Kirázott a hideg, ahogy az ajtó halkan kitárult, halovány fénycsíkot vetve a párnámra az éjszaka sötétjében. Összeszorított szemekkel hallgattam az ajtó csukódását, ujjaim bekúsztak a párnám alá, és miközben hallgattam a halk lépteket az ágyam felé közeledni, megszorítottam a töltőtollat, amit az asztaláról loptam, de soha nem használtam. Tudtam, hogy ezúttal sem fogom használni.
Besüppedt mögöttem az ágy, alkoholtól bűzös lehelet csapta meg az orrom. Ősszel egyetemre mész és kollégiumba költözöl... Egy meleg kéz csúszott a pizsamafelsőm alá. Ha a vizsgákra fogod, az ünnepek alkalmával sem kell hazajönnöd... Nedves érintést éreztem a nyakamon. Lehetnek barátaid, akik alibit nyújtanak majd... Keménység nyomódott a combomnak. Gyerünk, gondolj valami szépre... Feljebb csúsztatta a kezét.
Bamm. Összerezzentem és kipattantak a szemeim, de szerencsére ezzel egy időben a nyirkos kéz is eltűnt a felsőm alól. A zaj a földszint felől jött. Nehéz sóhajjal emelte meg a takarót és mászott ki mellőlem, majd indult az ajtó felé, én pedig kiengedtem azt a nagy adag levegőt, amiről észre sem vettem, hogy addig visszatartottam. Felfordult a gyomrom, már most hányni akartam, pedig tudtam, hogy csak idő kérdése, hogy visszajöjjön. Undorító és gyomorforgató volt az egész, még úgy is, hogy tudtam, ő nem a vérszerinti apám – mert ő nem tudta. Nekem sem szabadott volna tudnom, de hallottam, amikor az anyám... vagy a nő, akit az anyámnak hittem, részegen bevallotta az egyik barátnőjének.
Pillantásom a belülről zárható fürdőszobaajtóra szegeztem, pedig tudtam, hogy nem lenne merszem hozzá. Megszorítottam a takarót a mellkasomon, bátorságot akartam gyűjteni, de aztán meghallottam az újabb zajt: puffanás, üvegcsörömpölés és dulakodás szórt hangjai szűrődtek be a résnyire nyitott ajtón. Összevontam a szemöldököm, de rövid gondolkodás után én is kimásztam a takaró alól.
Meztelen talpaim hangtalanul vittek végig a folyosón, le a széles lépcsőn, majd be az étkezőbe, a hangokat követve. Furcsa látvány tárult a szemeim elé: a majdnem-apám az egyik széken vergődött hiányos öltözékében, a csuklóit összekötötték a háta mögött, hozzáerősítve a támlához, és a bokáit is vastag kötelek tartották a szék egy-egy lábához erősítve. Négy férfi volt a szobában, ketten fölé hajolva álltak, egy a bejárati ajtó felé vezető folyosón, a negyedik pedig az ablak mellett.
- Figyelmeztettelek, Bernard... – sziszegte az egyikük éppen az arcába. – Megmondtam, hogy ha eljár a szád, nagyon meg fogod bánni. Bastien azt remélte, hogy jó szövetségese lehetsz majd, de csak azt bizonyítottad be, hogy egy gyáva, köpönyegforgató féreg vagy. Hány emberrel beszéltél a szenátusban, hm? Jamesonnak is be akartál nyalni? Meglepő, hogy a mi oldalunkon...
- Jacob!
- Mi van?
A másik fickó felém intett a fejével, és immáron mind a négyen engem néztek.
- Maradj ott, kislány, és akkor senkinek nem esik baja. – A fenyegetés nem igazán ért el hozzám, némán néztem a szemébe, majd a mellette állóra pillantottam, aki addig Bernardhoz beszélt. Tettem feléjük egy lépést. – Azt mondtam, maradj ott! Ne kelljen még egyszer...
Megtorpantam, éppen akkor, amikor a mellette álló, alighanem Jacob névre hallgató férfi felemelte a tenyerét és a társába fojtotta a szót. Lassú, ragadozó mosolyra húzta a száját, tekintete elidőzött a jobb kezemben szorongatott töltőtollon.
- Gyere ide, szépségem! – intett hívogatóan. Folytattam az utamat, és bár mindannyian engem néztek, ezúttal senki nem állított meg; Bernard próbálta csak kitekerni a saját nyakát ahhoz, hogy rám lásson, de egyelőre háttal ült nekem. – Én Jacob vagyok. Hát te, angyalom?
- Alethea.
- És mit szeretnél csinálni azzal, Alethea? – bökött az állával a toll irányába.
Oldalra fordítottam a fejem, hogy a pillantásom találkozhasson Bernardéval, ahogy mellé értem. Sokféle érzelmet láttam az arcán és a szemeiben: félelem, értetlenség, aggodalom, remény... Szórakoztatott, hogy nem tudja szavakba önteni őket, örömmel töltött el az érzés, hogy ezúttal az én kezemben vannak a történések.
Felvont szemöldökkel, félig-meddig engedélyt kérve néztem Jacobra, aki teátrálisan meghajolva tett egy lépés hátra, széles mozdulattal jelezve, hogy bátran vegyem át a helyét Bernarddal szemben. Körülbelül féllépésnyire álltam meg a széktől, szembefordulva a férfivel, akit tizenhét és fél évig az apámnak hittem, és bár sosem szerettem, az utóbbi két évben gyűlöltem csak meg igazán. Félrebillentettem a fejem, ahogy találkozott a pillantásunk.
- Szia, apa – szólaltam meg.
Ő is szólásra nyitotta a száját, a hang azonban a torkán akadt, ahogy a kezemben tartott toll hegye a jobb szeme belső sarkába fúródott. Én is meglepődtem – amikor kigondoltam, a képzeletemben sokkal egyszerűbb volt a mozdulat, de a valóságban rá kellett segítenem a másik tenyeremmel is, hogy a toll teljesen bele tudjon fúródni a lágy szövetekbe. Egy bizonyos mélység után Bernard fájdalmas üvöltése fura hangokba csapott át, tagjai meg-megrándultak, a szeme fennakadt, a szája nyitva maradt.
Aztán nem mozdult többet.
Sokáig senki nem szólalt meg, de nem is néztem rájuk; talán meg is feledkeztem a létezésükről, amíg egy tenyér nem nehezedett a vállamra.
- Éppen szívességet tettél a vezetőnknek – suttogta a fülembe Jacob. – Lenne kedved találkozni vele?



- Miss Lindholm, sajnálattal kell értesítenem, hogy az édesanyja a tegnapi napon elhunyt. Az intézetvezető önt is kereste, de nem érte el, ezért engem kért meg, hogy tájékoztassam. Szívrohamot kapott, nem szenvedett. Sort tudnánk valamikor keríteni a végrendelet felolvasására?
Ideje volt már, hogy feladja az öreglány. Oldalra biccentett fejjel szemlélem a kopott kanapén fekvő szőke hajú nőt, aki szakadt ruháiban, összegömbölyödve fekszik, a szája egyik sarkából nyálcsík fut lefelé.
- Édesanya, mi? – mormolom.
- Hogy mondja?
- Semmi. Holnap kettőkor az irodájában leszek.
- De ho... – Bontom a vonalat, mielőtt befejezhetné.
A nő kinyitja a szemeit, érdekesen ismerős kékség pislog rám tompán. Nem nagyon van képben, de nem is csodálom, a felkarján még ott a gumiszalag, frissen lőhette be magát. Régóta megvolt már ez a cím, de valahogy sosem jöttem ide; ha nem kellett volna kiiktatnom egy dílert két emelettel feljebb, most sem álltam volna meg az épület előtt.
A kék íriszek nehézkesen fókuszálnak rám.
- Calliope...?
Szóval tőle van a művészi név. Micsoda szentimentalizmus Mrs. Lindholmtól, hogy megnézte a címkét, mielőtt kiemelt a kiságyból annak idején!
- Csak képzelődik, mama. Jó éjt! – integetek az ujjaimmal, mielőtt sarkon fordulnék. Az ajtó felé félúton megtorpanok és hátra nézek a vállam felett. – Ja, a dílere most egy darabig nem lesz elérhető. Sajnálom.
Egy kicsit talán tényleg sajnáltam. Itt volt egy nő, aki annak idején megszült egy lányt, de azt mondták neki, a gyerek meghalt. Egy évet töltött pszichiátrián, tönkrement a házassága, őrültnek tartották, mert azt hajtogatta, a lánya él, aztán addig gyógyszerezték, míg rá nem szokott. Most meg itt kábul egy romos lakás rongyos kanapéján és még a dílerét is kinyírták. Ráadásul pont a lánya.
Behúzom magam mögött az ajtót és kifelé veszem az irányt. Büdös van az egész épületben, Leta pedig várja a jelentést.