Mindig is úgy gondoltam, hogyha a munkában talál az ember valami örömöt, azt igazán ki kell élveznie. Márpedig a mi feladatunk nagy részében valódi kaméleonként kellett viselkednünk és soha ki nem mutatni az ellenérzéseinket, így igazi felszabadulást jelenthetett egy-egy olyan célpont, aki különösen a kedvünkre való volt. Láttam Thea arcán az élegedettséget, ahogy elkezdett az éppen aktuális “játékáról” beszélni, és tökéletesen megértettem, miért volt ilyen. S bár nem kérdeztem semmit sem, a szőke mesélni kezdett, én pedig kíváncsian fürkésztem őt, míg hallgattam a mondandóját. Nem lepett meg igazán, hogy a csodabogarakhoz is köze volt az esetnek, azt hiszem, mindannyiunknak volt már ilyen ügye mostanra, hiszen egyre több furcsa teremtmény bontogatta a szárnyait. Legalábbis a forrásaink alapján úgy tűnt. Kiszélesedett a mosolyom, amikor felmerült, hogy az áldozatnak mi a foglalkozása, elvégre az embereket egyszerű megvezetni, és még egyszerűbb, ha nem is értenek hozzá, de egy pszichiáter, akinek élete értelme, hogy megfejtse az emberi elmét.

- Szegény szerencsétlen - szúrtam egy leheletnyi szünet közbe, és röviden elnevettem magamat. Nem elég, hogy pszichomókussal kezdett Thea, még egy olyan férfiba is botlott, aki éppen maga alatt lehetett. Szinte sajnáltam a nyomorultat, amiért nem tudja, miféle csapdába sétált bele öntudatlanul, hiszen a kanapémon ücsörgő nő legalább olyan halálos volt mint én. Majd egyszerűen bólintottam, mielőtt újabb kortyot ittam volna a borból. A vámpír emlegetése kapcsán meg sem rezdültem, hiszen tudtam, miként jutott el idáig Thea. A zúzódása pedig nem lepett meg, amúgy is gyakran sérültünk meg, de ha a szükség úgy kívánta, hát magunknak okoztunk kisebb fájdalmat a cél elérése érdekében. Mindent a tökéletesen véghez vitt feladatért. Semmi meglepő nem volt hát abban, hogy a szőke barátnőm összeverette magát. Én is kértem már ilyesmire a környezetemben lévő természetfelettieket.

- El tudom képzelni - ritkán hallatott kuncogás hagyta el a torkomat. - Te asszisztensek gyöngye - nem csak arra utaltam ezzel, hogy nyilvánvalóan jól adta elő a hozzáértő, kedves és végtelenül szeretnivaló munkatársat, hanem arra is, hogy a szavaiból jól érthetően kivettem, mennyiben segédkezik az amúgy is gyenge lábakon álló házasság szétzilálásán. Mindez azonban mulattatott.

Ahogyan a beszélgetésünk rám terelődött a sóhajom mindent elárult Thea számára, ám ő nem szakított félbe egészen addig, míg meg nem említettem a problémám forrását. Eleve a belső ellenőrzéses munkák problémásak voltak, mert valakinek a nyakába kellett csimpaszkodni, és folyton felügyelni, faszságot csinál-e, de könnyebb volt az élet, ha egy olyan emberrel kellett foglalkozni, aki nem rühellte az egész helyzetét. Persze Leta csapatában egyre kevesebb ilyen “katona” volt, mint Thea vagy én is, mert a többség büntetésként nyerte meg magának a begyűjtői posztot.

- Én is pont ezt kérdeztem Letától, amikor átadta az aktáját - keserűen nevettem fel, őszintétlenül, mert bár kétségem sem volt afelől, hogy meg tudtam birkózni ezzel a feladattal is, ennek ellenére sokkal fárasztóbbnak tűnt, mint azt feltételeztem. Korábban is végeztem már átvilágítást a csapaton belül, de Becker kiverte a biztosítékot. - Igazából semmi említésre méltó, mert a feladatait gond nélkül intézi, de legszívesebben bemosnék neki egyet - vontam meg a vállamat, ahogy egészen érzelemmentesen közöltem a tényt, szívesen péppé verném az emlegetett férfit. - Állandóan csak morog, rohadt nehéz vele kommunikálni - egyetértettem a Theából sugárzó rosszallással, mert évek teltek el, és még mindig nem jutott túl semmin sem, ez pedig fárasztóvá tette a vele való létezést. - De ennél sokkal izgalmasabb az aktuális munkám: a lány jó eséllyel a csodabogaraink egyike - elégedett mosolyra húztam a számat, mert a Barbara nevű alannyal sokkal többre jutottam, mint eddig Beckerrel, ráadásul sokkal izgalmasabbnak ígérkezett az a munka, mint vártam.

Nagyon ritkán vágytam csak kiszakadni abból az életből, amit éltem. Lidiyaéból. Talán a begyűjtősdiből is. De mióta ez volt a munkám és magam mögött hagytam egy másik valóságot, ahol üzletasszonynak neveltek és ahol elintéztem apámat, azóta talán ha háromszor-négyszer jutottam erre a gondolatra. Ennek az a nagyon egyszerű oka volt, hogy élveztem. Élveztem kivetkőzni magamból újra és újra, élveztem lenyúzni magamról mindig egy-egy személyiséget. Ám folyton visszatértem a legegyszerűbb formámban, amelyet az érkező szőke nő is pontosan ismert. Theaval ebben hasonlítottunk és ez kötött minket össze: szükségünk volt időről-időre arra, hogy félredobjunk minden héjat, páncélt, maszkot, újra önmagunknak lenni és emlékezni, újra és újra felidézni, kik is voltunk valójában. Sohasem mondtam neki, mert nem akartam, hogy bárki is tudja, még akkor sem, ha ismerte az első személyiségemet, amely a nullpont volt az életemben, hogy Theaval elsősorban a régi önmagam voltam, Alva-Rae inkább, mint Lidiya. Bármennyire is gyűlöltem, amíg a nyakamban lihegett, Thea volt azon kevesek egyike, akikben feltétel nélkül képes voltam megbízni.

Egészen szertartásszerű volt, ahogyan belépve a lakásomba átadta a bort, majd a megszokott módon és helyen leült, hogy aztán ugyanazt én is megtegyem vele szemben a földön. A szertartásossága ennek az egésznek persze csak úgy nyert értelme, ha tudta volna rajtunk kívül más is, hogy szinte centire pontosan ugyanezt tettük, amikor Thea átjött, vagy ha én mentem hozzá. A rutint nehéz lett volna kiölni magunkból ennyi idő után, hiszen az egész életünk rutinok végtelen sorából állt, muszáj volt így lennie, különben kibillentünk volna a szerepünkből, ami végzetes hiba lett volna. Ettől függetlenül én szerettem ezt, kényelmes és megnyugtató volt. Talán volt némi hajlamom a mániás viselkedésre, ezt belátom, ám ez nem akadályozott semmiben sem.

Egyik lábamat felhúztam és átöleltem, másikat behajlítottam magam előtt a földön pihentetve. Amíg hallgattam a szőke nő válaszát a bort futtattam újra és újra körbe a pohárban, hogy aztán belekortyoljak. El kellett ismernem, hogy Thea igazán jól tudott választani évjáratot.

– Hogyne – feleltem tömören és röviden a kérdésre, miközben oldalra billentettem a fejemet és elégedett mosoly ült ki az arcomra. – Mindig vannak kedvenc munkáim, de gondolkodás nélkül ki tudok emelni kettőt. És ahogy látom, most neked is van legalább egy – a mosolyom kiszélesedett, majd újra kortyoltam a borból. Nem is igyekeztem elrejteni a kíváncsiságomat, annak ellenére, hogy nem kérdeztem egyenesen rá a dologra. Ez volt a szép a mi kapcsolatunkban Theaval: könnyen megértettük egymást, nem csak azért mert ugyanazzal foglalkoztunk, hanem mert majdnem minden mozdulatát láttuk már a másiknak. Igazi szakmai ártalom volt ez.

– Ami azt illeti, fáradtan – mélyet sóhajtottam, s közben a poharam tartalmát figyeltem, ahogyan a nehéz, vörös folyadékban megtört a fény, majd a tekintetem visszatalált Thea íriszeihez. – Említettem, hogy bevontak a belső ellenőrzésbe, és Beckerrel rohadtul nem könnyű – lehunytam egy pillanatra a szemeimet és megráztam a fejemet.  

Kevés emberi kapcsolatom volt. Számomra ez volt a normális, és egyáltalán nem hiányzott, hogy rengeteg barátom legyen, akiket áthívhattam volna magamhoz. Aztán egyik napról a másikról előbújtak a sötétből a természetfelettiek a városban, és a rokonaim bepánikoltak. Akkor jöttem rá, hogy valójában semmi közös nem volt bennük, így örömmel játszottam a céget az új kormányzat kezére, akik szemmel láthatólag értékelték az általam tanúsított gesztust, de annyira még sem, hogy a kérésemet teljesítsék. Márpedig nekem az egyik legfőbb célom hosszú évek óta az átváltozás volt. Ám amikor mindez elodázott és nem kaptam választ sehonnan, a saját kezembe vettem az irányítást rövid idő alatt. Bizonyítani akartam volna, amikor beálltam a begyűjtők közé önként és dalolva? Talán. De nem annyira ez a vágy hajtott, inkább valami olyasmi, hogy közelebb legyek a számomra érdekesnek tartott közeghez, és hogy levethessem a halandóságom stigmáit. A rokonságom csak egy billog volt a számomra, nem jelentett semmit sem, és tökéletes nyugalommal téptem ki magamból mindent, ami ehhez kapcsolódott. Leta élvezettel segített kialakítani egy alapszemélyiséget, hogy aztán azt ezer darabra zúzva alternatívákat kapjunk, amelyeket könnyedén fel tudtam használni a küldetések során.

Néhány napba telt mindösszesen rájönnöm, hogy bármennyire is a bizalmi körbe tartoztam, azért mégis csak megfigyeltek engem is. Nyilván nem vártam, hogy csak úgy elhiggye bárki azt a drasztikusnak tekinthető lépéssort, amit én megtettem. Nem mindenki akarja eldobni magától a múltját, a nevét, és nem is mindenki képes egyszerűen úgy tenni egyik hétről a másikra, mintha soha nem is léteztek volna a korábbi emlékei. Én túlságosan eltökélt voltam, azt hiszem ez kelthette a gyanút bármelyik fejesben, talán még Letában is. Mindezt természetesen megértettem, ettől függetlenül volt egy pont, amikor szembementem a rendszerrel, és mintegy véletlenül a célpontot elvétve az őrszememet ajándékoztam meg a figyelmeztető lövéssel. Thea egyszerűen csak kurvára idegesített. Tisztában voltam vele, hogy ő sem volt boldog a pesztrálásomtól, ám azon a ponton az sem érdekelt, hogy parancsra dolgozott. A figyelő szempártól, amit minden lélegzetvételemnél a tarkómon éreztem megőrültem. Előbb feltételeztem volna, hogy kinyírjuk egymást, mint hogy ő lesz majd évek múltán az egyetlen olyan ember, akivel képes leszek szót érteni. Mégis, amikor a megbeszélt időpontban három koppantás törte meg a lakásom csendességét, tudtam, éppen a nő érkezett meg.

– Szia – nyitottam ki az ajtót, majd beljebb engedtem és bezártam mögötte az ajtót. – Ezt nagyon jól tetted – a vörösbor láttán nekem is mosoly jelent meg az arcomon. Olyasfajta, amit ritkán mutattam mások felé, és amely leginkább őszinte volt. Egyikünkre sem volt igazán, hogy gyakran mosolyogtunk azért, mert valóban komolyan gondoltuk volna. Kevés emberi kapcsolatom volt. És Thea volt az egyik.

– Utólagos engedelmeddel rendeltem pad thai-t a közeli étteremből – kivételesen tényleg számított, hogy a nő is mit szólt ehhez, bár általában, amikor találkoztunk olyasmit ettünk, amit a másik kifejezetten szeretett. Ha nagyon nyálas lennék, még a barátnőmnek is hívnám a szőkeséget, de szerintem soha senkit nem hívtam komolyan a barátnőmnek, és nem most fogom ezt elkezdeni.

Intettem Thea-nak, hogy foglaljon helyet a kanapén, én pedig átvettem tőle a boros üveget és a konyhában elővettem egy dugóhúzót, majd kitöltöttem a vörösbort. Aztán visszasétáltam a poharakkal a nappaliba, átnyújtva a nőnek az egyiket, a sajátommal pedig helyet foglaltam a földön heverő nagyobb méretű párnán. Szerettem a földön így ülni, kényelmesebbnek találtam, mint a bútorokat.

– Milyen napod volt? – átlagos kérdés, talán a legátlagosabb, és talán a legtöbbet árulta el arról, hogy valójában tényleg foglalkoztam Thea-val. Megemeltem a poharamat, majd belekortyoltam a vörösborba. A szőke mindig jól választott.