let the rivers run as blood

leon && domino

Úgy riad az ajkak száraz elnyílására, ahogy anyafarkas a kölykei nyüszítésére még akkor is, ha mérföldekkel arrébb vannak. Mielőtt észbe kapna, már talpon van: előbb méri fel a helyiség gyenge pontjait – ajtó, ablak, kiadó –, mint hogy egyáltalán a vérnyomása és a látása lekövethetné a gesztust. Csak miután biztosra veszi, hogy nem jött be ellenséges entitás – kétséges, Canyon gondoskodott a túlélőkről és a holtakról egyaránt, azokról is, akiknek a szervezetében már esetleg dolgozott a farkasméreg, az ő mérge, amelyet olyan felelőtlenül szórt, amilyen felelőtlenül csak lehetett –, és hogy a körülményekhez képest jól vagy, csak utána térdel az ágyad mellé, mert nincs bátorsága a combod melléd ülni,
hiszen egyrészt retteg, hogy mit szólnál a közelségéhez,
másrészt nem akarja, hogy a legapróbb változástól is felboruljon valami abban a törékeny egyensúlyban, amelyet az infúziók, a farkasméreg és az orvosi ellátás nagy nehezen megteremtett.
Szegény, szegény Leon.

Nagyot nyelek, és majdnem hozzáérek a takaró felett nyugvó kézfejedhez, de helyette csak úgy simítok végig a levegőn az ujjaimmal, mintha legalábbis az aurádat cirógatnám. Elpattannak az ajkaim, mert szeretnék hozzád szólni, szeretnék úgy beszélni hozzád, mint ahogy te szóltál hozzám, amikor semmit sem hallottam az erdő és az avar köde alatt, de én már mindent elmondtam, amit csak lehetett,
én öltem meg a feleségedet
nem maradt semmi, amit még kínálhatnék neked, nincs olyasmi, amiért szándékomban állna megzavarni az álmodat, amiért egyáltalán érdemes lehet megzavarni az álmodat,
szeretlek, Leon
hát csak hallgatom, ahogy a vér gyengén áramlik az ereidben, és azért fohászkodom anyánk istenéhez, hogy a javulás ne átmeneti legyen, hogy a telihold ne nevessen kárörvendően az arcomba, amikor végül elvesz tőlem, hogy ne feszítse ívbe a gerincedet a fájdalom, hogy ne döfjék át a csontjaid a bőrödet még az előtt, hogy egyáltalán begyógyulna a műtéti seb.
Kitölteném neked a golyó ütötte lyukat, amivel csak szeretnéd: bűnbánattal, vezekléssel, áldozattal, és még tucatnyival végeznék, ha úgy hozná a szükség – Canyonnak erről talán nem kellene tudnia –, de most, most minden csak rajtad múlik, mert nem folyhatna annyi vér a világon, amivel eldönthetném helyetted, hogy akarsz-e még élni. Hogy akarsz-e így élni.
Tudnék mesélni a hátulütőiről.
– Aludj vissza – suttogom aztán csendesen, csak hogy mondjak valamit, mert eszemben sincs megkérdezni, hogy jól vagy-e, hiszen hogy a picsába is lehetnél jól? – Biztonságban vagy, megműtöttek. Nem kell aggódnod Rodríguezék miatt sem, semmi miatt se fájjon a fejed, csak hogy mielőbb felépülj – motyogom, és tudom, hogy klisés vagyok, tudom, hogy nem az én hangomat akarod hallani, tudom, hogy az lenne a legjobb, ha hallgatnék.
Megint megpróbálok kinyúlni a kezedért, aztán megint rájövök, hogy nem szabad. Centikre a te kezedtől teszem a matracra a sajátomat, és ökölbe szorítom a kezemet, hogy megálljam.

◉ snow ghosts - heavy heart ● note: leon<333 ◉

let the rivers run as blood

leon && domino

Igazából nem zokogtam, amikor felhívtalak, csak utána kezdtem rá, de ne akadjunk fenn efféle apróságokon.
Tulajdonképpen azok után, hogy elküldtél a picsába legalább háromszor, én négyszer visszakérdeztem, hogy ne segítsek-e, te pedig elküldtél a picsába negyedszerre is, beláttam, hogy megint elbasztam, és hogy megint neked kell kihúznod a szarból, mint nyolc éve folyamatosan. Minden bizonnyal a szarból kihúzás könnyebben működik olyankor, amikor csak számomra lehetetlen küldetésszámba menő eseményeken kell megjelenned helyettem, és igencsak nehezített pályának érzed, amikor az erdőben kell fel-alá hajkurásznod – erre mondjuk kurvára senki sem kért –, vagy amikor mintegy négy holttestet és egy szemtanút kell eltüntetned a város kibaszott hőse után – mondjuk, ha nem hajkurásztál volna az erdőben fel-alá, amikor erre kurvára senki sem kért, akkor most nem tartanánk itt, de ezen a ponton ezt már mindössze az orrom alatt piszmogom, mert igazán nem akarok hálátlannak tűnni.
Tudod, gyerekként még minden más volt. Csodálatosnak, eminensnek és tökéletesnek éreztem magam, és azt hiszem, ebbe roppantam bele, aztán pedig még mélyebbre zuhantam a szakadékban, amikor rájöttem, hogy az, ami nekem óriási megpróbáltatás volt, neked játszi könnyedséggel megy. Okosabb és pedánsabb vagy nálam, rendíthetetlen vagy, és játszi könnyedséggel csavarod az ujjad köré az embereket. És valószínűleg gyerekkorunkban mindvégig csak hagytál nyerni.
Az ajkamba harapok, a fülem mögé simítom a hajamat a véres kezemmel, és mondani akarok valamit, mielőtt elmennék. Valamit, ami több egy köszönömnél, ami mélyebb egy bocsánatkérésnél, ami hihetőbb egy szeretleknél. De képtelen vagyok rá.
Csak az ölembe veszem Leont, beteszem a kocsimba, amelyet kétszer lefullasztok – nyolc éve nem vezettem, az sem biztos, hogy jó még a jogosítványom, amúgy nincsenek is nálam iratok, bár a forgalmit te biztos benne hagytad, nyilván a biztosítást is fizetted, igen, látom, hogy tele van a tank, baszd meg, Canyon, baszd meg, Canyon –, és már-már ott tartok, hogy sírógörcsöt kapok, és megint felhívlak telefonon tehetetlenül és erőtlenül, de harmadjára sikerül elindulnunk, még ha kereket csikorgatva, túl erős gázfröccsel is, és végül egyben érünk be a kórházba. Igaz, rendesen parkolni kurvára nem sikerül, keresztbe állok három helyen, de kivágom a kocsiajtót, újra az ölembe veszem Leont, és háttal vágom ki a lengőajtót, ahogy beviharzok a sürgősségire. Aztán elszakítanak tőle, kérdéseket tesznek fel, a legtöbbjükre szívem szerint azt válaszolnám, hogy azt a nővérem tudja, még ha valójában én is tudom, hogy mit kellene mondanom, és végül kinyögöm, hogy megharaptam az áldozatot, hogy segítsek rajta.
Az ápolónő gondterhelt arccal néz rám, és képtelen vagyok kikövetkeztetni a pillantásából, hogy szerinte ez jó döntés volt-e, vagy sem. Nyolc év telt el számomra gyakorlatilag éber kómában – fogalmam sincs, hogy jelenleg hogy áll a jogalkotói a testület a beharapáshoz. Ha ezek után lecsukatom magam, valószínűleg Canyon kibaszottul mérges lesz rám, mert minden hiába volt. De nem hazudhattam az orvosoknak. Nem kockáztathattam.

Aztán órákat töltök a folyosón, a kezemre barnás-feketén szárad a vér, a hajam helyenként összetapad tőle. Valaki – fogalmam sincs, hogy ki – kávét hoz nekem, aztán mire pirkad – talán eddigre már végeztél a takarítással, azt hiszem –, hallom, hogy a váróban a többi ember kattogtatni kezdi a telefonját, és úgy tesznek, mintha csak a Messengert nyomkodnák, vagy játszanának, de valójában engem fotóznak. Nagyot nyelek, és megállom, hogy átváltozzak, és kimegyek a mosdóba, és a kézfertőtlenítő jelleggel kitett szappannal mosakszom meg, amennyire tudok, az ujjaimmal fésülöm ki a hajamból a mocskot, és a kagylóba kapaszkodva sírok, és megpróbállak felhívni – ezúttal már tényleg zokogva –, de ki vagy kapcsolva.

Csak ez után hallom meg a folyosón, hogy a nevemen szólítanak. Ezúttal egy doktornővel beszélek – talán ugyanazzal, akit korábban még ápolónőnek hittem –, és a vállamra teszi a kezét, és erre leginkább újra sírni kezdenék, de voltaképpen megdicsér, azt mondja nekem, hogy Miss de la Cruz, újabb hőstettet köszönhet önnek a városunk, a gyors reakciójának hála megmentette egy járőr életét, én pedig térdre borulva kezdek sírni, újabb telefonok kattognak, én pedig egyszerre siratom Leont, hiszen ezért még jobban fog gyűlölni, egyszerre siratom magamat, amiért még nagyobb hazuggá váltam, és egyszerre siratlak téged, amiért el kell viselned engem, amikor annyival, de annyival jobbat érdemelnél nálam.
Egyetlen előnye van annak, hogy a doktornő előtt kapok kvázi idegösszeomlást, aki hősnek tart: megengedi, hogy bemenjek Leonhoz. Újabb két órát követően felhúzott lábbal alszom el a székben. Tulipánok illatával álmodom.

◉ snow ghosts - heavy heart ● note: leon<333 ◉

let the rivers run as blood

leon && domino

Tulajdonképpen Canyon tette rá a nyomkövetőt a telefonodra, nem én.
Azt mondta, hogy egy nő időnként élhet ilyesfajta trükkökkel, én pedig nem kérdeztem meg, hogy mégis mi a faszomra kellene használnom ezt a trükköt, hogy ha egyszer már úgyis elkúrtam, és Leon örökre kisétált az életemből.
Nem hiszem, hogy valaha is lelkiztünk volna amúgy – talán még gyerekként, amikor még nem gondoltuk magunkat ennyire különbözőnek, de 2012 óta gyaníthatóan egyáltalán nem, egészen azért, mert bezártam egy ajtót Canyon előtt, ő pedig önmagából kivetkőzve, már-már szolgaian szentelte az életét annak, hogy az enyémet megmentse.
Én pedig hálából visítottam vele, amiért visszahozott, őt hibáztattam a történtekért, Leonért, Leon feleségéért, a világon mindenért. Természetesen eszembe sem jutott megkérdezni, hogy vele mi van – férfi szagát éreztem rajta, csak halványan, mintha mindössze csókot váltott volna vele, de amúgy is futóruhában volt, soha életemben nem láttam még futni, ezek is csak bosszantottak, mint a világon minden más –, és minden bizonnyal kevésbé gyűlöltem volna, hogy ha nem néz ki úgy, mint én.
Amikor válaszul csak hűvös, nyugodt pillantást kaptam, akkor még jobban utáltam, mert valahol úgy gondoltam, hogy én is így nézhettem Leonra abban a percben, amikor már elfogadtam, hogy mindennek vége. És az, hogy mindennek vége, egyáltalán nem volt összeegyeztethető azzal, hogy Canyon nyomkövetőt tett a telefonjára. Valójában még korábban, állítása szerint, de azért még jól jöhet.

A hangok időnként zsiborogtak, és azt mondták, hogy nézzem meg, hogy merre jár: valószínűleg ugyanez játszódik azok fejében is, akiket frissen dobtak, vagy akik lehetetlenül beleszeretnek valakibe, aki még új, aki még friss, akitől rózsaszín köd borul az ember tudatára.
Reszketett a kezem annak ellenére is, hogy már nem először néztem meg, hogy merre jársz – otthon vagy, a boltban, a városban körözöl –, ma éjszaka azonban fél órán belül harmadszor néztem rád – mondhatni, hogy kicsit rögeszméssé váltam, de legalább napok óta nem húztam be a sötétítőt, rendet tartottam, még ettem is, szóval egy rossz szokást felváltott egy másik, azt hiszem, bocsánatos bűnbe estem –, és még mindig ugyanott villogott a telefonod, amikor egyik pillanatról a másikra, a szemem láttára eltűnt a kék pötty, amely a helyzetedet jelezte.
Úgy, ahogy voltam, léptem ki a lakásom ajtaján: leggingsben és kinyúlt atlétában, éppen csak egy sportcipőt kaptam magamra. Valamikor volt autóm, és rémesen jó lett volna tudni, hogy Canyon eladta-e, vagy megtartotta, és karban tartja helyettem – mint az egész életemet –, de nem értem rá keresni, hát leintettem egy taxit, és a címre vitettem magam eredendően azzal a szándékkal, hogy megkeressem a telefonodat, és nem is tudom, majd belepasszírozzam a postaládádba, hogy visszajusson hozzád.
Azzal nem számoltam, hogy amikor kiszállok a taxiból, egyből megcsapjon a véred szaga.
– Várjon meg itt – nyögöm elhalóan, a taxis pedig arabul kezd üvöltözni, mindenesetre, ha a pénzét akarja, akkor minden bizonnyal kénytelen lesz megvárni. Én futva indulok a szag irányába, egyik sikátorból a drótkerítésen keresztül ugrom át a másikba, csak fél füllel hallom, hogy a taxis is bevágja a kocsiajtót, és továbbra is üvöltözve próbál követni, fel-felrúg mindenféle szemetet, ami az útjába akad, meg szerintem beleakad olyasmibe is, ami amúgy nem – nem mintha több lenne számomra fehér zajnál.
Aztán meghallom a hörgést, és még a fehér zajt is kisöpri a tudatomból.
– De la Cruz?
Guggolásban érkezem a következő sikátorba, és négyükkel nézek szembe, nem mintha bármelyiket is megismerném, velük ellentétben.
– Bazmeg, ez de la Cruz!
– Hogy a picsába kerülsz ide? – Szinte még nevet, mintha éppen csak összefutottunk volna az utcán, mintha valóban örülne nekem, mintha amúgy szívesen megdugna, mert azt hiszi, hogy tényleg olyannyira elbűvölő vagyok, mint Canyon.
Aztán rád siklik a tekintetem, és egy pillanatra nem vagyok benne biztos, hogy életben vagy-e, ők meg egy pillanatra nem tudják, hogy ezzel most mégis mi a szart kellene kezdeniük. Mindenesetre szerintem egyszerre jutunk ugyanarra a következtetésre, mert fegyver dörren, nekem elkapja valami a vállamat, de már félig farkas vagyok, amikor morgásra nyitom a számat.
– Rodriguez, bassza meg, csinálj vele vala---
Ebben a pillanatban kapom el a lábát,
Vigyázz, mögötted!
de már eresztem is, hogy aztán nekiugorhassak a következőnek, kiverem a kezéből a fegyvert, a harmadik, egy nő felsikít, és valahol ekkor érkezik meg a taxis is, aki felordít, és futásnak ered. Rodriguez – ekkor már félig szintén farkas – mintha nem tudná eldönteni, hogy vele foglalkozzon-e, vagy velem, de addigra már a nő combi ütőere bánja – sírva kiabál segítségért portugálul –, engem pedig visz az adrenalin, már a farkassal birkózom a földön, és nem tudom eldönteni, hogy a saját véremben fürdök-e, vagy az övékben.

Aztán az egész mintegy másfél perc alatt véget ér, én pedig sántán rohanok hozzád, a pofámból az ő vérük, és csak reménykedni tudok, hogy nem így fogom terjeszteni az ebolát. Még csak arra sincs érkezésem, hogy gondolatban szabadkozzak, hogy a megbocsátásodat kérjem, hogy azért könyörögjek, hogy ne haragudj: az oldaladba harapok, aztán teszek néhány lépést hátra, és figyelem, hogy lélegzel-e.
Mindössze ezután alakul vissza emberré. Meztelenül ülök a mocsokban, és zihálva igyekszem számot vetni: a nő még él, de már nem sokáig, viszont a véráramába került a farkasméreg. Rodriguez, a farkas, halott. A másik kettő halott. A taxis elmenekült, és látta az arcomat.
Ha nem éled túl, mindez a semmiért lesz, ha viszont túléled, akkor sem biztos, hogy sokkal előrébb leszünk. Feltápászkodom, felnyalábolom a fegyvert a földről, és két lövést eresztek a nő koponyájába. Stacey-nek hívták. Most már emlékszem rá.
Kurva szar kávét főzött.

◉ snow ghosts - heavy heart ● note: leon<333 ◉