Az izgatott bizsergés halk duruzsolássá alakul valahol a gondolataim hátsó felében, ahogy helyet foglalunk az asztalnál. Kezdek rájönni, miért szeretem ennyire ezt a feladatot: hiába alakul minden a terveim szerint, hiába eszel a tenyeremből, folyamatos kihívást jelent, hogy egyetlen pillanatra se veszítsem el Liliant, hiszen számodra gyerekjáték lenne megérezni egy apró hibát is. Te ráadásul azok közé tartozol, akiknél valóban stratégiára van szükség, te a legkevésbé sem csak egy magányos szerencsétlen vagy, akit két szép szóval le lehet venni a lábáról.
Talán ezért is megtisztelő az, ahogyan most is nézel rám. Nem ágállok, amikor megrendeled a drága vörösbort, elvégre Lilian még csak nem is tudhatja, mi fán terem a Château Lafite; egy finom kis mosollyal veszem tudomásul a dolgot, de látványosan csak akkor oldódik fel kissé a hangulatom, amikor a pincér kettesben hagy minket.
Nem kell sokáig bűvölnöm téged, hogy találkozzon a pillantásunk és feltehessem neked a magunk közti „nagy kérdést”, őszintén érdeklődve róla, hogy érzed magad. Ez Lilian: nem mély dekoltázzsal és ferde pillantásokkal nyerte meg magának a figyelmed – egy hozzád hasonló intelligens férfi hosszútávon nem lett volna vevő ilyesmire –, hanem a kedvességével és azzal, hogy végre valakit újra te érdekelsz, ráadásul úgy, hogy közben a te érdeklődésedet is végig fenn tudja tartani.
– Ennek örülök – jelenik meg az arcomon az öröm derűs mosolya is, amikor kifejezed, hogy a társaságom ismét elérte a célját. A következő szavaid hallatán a mosolyom enyhül kissé, inkább megértés ül benne, de kihasználom a kínálkozó alkalmat. Átnyúlok az asztalon, kezemet az étlapot tartó, de most az asztal lapján nyugodó kezedre helyezem, ezzel is sugallva, hogy értem, mire gondolsz, és én itt vagyok, ha szeretnél beszélni róla, de erőltetni nem fogom a dolgot. Az érintés csak egyetlen pillanattal tart tovább a kelleténél, így még nem sugalmaz túlságosan bizalmas viszonyt, de ahhoz épp elég, hogy te ne feledkezz meg róla túlságosan hamar.
A kérdésedre az első reakció egy halk, kissé ideges nevetés, és az a jellegzetes mozdulat, amivel a halántékomhoz emelem a kezem, hogy aztán rögtön le is engedjem onnan. Aprócska mozdulat, de elegendő ahhoz, hogy hangsúlyt helyezzen a nem megfelelően elfedett ütésnyomra.
– Most, hogy James elutazott, azt hiszem, garantált néhány nap nyugalom – húzom fel a vállaimat, mintha semmiség lenne az, hogy az ember valóságos megkönnyebbülésként éli meg, hogy a párja néhány napra eltűnik az életéből. Egy kicsit lehalkítom a hangomat. – Mielőtt elment, telepített valamilyen GPS alkalmazást a telefonomra, de nem tudom, van-e jelentősége... – Mintha csak tudná, hogyan tud a legjobban időzíteni, a pincér ebben a pillanatban tér vissza a rendelésünkkel, így pont el is kell harapnom a mondat végét. Az arcom ismét bezárkózik kissé, de udvarias mosollyal köszönöm meg a vizet és azt is, amikor tölt a vörösborból a poharamba. Ezután az ételrendelésünkről érdeklődik, pontosan úgy húzva az időt, mintha csak része lenne a tervemnek; rápillantok az étlapra, amivel eddig nem is különösebben foglalkoztam, és jóformán az első ételt választom, amit megpillantok és elég egyszerűnek tűnik Lilian ízléséhez, valamiféle sült hal könnyű salátaágyon. Amikor ismét kettesben maradunk, nem teszek úgy, mintha nem tudnám, miről beszéltünk, elvégre Lilian nem ostoba, de nem is szeret erről beszélni, ezért zavart mosollyal megrázom a fejem. – Ne is figyelj rám, biztosan csak paranoiás vagyok.
Hogy látványosan el tudjam terelni a témát, kíváncsian pillantok a sötétvörös nedűre a poharainkban, majd ujjaimat a sajátom köré fonom, és egy sokkal őszintébb mosollyal emelem meg az irányodba. – Inkább hadd mondjak köszönetet a meghívásért – nézek a szemeidbe kissé félszegen, de őszinte hálával, hogy mindketten tudjuk, a legkevésbé sem azért mondok köszönetet, mert ki fogod fizetni a vacsorámat.

Tagadhatatlan az a finom kis bizsergés az elmém mélyén; a várakozás és a munka izgalma, ami egyszerre szól Dr. Vaughn személyének – és annak, hogy az ügye belopta magát a szívembe –, valamint annak, hogy jól tudom, mennyit várhatok ettől az estétől. Persze nem ringatom magam hamis álomképekbe, inkább a realitás az én talajom, de azt nagyon is jól láttam az elmúlt időszakban, hogy Aksel elérte az instabilitás mezsgyéjét; mi sem bizonyította ezt jobban, mint a ma este. Márpedig amennyiben a ma este a terveim szerint alakul, elég lesz neki egy egészen kis unszolás is, hogy átbillenjen.
Ezt vetíti előre az a tekintet is, amivel a felé közeledő alakomat figyeli – szinte látni vélem megcsillanni a szemeit az utcalámpák fényében. Nem tévesztem szem elől a pillanatot, amikor a pillantása elidőzik a nem tökéletes alapozáson a halántékomnál, ám én is néma maradok: mindössze a mosolyom változik meg egy kissé, a viszontlátás örömét beszennyezi egy kis értő szomorúság, ujjaim egy pillanatra szorosabban fogják a felkarját, de nem mondok semmit. Egyszerűen csak belemegyek a játékba, amelynek szabályai szerint ma este az éttermen kívül hagyjuk a szennyest.
- Köszönöm – felelem megkönnyebbülve, az öltözékemet övező bizonytalanságot egy magabiztosabb mosollyal váltva fel, amikor ismét Akselre fordítom a pillantásom. A szükségesnél éppen két másodperccel tovább tartom fogva a tekintetét, mindössze ezzel fejezve ki, hogy értem a bókja valódiságát.
- Persze – felelem, szándékosan nem leplezve jól egy kis megbúvó izgalmat a hangomban, ahogy Aksel tenyere a hátamhoz ér. Engedelmesen indulok el az étterem bejárata felé, az előtérbe lépve pedig nem is kell mondanom semmit: az ott várakozó pincér csupán egy pillantást vet ránk, majd magabiztosan egy kétszemélyes asztal felé indul, ami éppen elég távol van a többitől ahhoz, hogy egy pár kellemesen érezze magát a vacsora alatt. Megengedek magamnak néhány zavart oldalpillantást, hiszen Lilian bár boldog, egyben zavarban is van; a főnökével vacsorázik egy olyan étteremben, amit saját magának nem engedhetne meg. Aksel viszont, mintha csak Lilian lelkének húrjaira lenne hangolódva, éppen ezt a pillanatot választja, hogy megszólaljon, így megadva nekem a lehetőséget, hogy kizökkentsem őt a zavarából. Nagyon fontos, hogy lássa, milyen hatással van rá. – Én is – felelem, és bár a hangomban megbújik a félsz, hiszen Lilian tilosban jár, mosolygok. – Nem számítottam rá, hogy sikerül, de örülök, hogy itt vagyok.
Ahogy elérjük a célpontunkat, a pincér a székért nyúlt, hogy kihúzza nekem, hacsak Aksel nem lép közbe, hogy átvegye a helyét. Amennyiben a pincér marad a széknél, kedvesen megköszönöm az udvariasságnál, ha azonban Aksel áll a székem mellett, a mosolyom mellett megengedem magamnak azt is, hogy egy zavart mozdulattal a fülem mögé tűrjem a hajam, miközben leülök. A pincér elénk helyez egy-egy étlapot, de egyelőre az asztal mellett marad, az iránt érdeklődve, kérünk-e valamit inni.
Gyorsan Akselre pillantok, majd vissza a pincérre. – Én vizet kérnék, köszönöm – mondom ki a választ, amit bárki várna Liliantől, hiszen nem engheti meg magának, hogy akár csak egy üdítő miatt is drágább legyen a vacsora. Újra Akselre pillantok, de ha ő rendel valami komolyabbat, nem ellenkezek, csak egy apró mosollyal biccentek.
Amikor a pincér magunkra hagy minket, felnyitom az étlapot, de nem a fogások listájára nézek, inkább Aksel arcára függesztem a pillantásom, mintha ő sokkal jobban érdekelne – mert sokkal jobban is érdekel. Arcomon megjelenik egy már sokkal kevésbé zavart mosoly, ezzel is sugallva, hogy ha csak ketten vannak, Lilian ki tudja zárni a külvilágot. – Hogy vagy? – kérdezem aztán, kissé oldalra billentett fejjel tanulmányozva a vonásait. A játékszabály az, hogy a szennyest odakint hagyjuk, de ettől még az érdeklődés nagyon is őszinte.

A taxit az utca végében állítom meg, egy kicsit távolabb a bártól, és amikor a sofőr egy leplezetlen pillantással alaposan végigmér, csupán a tekintetével célozva arra, hogy a kezemben tartott húszdolláros helyett akár természetben is fizethetnék, rámeredek. A puszta nézésem elég ahhoz, hogy hátrahőköljön és inkább gyorsan kikapja a kezemből a bankjegyet; idebent még Thea vagyok, és egy ilyen perverz nyomorult nem is érdemelne nála jobbat.
Attól a pillanattól kezdve azonban, hogy kiszállok az autóból, már Lilian vagyok. Könnyedén egyensúlyozom a magas sarkakon – ez mindig hozzátartozik Lilian összeképéhez, és még csak kihívónak sem kell lennie. A ruhaválasztásom már sokkal lényegesebb: a fehér anyag finoman követi a testem vonalát, a szoknyarész nem illetlenül rövid, és még csak dekoltázsom sincs benne, de pontosan ezért tökéletes. Egyszerre tükrözi Lilian ártatlanságát – vagy inkább ártalmatlanságát – és garantálja, hogy Dr. Vaughn emlékeibe örökre beivódjon ennek az estének az emléke. Is.
Persze gondosan meg kellett komponálni a körülményeket. Tudtam, hogy nagy pillanat ez, amikor Aksel végre újabb lépést tesz Lilian felé, és a fényes nappal lopott órácskákat kész kiegészíteni valami komolyabb lehetőséggel is, éppen ezért nem szabadott, hogy minden gördülékenyen menjen. Nem engedhettem, hogy közben esetleg meggondolja magát otthon, a feleségét látva, nekem az kellett, hogy az utolsó pillanatig akarja ezt az estét. Ezért visszakozott Lilian azonnal, mondván, nem mehet csak el úgy otthonról, hiszen nem tudna épkézláb magyarázatot felhozni mentségére a párja előtt, ha pedig megtudná az igazat... Ó, igen, ezt a részt Aksel már nagyon jól ismerte, de azért az alapozást direkt nem csináltam elég vastagra, így aztán majd a megfelelő pillanatokban kaphat újabb emlékeztetőket a halántékom környékén derengő zúzódástól. Jacob szokás szerint remek munkát végzett.
Egészen az utolsó pillanatig kivártam, Lilian csak ma kora délután küldött sms-t a főnökének arról, hogy a párja elutazott három napra, így mégis ráér ma este. Azt persze nem hagyhatta, hogy Aksel autóval érte jöjjön, hiszen akkor a szomszédok miatt kellett volna magyarázkodnia.
És ez épp így volt tökéletes.
Magamra veszem az arcot: kissé elnyílt szemekkel, bizonytalanul oldalra-oldalra pillantva indulok el a bár irányába – hiszen Lilian nem jár ilyen helyekre, ezért zavarban van –, de aztán megengedek magamnak egy pillantást előre is, rögvest kiszúrva a bejárat mellett várakozó alakot. Ahogy felveszem a szemkontaktust Aksellel, finom mosolyra görbülnek az ajkaim és alig láthatóan kihúzom magam, ezzel is sugallva, mennyi magabiztosságot nyerek a puszta jelenlétéből.
Határozottabb léptekkel zárom be kettőnk között a távolságot, és amikor odaérek hozzá, megengedem magamnak, hogy szemeim elidőzzenek az arcán. Felesleges lenne tagadni, hogy nekem is kedvemre való az összes karakteres vonása, de ettől még nem billenek ki a szerepemből.
- Szia – üdvözlöm közben, és egy látszólag semleges, de mégis sokatmondó mozdulattal megérintem a felkarját. – Remélem, nem késtem el. Az utolsó pillanatban majdnem átöltöztem, mert... – Félbehagyom a mondatot, Lilian bájos bizonytalanságát tükrözve lenézek a ruhára, bár tudom, hogy Aksel enélkül is alaposan megnézné magának. – Talán egy kicsit túlzásba estem.