buried in your bones

Tíz év.
Mi nem várunk ám ennyit semmire, majd meglátod.
Nem hallok hangokat, az egész sokkal kevésbé kézzelfogható, az egész sokkal kevésbé elmagyarázható, micsoda szerencse, hogy semmi kedvem most csacsogásra használni a szám. Nem szavakban érkezik az utasítást, nem morog, nem szűköl, nem válunk ketté, az én izmaim, az én keringésem, az én tudatom használja, utasításra nyúlok ki feléd, de nem tudom elkülöníteni egymástól a saját akaratom és ezt a másikat, mintha kívülről látnám magam, amint közelebb lépek, mégis azon a hártyányi bőrön át a te ajkaid érezném, amikor közelebb hajolsz.
Hozzád törekszik minden sejtem, a számban reszket, az ujjaim begyében, ahogy a tarkódon pihennek – óvatosan, finoman,
nem ám úgy, ahogy akarjuk, bazmeg
de meglehet, hogy csak azért várok, mert még kapaszkodom,
ne szórakozz velünk
valamibe.
Engedd el!

Hallom, válladon koppan, és önkéntelenül kapom oda a pillantásom, de már késő, hogy felfogjam, a tüdőmben pulzálva cserélgeti helyét az illatod és a feltámadó szél hidege, összeszorul hát a torkom, borzongás rohan le gerincem mentén a derekamig,
és mint egy elektromos szikra,
ő is akarja
megvilágosodás, felvillanó fény, aztán csend.
Mennydörgés mordul a félhomályba, és halk cicergés, amivel a cseppek kocognak a fák levelein, bántóan hangos morajlássá fokozódik, ahogy leszakad az ég.

És nem fázom.
És nem kapaszkodom tovább.
Megfeszülnek az ujjaim, homlokom támasztom a homlokodnak. Akaratlan, rekedt sóhajom mélyről, szétrohanó kételyeim fészkéből szökik. Nem tudom, mire várok még, mintha nem hinném el, mintha ez az egész túl szürreális lenne, mintha tíz év minden keserűségét, minden elfojtását mosná el a vihar és csak abban vagyok biztos, hogy ezzel minden megváltozik.
Mostanra ez persze már a legkevésbé sem érdekel, mert megtöltöd a szikrákkal azt kevés teret, ami körénk szorult, mert mozdul a másik kezem is – és foghatom erre az új állapotra, foghatom az ő ösztöneire, vagy a saját emberi vágyaimra, lényegtelen, mert ezek valójában mind hozzám tartoznak –, hogy megtalálja a derekad, hogy magamhoz karoljalak, hogy kénytelen légy felemelkedni a motorháztetőről, hogy átázott pólód a mellkasomnak simuljon, hogy közelséged kisöpörjön a fejemből
gyerünk már
mindent,
semmi másra nincs szükséged, csak rá
hogy csak azt kívánjam ne legyen köztünk három réteg vizes szövet.
Hát szabaduljunk meg tőle.
Tenyerem nyakad oldalára csúszik, hüvelyujjam a másik oldalon vándorol állkapcsod alá,
vajon mi könnyebb,
megemelem az állam,
simogatni
vele párhuzamosan a tiédet is
vagy megfojtani?
aztán nem várok tovább a semmire azzal, hogy tényleg megcsókoljalak.
Ó, igen, az illata is ilyen finomnak ígérte.

time listens to none

Nem volt az a lista annyira hosszú.
Ne hagyd, hogy áltasson! Ne gondold egy percig se, hogy rajtad kívül lett volna más!
De úgy fúrtad be közénk magadat, akár a métely. Ha őt nem is, engem megmérgeztél, kifordítottál magamból, miattad váltam hárpiává, miattad okádtam tüzet, miattad fúrtam a tekintetemet a lapockái közé a sötétben.
Nem feltétlenül azért, mert te magad jelentetted volna a kihívást: de ha rád tudott úgy nézni, ahogy rám kellett volna néznie, akkor nézhetett így az összes többire is. És minél jobban beleásta magát a tudatomba ez a gondolat, annál kevésbé tudtam szeretni.
Ne hagyd, hogy áltasson!
Lepöccintem a hamut a csikk végéről, és nem mondok semmit: sem neked, sem neked. Meglehet, egyszerűbb lenne, ha ezt a harcot egymás között vívnátok, ha csak kinyitnám a számat, és hagyjam, hogy ez a sok méreg kifolyjon a számon, és hólyagosra marja az ínyemet, véresre sebezze az ajkamat, villássá formálja a nyelvemet – és akkor talán békén hagynál, te pedig, igen, lehet, hogy te is békén hagynál.
Lenyelem a torkom mélyén formálódó gombócot.
Biccentek, ahogy azt mondod, hogy nem szeretnél vele foglalkozni, és nem görnyedem össze annak ellenére sem, hogy mintha Delilah emléke vágna gyomorszájon azért, amit befolyásolni sem lehetek képes. Te gyorsabban szívod el a cigit, mint én – mindig is így volt –, nekem még van pár slukkom hátra, nem mintha elég lenne, szívem szerint azon nyomban gyújtanék a következőre, hogy legyen mivel lefoglalni magam, hogy füstbe fojthassam a gondolataimat Delilah-val együtt.
Aztán ahogy feltámad a szél – eső közeleg –, és felém sodorja az illatodat, pattanásszerűen tágul ki a pupillám. Benzingőz szaga. Frissen pergetett dohány. Maró whisky. Keserű csokoládé, annyira keserű, hogy már szinte édes. Fahéj. És csak még erősebb, ahogy kinyújtod felém a kezedet, és hátrasimítod az arcomból a hajadat, úgy pulzál, ahogy a csuklódon lüktetnek az erek, és kifordul a kezemből a cigarettacsikk, ahogy a takarómon forrónak érzem az ujjbegyeidet.
Egész testemben reszketek, szinte összekoccannak a fogaim a számban.
Ahogy a bronzcirádák előbukkannak félig eresztett szemhéjad alól, önkéntelenül szakad ki belőlem egy halk, nyögésszerű sóhaj, és tudom, hogy az én íriszem nemcsak aranyban dereng, hanem egyenesen olvadt gyűrűként örvénylik a pupillám körül.
Ne merészeld megtenni.
Alig hallak.
Nem tudom, mikor hajoltam olyannyira közel, hogy igazából már csak az államat kelljen felemelnem ahhoz, hogy az ajkam a tiédhez érjen. És most mindent érzek, amit akkor nem éreztem, amikor a konyhámban csókoltál meg, közvetlenül a vallomásom után, pedig még csak a nyelvem sem furakodik a szádba, éppen csak összeér a vékony réteg bőr a szánkon, és mégis---
Kövér esőcsepp találja el a vállamat.

buried in your bones

A tekinteted gerincem karistolja.
Nem fordulok vissza.
Csak minden második percben, amikor a jelenléted – tudod, ami azon van, hogy mindent felülírjon, két év együtt a mérleg egyik, nyolc nélküled a másik oldalán, sejtem merre kellene billennie, de ez nem egyszerű matematika, nem egyszerű kémia, és nem is egyszerű fizika, a közeledben megváltozik a gravitáció -, újra, meg újra a múltba taszít, amikor elkalandozom, pislogásnyi időre zárt szemhéjaimon ismét ott az arcod, ahogy csókot dobsz utánam, a dobhártyámat pengeti a füttyögés, akaratlanul – és milyen gyanús, szemlesütve – vigyorodom el.
Ezúttal háttal neked.
Nem volt fair a részemről, nem szabadott volna így reagálnom, nem kellett volna így éreznem, nem volt fair sem veled, sem Delilah-val szemben - magamnak is hazudtam talán, de ez a legkevesebb, azt hiszem –, és most, amikor ő már nincs, mi pedig ketten maradtunk, én még mindig nem vagyok fair veled, még mindig hazudozom magamnak azzal, hogy szűkült szemrésekkel méregetlek a narancs-árnyalatú szürkületben ahelyett, hogy tényleg megosztanám, valójában mit érzek.
A térdeimre könyökölök, a kezemben tartott cigarettára mosolygok – keserűen, mintha nem is menne máshogy –, miközben jóformán kisóhajtom a füstöt. Megcsóválom a fejem.
- Előkelő helyen voltál, de lássuk be, egy igen hosszú listán. - Nem miattad váltunk el – a célt mutattad, azt amik lehettünk volna mi, Delilah és én egymásnak, sosem az utat, soha nem a kitérőt -, nem tudom, hogy rágódtál-e valaha ezen. Biztosan - van bármi vajon, amin nem rágódtál velünk kapcsolatban? –, és talán nem ártana erről is beszélnünk valamikor, nem ártana, ha kihúznám a tüskét, de talán nem most van itt az ideje.
Ahogy annak sem, hogy megidézzük az ex-feleségem.
Elhúzom a szám, letüdőzöm az utolsó slukkot, lenn tartom, amíg hátrébb dőlök, csak azután fújom ki, hogy tenyerem a hideg fémre támasztottam, alig arasznyira a combod oldalától.
- Nem igazán szeretnék most vele foglalkozni. - Azt magamban tartom, hogy mivel szeretnék. Nem nézek rád, a távolban lebegő felhőknek címzem – bárcsak arról elmélkednél, hogy száz kilót is nyomhatnak, bárcsak súlytalan semmiségekről csacsognál, ahogy tetted egy-egy elnyúló megfigyelés alkalmával időtöltés gyanánt –, aztán lecsúszom a kocsi orráról, a csikket a lökhárítón nyomom el, a maradékát oda teszem, ahol korábban ültem.
És kurvára koncentrálok, mert nem hagyhatom,
miért ne hagyhatnád?
hogy az a megmagyarázhatatlan,
ugyan, érted te ezt, nagyon is érted
körülírhatatlan erő átvegye az uralmat a lábaim, a kezeim,
ne ellenkezz, akarod, akarjuk, ó, igen, megkóstolni
a tudatom,
de még mennyire, már bőven késő
felett. Nem hagyhatom, hogy eltűnjön,
hiába is erőlködsz, tessék
olyan élénk az érintés emléke az idegvégződéseimben, hogy szinte fáj bőröd helyett a hideg levegő,
hiszen kimondta, hiszen visszaadott az életnek, hiszen olyan jó az illata
de nem hagyhatom.
Miért?
Mi van, ha ezek az utolsó ---
Ne hülyíts. Hiszen itt vagyok, vigyázok rád. Tőle kaptál.
Hallom, ahogy felgyorsul a légzésem, ízlik az adrenalin a véremben, összeugrik a gyomrom, és elfelejtem, hogy nem hagyhatom, mert nem akarok több hibát elkövetni és nem hiba-e, ha most futni hagylak?
Puhák a tincseid a kézfejemen, ahogy hátrasimítom őket, a tarkódon feledem az ujjbegyeim.
Megemelem az állam, félig zárt szemhéjaim alól épp csak előcsillan íriszeim bronzzal márványozott kerete.
Izmaim elirigylik a reszketésed.

time listens to none

Mindössze kicsit ugrik össze a gyomrom, amikor magadhoz veszed a kocsikulcsot. Meg kellene kérdeznem, hogy mire készülsz. A keserű mosolyaid hatványával együtt ez talán már éppen elég red flag lenne ahhoz, hogy komolyan aggódjak, de egyelőre még nem tudom megkülönböztetni az általános szorongásomat a valódi vészhelyzetektől, hát nem mondok semmit, csak cigarettát adok, és talán a kelleténél nagyobbakat slukkolok, ahogy a hátad közepébe fúrom a pillantásomat, miközben a kocsihoz sétálsz.
Az összeugrott gyomrom után összeesik a tüdőm is, hogy mintegy folyós masszaként facsarodjanak a szívemre. Nem tudom összeszámolni, hogy hányszor néztem így utánad, hogy hányszor akartam, hogy visszafordulj, hogy hányszor fordultál vissza, hogy hányszor tettem úgy, mintha nem figyeltelek volna arra várva, hogy visszafordulsz-e, hányszor dobtam csókot csak azért, hogy cukkoljam a kollégáinkat, akik ilyenkor hol huhogtak, hol meg hányást imitáltak attól függően, hogy éppen milyen hangulatban voltak.
Bal karommal átkarolom magamat, a jobbal tartom a cigarettát, ahogy összevont szemöldökkel nézem, mit csinálsz, de amikor az anyósülés felőli oldalt nyitod ki, megkönnyebbülök valamelyest. Vaklárma. Azt hiszem, még jó pár vár rám addig, amíg be nem köszönt a telihold, és túl nem leszünk az egészen. A mosolyod mindenesetre úgy tapad a koponyám belső felére, mintha vakuval égették volna a szaruhártyámra: úgy érzem, hogy fenyegetést jelent, de egyszerűen képtelen vagyok megfogalmazni, hogy miért is.
Aztán elhúzom a számat, és megint lesütöm a tekintetemet. A cipőm orrát bámulom, a cipőm orrával az avart rugdosom.
– Delilah leginkább engem gyűlölt veled kapcsolatban – jegyzem meg, és nem teszem hozzá, hogy mennyire, de mennyire igaza is volt. Felemelem az államat, és nem merek a szemedbe nézni, hát inkább bámulom a messzeségben függő felhőket, és arra gondolok, hogy több száz kilót is nyomhatnak, és hogy inkább ilyesmit kellene mondanom ahelyett, hogy a volt feleségedről beszélek.
Akit felzabáltál, bazmeg.
Elhúzom a számat, aztán nagyot slukkolok, és kifújom a füstöt.
Oldalvást pillantok rád, és magam sem tudom, hogy minek a jeleit keresem rajtad – meglehet, csak azért nézlek, hogy addig se kelljen azzal foglalkoznom, hogy én magam reszketek, és szerencsém, hogy nem kanyarítottam magamra a dzsekimet, amikor kijöttünk, mert így legalább nem kell bevallanom még saját magamnak sem, hogy a fokoknak semmi közük nincs a reszketésemhez, a centiknek azonban, amelyek fogynak közöttünk, már annál inkább.
Ezúttal nem csak a szívem rándul össze, hanem az alhasamtól a torkomig minden, ami bennem van. Az arcom szinte lezsibbad a felismeréstől, és érzem, hogy a tudatomra lassan újra rá akar borulni az a feketével szabott, vörös köd, amely az elmúlt nyolc évben nyúzott – éppen csak most több benne a piros, több benne a melegség, és mintha szikrázna a széle, akárcsak a szivárványhártyám külső köre, ahogy szinte erőszakot kell vennem magamon ahhoz, hogy tartsam kettőnk közt a távolságot.
Vagyis, egyáltalán nem akarom, hogy meghalj, de ha bekövetkezne
akkor
ez legyen az utolsó emlékem?
Hogy egymástól szigorúan fél méter távolságot tartva dohányzunk, miközben lóg az eső lába, és lassan ránk szürkül az éjszaka? Hogy visszatartom mindazt, amit tenni szeretnék? Hogy nem mondom ki azokat a dolgokat, amiket már több mint nyolc éve hurcolok magamban?
Aztán ahogy kifújom a füstöt, ráébredek,
hogy valójában
már mindent kimondtam.
Hát slukkolok még egyet, és visszafordulok a felhők felé.

buried in your bones

Hányszor láttalak így könyökölni. Eleinte talán a célt el, a tekintetem rajtad felejtettem. Lassan annyira hozzád szoktam, hogy röhögés kaparászta a torkom, amikor ezt csináltad, mert pontosan tudtam, mire megy ki a játék, mindegy, milyen helyzetben, melyik kihallgatóban, kinek az irodájában, hányadik kocsma, üzlet, étterem, szórakozóhely pultján tetted. Nem voltam vak a női praktikákra, hülye sem eléggé, hogy ne észlelem legalább egy részüket, melletted mégis másnak tűnt az egész. Mintha a másik oldalról figyelve egy új világba, egy titkos csodaországba nyertem volna belépést.
Hányszor láttam Canyont így könyökölni kellően befolyásosak, pénzesek társaságában és hányszor sajdult bele a szívem, ahogy feltépte vele a sebet.
Maguktól mozdulnak a lábaim, a helyzet otthonossága követeli - minden kibaszott sejtem követeli, nem szükséges elbagatellizálni -, hogy közeledjek, a zavarodottság veszi el a lendületet.
Nem vagyok hatással a sóhajra, nem vagyok hatással a pillantásomra, a valami, ami nyelvemre gördítette a szavakat, hogy kitaszigálja őket résnyire nyíló számon, most kinyúlna, utánad kapna, visszahúzna, a saját fogaim közé hazudja az ajkad, ahogy ráharapsz.
Tolakodón zizeg a telefonom a kabátom zsebében.
Úgy sütöm le a tekintetem, mintha másolnálak. Keserűen vigyorgom a kezeimre, mielőtt magamhoz venném a kocsikulcsot a pultról, és követnélek a szabadba.
- Ma délutánig én is úgy gondoltam. - Ha nem éreztem volna az ízét a nyelvemen, mikor rágyújtottál, talán tovább bírom. De most már úgyis mindegy, nem?
Zörren a kezemben a kulcs, műanyag pattan, ahogy megnyomom a központi zár gombját. Felvillannak a lámpák, számból lazán lógó cigivel indulok az autóhoz. Félúton érnek a szavaid és egyetlen tizedmásodpercre elbizonytalanodom - nem meséltem neked túl sokat Delilah-ról, az a kevés is dühömben szakadt fel, mondhattam akár ilyet is, nem vagyok képes felidézni minden alkalmat, sőt azon sem lepődnék meg, ha ő nem tudta volna magában tartani a problémáit, amikor nagy ritkán összefutottatok -, többre nem, meg sem torpanok. Látszólag válaszra sem méltatom. Kinyitom az anyósülés felé eső ajtót, kiveszem a töltőm a kesztyűtartóból, összetekerve cipzáras pulóverem zsebébe gyűröm. Feléd fordulva zárom le a kocsit újra.
Ráncolom a homlokom pár pillanatig, aztán szétszalad megfeszülő izmaimban a melegség, a kinti levegő hűvöse szurkálja a bőröm.
Zöld, fonnyadt, roppanós, száraz, suttog, duruzsol az erdő, nekem pedig eszemben sincs ellenállni, eszemben sincs megszakítani az új és a régi, megszokott, elveszített, de megtalált bizarr összeolvadását. Nem vonom el tőled a figyelmem, amikor elmosolyodom - csak hagyom az otthonosba lopakodni az ismeretlent, hagyom, hogy melletted teljen meg élettel -, a motorháztetőhöz sétálok, és rajta helyezkedem el.
- Delilah sok dolgot gyűlölt velem kapcsolatban. - Lábaim a lökhárítóra támasztom. Hányszor láttalak így dohányozni, hányszor húztalak le cigivel, nyilván sosem zavart igazán, nekem meg hízelgett a kettőnk kis titka, melegen tartott, amikor ő hidegen ugrott a torkomnak érte. Valójában letehettem volna ezerszer.
Valójában, azt hiszem, megérte.
A füst karcosabb, de elnyomni nem képes.
Esővel hiteget a levegő illata.

time listens to none

Keserűen mosolyodom el. Nem tudom, hogy a mai nap során sikerült-e egyáltalán másként.
Számomra egyetlen szemvillanás volt ez a nyolc év, rajtad azonban – látom – nem múlt el nyomtalanul. Persze, férfi vagy: minden egyes ráncod, minden egyes ősz hajszálad csak nemesít: vonzódtam hozzád régen, és vonzódom hozzád most is, de nem tudok nem erre gondolni, hogy mennyit kell, kellene küzdenem azért, hogy elhidd, lehetek még az, aki nyolc éve voltam. És nyolc éve az volt, ami most Canyon, éppen csak kevésbé fesztelenül, kevésbé könnyedén csináltam: de én magam is görcsösen ragaszkodtam a rendszerekhez és a bevált formulákhoz, éppen csak már akkor is telis-tele voltam szorongással.
Valahogy nem kellene meglepnie annak, hogy ez az egész egyszer csak az arcomba robbant. Igazából az a döbbenetes, hogy Canyon esetében erre még nem került sor – talán soha nem is fog, mert őt más fából faragták, mint engem, annak ellenére, hogy ugyanarról a tőről fakadunk.
– Hogy segítene-e? Neked egyáltalán nem, nekem egy kicsit – jegyzem meg aztán cinkosan, és előredőlve a pultra könyökölök, mint ahogy a vallatások során tettem, éppenséggel csak annyi volt a különbség, hogy akkor szándékosan kigombolva hagytam az ingen felső pár gombját, most viszont nincs kivágás a fehér pólómon, ami bármit is látni engedtetne.
Mégis megcsap az illatod, és ha én nem is bűvöllek meg téged, te megbűvölsz engem. Egy pillanatra kénytelen vagyok elgondolkodni azon, hogy ha átváltozol, az illatod is örökre elillan, a helyébe lép majd egy másik, én pedig máris gyászolom a veszteséget. Hagyom, hogy az orromat megtöltse a nyári viharok feszültsége, a zivatarok egyszerre frissítő és nehéz aromája, amit úgy megszerettem. Ami talán először vonzott hozzád, és amit utoljára éreztem azelőtt, hogy bezárkóztam volna a világ és minden más előtt is.
– Á – mondom aztán halkan, ahogy azt mondod, a csirkét alig érzed, és még halkan fel is nevetek mellé. Nem mondom, hogy Canyon a jobb szakács is kettőnk közül, mert nem szeretnék egész éjjel az ikernővéremről beszélni – bár biztos érzi, hogy rá gondolok –, de ettől függetlenül még így van.
A pillantásommal követlek, ahogy lecsúszol a székről, és közelebb jössz hozzám. Aztán megállsz. Nekem meg kicsit összeszorul a szívem, és nem tudom eldönteni, hogy ez a jó vagy a rossz fajta összeszorulás-e.
Mindent felülírsz a jelenléteddel.
Amikor az összeszorulást követően félre is ver, akkor meg aztán biztos vagyok benne, hogy itt még rettenetes nagy bajok lesznek. Delilah fenyegető jelenlétét annak ellenére is érzem, hogy rá sem merek pillantani az ablaktáblákra.
Beharapom az alsó ajkamat, aztán lesütöm a tekintetemet, és ellököm magam a pulttól.
– Gyere – mondom, bár egy szót sem szóltál arról, hogy rám is szükséged van a dohányzáshoz, de tessék, most már tudod, hogy nélkülem nem jutsz hozzá a cigarettához. Már amíg meg nem találod a szaga alapján, persze, de a farkasléted csak nem fogja felülírni az udvariasságodat, ugye?
Ahogy kilépek a tücsökciripeléstől és zsongástól hangos estébe, mintha kissé fáznék, de nem fordulok vissza a dzsekimért. A ház oldalában cigivel kínállak, a gyújtót inkább odaadom, mint hogy én kínáljalak belőle lánggal, mert tudom, hogy remegne a kezem.
– Azt hittem, leszoktál. – Nem mintha amúgy jogom lenne a szemedre vetni, elvileg én is leszoktam már számtalanszor, mintha a világ legkönnyebb dolga lenne, aztán most mégis van nálam két dobozzal is. – Delilah gyűlölte, amikor cigifüsttől terhesen mentél haza – teszem hozzá, aztán egy pillanatra megáll a kezemben a cigaretta, mert ilyesmiről te soha, de soha nem beszéltél nekem.
Ugye, nem akartál megfeledkezni rólam?
Bárcsak meg tudnék, Delilah. Bárcsak meg tudnék.
Reszketve slukkolok.

buried in your bones

- Azért ne ess túlzásba. - Nem hiszem, hogy folytatnom kellene, anélkül is tudod - pont annyira ismerem a testvéred, hogy világos legyen, miért nem tartom ideális példaképnek -, hogy kifejteném. Mint amikor egyetlen intésből értetted, melyik irányba figyelj, amikor egyetlen szó elég volt, hogy hallgass vagy túl hangosan csapj az asztalra. A valóságban, ahol Leon Krasinski vagyok és rendőr, képtelen volnék bárki mással ennyire egy hullámhosszon működni.
Egy másik dimenzióban, ahol a kiszámíthatatlan szőke csak Lee-nek szólít, ha szüksége van a segítségemre elpucolni, amit elbaszott, Félix hümmögéséből, és elégedetlen morgásából is majd olyan jól értek, mint a te gesztusaidból, de igazság szerint, még azt sem tudnám elképzelni, hogy a barátomnak nevezzem. Nem vagyunk többet üres, de jól programozott, flottul működő gépezetnél.
És nekem évekig több nem jutott.
És hiányoztál.
És nem tudom, miként mondhatnám, mutogathatnám el, miként rajzolhatnám le, írhatnám körbe. És nem tudom, hol lenne helye, hogy ezért bocsátok-e meg túl könnyen, hogy elmúlik-e majd, ha maradsz és nem akarok elképzelni, hogy akár el is menekülhetsz. Mi van, ha tényleg képtelenek vagyunk egymás mellett funkcionális lényekként létezni? Megvonom a vállam.
Ezek szerint én már most is képtelen vagyok rá.
- A legkevésbé sem, kifejezetten szórakoztat. - A vége aztán elhalványul, rekedtes, de nem annyira, hogy messzemenő következtetést vonhass le belőle. Azt majd levonod, ha észleled, hogy résnyire nyitva feledett szájjal fürkészlek, hogy kihagyok egy, kettő, három másodpercet, mert az ujjaid helyett a saját ajkaimon érzem a tieid, mielőtt elrántanám a tekintetem, hogy a kezeim környékén immár üres pultra összpontosítsam a figyelmem. Köszi a kérdéseket, legalább van mint rágódni ahelyett, hogy úgy bámulnálak, ahogy nem kellene bámuljalak.
Mintha nem olyannak látnálak, amilyen most vagy.
Mintha nem lennél számomra így is pont olyan ---
Ó, ki a fasz érdekel amúgy, mit kellene és mit nem?
- Gondolod, ez segítene? - Értem, mire gondolsz, nekem mégis másfelé kalandoznak a gondolataim, és nem vagyok benne teljesen biztos, hogy hallani akarod, hogy nem csak könyörületből vagy itt, hogy nem csak kiszaladt, szeretlek, Leon, hogy nem csak meggondolatlan, hirtelen, túl hirtelen, súlytalanul, hogy nem csak sajnálatból. Nem szánalomból, ez eszembe sem jut, a bűnbánat annál többször. - Minden sokkal intenzívebb. Nem zavar, hogy lement a nap, mert ugyanolyan élesek a körvonalak. Amikor kimentem a házból olyan hangos volt az erdő, mint még soha, tele volt szagokkal, amikről fogalmam sem volt, hogy léteznek egyáltalán, most mégis ismerőnek tűntek, mintha tudnám társítani valamihez, de szót nem találnék a forrás megnevezésére. Idebent más. A csirkét alig érzem - alapzaj, állandó, monoton sistergés, pattan az olaj a zöldségek alatt, mintha a koponyámon pattanna, ott pattog a fűszerek aromája is, de valami állandó. Valami, amit egyszerűen nem mosnak el, bármennyire is igyekszem rájuk koncentrálni. Lecsúszom a székről, de csak egyetlen lépést teszek a pult mentén feléd. Aztán letámaszkodom inkább. Tekintetem a tisztára törölt felületen. Lassan fújom ki a levegőt, a helyére tódul a te illatod, és napok óta más, más mint eddig bármikor, más az árnyalata, másak az ízei, máshogy irizál a szivárvány ezer színében, nem szimplán tolakodóbb. És ez most kurvára ---
Megköszörülöm a torkom.
- mindent felülírsz a jelenléteddel. - Ha nem volna egyértelmű, hogy a legkevésbé sem bánom, akaratlanul is méregető pillantásomból vélhetően levonod az ideillő következtetéseket. - A cigid hol rejtegeted?

time listens to none

Mindössze kifújom az orromon a levegőt egy lefelé biggyedő szélű félmosoly keretében, ahogy azt mondod, minden kívánságom így váljon valóra. Mintha nekem nem juthatna jobb kifacsart valóságoknál, pengével szélesre húzott mosolyoknál, lejárt szavatosságú váliuminjekcióknál, amelyek ahelyett, hogy feldobnának, csak minden korábbinál sötétebb tripekbe döntenek.
Persze, tudom, hogy nem így gondoltad.
Inkább távolságtartóan figyelem, ahogy a kezedbe veszed a pisztolyt, a súlyát próbálgatod,
bevillan a tudatomba, ahogy a nyakamra simítottad a kezedet, mintha akkor is csak próbálgattál volna valamit,
hogy simogatni könnyebb-e,
vagy megfojtani,
és igyekszem nem nagyot nyelni, ahogy érzem, hogy telefut nyállal a szám. Végül inkább csak végignyalom az ajkamat, aztán beharapom – sűrűn pislogok, amíg nem figyelsz rám, és ahogy újfent az ablakra nézek – minden másodperccel egyre sötétebb van –, a konyhából áradó fény nimbuszával kísérten az ablakban Delilah tükörképét látom a sajátom helyett.
Nem tesz semmi fenyegetőt, csak pislogás nélkül, meredten bámul, a szemében ugyanazt az ellenséges méregetést látom, amit az utolsó előtti találkozásunkkor. Az utolsó találkozásunkkor hátulról támadtam meg, gyáván, mint egy igazi féreg.
Nem hős vagy, hanem szörnyeteg.
Megrándul a szám széle, és visszafordulok feléd.
– Igyekszem példát venni Canyonról. Nem tölthetem a hátralévő életemet szabadesésben – mondom aztán, és ahogy visszateszed a pultra a pisztolyt, közelebb húzom magamhoz, nehogy valami meggondolatlanságot tegyél. Bár persze, az is lehet, hogy csak magamból indulok ki – de ha azt veszem alapul, hogy bármiféle mocsokság bekövetkezhet, akkor azzal legalább még kevesebb lehetőset hagyok arra, hogy minden alaposan elszaródjon.
Aztán kurtán elmosolyodom, és megrázom a fejemet.
– Nem szükséges. Hacsak nem zavar, hogy a te konyhádban játszom a főnököt.
Nyilvánvalóan kurvára zavarja, ahogy engem is.
Türelmesen várom a válaszodat. A Leonét, nem a tiédet, te picsa.
Megint az ablaküvegre rebben a tekintetemet, de most csak saját magamat látom: Canyon valamivel elgyötörtebb, a rossz pontokon vékonyabb kiadását, mintha csak egy félig felfújt úszómatrac lennék. Önkéntelenül is továbblökődnek a gondolataim, az ujjaim előbb még a nyugtatólövedékes pisztolyt birizgálták, most meg már a semmibe révedve érintem meg az ajkamat, miközben minden ösztönöm azt súgja, hogy az a csók ott, a konyhámban, az első és az utolsó is volt egyben.
Most nem bírom megállni, hogy nagyot nyeljek, hát egyből nagy levegőt veszek, és csípőre teszem a kezemet.
– Szóval? Az lenne a legjobb, ha elmondanád, hogy mit érzel – mondom, aztán újabb gyors, lopott levegővétel következik. – Testileg. Hogy mennyire kúrja az orrodat a csirke illata a sütőben, vagy hogy hallod-e már, hogy szólít az erdő. Felajánlanám, hogy bontok neked egy sört is a vacsora mellé, de nem kellene keverni az élvezeteket.

buried in your bones

Sajnálom, Leon.
Tudom, értem, közben mégsem.
Sajnálod, hogy megölted Delilah-t? Sajnálod, hogy magamra hagytál utána? Sajnálod, hogy éveken keresztül hazudtál? Sajnálod, hogy lefokoztak? Sajnálod, hogy azóta a sötétben élek? Sajnálod, hogy képtelen voltam felnőtt ember módjára kimászni a veszteség ütötte kráterből, inkább benne ülve folytattam tovább az életet, mintha mi sem történt volna? Sajnálod, hogy megharaptál? Sajnálod, hogy ezzel lényegében megmentettél? Vagy már előre sajnálod, hogy vissza fogsz lökni az otthonos kráterbe, amit magadnak ütöttél a szívem árnyékos oldalán?
A feléről nem tehetsz. A rád esőknek is csak egy részéről.
Nem tudom eldönteni, hogy gyűlölnöm kellene-e. Nem tartom helyénvalónak a bocsánatkéréseid, mert ezekért a dolgokért nem lehet egyszerűen csak bocsánatot kérni. Súlytalan, mégis elevenembe vág, hiszen minden alkalommal kénytelen vagyok végigfuttatni a hibákat, amiket vétettünk, kénytelen vagyok megkeresni a rád esőket és kénytelen vagyok megállapítani, hogy a súlytalan bocsánatkéréseid egyelőre sokkal jobban fájnak, mint amiket elkövettél.
Nem tudom megmagyarázni, miért.
Nem tudom megmagyarázni, miért fáj jobban a titok létezésének ténye, mint a titkod maga. Persze nyugtathatnám magam, hogy addigra már átestem a veszteség okozta gyászon, mire mindez megtörtént, de nem kellene úgy éreznem, hogy hátba támadtál?
Vajon csak idő kérdése?
Vajon mi lesz akkor, ha ennek vége?
Vajon ennyi év távolságot át lehet hidalni, ha visszatérünk a valóságba?
- Minden kívánságod így váljon valóra. - Viccelek, és megvonom hozzá a vállam – egyre jobb vagyok ebben –, majd elvigyorodom, hogy nyilvánvaló legyen. Mondanod sem kellene, hiszen anélkül is tudom, hogy sosem kívántál ilyet igazából, legfeljebb a lakásod félhomályában, pillanatokban, amik sötétebbek voltak a beszökő éjszakánál, mert én is ezt tettem, azt kívántam, hogy soha többé ---
- Emiatt végképp nem aggódtam. - Lebiggyesztem a szám. Mindeddig fel sem merült bennem, hogy a nyaktöréssel bármit is veszíthetnék, de a napokban produkált józanságos, hidegvéred, a jelenléted valószínűleg mind a kettőnk közé vágott szakadékban kötnének ki és nem tudom megmagyarázni, miért, de túl régóta érzem, hogy felelősséggel tartozom érted. Pedig túl régóta nem ez a felállás. Talán sosem volt ez a felállás.
- Hm. - 20 perc. Akár éhes is lehetek. A gyomrom hullámokban rándul össze – vele párhuzamosan szorulnak ujjaim is ökölbe –, mintha valami fontosra, valami izgalmasra készülnék, mintha hírekre várnék, úgy reagál a tudatom, ahogy a testem a változásra, másodpercekre kihagyok – megértetem magammal, hogy ez nem csak egy álom, arra nem kapok választ, hogy jó lesz-e vagy rém –, de összefüggésében minden világos. Azt hiszem ez természetes velejárója, hogy eltemetem egy részemet.
- Jól felkészültél. - A pisztolyért nyúlok. A kezembe próbálom, forgatom, aztán visszateszem a pultra, rásimítom a tenyerem. Nem jutott eszembe, hogy akár rosszul is elsülhet. Napok óta nem készülök a legrosszabb forgatókönyvekre, mintha azzal, hogy nem fogadom el, nem létezne az opció. Napok óta nem foglalkoztat, mit tettél, mintha azzal, hogy nem veszek róla tudomást, megszűnne. Önvédelmi mechanizmus, épp elég frusztráló az új kép – felhúzták az élességét, felhúzták a színek élénkségét, felhúzták a fényességet, a kontrasztot –, hogy ráérjek az egyéb problémákkal később törődni ---
- Láthatóan remekül feltalálod magad, de segítsek egyébként valamiben?
ha maradsz.
Ha nem, úgyis mindegy, nem igaz?

time listens to none

Megáll a kezemben a szivacs. Egész testemben megmerevedek, és az az űr a belsőmben – nem a szívemben, valahová a gyomrom és a lépem közé helyezném, mintha kaptam volna egy rosszul irányzott gyomrost, ez az a pont, ahová az önutálatom összpontosul – görcsös fájdalom rándul össze, mintha fekete lyukként akarná beszippantani az egész lényemet. Egy ideje nem kívántam azt, hogy így is legyen, de most azért elbizonytalanodom.
Feléd fordulok, és bár lepleznem kéne, hogy mennyire fáj, képtelen vagyok uralkodni a vonásaimon. Nem vagyok Canyon. Nem vagyok jó színész. Minden az arcomra van írva, nyitott könyv vagyok előtted, és talán éppen azért is rejtőzködtem előled nyolc évig, mert tudtam, hogy kiolvasnád belőlem a legsúlyosabb vétkemet, és akkor mindennek vége lenne.
És valahol így is történt. És a vége után kaptunk némi jutalomjátékot, hogy tovább retteghessünk, hogy ha akkor nem, hát akkor most lesz csak vége igazán.
Beletörlöm a kezemet a konyharuhába, de nem engedem el, ökölbe szorított kezemben lóg, ahogy megtámaszkodom a mosogató peremén.
– Sajnálom, Leon. – Mennyire üresen hangzik! Mennyire jelentéktelen, mennyire semmis, mintha mást sem hajtogatnék, mintha réges-régi bakelitlemez lennék.
Tudtad, hogy a bakelitlemez anyagából adódóan az egyetlen olyan hordozó, amelynek nem romlik a minősége, akárhányszor is játsszák le? Tudtad, hogy a bocsánatkérésem ennek éppen az ellentéte, bár már eleve sem volt akkora jelentősége, mint szerettem volna, hogy legyen?
– Amennyire én emlékszem, igenis ment neked a csapatmunka. – Velem ment.
De mi többek voltunk egy csapatnál.
Szeretted volna, hogy többek legyetek.
Te mindvégig azt hitted, hogy többek vagyunk annál, neked most senki sem osztott lapot, Delilah.
Beharapom az ajkamat, és lesütöm a tekintetemet. Több szívdobbanásnyi idő is eltelik, mire átvetném a vállamat a konyharuhát, és közelebb mennék hozzád, bár még mindig kettőnk közt tartom a konyhaszigetet, mintha attól tartanék, hogy olyanok leszünk, mint a mágnes azonos pólusai, és csak egymástól minimum négy lépés távolságra vagyunk képesek funkcionális lényekként kezelni egymást.
– Nem gondoltam volna, hogy...
Halkan nyögök. Hosszan beszívom a levegőt, és megcsóválom a fejemet. Aztán felnézek rád, lebiggyesztett ajakkal.
– Tudod, mit? Gyűlöltem minden pillanatot, amikor arra gondoltam, hogy valaki más veszi át a helyemet, mondjuk, Linda vagy az a faszkalap Earl. És gyűlöltem őket, ahányszor elképzeltem magam előtt, hogy velük mész terepre, hogy velük méregetitek egymást, hogy melyikőtöknek fordult fel jobban a gyomra egy gyilkossági helyszíntől, hogy velük pacsizol le egy-egy sikeres kihallgatást követően. – Halkan felnevetek, és megcsóválom a fejemet. – De basszus, nem akartam, hogy ez legyen. Nem mintha...
Nem mintha tudtam volna, hogy mit akarok. Mintha lenne egy kibaszott dzsinnem, aki minden kívánságomat kifacsart, torz varázslatként váltana valóra: Delilah eltűnt a képből – mert felzabáltam, neked nem lett új társad helyettem – mert lefokoztak, örökre együtt lehetnénk – mert megharaptalak, önhatalmúlag és aljas módon, már-már istent játszva.
Kifújom az orromon a levegőt, ahogy összevont szemöldökkel, félrebillentett fejjel nézek rád. Nem tudom kiűzni a sajnálatot a tekintetemből, és csak remélni tudom, hogy nem fogod félreérteni.
– Hm. – Mondom aztán bölcsen a hallottakra. Megvonom a vállamat. – Nem fogok neked több mindent elkúrni, mint eddig – teszem hozzá, és nyilván nem kell kisiskolás módon letennem a nagyesküt, hogy senkinek sem fogok szólni egy szót sem.
A tekintetem mögötted az ablakra siklik. A lemenő nap vörösre festi az ég alját, a fák ágai fekete árnyakként integetnek a szélben, mintha csak haláltáncra gyülekeznének. Megfeszül az állkapcsom, aztán ellököm magam a pulttól, és ránézek a telefonomra, hogy mennyi ideje tettem be a csirkét a sütőbe.
– Még egy húsz perc – mondom, aztán a konyhaasztalra teszem a sporttáskámat, és módszeresen elkezdem belőle kipakolni, amit magammal hoztam. Válium – nem vagyok benne biztos, hogy ezt igazából neked vagy magamnak tettem-e be –, súlyosan csörgő láncok, valamint egy egészen apró pisztoly, két töltény nyugtatólövedékkel. – Remélhetőleg egyikre sem lesz szükség. Az a terv, hogy ha átváltozol, én is átváltozom veled. Mindez – mutatok végig a holmin –, csak végső megoldás lehet.

buried in your bones

Annyira szívesen mondanám, hogy nem okozol gondot, nekem nem – mivel közel nyolc évig nem is nagyon találkoztunk, az ellenkezője lenne a furcsa –, most biztosan nem, és annyira szívesen mondanám, hogy a testvéred bármit megtenne érted, és ez a bármi sosem esett nehezére – amennyit én láttam belőle, az végtelenül könnyed volt, néha úgy tűnt, egyenesen élvezi, ez tuti valami nem is annyira titkolt perverzió lehet, mintha kibaszott játékként tekintene mindenre, amit helyből meg is kell nyernie –, hiszen te is tudod, és nem kell nagyon ismernem ahhoz, hogy leszűrjem: Canyon nem az önzetlen testvéri szeretet fizikai megtestesülése, ha nincs rá ideje, kedve, akkor nem húzza ki a segged – legutoljára a seggünket – a szarból.
- Újraosztani. - Halkan ismétlem, rágódom rajta, ízlelgetem, neked talán fel sem tűnik, nekem annál nagyobb fejtörést okoz. Mert nektek újra kell osztani a szerepeket, nektek vissza kell térnetek a régi kerékvágásba, neked vissza kell térned a munkahelyedre, neki már csak a saját nevében kell unalmas estélyekre járni és idiótákkal smúzolni, mert te majd felveszed a saját álarcod, a lelked, az intellektusod pedig otthagyod a kanapén, pihenjen csak, amíg haza nem érsz, amíg le nem vetkőzöd a viszketős csillámporként bőrödre tapadt hülye kérdéseket, és ő visszaöltheti magára a te testedet. És ez lassan, fokozatosan majd teljesen természetessé válik és én ---
Én azt sem tudom, mennyi időm van még.
Én azt sem tudom, mire várunk még, mi lesz, ha az időm letelik.
És annyira szívesen megkérdezném, hogy nekem is szánsz-e bármit az újratervezett, helyére zökkentett világodban, de nem merem.
Nem tőled félek, sosem féltem tőled.
Nem a válaszodtól félek, mert sosem féltem a válaszaidtól, és nem a kijelentésedtől félek, hiába is ---
Szeretlek, Leon.
Megtelik a tér a kurta nevetéssel.
Úgy kapom el a tekinteted, mintha nem ebben a konyhában lennénk, mintha nem lenne erőm mosolyogni – észre ne vedd, elvigyorodom, nem úgy, mint akkor, nem gúnyosan, a fejemben mégis ugyanaz játszódik, kibaszott ismétlésre állított hangfelvétel, és meg akarom kérdezni, hogy tényleg nincs más?, de tudom, hogy nincs más, mert most már nekem kellene beszélnem, de még a vigyort is csak eljátszom –, aztán lehajtom a fejem, meg is csóválom, halkan heherészem kicsit. Másodpercekig fixírozom a munkalapot helyetted.
- Hát gyilkossági nyomozóként biztosan nem, de járőrként még lehetsz a társam.- Ó, igen. Lemaradtál néhány apró változásról. Felnézek, és egészen addig kapaszkodom a pillantásodba, míg takarításba nem kezdesz. - Nem igazán találtam a hangot másokkal, miután eltűntél a képből, mindenkinek jobb volt, hogy lejjebb adtam az ambícióimból és nem kellett senkivel ténylegesen együttműködnöm. Ülni egymás mellett egy kocsiban, azt azért nehéz lenne csapatmunkának nevezni. Kiderült, hogy ez kurvára megy nekem. - Elhúzódom, hogy ne akadályozzalak a törölgetési tevékenységben, mielőtt visszakönyökölnék látszólag teljes nyugalomban követni az eseményeket. A kérdésedre csak megvonom a vállam, rágcsálom kicsit az alsó ajkam, mielőtt megvonnám a vállam ismét.
- Röviden és tömören, semennyiben. Gondolom jelenésem lesz az ügy miatt a központban, majd akkor kiderül, de halálos fenyegetést még nem kaptam fentről. Amiatt nagyobb eséllyel törnék ki a nyakam, hogy tudsz róla. - De ameddig csak én tudok róla, hogy te is tudsz róla, addig jók vagyunk, nem?

time listens to none

Mindössze kissé összepréselem az ajkamat – túlságosan is latin vagyok ahhoz, hogy képes legyek pengevékony vonallá zsugorítani, hát leginkább úgy tűnhet ilyenkor, mintha csak csücsörítenék –, és elképzelem, hogy az őrsön mennyire más kép élhet rólam a volt munkatársaimban, mint amilyen valójában is vagyok.
Mert milyen is vagyok? Vagyok-e valaki egyáltalán?
Huszonkét éves voltam 2012-ben. Az elmúlt nyolc évben leginkább a testem öregedett – talán többet is, mint kellett volna, talán ha nem lennék farkas, legalább negyvenévesnek tűnnék, összeaszott, önmagából kiforgatott lidércnek –, a lelkem azonban aligha. Limbusban lebegett, az ébrenlét és az álmok határán igyekezett vezényelni a hangok kakofón szimfóniáját, amíg egyáltalán volt ereje és kedve ahhoz, hogy karmestert játsszon, aztán egy ponton csak elrejtőzött a zenekari árokban egy sarokba, meleg plédként ölelte maga köré a sötétséget, és kisétált térből és időből.
Az elmúlt nyolc év egyszerre tűnt végtelenül hosszúnak és egyetlen pillanatnak. Nem tűnik helyesnek, hogy most itt álljak, a ti faházatokban, hogy Delilah konyhájában Delilah késeivel Delilah pultján főzzek Delilah férjének, és mégis úgy illegetem itt magam, mintha jogom lenne hozzá. És azt hiszem, az egészben az a legrosszabb, hogy nem is igyekszem igazán meggyőzni magam afelől, hogy ez így nincs rendjén. Mintha egy egészen másfajta tagadásba léptem volna az előzőekből.
– Nem szeretnék többet gondot okozni Canyonnak – mondom ezt úgy, mintha válasz lenne a felvetésedre. Tudom, hogy nem az, de nem gondolom, hogy sok kedved lenne pletykálni, ahogy én sem érezném helyénvalónak. – Bár látszólag semmilyen problémát nem okoz a számára, hogy egyszerre két életet éljen, és közben még rám is vigyázzon, azt szeretném, hogy ha most már száz százalékig önmagára tudna koncentrálni. Újra kell osztanunk a szerepeket. Ha itt végeztünk – villan rád a tekintetem, és nem, nem fogom minden egyes alkalommal vizualizálni magam előtt a holttestedet, mert nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy ez is lehetséges opció, mert ha nem sikerülne, akkor minden eddiginél mélyebb árokba süllyednék, akkor
Nem. Nincs akkor.
– Ha itt végeztünk, felkeresek egy szakembert. És ha alkalmasnak találnak a munkára, akkor dolgozni is visszamegyek. – Ezen a ponton kissé felnevetek. Az étel mintha magától készülne a kezem alatt, amit amúgy magam sem értek, hiszen az elmúlt nyolc évben, ahogy sok minden mással, úgy ezzel sem foglalkoztam igazán. Anyánk receptje mégis ott van az ujjaim hegyében, a szívem csücskében, érzem, hogy az illatok és az ízek a helyükön vannak.
– Persze, nem hinném, hogy megint társak lehetnénk. A világ összes protekciója sem lesz elég, hogy ezek után visszavegyenek a gyilkossági nyomozók közé – döntöm oldalra a fejemet, és újra téged nézlek, és eszembe jut, hogy hányszor hallgattam végig, ahogy bemutatkozol, hogy hányszor figyeltelek némán a sötétben egy-egy megfigyelés alkalmával, hogy hányszor álltunk meg egy-egy családi ház oldalában a falnak támaszkodva, amikor újra és újra ráébredtünk, hogy mégis csak a halandó emberek képesek mindenki közül a legnagyobb mocsokságokra.
A csirke közben zöldségágyon beköltözik a sütőbe. Elkezdem letakarítani a munkapultot.
– Kétlem – mondom szelíd félmosollyal, miközben félig áthajolok a pulton, és körbetörölgetem a helyet, ahol könyökölsz. – Sosem láttalak őrjöngeni. Nem is hinném, hogy egyáltalán képes lennél rá. Viszont...
Abbahagyom a törölgetést, a mosogatóhoz megyek, kiöblítem a szivacsot, és elkezdem elmosni a késeket és az edényeket, amiket az előkészítéshez használtam. A vállam fölött pillantok hátra rád.
– Kénytelen vagyok rákérdezni, hogy mennyiben fogják érinteni a történtek azt, hogy begyűjtő vagy. Nem kell semmi többet mondanod erről az egészről, de örülnék, ha megnyugtatnál, hogy nem fog megjelenni a lakásodon három felturbózott erejű szekrény, hogy kitörjék a nyakadat a kialakult helyzet miatt.

buried in your bones

Persze valahol – az agyam egy olyan központjában, amit nem érint az új, felfokozott létezés, amit nem érintettek a vallomásaid, amit nem érintett meg, amikor megcsókoltalak, ami úgy tesz, mintha az meg sem történt volna, mert annyira oda nem illő, annyira bizarr, annyira természetes, hogy képtelen vele mit kezdeni – halkan duruzsol egy figyelmeztető hang, nyissz, nyissz, hogy nem kellene úgy méregesselek hátulról, mintha még sosem láttalak volna – láttalak már a konyhámban, láttalak a saját konyhádban, láttalak minden alkalommal, amikor kiszálltál a szolgálati autóból, láttam, amikor bemutattál és elsétáltál, mert vagy túltoltam a baromarcúságot, vagy kifogytál az érvekből, ezerszer láttalak ebből a szögből is (ha nagyon keresném, talán találnék olyan szöget, ahonnan még nem, de azok a szögek igen ingoványos terepen találhatóak, amit most is épp igyekszem kurvára kerülni) –, egyelőre nem elég hangos, hogy hallgassak rá.
- Gondolhatod engem hogy meglepett, amikor az orrom alá dugták az újságot az őrsön. - Aztán pont olyan jól szórakoztak az érdektelenségemen, mint annak idején a összeboronálásunkon. Valószínűleg más módon nem is találkoztam volna a képekkel – a social media hidegen hagy, pletykalapokkal sem könnyű felizgatni -, néha aggódom, talán túl jól sikerült a törekvésem, hogy elszeparáljam magam a külvilágtól. - De. - És szívesen kijavítanálak, hogy mi nem országos cimborák vagy haverok vagyunk, a mi kapcsolatunk ennél fennköltebb, tiszta és önzetlen, helyette bólintok csupán, mert ugye nem gondoltad komolyan? Beugrik, hogy talán illene hosszadalmasan válaszolnom, talán illene megnyugtatnom, hogy nem kell aggódnod – aggódtál valaha Canyon miatt a szerelmi élete okán? –, hogy az író milyen jó parti, de ---
Mernék én ilyesmit őszintén állítani?
Megrántom a vállam, te nyilván nem látod, az arcom oldalára simítom a tenyerem – meg kellene igazítanom, mielőtt túlságosan elburjánzik a borostám, de nem nyaralni jöttünk, kisebb gondom is nagyobb volt ennél –, lebiggyesztem az ajkaim.
- Szerintem ellesznek egymással egy ideig, bár csak a felszínt kapargatom, nem hinném, hogy eléggé tisztában lennék bármelyikük aktuális állapotával, hogy hiteles képet alkothassak. - Megvonom a vállaim ismét.
Hallom, ahogy megugrik torkodban a pajzsporc, és elnyílnak az ajkaim, és ellenkeznék, hogy nem lesz semmi bajom, legfeljebb meghalok, de azon már úgysem tudsz segíteni, mint legutóbb. Nem szólok semmit. Helyeslően hümmögök és azon tanakodom, hogy én szerencsétlen haldokló, miként fogok a padlón aludni, mert nincs az az isten, hogy téged küldjelek a szőnyegre. Közben megfordulsz - végre, nem mintha ez a szög enyhítene a felfokozott létezésemen  –, oldalra billent fejjel hallgatom a kacajod – mióta nem hallottam? –, tekintetem az ajkaidon, ahogy mozognak – ó, igen, ezt láttam nem is olyan rég, de megint végtelenül otthonosnak érzem, aztán kifordul, gyomrosként ér a felismerés, hogy amikor legutóbb nem érdekel, amit mondasz, csak figyeltem, ahogy az ajkaid mozognak, akkor az egész világom tiszta lappá változni látszott, mert eldöntöttem, hogy egész egyszerűen kitöröllek belőle –, de már zavartan keresem a pillantásod inkább.
- Hallottam persze, hogy személyisége válogatja, de nem gondoltam, hogy nálatok is ennyire eltérő lehet. Lehet, hogy az elmúlt néhány év csendes tűrése megbosszulja magát és őrjöngő vadállat leszek. - Jámboran vonom meg a vállam – ez ma nagyon megy –, hiszen úgysem így lesz. Ugye?

time listens to none

Varázslat.
Szomorú félmosoly húzódik az arcomra, háttal vagyok, kész szerencse, hogy nem látod.
Tényleg varázslat. Varázslat, hogy itt lehetek,
Az én helyemen aprítod a zöldséget, te kurva.
nagy levegőt veszek, nem vágok bele az ujjamba,
varázslat, hogy itt lehetek, hogy visszaengedtél az életedbe, ha már csak pár napig tart, akkor addig. Varázslat az egész. Sötét gondolataim támadnak, hogy valahol igenis örülök annak, hogy megtámadtak a saját munkatársaink – nem ismerem mindnyájunkat névről, hiszen hárman közülük járőrök voltak, nem is igazán értem, hogy miért éppen velük kerültél összetűzésbe, hiszen az életellenes osztályon leginkább más nyomozókkal és technikusokkal dolgoztunk együtt –, és igenis örülök annak, hogy beléd mélyesztettem a fogamat, és nyissz, nyissz, jár a kés a kezemben, és kénytelen vagyok beharapni az alsó ajkamat, mert Delilah minden egyes végigvezetett gondolatommal jobban gyűlöl, és a torkomat szorongatja, és mintha borotvapengéket állítana a tüdőmbe.
Azon tanakodom, hogy Canyon vajon mindig is tudta-e, hogy ennyire mocskos vagyok. Azon tanakodom, hogy vajon te képes vagy-e még egy pillanatig is azt hinni, hogy valaha is áldozat voltam. Azt hiszem, annyira jól és önkéntelenül játszom ezt a szerepet, hogy egész életemben én is elhittem. Valami kétségtelenül rosszul van bennem összerakva.
Nevető jelleggel kifújom az orromon a levegőt, amikor a szavaid visszarántanak a valóságba.
Reccs-reccs. A hagyma aprításával kellene foglalkoznom.
– Canyontól kaptam egy új telefont, és megpróbáltam felvenni a lépést azzal, hogy mi minden történt a világban az elmúlt hónapokban-években, de az első dolog, amivel szembetaláltam magam, az az volt, hogy Isaac Kijowskival kaptak lencsevégre, amint az utcán csókolózunk – jegyzem meg, de nincsen semmi rosszallás és semmi él a hangomban. Én csak hagymát aprítok. Ártatlan vagyok.
– Nem ő az a lengyel származású, országos cimborád, akiről már meséltél? – Nem mintha abban a helyzetben lennék, hogy én anyáskodjak Canyon felett, de ha mondjuk eljutunk addig, hogy életben tartsunk téged, és elmegyek terápiára, és rendesen szedem a gyógyszereimet, és visszamegyek dolgozni – elég sok feltétel van, én is tudom –, akkor nem lehetne az a következő lépés, hogy esetleg megtanulok jó testvérnek is lenni? Annak pedig nem az az egyik alapfeltétele, hogy odafigyelek arra, hogy kivel kavar az ikernővérem?
Kibontom a nyers húst, és egyből fejbe kólint az illata. Tudom, nem szép dolog, de mióta megharaptalak, visszatért az étvágyam. Újra HD-ben és színesben látom a világot ahelyett, hogy zajos adást néznék. A nyers hús szagától megdobban a szívem még akkor is, hogy ha csak a hentesüzlet sterilségét érzem rajta a halál és a vadászat illata helyett. Önkéntelenül siklik a tekintetem a hatalmas ablaktáblára, és már romantikus álmokat kergetek arról, hogy ha átváltozol, mit fogunk közösen meggyilkolni.
Megfeszül a kezem a kés nyelén, és nagyot nyelek.
– Eszemben sincs kitúrni a szobádból, de nem hinném, hogy fogok aludni, amíg fennáll a veszélyhelyzet. Ugyanúgy ott leszek melletted, mint a kórházban. – Vagy esetleg farkasalakban fogok összekucorodni a szőnyegen az ágyad oldalán, hogy megmorogjam az éjszaka árnyait, amelyek kárt akarnának tenni benned. Hogy vicsorogva riasszam el a kibaszott szellemeket, amelyek most bele akarnak rondítani mindebbe.
Felpillantok rád, és csordultig telik a szívem, hogy nem is mosolyogni, hanem egyenesen vigyorogni látlak.
Varázslat.
Az én férjemet méregeted, te kurva.
A volt férjedet, baszódj meg.
Halkan felnevetek, aztán finoman megrándítom a vállamat. Közben jár a kés a húsban.
– Nekem egy kicsit több ideig tartott, mint az átlagnak.
Kibaszottul finoman fogalmaztál. Végül is csak felzabáltál egy ártatlant.
– De mivel te alapvetően stabilabb vagy, mint én, minden bizonnyal egyszerűbb lesz az átmenet. Nekem például mindig is úgy tűnt, hogy Canyon meglehetősen kényelmesen tud együttműködni a farkasával emberi formájában is, és az előnyére is tudja fordítani azokat a dolgokat, amelyek ezzel járnak. Egyszer említette, hogy az átváltozás számára különösen fájdalmas, de...
Nyitva hagyom a mondatot, és így nem kell tudnod, hogy én a legtöbb átváltozásomra nem is emlékszem, mert általában a tudatomra borult a vörös köd, így emlékeim sincsenek arról, hogy igazából mennyire is fájhat.
– Valószínűleg te is jó hasznát fogod venni az új képességeidnek, ha nyomozol – teszem hozzá, és arrébb táncolok, hogy bekapcsoljam a sütőt. Mintha Delilah könnyedségével tenném.

buried in your bones

A kulccsal babrálok – túl hangos, kicsit minden túl hangos, túl éles, túl fényes, túl, túl, túl, mintha a világot sarkokra, élekre, zörejekre, villanásokra, színekre egyszerűsítették volna le a kedvemért –, aztán kattan a zár, te intesz az ujjaddal én pedig ebből is értem, és csak egyetlen kósza tized-, század-, ezredmásodpercre villan be, hogy akár be is ülhetnél a kocsimba, hogy lelépj. Valahol örülök, hogy nem a tiéddel jöttünk, nagyobb lenne a kísértés.
Megkérdezném, de már arrébb jársz, és talán nem is ez a megfelelő pillanat, hiszen lényegében miénk most a világ összes ideje, zavaró tényezők – természetellenes érzékenységemtől eltekintve – nélkül, hát ráérek még oktatást kérni vérfarkasságból.
A másik kimenetelhez nem kell oktatás, bár lássuk be, még itt vagyok, szóval az sem ment zökkenőmentesen.
Nem állok meg a földszinten, egyenesen az emeletre ballagok. Ajtókat, ablakokat nyitogatok sorban, elmélázom a beszökő nap-nyalábban táncoló porszemeken hátterükben az autóval, a mögüle szivárgó füst-szállal, és a nyelvemen érzem az égett dohány ízét, olyan elevenen, mintha mást sem csináltam volna idefele, pedig évek óta nem gyújtottam rá. Tenyerembe temetem az arcom, a hajamba túrok, ez így nincs rendjén. Vajon lehetséges, hogy még jobban ---
Sóhajtok. Kénytelen vagyok továbbmenni, kénytelen vagyok lehámozni az ágyakra és kárpitozott bútorokra terített fóliát, a szekrényből tiszta ágyneműt dobok a neked szánt fekhelyre, aztán a sajátomra is, a konyhában talállak, mikor leérek.
- Van, csak az van tulajdonképpen, már intézem is. - Rád sem nézek, elkerülő manővernek szánom, de felesleges - a szaglóhámomra úgy tapad fel az illatod, mintha kifejezetten arra tervezték volna, hogy az utolsó atomig összegyűjtse –, felkapom a nappali bútoraira terített fóliákat is és begyűröm a lépcső alatti tárolóba. Nyitva hagyom magam mögött az ajtót.
Fenyőgyanta, rothadó avar, száradt fapikkely, ág roppanása tódul a helyedre, pórusaimba szivárog az erdő és felülírja a nyomaid, hogy percekre fellélegezhessek. Beindítom a ház mögött, jól szellőző kuckóban rejtőző generátort, rövid ideig hallgatom, ahogy duruzsol, mielőtt visszatérnék a nappaliba. - Varázslat. - A nappali falára szerelt kapcsolószekrényben matatok, halk ciripelésbe kezd a hűtő. - Nem mintha tartottam volna ilyesmitől, bár azzal számolhattam volna, hogy egy magadfajta hírességet akár még hiányolhatnak is, velem ellentétben. - Nem gondolok bele, hogy ha végigszaladunk ok-okozaton, ez akár kellemetlen téma is lehet – igazából nem nagyon tudom, hogy találjak olyan témát, ami a végigszaladás után nem válik tabuvá, de legalábbis buligyilkossá –, mert tulajdonképpen sem kedvem, sem lelkierőm úgy óvatoskodni körülötted – vagy rosszabb esetben magam körül –, mintha tojáshéjon járnék.
- Ha felmész az emeletre, a lépcsővel szemben van a fürdőszoba, jobbra rögtön az első ajtó az én szobám, de ha azt találod szimpatikusabbnak, ne fogd vissza magad, a másikban is pont olyan jól megleszek. Nincs jelentős különbség, csak a megszokás. - Közben feltornázom magam az egyik bárszékre a pult veled szembeni oldalán, szisszenésnyi szünetet tartok, ahogy meghúzódik a furcsán gyorsan gyógyuló seb az oldalamon, aztán lekönyökölök és elégedett vigyorral díjazom a tevékenységed. - Ha tudom, hogy ilyen ellátásban részesülök, már korábban megoldottam volna ezt a lesérülés dolgot. - Oldalra billentem a fejem, a tekinteted keresem, ha nem foglalnak le túlságosan a zöldségek. - Ez mindig ilyen lesz? Ha ilyen lesz, de az egyéb lehetőségekkel nem igazán foglalkoznék. Szóval… idővel hozzá lehet szokni a felfokozott létezéshez?

time listens to none

Az ablakon keresztül is látom ám, hogy mennyire steril a faház már jelenleg is – nem teszek rá megjegyzést, hogy valószínűleg sokkal több mindenben hasonlítotok egymásra Canyonnal, mint mondjuk mi ketten, hanem csak finoman megvonom a vállamat. Úgysem gondoltam komolyan. Az a szeglete vagy az életemnek, amit mindig is szerettem volna kisajátítani: osztozom Canyonnal a szüleimen, a testemen, a lelkemen, a nevemen, és rajtad, rajtad sosem szerettem volna, de ahogy kicsúsztak a kezemből az elmúlt évek, úgy sodródott ő is egyre közelebb hozzád. Eleinte a tisztább pillanataimban arról faggattam, hogy találkoztatok-e, hogy mondtál-e rólam bármit, hogy sejted-e, de aztán elhatalmasodott rajtam a féltékenység, olyasmit is Canyon szemére vetettem, ami leginkább csak az én fejemben volt, és némán üvöltve lemondtam rólad, mintha
mintha ez a lemondás járt volna bármiféle áldozattal is.
Hiszen előtte sem voltál az enyém. Semmi sem változott.
Csak én merültem meg még mélyebben a kátrányszerű sötétségben.

Összecsücsörítem az ajkamat, hogy ne harapjak belé, ahogy kihúzod a kezedet a kezemből. Lesütöm a tekintetemet, de aztán mégis csak felpillantok rád, muszáj állnom a pillantásodat, nem viselkedhetek végig úgy, akár egy megszidott kutya, mert az utolsó megmaradt idegszálaid is el fognak pattanni.
Biccentek.
A volt feleséged felkacag.
Megrándul a szám széle, de nem miattad, hanem miatta. Vajon idővel szólnom kellene róla? Vagy jobb lenne, hogy ha végre felnőnék, és megtanulnám befogni a számat? Az őszinteség nem feltétlenül mindig a legjobb megoldás: nyilván sem a kollégáink halálát, sem a farkasvért nem titkolhattam volna sokáig, hiszen mindkettő akut probléma – az egyiket ugyan Canyon megoldotta, de előbb-utóbb az arcodba robbant volna, ha más nem, hát PTSD-s flashbackek formájában, a másikról pedig nettó baromság lett volna nem szólni.
De ez, Delilah, nos, ő az a fajta probléma, amelynek a megoldásában te úgysem segíthetsz, csak egy újabb teher lenne számodra megannyi más mellé. Ideje lenne felnőnöm. Ideje lenne példát vennem rólad és Canyonról. Ideje lenne felkeresnem egy szakembert, hogy elhallgattassa a fejemben nemcsak őt, hanem az összes többit is, akik ennek már a gondolatára is összesúgnak, de képtelen vagyok kivenni, hogy mit magyaráznak, mintha csak hangyafoci menne a tévében.
Biccentek még egyszer.
Megvárom, hogy kinyisd az ajtót, aztán feltartott mutatóujjal jelzem, hogy van még egy köröm a kocsinál, visszasétálok a táskámért, aztán előveszek egy doboz cigit, és rágyújtok, mielőtt utánad mennék. A szikrák sercegése nyilván senkinek sem képes elnyomni a hangját, a kifújt füsttel legfeljebb a saját gondolataimat eregetem. A csikket eltaposom, aztán papír zsebkendőbe csomagolva zsebre vágom, hogy majd kidobjam.

Visszaérve kipróbálom a kapcsolót, de a lámpák süketen bámulnak vissza a kérésemre.
– Valami lecsapta a biztosítékot? Van saját generátora a háznak? – Nem mintha sokat osztana-szorozna, hogy van-e áram, vagy sincs, hiszen záros határidőn belül nem lesz senki a házban, aki ne látna a sötétben. Vagy így, vagy úgy.
Kipakolom az élelmiszert, amit magunkkal hoztunk – évek óta nem jártam boltban, meglehet, hogy túlzásba estem –, és bedugom ugyan a konnektorba a gondosan kihúzott hűtőt, de ugyebár áram továbbra sincs.
Kidobom a papír zsebkendőbe csomagolt csikket, aztán előveszem a mobiltelefont, amit Canyon vett nekem, és amin csupa-csupa gyári beállítás van, mert eszembe sem jutott személyre szabni. A kiscicás háttérképet is neki köszönhetem. Húsz százalék. Hordozható aksit nem hoztam.
– Legalább senki sem fog minket zavarni – mutatom fel a telefont egy félmosoly kíséretében, aztán leteszem a pultra, mielőtt ledobnám a kabátomat, és elkezdenék zöldséget pucolni, hogy főzzek neked valamit. A legkevésbé azt kéne megkockáztatni, hogy farkaséhesen vágj bele az első átváltozásodba.

buried in your bones

- Ez egy kurva szar ötlet. - Magam elé dörmögöm csendesen, félúton a csomagtartó felé, mielőtt kilöknéd a sofőrülés felőli ajtót. Mert minden alkalommal, amikor eszembe jutott, csak ellegyeztem, mint egy különösen idegesítő, vissza-visszatérő, kába legyet, ami nem átallt minden alkalommal addig feszíteni az idegeim a kibaszott zümmögésével, amíg fel nem gyorsult a szívverésem, amíg ki nem élesedtek az érzékeim, amíg indokolatlan mértékben fel nem baszódtam - még mindig nem tudom, hogy a sokk, a lehetséges vég vagy a farkas ösztönei zavarják meg a dühkezelési képességeim -, amíg a pro-kontra lista, amit eddig a fejemben építgettem, kártyavárként omlott össze, hogy aztán kereshessem a romok közt az indokaimat.
A táskámért nyúlok, és csak a motorháztető mellett ébredek rá, hogy anélkül csuktam vissza az ajtót, hogy követted volna a példámat. Nem hibáztatlak érte, ha meggondoltad magad. Éppen csak visszaélek a bűntudatoddal, ameddig fel nem adod.
- Kénytelen leszek visszamenni. - Én biztosan. Téged viszont még figyellek, mert félek tőle, hogy igenis fel fogod adni. Megrándul a szám széle, aztán béna, féloldalas mosoly lesz belőle. - Valamiből fizetnem kell a részleteket. - Megszabadulhattam volna tőle évekkel ezelőtt, amikor már nem volt erőm, amikor már zavart a csend, zavart a nyugalom, zavart, hogy a tücskök ciripelése képtelen elnyomni a gondolataim, hogy az éjszakai erdő hátterére vetítve nézzem vissza a képeket, amiket nem akartam visszanézni, miközben álmatlanul bámultam a sötétbe.
De nem vitt rá a lélek.
Mintha itt hagytam volna valamit magamból. Vissza kellett jönnöm érte.
- Nyilvánvalóan csupa szuper tippet, amiktől sokkal sterilebb lenne és kevésbé otthonos. Nem mintha lebecsülném az ízlését, félre ne értsd, de azt hiszem az ő kényszeressége és az én bútoraim nem férnének el együtt egy ekkora térben. - Tudod hányszor adtam hálát az égnek, hogy amennyire külsőre egyeztek, valójában annyira különböztök belsőleg? Hányszor hallgattam végig, ahogy panaszkodsz, mert többször volt erre példa, mint az ellenkezőjére, hányszor bólogattam együttérzőn, hányszor jutott eszembe a pillantása, amikor először futottam bele a lakásodnál – még akkor is orromban éreztem a vanília illatát, amikor bevágtuk magunkat a szolgálati járműbe és erősen kellett koncentrálnom a hangodra, mert az agyam percekig nem tudott mit kezdeni ezzel a kifacsart szinesztéziával –, hányszor láttam lezárt szemhéjaim vetítővásznám, amikor nyolc évvel ezelőtt besétált a rendőrség által biztosított rendezvényre a te szerepedben, amikor két éve valami puccos estély végén, a túl sok pezsgőtől kábán – valószínűleg csak ezt akarta elhitetni, elég gyorsan kijózanodott, amikor látta, hogy felesleges a színjáték – a fülembe súgta, szólíthatom Dominónak, mielőtt borzongató-kéjesen felkacagott. Sokkal jobban tudta, mint te. Vagy én.
Hányszor fordult meg a fejemben rákérdezni, hogy milyen érzés, hogy van belőled még egy, aki ennyire más.
- Nem tudom, mennyi időm van még addig, de ha csak pár órám, ezt akkor sem fogom bírni. - Először a kezem, aztán a kulcsot hámozom ki a tenyeredből, de a tekintetedtől nem szakadok el. - Hagyd abba, kérlek. Nem fogom bizonygatni, hogy szükségem van rád és mennyire örülök a jelenlétednek. Azok után, ami történt, amit akkor mondtál, nem vagyok rá képes, mert magam sem tudom még, hogy tényleg így van-e. De nem hívtalak volna ide, ha nem akarnám, hogy itt legyél. - Legfeljebb, ha még mindig erre vágysz, utána eltűnhetsz. Újra.

time listens to none

Többször megfordult a fejemben az elmúlt huszonnégy órában, hogy ez nem túl jó ötlet.
És amikor azt mondom, hogy megfordult a fejemben, akkor azt úgy értem, hogy egy bizonyos hang elnyomta az összes többit, hosszú körmös kezével megmarkolta az idegszálaimat, és úgy rángatta őket, mintha egy börtöncella rácsai lennének, és visítva vetette a szememre minden vélt vagy valós bűnömet.
Tudtam, hogy Delilah nem kedvel.
És őszintén megmondom, én sem kedveltem Delilah-t.
Ezt persze sosem mondtam volna neked: még ha időnként, a sokadik jól sikerült nyomozás sokadik sörét követően odáig is merészkedtél, hogy nagy vonalakban, sosem részletekbe menően, sosem tapintatlanul, de elejtetted, hogy bármiféle gond van otthon – szerintem sokkal jobban tisztelted őt annál, mint hogy kiteregesd a szennyeseteket –, mindig az ő pártját fogtam, mert az ő pártja egyben a te pártod is volt. Úgy gondoltam, hogy amíg stabil a házasságod, és kiegyensúlyozott a magánéleted, addig a kettőnk által létrehozott, tökéletes miniatűr univerzum, az üvegcseppbe zárt világ legalább tovább fennállhat. Szóval semmiféle női együttérzés vagy önzetlenség nem vezérelt egy pillanatig sem. Szar ember vagyok.
Aztán persze meg is ettem Delilah-t, csak hogy elmondhassam, nemcsak szar ember, de szar vérfarkas is vagyok.
Őszintén megmondom, én sem kedveltem Delilah-t, mert pont elég volt az a néhány elejtett szavad a rosszabb dolgairól, és a hosszas dicséreteid a jó dolgairól – sosem haboztál szólni egy-két jót szót az érdekében – ahhoz, hogy tudjam, nem érdemel meg téged. Amikor az őrs egy-egy rendezvényén végigmért, majd a sokadikon magához húzott, és közölte velem, hogy átlát rajtam, akkor kirázott tőle a hideg.
Most pedig itt van ő is, csatlakozott a hangjaim kánonjához, elnyomta közülük a legfőbbiket, és igen, most is folyamatosan kommentálja, hogy miket gondolok róla, és bár próbálok elvonatkoztatni attól, hogy minden bizonnyal ő sem több a sosem diagnosztizált skizofrénia egy megnyilvánulásánál, mégis úgy érzem, mintha anyánk Istenének egyfajta álnok bosszúja lenne azért, amiért én magam is istent játszottam, és megharaptalak téged.
Mi van, ha ő több testetlen hangnál? Mi van, ha egy ponton te magad is elkezded hallani?

Leállítom a kocsidat, és kihúzom a kulcsot. Odaadnám, de addigra már kint vagy, még a szélvédőn keresztül visszanézel, én béna félmosolyt villantok, mintha legalábbis anyuka lennék, aki az után hozott iskolába, hogy előző nap csúnyán összevesztél a kis barátoddal, és most igyekszik megnyugtatni, hogy úgyis kibékültök, és minden rendben lesz, pedig valójában szíve szerint a két kezével fojtaná meg azt a kis gecit, aki belerúgott az édes gyermekébe.
Éppenséggel csak most valószínűleg én magam vagyok az a kis geci, akit meg kellene rugdosni.
Kinyitom neked a csomagtartót a műszerfalon lévő kapcsolóval, aztán megtámaszkodom a kormányon, és csak befogadom a faház látványát. Tudom, hogy sokszor jártál ide, hiszen meséltél róla, de amikor „faházként” hivatkoztál rá, valami lepukkant viskóra számítottam, nem pedig erre. Delilah számon kér, felveti, hogy egy mocskos ribanc volnék, aki beleül mindabba, ami az Ő csodálatos ízlését dicséri, hát kiszállok a kocsiból, amit minden bizonnyal ő is vezetett, aztán inkább nem ajánlom fel, hogy viszem helyetted a táskádat.
– Ha valaha visszamennénk az őrsre, most már legalább nem húznák a srácok azzal az agyadat, hogy inkább velem cipeltesd az aktagyűjteményeket – vetem fel csevegő hangon, és persze azt nem teszem hozzá, hogy ha valaha visszamennénk az őrsre, mert mondjuk ÉLETBEN MARADNÁL. Illetve, abban sem vagyok biztos, hogy vissza akarnál-e még menni egyáltalán, de egyelőre nem tartunk még ott, hogy erre rá merjek kérdezni.
– Viszont adhatnál néhány tippet, hogy a rendőri fizetésből hogy futotta neked erre – folytatom továbbra is könnyedén, mintha félig nem a halottasmenetedre készülnénk, mintha nem azért sétálnék melletted hátrakulcsolt kézzel, mert idegességemben a saját csomagomat kint felejtettem a kocsiban, mintha nem azért lennénk itt, mert lehet, hogy késleltetve ugyan, de mégis csak megöllek.
– Canyonnak biztos tetszene. És nyilvánvalóan adna néhány tippet, hogy dobhatnád fel még jobban – jegyzem meg, most már inkább csak magamnak, és viszket a tenyerem, hogy felhívjam Canyont, hogy mégis mire figyeljek, hogy ismer-e bármilyen praktikát arra, hogy miként lehet a lehető leginkább minimalizálni a kockázatokat.
Aztán megállok az ajtó előtt, és egy hosszú pillanatra a szemedbe nézek. Előhúzom a zsebemből a kulcsodat – a kulcsotokat –, de ha érte nyúlsz, ráfogok a kezedre.
– Tudom, hogy bárki mással szívesebben lennél most itt, mint velem, és megértem. És... köszönöm, hogy mégis megbízol bennem. Ha gondolod, utána eltűnök.
Utána. A holttestedet lenne vajon könnyebb itt hagyni, vagy téged, farkasként?

buried in your bones

Többször megfordult a fejében az elmúlt huszonnégy órában, hogy ez nem jó ötlet.
Aztán minduntalan arra jutott, hogy kórházban átalakulni – jobb esetben, nem mintha az aktuális társadalmi berendezkedés mellett ez akkora durranás lenne az ott dolgozóknak – nem akkora buli, hát még – rosszabb esetben, ugye – ott tölteni azt a néhány napot, ami hátravan a szánalmas életből ami neki jutott.
Persze emellett pontosan tudta, hogy ez egy nagyon rossz ötlet.
Az agyával tudta, azon kívül minden más efelé hajszolta.
Úgyhogy mivel nem volt már szüksége gépekre a légzéshez, amint képes volt abszolválni a járást – a méreg miatt, eddig legalábbis úgy tűnt, egészen gyorsan javult az állapota, ami állítólag jó jel, de annyi jó jellel találkozott már az elmúlt harminchét évben, amiből aztán kurvára nem lett semmi, hogy nem volt hajlandó felülni a ködös orvosi jóslatoknak –, felvetette a hazaküldés lehetőségét. Szerencsére – az övére, nem a személyzetére –, sosem volt engedelmes, nyugodt beteg, valószínűleg egészen megörültek a lehetőségnek.

Eszébe jutott lerázni, de aki még nem próbált lerázni egy bűntudattól emésztett vérfarkas szukát – bocsi? –, annak semmi joga ítélkezni. Főleg, hogy igazából örült neki, hogy mellette vagy.
Az nem töltötte el végtelen lelkesedéssel, hogy az asszisztenciád mellett patkoljon el, viszont határozottan hasznosnak látta a jelenléted, és a sok éves rutinod, ha valóban az lesz belőle, ami. Valahol furcsállta a saját beletörődését, de betudta a sokknak, aztán hiába várta, csak nem jött a kétkedés, csak nem akaródzott ellenkezni, mintha ezzel kapott volna egy új, egy tiszta lapot, mintha nem is tűnt volna akkora tragédiának, mintha így, vagy úgy de az arcába vihogott volna az élet. Csak most egészen más volt az arca.

A társaságodban pakolt össze, mert megígérted, hogy nem hagyod magára.
A hálószobában, a komód előtt aztán egyedül maradt. Percekig bámulta a falat, amiről napokkal ezelőtt legszívesebben lekaparta volna a sokatmondó semmit, hogy utánad rohanhasson vele, hogy átáztassa, tisztára mossa a hangosan dübörgő eső, és nem volt benne biztos, megint nem volt benne biztos, de azt pontosan tudta, hogy ez egy nagyon rossz ötlet.

Az erdei házat együtt vették. Delilah vele volt, amikor először nézték meg, és nem osztozott maradéktalanul a szerelmében, mert nem volt nagy rajongója a természet ilyen mértékű közelségének. Fájlalta az internet hiányát – nem mintha annyira függője lett volna, a munkájától nem tudott elszakadni, igen, jól látod, nem valami fair hozzáállás, egyikük sem volt szent, ez nyilvánvaló –, fájlalta, hogy nem keveset kell vezetnie a belvárosig, ha bármit otthon felejtett, zavarta, hogy csend van, hogy hangosan ciripelnek a tücskök és összerándult, ha vad mozdult a fák közt. Delilah vele volt, amikor először nézték meg, belement, mert hajlott a kapcsolatuk rendbetételére, aztán soha többé nem tette be a lábát a házba.
Eleinte idegesítette. Pénzkidobásnak, felesleges erőfeszítésnek ítélte.
Szép lassan kapott rá az ízére, a csendre, a tücskök ciripelésére, a vadak neszezésére, az üvegfalakra vetített végtelen rengetegre, a szabadságra. A házasságuk utolsó fél évét, a hétköznapok és a hétvégi műszakok kivételével lényegében itt töltötte.
Aztán elváltak, és mintha mi sem változott volna, ő továbbra is rendszeresen menekült az erdei rejtekhelyére, egészen a temetéséig. Látta, ahogy a férfi – nem szeretett róla beszélni, zavarban volt miatta, pedig Leon miatt igazán nem kellett volna aggódnia – a könnyeivel küszködik, közel sem kellett mennie. Akkor valamit elvágtak – nem, nem féltékenység, nem szeretet volt, nem hiányzott neki, nem irigyelt semmit attól a másiktól, aki a könnyeivel küszködött –, hiszen annak idején megfogadta, hogy addig, míg a halál el nem választ, és az eszével tudta, hogy ez egyikük sem gondolta komolyan, kínozta a bűntudat, amiért kilépett.
Amiért rendre ide menekült.

Nem szól, elnyílnak az ajkai, aztán inkább nem szól mégsem.
Sóhajt, kilöki az ajtót – vezetni sem hagytad, nehogy valami maradjon a frissen visszanyert büszkeségéből –, kiszáll és még mélázik pár másodpercet, mielőtt becsapná maga után. A szélvédő üvegén át néz vissza rád. A csomagtartó felé biccent, majd ráérősen el is indul arra.