if you do it, do it for me

Jacob & Thea

Lassú, lusta mosollyal nézek rá, amikor a túl jó kiképzésről beszél, elvégre minden értelemben egyet tudok érteni vele. Nem lennék most ott, ahol, ha ő annak idején nem karolt volna fel, de az is biztos, hogy a lepedőakrobatika trükkjeit is volt időnk közösen gyakorolni. Kellemeset a hasznossal, ugye... Persze az, amit itt felvázoltam neki, kissé túlmutat ezen is. Más volt az olyan irányú közös munka, aminek a végén egy közös célpontnak kellett vérezni – vagy elvérezni –, és más volt, amikor a céljaim érdekében nekem kellett az ököl rossz végére kerülnöm. Nekem persze nem volt újdonság, hogy milyen messzire vagyunk képesek elmenni a tökéletes álca érdekében, de Jacob számára azért okozhatott némi emésztési problémát.
– Nem azon van a hangsúly – ingatom a fejem, de a mosoly az arcomon marad. – Jobban szeretik házon belül megoldani az ilyesféle segítséget, de én meg jobban bízom benned – vonok vállat. Letán kívül kevés olyan ember volt a begyűjtők között, akiknek hagytam, hogy ismerjenek, de azt, hogy mennyire szívemen viseltem Aksel Vaughn-t, még nekik sem feltétlenül kötöttem volna az orrukra. Kritikus kérdés volt, hogy ne vehessék el tőlem az ügyét, ezért az volt a legjobb, ha egy belsős sem folyt bele a dolgaimba vele kapcsolatban. – Szívesebben bíznám rád ezt... is. – A szóhasználatommal egyértelművé tettem, hogy értettem az előző célzást.
Elnevetem magam az álszentségén és megrázom a fejem, aztán húzok egyet a sörből.
– Nem lennék visszajáró vendég, ha ezeket most komolyan venném – teszem egyértelművé, hogy ha azt akarja, hogy valaki bókokkal nyalja körbe, nagyon rossz ajtón kopogtat. Én más módszerekkel szoktam fényezni az egóját. Persze ő már a töményes hűtőben matat, mert a fele sörét a padlóra és a pultra köpte. – Whisky, tisztán, jég nélkül – felelem azért; hosszabb tartózkodásra jöttem, és szerencsére úgy tűnik, ő sem tervez mást. Hacsak nem akar engem is befogni autót szerelni, félig részegen.
– Sosem lehetsz elég biztos a dolgodban – vigyorodom el, majd hozzá hasonlóan teátrális mozdulattal meghajolva veszem el a whiskys poharat. – Kellemeset a hasznossal, te is tudod – felelem sejtelmes mosollyal, lehalkítva a hangomat és közelebb hajolva hozzá. Ő már a saját whiskyjét kortyolgatja, de én még csak a sörömet fejezem be, és a szemem sarkából figyelem, ahogy közben a hátam mögé somfordál.
– Nem ide jöttem volna, ha nem az lenne a legjobb, ha belemennél – ismerem be szenvtelenül, és ahogy megérzem a lélegzetét a nyakamon, oldalra billentem a fejem a könnyebb hozzáférés érdekében. A nyakamon és a vállamon végigfut a libabőr, ahogy megcsókolja és megszívja az érzékeny bőrt, és amikor elneveti magát, én is elmosolyodom. – Nos, elméletben egyszerű embernek kellene lenned, szóval bizonyos dolgokkal óvatosabban kell majd bánnod a nyakam tájékán – sandítok rá célzatosan felvont szemöldökkel. Volt időnk kitapasztalni, hogy mindkettőnk örömét jócskán fokozni tudja a harapása, ezért tulajdonképpen mindig is szabad volt neki a pálya, de most azért jobban oda kell majd figyelnem, hol milyen nyomok lesznek rajtam.
Kiürítem a sörös dobozt, majd egy ügyes dobással becélzom vele a mosogatótálcát, ráér később is foglalkozni vele. A kezembe veszem a whiskyt, majd macskamód szembefordulok a pulton Jacobbal, két lábamat a teste két oldalára igazítva.
– Szóval benne vagy? – emelem a számhoz a poharat, hogy az én torkomat és végigégethesse a whisky jellegzetes íze. Szándékosan hagyom, hogy néhány csepp benedvesítse az ajkaim, így hajolok közelebb hozzá és simítom őket a szájára. – Természetben is tudok fizetni a szolgálataidért – teszem hozzá ördögien megcsillanó szemekkel. Ez már a szórakozás része a dolognak, pontosan tudom, hogy nem lehet szexszel lekenyerezni; nem azért fog belemenni vagy nem belemenni, mert jó vagyok az ágyban, de a hálát azért ő is tudja díjazni.
Azért is működtünk tökéletesen együtt világ életünkben, mert hasonlóan gondolkodunk és látjuk a világot. Bár a közös munkáink száma megcsappant, mióta Leta besorozott maguk közé, azért még mindig zökkenőmentesen tudunk végigcsinálni mindent, anélkül, hogy útban lennénk a másiknak, vagy mondjuk a barátságunk extrákkal közbeszólna. Nem keverjük a munkát a magánélettel, sőt, a magánéletben sem gondolunk túl sokat a dolgokba – ha valamelyikünknek üres az ágya, tudjuk, hogy úgy segíthetünk egymáson, hogy másnap ne legyen ciki az ébredés. Pedig mindketten tapasztaltuk már, hogy sok szentimentális férfi és nő van a világon, akiknek ez nem olyan egyszerű.
– Hacsak nem szedtél fel mostanában valami túlzottan ragadós kislányt, aki majd bosszúból megöl álmomban – fűzöm még hozzá a gondolatmenetem kapcsán, de a vigyorom is jól mutatja, hogy tőle aztán a legkevésbé sem számítok ilyesmire. Arra meg aztán végképp nem, hogy engem bárki is meg tudna ölni álmomban.

721 ➤ you can run

if you do it, do it for me

Jacob & Thea

Úgy érzem, Jacobnak köszönhetem azt is, hogy tökélyre fejlesztettem a haszontalan megjegyzések elengedését a fülem mellett – ilyen formán nem veszek tudomást az akadékoskodásáról sem, ha neki jobb, hogy mindig váratlanul bukkanok majd fel, legyen hát az ő baja. A szemforgatásommal mindenesetre valamennyi megjegyzését igyekszem lefedni, és sokkal elégedettebb vagyok, amikor inkább két sört kap elő.
- Hát akkor el kell keserítselek, mert már nem megyek sehova – vonok vállat, mikor kifejezi, hogy nem feltétlenül van ínyére a munka-szívesség kombó; azért egy kicsit a számat is lebiggyesztem, hogy lássa, mennyire sajnálom őt.
Bele is kezdek egy kicsit bővebb felvezetésbe, mert hát valahogy csak alá kell támasztanom azt, hogy hé, néha be kellene húznod nekem egyet. A bevezetőm pedig el is éri páratlan sikerét, már ha sikernek könyveljük el azt, hogy kis híján az arcomba köpi a sört; én mindenképp annak értékelem, nem is számítottam tőle más reakcióra, amikor épp arról van szó, mennyire törékeny vagyok. A mosolyom vigyorrá szélesedik, és inkább csak megvonom a vállam, azt üzenve, örömömre szolgált örömet okozni.
- Mondjuk úgy, hogy sok mindenre kiképeztél – kacsintok rá én is, a vigyoromba pedig beköltözik az árnyéka a közös... munkának. Ami néha tényleg munka volt, mert az ő kiképzése adott kiváló alapot a mostani munkámnak, de azért bőven volt időnk egyéb tanulmányokra is.
Aztán befejezem a kis történetemet, és ő máris úgy néz rám, hogy tudom: már megint piszok jól döntöttem. Persze egyébként sem nagyon jöhetett volna szóba más, de Jacob szemeinek villanása meg az a pokolfajzat mosoly elárulja, mennyire nincs ellenére egy effajta felkérés.
– Is – bökök rá a sörösüveg mellől az ujjammal. – Ezért is. Tiszta munkára van szükségem, de arra is, hogy biztosan tudjam, megtartod a dolgod magadnak. Nem járunk tilosban, de a főnökség jobban szereti, ha magunk között intézzük az ilyesmit... én meg jobban szeretem, ha megbízható emberrel dolgozom. – Megvonom a vállam és kortyolok egyet a sörből, aztán halk nevetéssel megrázom a fejem, mikor felveti, hogy valószínűleg nem itt és most kell péppé vernie a járólapon.
- Nem, ez inkább elhúzódó folyamat lesz. Hosszabb, mint általában a munkáid – teszem hozzá, elvégre neki elég gyakran csak az a dolga, hogy egyszer verjen meg valakit, de akkor nagyon. Vagy mondjuk egyenesen véglegesen. – Változó intenzitás kell, néha csak egy zúzódás a halántékon, máskor egy monokli vagy egy felszakadt száj, ujjnyomok a bőrön, ilyesmi – sorolom, mintha csak az időjárásról beszélgetnénk. – Mindig a szituációtól függ, de erre én leszek a legjobb tájékoztatás. Általában házhoz jövök, ha neked is jó, de lehet, hogy néha kell némi hangos rumlit csinálni egy címen, vagy ilyesmi. Rendőröket nem fog hívni senki, mert ha valaki fel is emeli a telefonját, rossz számra fog befutni a hívása. – Iszok még egy kortyot, pillantásomat Jacobra függesztve. – Minden adott, ha azt mondod benne vagy, akkor a kulcsszereplő is. És akkor nyilván az adósod is leszek – teszem hozzá egyszerűen, hiszen az a fair, ha szívességért cserébe én is jövök neki eggyel.

477 ➤ you can run

if you do it, do it for me

Jacob & Thea

Hogy van-e lelkiismeret-furdalásom, amiért jóformán rátöröm az ajtót, nem törődve azzal, hogy esetleg dolga van, vagy mondjuk vendége? Nos, nincs. Leta ügyesen kiirtotta belőlem ezt az érzést, és egyébként is, én próbáltam jelezni neki a jöttömet; az más kérdés, hogy amikor először csörgettem meg, már félúton voltam a kocsihoz. És nem fordultam volna vissza, ha azt mondja, hagyjam békén.
- Ha veszek neked újat, legközelebb felveszed a telefont? – felelek a hülye kérdésre egy másik hülye kérdéssel, mielőtt az arcába nyomom a telefont, jelezve, hogy valamit elfelejtett.
Mivel a következő megszólalása is csak egy a mai összefüggéstelen kérdések sorában, nem is válaszolok, csupán látványosan megforgatom a szemeimet, mielőtt beengedném magam a házba. Nem izgatom magam a pofátlanságomon sem; elég hosszú ideje és elég jól ismerjük már egymást ahhoz, hogy tudjam, az én torkom nem fogja átharapni. Ha akartam volna, jöhettem volna a saját kulcsommal is, de annyira azért én sem vagyok faragatlan – meg volt az esélye, hogy épp elfoglalt valakivel, és ha minket kettőnket nem is rázott meg volna a dolog, a harmadik személyt biztosan meglepte volna, amikor úgy sétálok be az ajtón, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
Nem válaszolok rögtön a megjegyzésére, csak egy féloldalas mosollyal nézek rá, és felteszem a hátsó felem a konyhapultra, miközben ő a hűtőhöz lép.
- Nem annyira munka, mint inkább... szívesség – mondom aztán elgondolkozva, miközben átveszem a felém nyújtott sört. – Egy kicsit talán mindkettő. – Felbontom a sört és kortyolok belőle egyet, mielőtt folytatnám. A munkánk titkos, hivatalosan senki nem tudhatna a tevékenységünkről sem, de Jacob jobban informált, és ezt még csak nem is kenhetik a hajunkra. Én voltam a nulladik alany, akkor még senki nem tudhatta, hogy egy ilyen jól működő rendszert tudunk majd kialakítani. Ilyen formán nem is voltunk még annyira szupertitkosak, hogy ne mondhassam el Jacobnak, amikor Leta megkeresett az ajánlatával. Ettől persze óvatosnak kellett lennem, de felesleges lett volna úgy tenni, mintha nem lenne fogalma semmiről. – Előre szólok, hogy furcsa kérés lesz, de hidd el, megvannak az indokaim – folytatom aztán, újra ránézve. – Van egy célpontom. Bizonyos szempontból már elég jól a markomban van, de még hátravan az, amitől végleg beleesik majd a csapdámba. És valahol itt jönnél képbe te – intek felé a kezemmel. – A fickónak közepesen súlyos hőskomplexusa van, amit aktiválnom kellene. Sajnos nem tehetem meg, hogy hirtelen elkezdek inni vagy drogozni, mert nem illene a képbe és a főnökeim sem díjaznák, szóval... marad a hercegnő, akit meg kell menteni a sárkánytól. Tudod, nincs is tragikusabb, mint mikor egy törékeny nő benne ragad egy bántalmazó kapcsolatban. – Figyelem az arcát, felételezem, már kezdi kapizsgálni, mire akarok kilyukadni, bár a dolog legfurcsább része nem is ez lesz; pedig az már önmagában is furcsa, amikor saját magamra kell törékeny nőként hivatkoznom. Mondjuk kár lenne tagadni, hogy valahol élvezem Lilian szerepét. –  Ez számára a megmentés etalonja, de a képből hiányzik a másik fél. Nem valószínű, hogy valaha is tényleg fel kell bukkannia, bár nem kizárt... viszont sokkal fontosabb az, hogy egy hihető sztorihoz szükségesek olyan fizikai jelek, amiket nehezen oldanék meg magamnak. – Nem veszem le róla a tekintetemet, miközben újabb kortyot iszok a sörből. Tarthatnék tőle, hogy egyszerűen csak őrültnek nevez és kiröhög, de ő volt az, aki premier plánból nézhette végig, amikor tizennyolc éves koromban megöltem a nevelőapámat egy töltőtollal. Valószínűleg sejtenie kellett, hogy nem viccelek. – Megkérhetném valamelyik kollégámat is, de igazság szerint ez egy kicsit bizalmi kérdés is. Tudnom kell, hogy nem törik be véletlenül az orrom, ha csak a számat kell felszakítani.

572 ➤ you can run

if you do it, do it for me

Jacob & Thea

A Golf motorja kívánatosan morran fel, ahogy bő gázzal elindulok a zöldre váltó lámpától. Elgondolkodva húzom végig az ujjaimat a kormányon, az alsóajkam harapdálva pörgetem végig magam előtt a forgatókönyvet. Na nem a találkozásét, ahhoz nincs szükségem forgatókönyvre, ellenben a célpontommal; ahhoz a forgatókönyvhöz viszont szükséges ez a találkozó. Hamarosan el kell kezdenem a második felvonást, ahhoz pedig szükségem lesz egy másik emberre is. Nem kell begyűjtőnek lennie, sőt, ő szigorúan az én prédám, de a hiteles előadáshoz segítségre lesz szükségem, és ennek a segítségnek megbízhatónak kell lennie.
És bizonyos értelemben mocskosnak is.
Kielőzök egy veszélyesen lassú barmot – akiről nagyon remélem, hogy mondjuk egy nagymama, és nem felnőtt ember létére közlekedik így –, majd megkísérlem újra tárcsázni Jacob számát, de megint csak a francos sípolást kapom válaszul. Ilyen jól sikerült az estéd, drágám? Szemforgatva dobom az ülésre a telefont, ám nem zavartatom magam, folytatom az utam a Bellevue negyed felé; én megpróbáltam, de így meglepi látogatás lesz belőle.
A kocsibejárón parkolom le az autót, közvetlenül Jacob BMW-je mögött, aztán néhány apróságot magamhoz véve kiszállok. Már félúton az ajtónál járok, mikor bezárom a kocsit, és körülbelül két másodperc múlva már a csengőn fekszem. Nem nagyon, csak egy kicsit. Ha Jacobnak olyan hosszúra nyúlt az estéje, hogy még a telefonját is elfelejtette bekapcsolni, akkor legalább most lesz mire felébrednie.
Amennyiben kinyílik az ajtó – és remélhetőleg ez minél hamarabb megtörténik –, ezer wattos mosolyt villantok a vámpírra, majd feltartom a telefonomat és egy kicsit megtáncoltatom előtte a levegőben.
- Ezt mire tartod? – kérdezem, de ha túl lassan reagál, meg sem várom a válaszát, csak beengedem magam, átpréselődve mellette az ajtóban. Tudom, hogy pofátlan vagyok, de megtehetem: fontos ügyben jöttem, ráadásul ismerem ennek a háznak majd’ minden szegletét így is, meg úgy is. Volt idő, mikor ez volt az ideiglenes árvaházam, és volt olyan idő is, amikor a legkevésbé sem rendeltetésszerűen használtuk a konyhapultot. Meg a kanapét. Meg még sok minden mást is. – Tudom, nem szóltam előre, hogy jövök, de én próbálkoztam – bökök a telefonra ismét. – Remélem, hogy beleférek a napirendedbe, mert fontos dologról lenne szó. Kéne egy kis segítség.

346 ➤ you can run