottam az égre, amin éppen akkor suhant keresztül egy villám, majd eleredt az eső, aztán oldalra pillantottam, hogy akkor irány haza, mikor megpillantottam a fickót a fal mellett a sikátornál. Valakit a falhoz szegezett.
Elsőre nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Minden nap akadnak ilyen esetek, s az emberek többsége önként ajánlja fel magát a vérszívóknak.
Aztán megpillantottam ki is az akit folytogat a pofa.
A haragom, olyan gyorsan lobbant ki, hogy mire felocsúdtam, már lerántottam róla. Nyilván ez azért sikerülhetett, mert ő elvolt foglalva a fojtogatással, és arra nem számított nagy elfoglaltságában, hogy valaki majd közbeavatkozik.
Mikor felém fordult, behúztam neki egyet, majd kezemben egy tűzgömb jelent meg, s sorra kaptak lángra a kukák, miközben szemem kékje egy pillanatra felvillant.
-Hagyd őt békén… - morogtam oda, miközben a kezemben ott égett a tűzgömb.
-Ne üsd bele az orrod Boszorkány!! - csattant fel, s már indult is meg felém, én pedig egy kézmozdulattal szegeztem a falhoz, miközben hozzá se nyúltam. Nos ilyenkor valóban jól jön, ha az ember birtokol bizonyos szintű tudást ezen a téren.
A meglepetés a szemében leírhatatlan volt.
A másodpercek tört része alatt gyújtottam fel, s egy részem dervistáncot akart járni, hogy végre szabad! Végre elengedtem magam.
A harag ott lobogott bennem, hogy olyanhoz mert nyúlni aki az enyém… illetve enyém volt, ám eme logikus gondolatok messzire elkerültek akkor.
A kiáltása betöltötte a sikátort, de ilyenkor minden arra járó pillanatok alatt válik vakká, s süketté. Nem akarnak mások dolgaiba avatkozni.
Mikor elveszítette érdekességét és kilehelte lelkét, s utána csak némi hamu maradt, nos akkor pislogtam párat, majd léptem oda Madison- hoz, s érintettem meg. Legalábbis ha hagyta.
-Jól vagy?! - aggodalom csillant szemeimben, a dühöm átváltott ebbe a rég érzett érzésbe, s kezem arca felé nyújtottam, hogy megsimítom, majd magamhoz ölelem, már ha hagyja, aztán rádöbbentem mit tettem… felfedtem magam…. Meglepetés!!!! Bár nem így akartam a tudtára adni a dolgot, ha egyáltalán akartam… de a francba is! Ne szórakozz azzal ami az Enyém!!

Minden tette, minden megmozdulása átlátszó volt. Hisz tudtam, éreztem, az egész csak arra kell, hogy ne kelljen elmondania nekem semmit sem, ám talán már csak a foglalkozásomból kifolyólag is, kíváncsi természet vagyok. Kíváncsi, s így bizony az agyam elkezdett kattogni, vajon mi lehet az, amiről nem beszélt nekem.
Elvégre visszatekintve az évek során együtt eltöltött alkalmakra, mikor ismét egymásnak mutattunk tornagyakorlatokat, vagyunk olyan jó viszonyban, hogy bizony eljussanak hozzám az információk, de még nem kezdtem el kérdezősködni.
Ha játszani akar… nos akkor tőlem megkaphatja! Így aztán belekezdtem a játékba. Ne hogy ő legyen az, aki elcsábít egy fordulóra. Persze nem mondom, hogy így nem lettem volna már benne, de had szenvedjen egy cseppet…
-Meg… - csupán ennyit mondtam, majd ismét odahajoltam nyakához, beszívva az illatát, s közben talán ismét végigfuttattam ajkaim nyaka vonalán, aztán elnevettem magam, s nagy komolyan függesztettem rá tekintetem. - Azért gyomorrontást nem szeretnék!
Majd a zene véget ért, s visszatértem a pulthoz a társaságában.
Ő nem ült le mellém, mögöttem foglalt helyet, s közben kikértem magamnak egy italt, neki meg ugyebár a kávét, hogy kissé tisztulhasson a feje.
Én magam nem ittam eleget ahhoz, hogy első csettintésre beadjam a derekam, és ne érdekeljen, ne motozzon továbbra is a fejemben a gondolat, hogy valamit titkol előlem.
-Igen. - ismét egy rövid válasz, ám mosolyom ott ült arcomon, s a következő pillanatban, mikor ismét tett egy ajánlatot a fülembe súgta, mosolyom kiszélesedett, majd a mellettünk helyet foglaló pasikra nem figyelve, fordultam meg, s úgy helyezkedtem, hogy lábaim között kaphasson helyet, ezzel is közelebb engedve magamhoz, de az italomtól még is távol tartottam.
Kezem derekára siklott, majd doboltam párat rajta ujjaimmal, aztán kicsit közelebb vontam magamhoz határozottan.
-Táncolsz csak az idegeimen asszony… -nyakába hajoltam, csókoltam, s talán még kicsit feljebb is az állára, majd egy tónussal mélyebb hangon szólaltam meg ismét. - Felviszlek… ha elmondod mit titkolsz előlem… - nekidőltem a pultnak, megfogtam poharam, s felhajtottam tartalmát, mielőtt még azt teszi amire gondoltam, és a fejemre önthetné annak tartalmát. -Valamit valamiért… Édes.
A mellettünk ülők persze leszűrték, hogy nem egy éjszakai pillangó próbál meg elcsábítani egy fordulóra, hanem a „nejem”, így érdeklődésük egy kissé lankadt is, hisz tudták, vagy nagyon remélem nekik hogy tudták , hogy esélyük sem lenne elkapni egy fordulóra.
Furcsa érzés, hogy az egyik pillanatban közömbös a számomra, a következőben pedig ismét olyan érzéseket generál bennem, ami azt súgja, bizony összetartozunk, és mellette a helyem, és óriási hibát követtem el azzal, hogy belementem a válásba. No meg az, hogy képes volt kifordítani a megadott sarokból, és valami mindig elkattan bennem ha a közelembe kerül. Mintha kifordulnék önmagamból, ami mondjuk nem nehéz, hiszen így is hadilábon állok saját magammal… de ez van, ha valaki nem hajlandó elfogadni önmagát olyannak, amilyen. Vívódik, míg végül aztán már nem lesz visszaút.
Szívesen lettem volna telepata, hogy tudjam, mi zajlik a fejében. Nem kellene kérdéseket feltennem, hiszen anélkül is megtudhatnám mi az amit annyira titkol előlem, s talán az első néhány alkalommal, még az sem zavarna, mennyire etikátlan mások fejében kotorni.
Szóval csak várakoztam, miközben még mindig vele szemben voltam, hátamat a pultnak vetve, s lélektükreim az övébe fúrtam.  

És valóban lebukott. Régebben, nem volt szokása az ivás, ám mostanra úgy tűnik felnyalábolta ezt a szokást, ám akkor már magamra is illenék vetnem pár követ, hiszen én is buzdítottam magamon ezen a téren.
Foghatnám a feszültségre, hogy amiatt történt minden, hogy a vámpírok, és vérfarkasok, és az eluralkodó káosz, meg a sok meló, és az ivás mind mind amiatt van, de hatalmas hazugság lenne az egész.
Így aztán egy félmosoly költözött arcomra, mikor közölte lebukott. Ezt a biztosúr szót annyira speciálisan tudta kimondani, hogy mosolyra hangolt, hol ott a kedvem nem volt épp a legrózsásabb.
Aztán jött a dal, és bennem eluralkodtak az érzelmek, mintha minden azt akarná, hogy itt és most csak az exemmel foglalkozzak, ha egyszer már úgy is a család fekete báránya lettem miatta. Bár az is lehet, hogy ezt is csak fogni akartam valamire, és már alapból fekete bárány voltam.
-Nyilvánvaló… nem de? - mosolyodtam el ismételten, s már táncoltunk is.
Láttam rajta mennyire kellene neki az a csók, hogy jelen helyzetében odáig lenne minden pillanatáért, de nem tettem meg. Helyette csak elmosolyodtam, forgattam rajta párat, majd megfeleltem a kérdésekre, s halovány mosolyom eltűnt, egy ideig, mintha ott sem lett volna.
Hogy ennek a nőnek valamit mindig sikerül fenekestül felforgatni az elmémben, az egyszerűen káprázatos!
Kérdésemre nem őszinte választ kaptam. Tekintetét, s azt hiszem az arcvonásait is alaposan ismertem ahhoz, hogy tudjam, mikor is hallgat el előlem valamit, s mikor mondja azt amiről azt hiszi a másik hallani akarja.
Kissé közelebb vont magához, mellkasomon játszott az ujjaival, majd le az övemhez.
Vonásaim elkomolyodtak, majd kissé még is csak felbukkant egy félmosoly a képemen, hiszen minek is tagadnám a dolgot, bizony szívesen elvittem volna egy keringőre… A francba is… kár lenne tagadni, még mindig éreztem iránta valamit, s az nem gyűlölet volt, ám ha kérdezte volna sem vallottam volna meg.
Egészen addig míg nem ismertem, úgy tartottam, hogyha lezárok egy szakaszt az életemben, akkor nem jó pofizok tovább.
Akkor minden megy a maga útján tovább. Én jobbra a többiek meg mehetnek arra amerre látnak.
Kicsit közelebb hajoltam nyakához, beszívva illatát, s talán ajkaim érintették egy pillanatra a bőrét, majd mutató, és hüvelyk ujjam közé fogtam állát, s úgy emeltem fel fejét, hogy tekintetünk találkozhasson.
Szemem kékje egy pillanatra megvillant, majd mosolyom… kár is lenne tagadnom, hogy ezt hozta ki belőlem, és hogy ez miatta van.
Aki csak ismert, tudhatta jól, nem vagyok az a folyton mosolygó típus.
Mostanában sokkal többet voltam komor, és a mindentől eltorzulnak a gondolataim fajta, mintsem ez a bazsalygok, mert elveszed az eszem típus…
-Összeragasztod az eltört poharam? -hangom egy tónussal mélyebb lett, miközben talán szándékosan hajoltam közelebb hozzá, ajkaimmal finoman érintve meg a nyaka íves vonalát. -És a mulatozó barátok? Vagy annyira unalmas a party, hogy inkább az exeddel töltenél el egy görbe estét?
A zene véget ért, s a pult felé indultam, miközben megmarkoltam kezét, s húztam magam után, majd helyet foglaltam, s kértem magamnak még egy italt. Szükségem volt rá… nagyon is. Neki meg kértem, egy kávét, és egy ásványvizet. Nagyon is tisztában voltam vele, hogy tiszta fejjel még csak felém sem nézne, hisz a családom ejtett rajta néhány… hogy is mondjam sebet… nem tartották elég jónak hozzám… a tiszta vérvonal megőrzése ugyebár, s ez egész addig ment, míg a végén válás lett belőle, és többé nem volt a zsák és a foltja, maradt helyette a borsó meg a héja… és ugyebár a héja nem rajong a borsóért…. Hát ha még egyszer rászánom magam, és elmondom neki mi is vagyok...

Nem volt a legremekebb napom, és a végén még vele is összefutottam, szóval valamit igazán kell tennem annak érdekében, hogy valami visszafordítsa a dolgokat. Szóval odamentem a pulthoz, helyet foglaltam, intettem a csaposnak, aki mosolyogva mérte ki a szokásos italom, és tette le elém azt. Egy bólintással köszöntem meg, m ajd belekortyoltam. Kellemesen égette a torkom, s egy pillanatra még a szemem is lehunytam volna, ha nem nyekergődül meg mellettem a szék, és ha nem ő ült volna le mellém.
Megingattam a fejem, aztán vettem egy nagyobb levegőt, majd újabb korty következett, s csak utána emeltem rá tekintetem.
A hangulatom még akkor sem változott semmit sem, mikor kezem a combomra siklott.
Szemöldököm felszaladt, majd kezem finoman az ő kezére tettem, s kékjeim az övéibe fúrtam.
- Minek tagadnám a nyilvánvalót? - kérdeztem, miközben szabad kezembe vettem italom, és ismét beleittam, majd kicsit meglötyögtettem, hogy a jég mindenhol érje az italom.
Jól nézett ki, de a viselkedése arról árulkodott, bizony néhány pohárral több szaladt le a kelleténél.
-Ejnye Doktornő… mintha kicsit többet ivott volna a kelleténél… - elhallgattam, hiszen a zenegépben egy ismerős dallam csendült fel.
Egy nagyobb levegővétel után felkeltem, megragadtam kezét, s se szó se beszéd vontam magammal a parketre, és táncolni kezdtem vele. Tudtam, ilyenkor ellenállás csekély van… bár nem voltam sosem szentimentális, sem az a túl romantikus fajta, de egykor ez volt a mi dalunk, és bizony akkor meg kell táncoltatni az asszonypajtást.
Kezem finoman a derekára siklott, majd vontam magamhoz, s már táncoltunk is, s arcomra mosoly költözött. Nem akartam, de az emlékek még is elöntötték elmém, s ez olyasfajta nyugalmat kölcsönzött nekem, amiről régóta álmodni sem tudtam volna. A dal egy részén finoman megdöntöttem, közelebb hajoltam, ám a csók elmaradt, helyette inkább forgattam rajta még egyet, majd ismét magamhoz vontam, s kezem újfent derekára siklott, s csak ekkor válaszoltam a feltett kérdésekre.
-A körülményekhez képest jól… sok a meló… A harag, meg képlékeny, hisz úgy is lesz olyan megmozdulásod, amitől az elpárolog, és marad a szokásos megbocsájtás. -feleltem. A legutóbbi találkozásunk nem volt épp a legrózsásabb. Történt pár dolog, és támogatásra lett volna szükségem, de akkor és ott abban a pillanatban rossz helyre fordultam azt hiszem.
Némi szünet után mivel illik viszonozni a kérdést, hát én magam is feltettem.
-Hogy vagy… Édes? - szándékosan kis szünettel mondtam ki ezt a szót. Mondjuk nem értettem miért is voltam rá mérges, hiszen épp én voltam az, akinek titkai voltak előtte, hisz ő nem tudta mi is vagyok….

Hosszú és fárasztó napom volt. Nem vágytam másra, csak egy kellemes italra, egy kis nyugalomra a pult mellett, s végre valami kellemesebb időtöltésre, mint mások után futkosni, hogy végre rácsmögé kerüljön mindenki, akinek ez a sors rendeltetett.
Ha úgy nézzük a dolgokat, egész jó napom volt. Nem kínoztak a már megszokott gondolatok, és nem akartam porig égetni mindent, és mindenkit aki a közelembe került, vagy csak hozzám ért.
Tény és való, mióta visszatértem a hagyatéki tárgyalásból, egy cseppet ismét elszaladt velem a ló.
Letelepedni akartam a pult elé, a szokásos helyemre, hogy aztán majd kérjem a szokásos italomat, ám már az ajtóban megtorpantam.
Egy boxban torta, mellette emberek, kik egy kicsit talán már öntöttek a garatra, s persze lassanként megkapta a helyét az ünnepelt is.
Magamban morogtam párat, s már készültem volna visszafordulni, hogy kösz, de nekem ennyi elég volt ebből, és inkább majd egy másik helyen döntöm magamba kedvenc italom, mikor ismerős alakot pillantottam meg a zenegépnél, így aztán arra vettem az irányt.
Megálltam úgy, hogy azonnal ne vehessen észre, zsebembe rejtettem kezeim, s figyeltem, miképpen kezdi el felszedni az aprót.
Aztán felpillantott, és észrevett. A zene választás, nos nem éppen a kedvemnek való volt, egy újabb szuper indok arra, hogy miért is nem kellene ezen a helyen maradnom.
Hogy elmosolyodtam e, azt nem tudom pontosan, de éreztem, hogy bizony átsuhant egy félmosoly a képemen, mikor felpillantott rám.
-Madison …. - többet nem mondtam, pusztán ismét végignéztem rajta. Szinte semmit sem változott. Egykor egy párt alkottunk. Két év… vajon elvesztegetett idő volt, vagy származott belőle valami haszon is? De nem ezen kellene éppen agyalnom. Pusztán zsebembe nyúltam, rátámaszkodtam a zenegépre, bedobtam egy érméz, s vizsgálgattam egy darabig, van e olyan zene, ami jobban tetszik a fülemnek. Aztán mikor a másik szám lassanként véget ért, felcsendült a nekem tetsző dal, majd a pult felé pillantottam.
~Basszameg kell azaz ital..~ szaladt át bennem a gondolat, s lassanként megindultam a pult felé. Ha akart követett, ha nem, nos akkor részemről rövid találkozás volt ez a mostani. Hosszú nap, idegőrlő emberekkel...