my body is a cage

Leon && Domino

Egy pillanatra megáll az idő, és majdnem felnevetek.
Aztán a következő pillanatban rájövök, hogy nem viccelsz.
Ettől valahogy még jobban kell nevetnem, de az inger összeszorítja a torkomat – mintha csak érezném, hogy mit gondolsz, cigarettára vágyom, hűvös falnak dőlve, idegen illatot érzek az orromban, kérlek, Canyon, legalább addig ülnél meg a seggeden, amíg ezen átlendülök –, a hangok azonban ezt a pillanatot választják arra, hogy az elmúlt percek némaságáért bosszút állva egyszerre rohamozzanak meg.
Orkánjuk akár forgalmas utca egy tüntetés közepén: semmit sem bírok kivenni belőle, éppen csak majdnem hogy megroppanok alatta, és még azt sem veszem észre, hogy az üveg magától csusszan a kezedbe. Csak azt látom, ahogy te lecsúszol, semmi mást – de ezek szerint csakis a roppant egóm az oka annak, hogy azt hiszem, közöm lehet hozzá?
Alig hallak amúgy tőlük. Alig hallak, mégis értelek, és zsibbad a szám, és nem tudom eldönteni, hogy a vodkától zsibbad-e, vagy attól, ahogy megszáll a csalódottság, vagy attól, hogy lassan a testem is ugyanolyan zsibbadttá akar-e válni, mint amilyen a lelkem, vagy mint amilyen én magam vagyok az életben.
Eltelik néhány pillanat azt követően, hogy bemész a hálóba, én még hallgatom a hangokat. Nevetnek rajtam. Egyikük sem fogja az én pártomat, még azok sem, akik időnként csendre intik a többieket, akik segítenek, amikor már igazán nagy a baj.
Lecsúszom a pultról, aztán csendesen beteszem magam mögött az ajtót.

Csak több utcával arrébb veszem észre, hogy még mindig a te pulóvered van rajtam.
Elállt az eső.

Nem tudom, mikor hagytam el a cipőmet útközben.

Nem tudom, mikor változtam farkassá.
Nem tudom, mikor kezdtem üvölteni a holdat panaszosan és rekedten. Nem tudom, mikor csatlakoztak kóbor kutyák és igazi farkasok az üvöltésemhez.

Nem tudom, hány nap telik el így. Csak azt tudom, hogy a vackom sarkában ott van a pulóvered, és ahhoz bújok hajnalban, miután egész éjszaka az erdőt jártam.

Aztán egy ponton már abban sem vagyok biztos, hogy létezik-e tudom és nem tudom egyáltalán. Nincsenek hangok, nem vagyok én magam sem, csak az erdő és a hold és Canyon cigijének íze a számban.

◉ 340● arcade fire - my body is a cage ● krasinski <333 ◉

i can't erase it from my mind

Domino && Leon

Szinte hallja, ahogy reccsen a gégeporc.
Megugrik, ahogy nagyot nyelsz, tekintete akaratlan szökken, hogy kövesse. Szinte hallja, ahogy kattan, reccsen, roppan, de szívesen fogna most rá, hogy a levegővel együtt a kibaszott szavaid is beléd fojtsa. Sosem emelt kezet nőre, azon túl, hogy néha úgy érezte, kedve lenne kinyírni, valójában sosem látta lelki szemei előtt, ahogy ujjai a torkodra fonódnak. Eddig nem. Nem mintha egyébként okos döntés volna a testi épséged fenyegetni – talán az is ostobaság, hogy egyáltalán eszébe jutott -, valószínűleg hamarabb tépnéd ki a légcsövét, minthogy rossz szándékkal hozzád érhessen.
Ajkai elnyílnak, hang mégsem hagyja el azokat. Elfordul. Kezdeti értetlensége és haragja lomha ködként foszlik szét. Vodka oldja és a hitetlenséged. Mintha hirtelen számára sem volna annyira egyértelmű, mintha hirtelen minden bénultsága, kiábrándultsága, csalódottsága benned öltene hús-vér testet, mintha úgy ébrednének fel, olyan elevenen és élénken, ahogy nem tették éveken keresztül, hogy keserűen az arcába röhögjenek: mi vagy te? Nem vagy te semmi.
Már épp megörülne nekik, hiszen ennek a terhe is lekerülne a válláról, hogy tényleg ne maradjon semmi, a semmi tiszta lap. Legszívesebben maga is felvihogna. Mintha tudnál mit kezdeni a tiszta lappal, barom. Legszívesebben felvihogna, hát meg is teszi. Nevetése rekedt visszhangja a tiédnek. Nem is rossz, hogy jöttél, legalább a kínjával nincs egyedül.
- Nem szándékoztam a végéig várni vele. - Kihasználja az alkalmat. Felegyenesedik, csípője oldalát támasztja a pultnak. Balja a szabadon engedett üvegért nyúl, de el nem érheti, az látszólag önként csúszik kezébe. Tenyerébe simul tenyered melegének emléke. Ujjbegyein felbizsereg bőröd forrósága a tovarohanó gondolatra. Szájához emeli a vodkát, majdnem félrenyeli a kortyot. Torkát köszörüli, izmai úgy rándulnak az üveg nyakára, mintha legalábbis a tiédet szorongatná.
Persze, hogy nem hisz neked. Noha csupán megkopott szelleme vagy annak a Domino de la Cruznak, akit egyszer ismerni vélt, ez még  a körülmények fényében is elképesztő baromságnak tűnik. Elképesztő, és talán magának sem tudja megmagyarázni miért, de borzasztóan fájdalmas baromságnak. Valami egészen sötét, valami reményteli és végtelnül reménytelen, valami kegyetlenül hideg és kínzóan forró, valami, akármi. Átráncigáltad a küszöbön magad után hiányod viszontlátás ünnepi köntösébe öltöztetett légszomját és biztos, ami biztos, a karjaiba lökted.
És most.
Ezek után.
Most azt hiszed, milyen kurvára önfeláldozó vagy?
- Az időutazás nélkül is megoldható. - Üres. A hangja épp annyira, mint ő maga. Magadra hagy a konyhában, a szobában matat. Melegítőnadrág van a kezében, ha az új pulóvered nem találnád elégnek. A kanapé háttámlájára dobja, mielőtt feléd fordulna. - Fogalmam sincs, mit vártál. Fogalmam sincs, miért vagy képtelen továbblépni, miért nem próbálsz inkább túlélni, miért nem akarsz inkább abban segíteni. Felőlem azt csinálsz, amit akarsz Domino, de engem hagyj ki belőle. - A háló felé indul, vissza sem fordulva folytatja. - Úgy gondolom, egyedül is kitalálsz.

◉ hippie sabotage - lovely ● de la cruz <333 ◉

my body is a cage

Leon && Domino

Felnevetek. Csúnyán-rekedten. A hangok egyöntetűen felszisszennek.
– Miért nem? Bastien végül is megtette, nem? Talán nem utazott az időben, hogy elérje a céljait, talán igen, honnan is tudhatnánk? De végül az egész várost újrarajzolta úgy, ahogy neki tetszett – tiltakozom, pedig legbelül érzem, hogy nincs feltétlenül igazam, hogy ezzel csak magam alatt vágom a fát, hogy talán az utolsó idegszáladon táncolok, mielőtt kitennéd a szűrömet az esőbe.
Végignézem, ahogy a vodkáért nyúlsz, ahogy meghúzod – korábban whiskey-t ittál, nem? kimérten, pohárban lögybölgetősen, de úgy tűnik, a vodka most már jobban illik hozzád: csak belekapaszkodsz, és iszod, amíg kitart, ezt nem kell dédelgetni, mint valami minőségibb italt, igaz? –, és önkéntelenül nyelnem kell, én is megkívánom, na nem az ízét, hanem hogy meg- és kiüssön, hogy ne gondolkodjak, hogy ne jártassam a számat, csak végigfeküdjek melletted a padlón, mint amikor véghezvittük az első igazi ügyünket, amit ugyanúgy csak szopatásból bíztak ránk, de végül mindenkire rácáfoltunk, amikor mégis meg tudtuk oldani.
Ott feküdtünk egymás mellett, hülyeségeken vihogtunk, mint két kamasz – kamaszként sosem ittam, talán erről is beszéltem neked –, és a feleségedről beszélgettünk, olyasmit mondtál el, amivel kapcsolatban megígértetted, hogy nem fogok rá emlékezni, én pedig mindig tartottam feléd a szavamat, hát el is felejtettem mindent, ahogy kérted. Vajon ha én is meghúznám az üveget, vissza tudnék emlékezni?
Számítana?
Nagyot nyelek újból, ahogy most már olyasmiért is számon kérsz, ami messze túlmutat rajtam. Tudom, hogy én magam festettem a mellem közé a célkeresztet, mégis minden szavad pofonnak tűnik.
– Mire akarsz célozni? Még a végén kibököd, hogy begyűjtő vagy? – Úgy mondom, mintha valami égbekiáltó baromság lenne, de valahogy, amint megfogalmazom, már egyáltalán nem tűnik annak. Mintha éppen ellentétes pályát futna be a javaslatommal, ami a fejemben hangzott túlságosan is szépnek ahhoz, hogy igaz legyen, ám végül...
Lelököm magam a pultról, ha már nem kínálsz meg, elveszem az üveget, és meghúzom. Köhögök. Megtörlöm a szám szélét, elfordulok tőled, végül csak a csípőmmel támaszkodom az asztalnak, hogy minél messzebb legyek tőled, és összefonom a mellem alatt a karomat, hogy legalább valamelyest összetartsam magamon a pulóveredet.
– A tiédért igen – mondom aztán rekedten. – Ha az kellene ahhoz, hogy ne így élj, hogy legalább fikarcnyi esélyed is legyen a boldogságra, akkor vállalnám, hogy soha, de soha ne találkozzunk egymással – teszem hozzá sokkal, de sokkal halkabban.
Közben diszkréten meghasad a szívem is, mert tudom, hogy úgysem hiszed el nekem.

◉ 387● arcade fire - my body is a cage ● krasinski <333 ◉

i can't erase it from my mind

Domino && Leon

- A helyzet az, Domino - Hihetnéd, hogy hatásszünetet tart, hogy nehezére esik kimondani azt a valamit, ami mégis kurvára kikívánkozik belőle, ahogy kikívánkozott az elzárkózás, ahogy kikívánkoztak a döbbenet gesztusai. Valójában gondolkodik, egyszerűen nem képes elkapni a fonalat, ami ott csillog lidérc-ezüstösen a matt, fekete, vörös, lila, szürke gombolyag kellős közepén, képtelen szavakba önteni a káoszt, képtelen megfogalmazni a sötétséget, képtelen testet adni a végtelennek. Megköszörüli a torkát. Hiába, ugyanolyan rekedt a hangja, mint amikor belefogott. - hogy a dolgok nem ilyen egyszerűek. Ez nem egy kurva óvoda, itt nem foghatod meg a varázs-radírod és törölhetsz ki mindent, ami nem tetszik következmények nélkül, mintha meg sem történt  volna.

Közben pedig nem hiszi el, ami átbukik a fogain, nem hiszi, amit a nyelve formál, mert nem hiszi, hogy ezt a szarságot egyébként közölnie kellene veled, hiszen annyi józanságot – itt elpillant az üveg felé, tekintete jóformán segélykérő – még megszavazott neked, hogy efféle baromságokkal nem fogsz előállni. Kár volt.
- Lehetne. - Leengedi a hangsúlyt, feléd mozdul, de a vodkáért nyúl. Vajon a külvilág – és az állapotodból kiindulva ezalatt kizárólag Canyonra és a városvezetésre mer gondolni (ha a húgos elég ügyes, akkor utóbbiakat rég lerendezte, a te érdekedben) – mennyire veszi komolyan a kijelentéseid? Vajon mennyire vesznek komolyan egyáltalán? Vajon van-e bármi vesztenivalója, vajon van-e bárki, akinek véletlenül elköphetnéd, vajon van-e bárki, aki ezzel visszaélhetne? - Érte nem tehettünk volna semmit, ő hitt ebben a szarságban, nem akart volna elfutni. - Veled ellentétben. Meghúzza az üveget. Nem csak egyet kortyol. Hunyorogva teszi vissza a pultra, hideg rázza. Derekát a pult oldalának támasztja, tekintete a felé eső combod oldalához tapad. Nem tud mit kezdeni szabaddá vált kezeivel, ismét összefonja azokat maga előtt. Tenyered csattanására aztán elfordul végre, hogy alkarjait simítsa a munkalapra. Ujjait tincsei közé fúrja.
- Mindent értek. - Artikulálatlan morgás. Hangja nem tisztul, torkát köszörüli. - Azt tudod, hogy ő mit képviselt, de van bármi fogalmad arról, én mi vagyok? Hogy nekem mi volt a feladatom? Helyesbítek: mi lett volna a feladatom. Sokkal messzebbre kellene mennünk, meg sem kellene ismernem, de ha őt nem ismertem volna, akkor téged sem. Még mindig azt hiszed, hogy ez egy jó ötlet? - Oldalasan pillant fel. - Tényleg elcserélnél a lelki békédért? Vagy az enyémért?

◉ hippie sabotage - lovely ● de la cruz <333 ◉

my body is a cage

Leon && Domino

Amúgy is idiótának, ostobának, gyerekesnek és naivnak éreztem magam, de mondom, mondtam, a hangok is hallották, hogy valahol – megfogalmazatlanul, kimondatlanul – azt éreztem – vagy csak visszagondolva hiszem, hogy éreztem –, hogy mégis csak meg fogod érteni. Hogy te az elnyökögött, reszelős hangon eldadogott mondataim függönyén keresztül is képes leszel kihámozni a szavaimból, nem is, hogy majd te leszel az, aki ezt az egészet érthető formába önti, hogy majd az én ötletmagomból te nevelsz valami kézzel foghatót és használhatót.
Hiszen régen is így tettél. Csak régen nem voltam ennyire használhatatlan, ennyire értékelhetetlen, csupa -telen és -talan, régen csak nevettél, és megrendelted helyettem a kávémat, előadtad a rendőrkapitánynak a jelentést, kiálltál értem a munkatársak előtt, amikor még nehezményezték, hogy egy kibaszott korccsal kell együtt dolgozniuk.
Régen. Várok egy pillanatot, hátha van mindehhez hozzáfűznivalója a hangoknak is, de meg sem mukkannak, lélegzet-visszafojtva hallgatják, hogy mit válaszolsz azon kívül, hogy nem, nem, nem.

– Mindent! – Túlságosan hisztérikusan csattanok fel.
A hisztérikus felcsattanásommal együtt úgy parázslik fel a tekintetem, mint a szál cigaretta, amelybe a város másik végén éppen most szív bele Canyon, miközben azt játssza, hogy én vagyok. Hogy honnan tudom? Sehonnan, csak érzem.
– Hogyne lenne jobb! Szerinted... – Felnevetek. Nem szépen, ez amolyan kaffogó, csúnya nevetés, amit már akkor megbánok, amikor elkezdem, mégsem bírom abbahagyni. Kicsordulnak a könnyeim. Nem, ezek már nem a nevetéstől. – Szerinted ennél lehetne rosszabb? Nem a városnak, leszarom a várost. Neked. És nekem. Kettőnknek. És...
Egy pillanatra nyitva marad a szám.
Elfelejtetted a nevét?
Erre már a hangok is összesúgnak. Sugdolózásuk seregély-mormogásából csak a végtelen megrökönyödést bírom kiolvasni. Mentegetőzni sem vagyok képes, pedig, pedig már nyolc éve történt, és---
– Kimenekítenénk valahogy innen – vetem fel bátortalanul. A torkomat a sírás fojtogatja, a hangom annyira vékony, mintha nem is az enyém lenne. – És aztán elmennénk innen mi is, még a lezárás előtt. Mehetnénk mondjuk...
Tehetetlenül a combomra csapok a tenyeremmel, mielőtt széttárnám a kezemet. A meztelen mellkasom libabőrzik a hidegtől. A fogam már nem attól vacog. Félek, hogy talán most utoljára találkozunk, mert ezután megkérsz, hogy többet ne jöjjek ide.
– Kaliforniába. Izlandra. Teljesen mindegy! Bárhova, ahol nem a kibaszott Bastien az úr, bárhova, ahol... Tudod, mit? Nem is kell, hogy együtt menjünk. De segíteni akarok, nem érted?
Hogy is érthetnéd? Az előbb kértelek, hogy ments meg. Hogy is segíthetnék rajtad én?

◉ 377● arcade fire - my body is a cage ● krasinski <333 ◉

i can't erase it from my mind

Domino && Leon

Nem, nem, nem!
Felszisszen, megcsóválja a fejét, aztán még egyszer és még egyszer, hüvelykujjának oldala a combodnak súrlódik, ahogy ellöki magát, tenyerébe temeti az arcát és belemorog - mintha nem lenne roppantul ironikus, hogy ő morog, ő kezd ideges, kalitkába zárt állatként járkálni a falatnyi konyhában, miközben te csak reszketsz és szipogsz, mint valami elárvult kislány -, a hajába túr, aztán tovasiklik és tarkóján fonja össze az ujjait. Tekintetét az égnek emeli, mintha fohászkodna valami felsőbb hatalomhoz, hogy - lehet, hogy inkább valami alsóbb hatalomhoz kellene fohászkodnia ezért, nincs tisztában a mindenféle hatalmak felelősségi köreivel - nyíljon meg alattad a kurva konyhapadló, és tűnt el úgy, mintha ide sem merészkedtél volna.
Nem, nem, nem!

Ja, várjunk csak.
- Nem, nem, nem! - Nem emeli fel a hangját, csak darálja csípőből, kényszeresnek hat, vagy szimplán őrültnek, úgyhogy megáll. Szemben veled, egy lépésre. Nem érhetsz hozzá. És már ő sem akar hozzád érni. Csak mered rád hitetlenül, mintha hirtelen, legalábbis a semmiből teremtél volna a pulton. Eddig nem fogta fel a jelenléted? Nem, eddig nem fogta fel, MIT JELENT a jelenléted. Hát megcsóválja a fejét még egyszer. Csak, hogy biztosan megértsd. Karjai lecsúsznak a mellkasa, majd a gyomra elé. Összefonja őket. Feje oldalra billen, a homlokát ráncolja és nem jut eszébe semmi, de semmi más, csak: nem, nem és kurvára nem!

- Meg akarod akadályozni. - Suttog. Nem kérdez, kijelent, muszáj hallania a saját szájából, mert tiédből ugyan sokkal életszerűbben hat - most már biztos benne, hogy valami nagyon nincs rendben veled, hát tök normális, ha világrengető ökörségeket hordasz össze, ha megpaskolná a buksidat és hagyná, hogy a vállán sírj, vajon MAGADHOZ TÉRNÉL VÉGRE? -, mégsem akaródzik elhinnie. - Mit akarsz megakadályozni? - A lázadást? A lázadás leverését? Az ex-felesége halálát? A természetfeletti uralomra kerülését? Mit, mit, mit akarsz helyrehozni? Ha akkor nem hal meg, hát elvégezte volna más a munkát. Ha akkor nem verik le a lázadást, leverték volna később és ha Bastien akkor nem kerül a város élére, akkor odakerült volt hónapokkal/évekkel később egy másik Bastien, mit, mit lehet ezen helyrehozni? - Mit érnénk el vele? Miért lenne jobb? Jobb lenne egyáltalán? Kevesebbet veszítettem aznap, mint az azt követő hat kibaszott évben, amikor egész egyszerűen kikoptál az életemből, mit akarsz visszacsinálni? Azt hiszed, ettől majd minden rendbejön?

◉ hippie sabotage - lovely ● de la cruz <333 ◉

my body is a cage

Leon && Domino

Ahogy elhátrálsz, tehetetlen ernyedtséggel hull a kezem az ölembe. Valószínűleg látod rajtam, hogy egy kicsit még jobban összezuhantam. Csak egy kicsit.
Szipogok. A kézfejemmel törlöm meg az orromat, aztán meg úgy sütöm le a tekintetemet, mint akit éppen megszidtak. Kicsit úgy is érzem magam. Másra számítottam. Vagyis, mint korábban, nem tudom, hogy egyáltalán számítottam-e valamire, de erre meglehet, hogy semennyire.
A nadrágod madzagjára fixírozom a tekintetemet, amikor végre megszólalok – a hangom rekedt és elmosódott, talán közelebb is kell hajolnod, hogy értsd, amit mondok.
– Igazából nem kell csinálnod semmit azon kívül, hogy velem jössz.
Nagyon nehéz ezt úgy, hogy ne nézzek közben rád, hogy a combom ne érjen a tenyeredhez, hogy ne érezd a konyhapulton keresztül, ahogy egész testemben reszketek. Még a poharak is kocognak a szárítón.
Nagyot nyelek. Rád kéne néznem, de nem bírom odakényszeríteni a pillantásomat.
– Beszéltem egy boszorkánnyal, aki hajlandó lenne bennünket visszaküldeni az időben 2012-be, nem sokkal a történtek előttre, hogy... megakadályozzuk – nyögöm ki csendesen. Aztán beharapom az ajkamat, mert korábban nem így gyakoroltam be, a hangok sem így gyakoroltatták be velem, mert most, hogy kimondom, úgy érzem magam, mint egy ostoba kislány, akinek semmi fogalma sincs a világ működéséről.
– Mármint, természetesen itt is megmaradna ez az idősík, csak éppen nélkülünk, és létrehoznánk egy alternatív hurkot, amiben másként alakulhatna az élet a számunkra – teszem hozzá, de nem érzem úgy, hogy ettől kicsit is jobban hangozna ez az egész.
A szívverésem a fülemben dobol. Ökölbe szorítom a kezemet az ölemben, és érzem, ahogy a körmöm vörös holdkaréjokat hagy a tenyeremben, ahogy a válaszodra várok.

◉ 256● arcade fire - my body is a cage ● krasinski <333 ◉

i can't erase it from my mind

Domino && Leon

Elmondhatatlanul kínozza a jelenléted.
Képtelen felengedni, képtelen látni, képtelen úgy látni, mint előtte, képtelen otthon érezni magát, ahogy hangod rezonál a falak közt, pedig mennyire biztonságos, ismerős, meghitt közeget csacsogtál-szurkálódtál-puffogtál köré, akkor is, ha mással volt elfoglalva, akkor is rád összpontosított minden érzéke. Most pedig szellemnek lát, üres képnek, áttetsző, megfoghatatlan jelenésnek, valaminek, ami talán távolról emlékeztet valakire, akit elveszített, de semmilyen ízében, semmilyen színében, semmilyen keretében nem ugyanaz. Szólni képes, de elmarad a varázslat, úgy beszél, mint te, de messziről hallja a hangját, talán egy párhuzamos dimenzióból, el nem érheti.
Elmondhatatlanul kínozza a jelenléted.
Minden perccel egyre jobban. Képtelen téged látni benned, mégis

elmondhatatlanul kínozza a jelenléted.
Pont annyira, amennyire a távozásod tenné.

Az asztalnál ült, a helyén, mint egy idegen és méregette. Kereste a hibáit, amiket annyiszor a fejéhez vágott, s noha eszében sem volt meghátrálni – jobban ismerte bárkinél, és pontosan tudta, hogy valójában már semmi köze hozzá -, nem találta azokat. Tévedés. Nem találta mindet. Az egyetlen, amit képtelen volt elfelejteni ott virított a rezgő telefon kijelzőjén. Miért lett volna féltékeny? Eltávolodott annyira az egésztől még a házasságuk utolsó éve alatt, hogy mostanra ne érdekelje a kapcsolatuk, ugyanakkor nem felejtette el a nőt hibáztatni mindezért. Összeugrott a gyomra, kényelmetlenül fészkelődött a széken. A férfi kezét nézte, azon a gyűrűt, ahogy lapozott a válási iratok közt, mielőtt a telefonért nyúlt volna, hogy lenémítsa. Aztán ránézett. Egy kurva szót sem kellett szólnia. Felálltában vette magához a felé csúsztatott papírokat.

Két szék között a padlón, mondják.
Nem mintha valaha akart volna tőled bármit is azon kívül, amit adtál. Nem mintha a bizalmon, biztonságon, a barátságodon kívül vágyott volna másra, hiába érezte azt a valamit, amit annakidején vele is érzett. Nem nyilvánított jelentőséget a kémiának, nem úgy a felesége.
Két éven keresztül voltál az egyetlen, aki képes volt otthonná tenni az irodát, a kocsit, a kávézót, a lakását, ha meglátogattad, mert nem volt máshoz menned. Két éven keresztül voltál az egyetlen, akiben a régi önmagát látta tükröződni, aki segített túlélni – nem is a válását, sokkal inkább – a csalódást, amit maga iránt érzett.
Aztán megszűntél létezni, hogy semmije ne maradjon.
Most is el fogsz menekülni?
A hajadba horkant, keserű nevetését fojtja el, megcsóválná a fejét, de nincs ekkora mozgástere.
- Nagyszerű. – Hátrál, de csak annyit, hogy tenyerei a pulton maradhassanak, neked mégis közé és a bútordarab közé kelljen ereszkedned, ha elengedni nem akarod. - Miért gondolod, hogy képes vagyok rá? Miért lennék kevésbé elveszett, mint te?

◉ hippie sabotage - lovely ● de la cruz <333 ◉

my body is a cage

Leon && Domino

Elmondhatatlanul fáj az elutasításod.
Vagyis, a mozdulataid, a gesztusaid nem elutasítóak. Persze, otthonosnak sem mondanám őket. Mindketten tudjuk, hogy mindezt, amit az előbb végigjátszottál – friss, száraz ruhát hoztál, itallal kínáltál –, gyakorlatilag egy idegennel is megtetted volna, hiszen vérbeli úriember vagy, akármennyi cinizmust is pakoltál az alapokra az elmúlt sok-sok évben.
A szavaid azonban---
A szavaid fájnak. Valójában a hangok sem tudnak mit mondani rájuk: elvétve felszisszennek csupán, már nem is vihorásznak, mert valahol tudják, hogy ha engem bántasz, őket is bántod, és azért tisztában vannak vele, hogy az ő létük valahol az enyémtől is függ. Féltenék az irhájukat? Pedig én nem félek tőled. Csak attól félek, amit még kimondhatsz.
Nehéz nem elgyötört arccal néznem, ahogy elpakolod a poharakat. Érzem, hogy az ajkam lebiggyed, hogy a szemöldököm azt a kétségbeesett formát ölti, mint amivé a sírás szokta torzítani az ember képét. Éppen csak nem sírok. Még. Beléd akarok kapaszkodni, egyszerre viszont el is akarok menni innen, minél messzebbre, hogy ne én legyek az oka annak, hogy megfeszülnek és kifehérednek a bütykeid a konyhapult szélén. Tudod, hogy még a sötétben is látom. Mégsem leplezed.
Ahogy a combom mellé támasztod a tenyeredet, önkéntelenül is összehúzom magam. Attól félek-e, hogy bántani fogsz? Mindketten tudjuk, hogy nem tudnál, és mindketten tudjuk, hogy másként mégis tudsz, sokkal jobban, mint bárki más, talán csak Canyonéval vetekszik a felettem gyakorolt hatalmad.
A tested melegébe akarom fúrni magamat, át akarlak karolni, hogy segíts rajtam, hogy zárd el előlem ezt az egészet, mert te vagy az egyetlen, aki elhitetheti velem, hogy biztonságban vagyok, még ha ezt az együtt töltött évek során, a húszas éveim elején képtelen is lettem volna megfogalmazni magamnak.
Amikor a szemem nézel, már könnybe lábad az enyém, de még nem sírok.
– Hogy megments – suttogom aztán reszketően, abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán hallod. Kinyúlok érted, és ültömben kapaszkodom a nyakadba, a fejemet a válladba fúrom, és egész testemben reszketek.

◉ 313● arcade fire - my body is a cage ● krasinski <333 ◉

i can't erase it from my mind

Domino && Leon

Ritkán érzi, hogy döntésképtelen.
Villámgyorsan képes reagálni a váratlan helyzetekre, tudja, mikor kell ütni, mikor elhajolni, tudja mikor kell szólni, és mikor hallgatni, mikor van helye csípős megjegyzésnek, mikor érdemes továbbsétálni. Nem rágódik azon, melyik piát vegye le a polcról és ritkán rágódik, ha rámásznak. Nincs eltelve magától, nem veszi természetesnek a kezdeményezést, élvezi a hízelgés melegségét. Mintha attól olykor-olykor igenis fel tudna melegedni. Percekre, órákra, sohasem napokra.
Félre ne értsd, nem hideg, nem emelt falat, nem rosszfiú, akinek a jégszívét fel lehet olvasztani. Ezeknél valószínűleg sokkal rosszabb. Üres. Vegetál. Épp csak túlél.

Hát ne várj tőle semmit, ne várd, hogy több pattanjon ki belőle holmi ciccenésnél, fejcsóválásnál. Szóra nem méltatja a megjegyzésed. Elveszi az üveget, pohár nélkül iszik maga is.
Döntésképtelen. Nem, ez nem a megfelelő szó.
Bizonytalan.
Értetlen.
Nem.
Olyan, mintha egy idegen ülne a pulton, egy idegen, aki nem melengeti fel percekre, órákra, aki nem hízeleg, aki nem kelti életre, de akitől összeugrik a gyomra, akiről tud mindent, mégis úgy érzi, hogy fogalma sincs róla kicsoda. Megoldhatatlan egyenlet. Lista, felsorolása tulajdonságoknak és érzéseknek, elfogultság nélküli, tudományos értekezés. Lüktető szervek, csont, izom és bőr. Mintha fogytál volna.

- Ha lett volna más, nem kellett volna idáig jönnöd.  Koccan az üveg alja a pulton. A combodra tereli a tekintetét, biztosan fogytál. Hajába túr. Újfent kortyol az üvegből, szisszen a levegő, ahogy elveszi ajkaitól. Elfojtott röhögéséből csak egy gunyoros vigyor marad. - Milyen szerencsés alak vagyok én. - Két év után úgy ülsz a pulton, mintha nem volnál idegen, mintha ez teljesen természetes volna. Neked. Nem vak, nem ennyire, érzi, hogy magad sem tudsz mit kezdeni a helyezettel, mégsem sajnál, a legkevésbé sem. Két évvel ezelőtt egyszerűbb volt teljesen kilépned, hát nagyon úgy tűnt, hogy nem is akarsz kezdeni semmit a helyzettel. Miért kellene egy percig is erőlködnie?
Elveszi a poharakat a pultról, a mosogatóba kíséri azokat. Mintha muszáj volna eltávolodnia tőled fizikailag is, mintha a közelséged túl természetellenes volna, mintha régen szunnyadó bomba volna, amit most újra ketyegésre bír a jelenléted. Megtámaszkodik a konyhaszekrény peremén. Saját ujjait figyeli, hogyan fehérednek.

- Pedig nagyon jó lenne, ha kitalálnád. - Gombóc a torkában, jószerivel csak morog. Ha te nem tudod, miért vagy itt, mégis miért kellene neki megérteni? Miért kellene neki elviselni? Feszülő izmai követelik a pattanást, ellökhetné magát, de végül csak lassan fordul meg, ráérősen sétál vissza hozzád. Tenyereit két oldalról combjaid mellé támasztja, térded ölétől centiméterekre. Tekintete pucér hasadon, a melleid közti árkon, álladon, a húsos ajkakon át kúszik íriszeidig. Önkéntelen sóhajt. Érkezted óta először nem kerüli a szemkontaktust. - Mit akarsz tőlem, Domino?

◉ hippie sabotage - lovely ● de la cruz <333 ◉

my body is a cage

Leon && Domino

Tehetetlenül álldogálok, mintha nem jártam volna nálad már legalább tucatszor, mintha nem ismerném a járást akár az éjszaka közepén is.

Most is az éjszaka közepe van.
Ő meg azt hiszi magáról, hogy a világ közepe.
Miért kellett felzaklatnia? Miért kellett idejönnie hozzá?

Ahogy elnézlek, már eleve fel voltál zaklatva.
Ezt megpróbálnám elmagyarázni a hangoknak is, de gondolatban nem tudom elhallgattatni őket. Ki kellene nyitnom a számat, és magyarázkodnom kéne, hát csak próbálom kizárni őket, de közben lemaradok arról, hogy mi történik: szaggatott filmként látom, hogy jársz valamerre, hallom a poharak csilingelését, aztán felém nyújtod a kezemet, én meg gépies mozdulatokkal adom át a nedves gombóccá gyűrt pulóveremet, anélkül, hogy egyáltalán ésszel felfognám, hogy mit csinálok. Pavlovi reflex.
Összerezzenek, ahogy eldobod. Ez is egy reflex. Nem merek a másik pulóverért nyúlni. Erre már nem tudom, hogy mit kellene mondanom. A sötét kutak mélyére nézek, de a sötétben mintha még jobban perzselnének, mint amikor utoljára találkoztunk. Talán két éve? Akkor még jobban voltam. Azóta szerintem csak Canyonnal találkoztál. Vajon Canyon tudta, hogy mennyire fontos vagy a számomra? Vajon érezte, mint ahogy egy ikertestvérnek éreznie kell? Vajon kihasználta?
Összerezzenek, ahogy felém nyúlsz, de túlságosan is lassúak a reflexeim ahhoz, hogy hátralépjek. Ügyetlenül emelem fel a karomat, a kezem beleakad a válladba, de túlságosan zavarban vagyok ahhoz, hogy bocsánatot kérjek. Lesütöm a tekintetemet, és összefonom a karjaimat a mellem előtt: mocskosnak érzem magam, miközben a hangok kajánul kuncognak.
Csak a hátadnak biccentek. Ahogy ellépsz tőlem, szinte kétségbeesetten nyúlok a pulóverért, és azon kapom magam, hogy az adrenalintól elzsibbadt az ajkam, nem is érzem a felső állkapcsomat.
Az agyam kikapcsolt, miközben ott álltál előttem. Most kétségbeesetten próbálom rekonstruálni a tudatommal, hogy mi történt az előbb, de az emlék emléke már csupán árnyék, az emlék emlékének emléke pedig---

Megköszörülöm a torkomat, ahogy a dohányzóasztalhoz sétálok, és felhajtom az ott hagyott pohár tartalmát. Meg sem érzem. Utánad megyek a konyhába, és elveszem tőled az üveget, ahelyett, hogy töltenék, most azt húzom meg. Három, négy, öt korty. Könnybe lábad a szemem. Köhögnöm kéne, de nem teszem. Felülök a pultra. Úgy bámulok rád, mintha lenne okom szemrehányónak lenni, de végül csak megköszörülöm a torkomat. A be nem cipzározott pulóver szétcsúszik a mellkasom előtt.
– Látom az üvegeket szerteszét – mondom, a hangok pedig felszisszenek.

Ez igen, indíts egy beszólással!
Adjon hálát az égnek, amiért nem Leon jött hozzá.
Máris elfelejtette, hogy az ő lakása hogyan--

– Úgy értem – mondom aztán túl hirtelen, túl hangosan, túl mindenhogy. – Úgy értem, hiányoztál. – Hogy lehetne ezt úgy érteni? – Vissza akarok menni dolgozni.
Mi? Nem. Egyáltalán nem akarok visszamenni. Nem, nem, nem.
– Vagyis... legfeljebb miattad. Nem tudom, miért jöttem ide. Te vagy az egyetlen az egész világon, akihez jöhettem. – Istenem, érzem, hogy milyen erőtlenek és tompák a szavaim. A filmekben ezen a ponton játszanak drámai zenét, de most elmarad a zongoraszólam. Elmarad minden. Ki akarok nyúlni feléd, hogy megérintselek, de csak beharapom az ajkamat.

◉ 478● arcade fire - my body is a cage ● krasinski <333 ◉

i can't erase it from my mind

Domino && Leon

Nem várja már meg a biccentést, úgysem látná a sötétben, a poharak helyett azonban a hálószoba felé veszi az irányt. Fiók húzódik ki, majd puffan a helyére.
Nincs kedve a hogyléted felől érdeklődni, hiszen látja, nincs kedve beszélgetni az elmúlt nyolc évről, hiszen érzi, pont úgy, ahogy nyolc évvel ezelőtt érezte, nincs kedve az állapotod firtatni, nem érdekli, ami a fejedben van, azzal jó ideje nem vagy azonos és rajtad kívül soha semmi másra nem volt kíváncsi veled kapcsolatban.
Útközben visszafelé csak megejti a konyhai kitérőt. Poharakkal csilingel, jég nélkül tölti ujjnyi magasságig a vodkát. Az üveget a pulton hagyja. Útközben a dohányzóasztalon hagyja el poharad - a sajátjának alját a peremnek koccintja, majd feléd emeli és úgy húzza le tartalmát, akárha vizet inna -, aztán az ürestől is megszabadul. Az alkarjára fektetett, nyilvánvalóan neked szánt, középszürke melegítőfelsőt a kanapé feléd eső karfájára dobja, helyette a kezedben szorongatott gombócért nyúl.
Úgy hajítja mögéd, a fal elé, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga volna. Előtted áll meg. Centiméterekben mérhető szakadék.

A húsos ajkak mozognak, de most nem beszélsz folyamatosan. Meglehet nem életcélod már őrületbe kergetni, kritizálni, bele-belecsípni, állandóan siettetni, egyszerre negyven ügyről beszélni, hogy fogalma se legyen, éppen melyikre kellene figyelnie. A húsos ajkak mozognak, tétovázol, nem fejezed be, ő viszont látszólag képtelen másra figyelni. Kábán csóválja meg a fejét.

Íriszei sötét kutak, talán az alkohol ködétől, talán a viszontlátás keserűségétől, talán színtiszta értetlenségtől homályosak, és nem keresik a tekinteted, mintha rettegne, hogy behúzzák, széttépik, elevenen zabálják fel démonaid. Pedig nem is tőled fél. Tőled sosem félt. Attól annál inkább, hogy egy nap bejelentés nélkül betoppansz és úgy téped fel a kurva sebeket, amiket távozásodkor ejtettél, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy aztán ismét elrohanj, s ő itt maradjon jóformán elvérezve, de nem egyedül.
A hiányod sosem hagyja majd magára.

Kábán csóválja meg a fejét.
Félig eresztett szemhéjai alól a húsos ajkak mozgását figyeli.

Miért is lenne baj?
Ujjbegye hasfalad karistolja, az ázott atléta aljáért nyúl. Nem a nyirkos hidegtől, sokkal inkább bőröd melegétől borzong. Eszedbe jut megállítani? Eszedbe jut elhátrálni, eszedbe jut a kezéért nyúlni ahelyett, hogy segítségére sietve emelnéd karjaid?
Ha hagyod, ráérősen hámozza le rólad az esőtől nehéz ruhadarabot. Pillantása úgy simít végig a fedetlenné váló felületen, mintha most látna először. Így most néz rád először. Szabályos fogsorai közt rövid, reszketeg sóhaj szakad. A trikó toccsanva landol a pulóver mellett.

- Ezt tudom felajánlani. - Jóformán suttog, tekintete a karfa felé bök. Aztán elfordul, a konyhába indul. Csak poharát veszi magához útközben.

◉ hippie sabotage - lovely ● de la cruz <333 ◉

my body is a cage

Leon && Domino

A hangok vihogni kezdenek, én meg összerezzenek.

Jaj, azt hitte, hogy...?
Ennyire még ő sem lehet buta!
Leon jobban néz ki, mint valaha.
Szerinte is, éppen ezért lesz ebből pofára esés!

Várok egy szívdobbanásnyi időt, hogy elhallgassanak. Nem hagyják abba, tovább susmorognak. Volt idő, amikor azt hittem, hogy csak egyetlen egyet hallok, volt idő, amikor azt hittem, legalább százan vannak, de mostanában négyet-ötöt tudok megkülönböztetni, amikor szándékosan odafigyelek rájuk. (Többnyire igyekszem nem odafigyelni rájuk.) Kikapcsolni őket teljesen nem lehet, de előfordul, hogy nem feltétlenül akarják, hogy részt vegyek a beszélgetésben, mint például most. Csak foszlányokat tudok elkapni, de annyi biztos, hogy jól szórakoznak az én káromra.
Nem tudom, hogy mit vártam.
Nem ezt, azt hiszem. Nem ezt a hivatalos köszöntést, nem ezt a mesterkélt udvariasságot. Lebiggyesztem az ajkamat, talán nem látszik a sötétben. Biccentek, pedig talán ez sem látszik a sötétben.
Belépek, és lerúgom a cipőmet, vele jön a nedves zoknim is, a nedves talpamnak hideg a padló. Lehúzom a fejemről a kapucnit, a hajam a koponyámhoz tapad, de még csak azzal sem bajlódom, hogy megrázzam. A pulóver rajtam marad, pedig amennyire nem zavart odakint az esőben, legalább annyira tűnik kellemetlennek és idegennek most itt, a száraz lakásodban. Mégis leveszem. De nem tudom, hova tegyem. A fehér atlétám nedvesen tapad a bőrömhöz, a kezemben tartom a pulóveremet egyetlen, összegyűrt csomóban, mintha csak a sarokba állítottál volna.
– Nem baj, hogy...? – Már hogyne lenne baj. Ki akarná akár a legjobb barátját is váratlan vendégként magánál tudni az éjszaka közepén? Mi meg már régóta nem vagyunk legjobb barátok. 2012 óta alig beszéltünk egymással.

◉ 260● arcade fire - my body is a cage ● krasinski <333 ◉

i can't erase it from my mind

Domino && Leon

Dobol ujjaival a pohár szélén.
Körmök kopoknak az asztal szélén.
A türelmetlenségét volt hivatott jelezni. A falra mászott tőle. Hirtelen nem érezte magát otthon a lakásban, ahol együtt éltek annakidején, úgy közlekedett a padlón, amit előtte ő tartott tisztán, mint egy idegen, úgy ült a kedvenc székén, a helyén az asztalnál, mintha szegeken kuporogna és úgy fonta össze karjait, mint aki fázik.
Dobol ujjaival a pohár szélén, száraz a torka és fogalma sincs, miért történik mindez. Bámulja az asztal szélét, hallgatja a körmök kopogásának évtizedes - jóságos ég, tíz éve éppen a nő születésnapján, milyen kedves ajándék - emlékét és fogalma sincs róla, miért foglalkoztatja még egyáltalán a dolog.
Hiszen már nem is szerette.
Rendben, persze mondhatjuk, hogy ezek a dolgok sosem múlnak el nyomtalanul, de elváltak, nem kötődött már hozzá, túlvan a kudarcélményen és a gyászra sem hivatkozhat, elvégre elrepült már mellette nyolc rohadt szülinap, amikor nem küldött neki sms-t és amikor nem köszöntötte fel senki, csak a kollégák a központban. Miért tör rá olykor ordítva a bűntudat, amikor minden más elcsendesül?
Hiszen amúgyis végeznie kellett volna vele.

Nem csak az ideges körömkopogást vette e tőle az élet.
Üresség kong a fejében, a pohár, amin dobolt szintén tátong, mégsincs kedve elindulni, hogy újratöltse, mert mi lesz holnap? Kell neki, hogy másnaposan magyarázkodjon a seggfejnek, akit újabban a társának nevezhet és aki nem fog olyan jól szórakozni a kínján, mint de la Cruz, mert a kurva élet...
Körmök kopognak az asztala szélén.
A felismeréstől bukfencet vet a gyomra, tekintete a telefonjára szökik, fogai összeszorulnak, ökle a pulton puffan, mielőtt ellökné magát.
Körmök kopognak az asztala szélén, a húsos ajkak pedig mozognak és mozognak és oda sem néz, mintha a legkevésbé sem érdekelné a folyamatosan sürgető hangnem, akkor is, amikor teljesen másról beszél.

Körmök kopognak... Ébresztőóra kegyetlenségével sikít fel a csengő. Az ajtóra bámul, mérlegel, elvégre nem várt senkit, hittérítőkhöz meg semmi kedve. Aztán csak elindul, óvatlanul felejt el a kis ablakocskán kikémlelni, elfordítja a kulcsot, zár kattan, kép szakad.
Körmök kopognak az asztala szélén, türelmetlenül csicseregve noszogatja, reszketnek a húsos ajkak. Cseppek kopognak a lépcsőház padlóján. Rezignáltan áll el a jövevény útjából, aztán egyszerűen csak hátrahagyja a nyitott ajtóban.
- Fáradj beljebb. Biztos fázol, innál valamit?

◉ daughter - love (baile remix) ● de la cruz <333 ◉

my body is a cage

Leon && Domino

A fejembe húzott kapucni ázott masszaként tapadt a hajamra, ami ázott masszaként tapadt a fejbőrömre, ami ázott masszaként tapadt a koponyámra. Az ítéletidő egyrészt tökéletesen illett a hangulatomhoz, másrészt legalább biztosra vehettem, hogy ezek között a körülmények között egyetlen lesifotós sem ered a nyomomba, és nem fogom megkapni Canyontól, hogy tönkreteszem az imidzsét, ami különös, számomra érthetetlen módon fonódott össze az enyémmel. Ezt persze nem mertem volna megmondani neki.

Nem mersz te semmit.
Nemcsak Canyonnak lenne jobb, hogyha nem lennél.
Mégis mit akar Leontól? Mit akar tőle?

A negyedik csak felnevet. A kuncogása csobogó víz, összefolyik az eső hangjával. Csípi a hideg a meztelen combomat, a tornacipőmben csónaknyi víz, fáj benne a lábam. Hiába húzom magamon összébb az ázott pulóveremet, talán csak még jobban fázom, mint amúgy.
Mire felérek a lépcsőházban a lakásodhoz, már egész testemben reszketek. Elgémberedett ujjakkal kopogok, az ázott bőröm – ázott, ázott, minden ázott, miért nincs erre több kifejezés? – egyből felhasad, finom horzsolás csupán, de a hideg miatt még ez is rohadtul fáj.
Nem mintha ne érdemelném meg, hogy fájjon.
Beharapom az alsó ajkamat, és inkább rátenyerelek a csengőre, mert nem vagyok benne biztos, hogy elsőre meghallottad az elhaló kopogást. Aztán csak tehetetlenül helyezem a súlyomat az egyik lábamról a másikra, mert pisilnem is kellene, mert gyalog jöttem, mert fázom, mert éhes  vagyok, és mert nem tudom, hogy egyáltalán minek jöttem ide.

Hogy bocsánatot kérj tőle.
Miért is kéne bocsánatot kérnie? JA, hogy megette az exfeleségét?
Tudjátok, hogy nem ő volt.
De, dehogynem, te voltál.
Nem vagy te hős, csak szörnyeteg.
Úgy összeszorítom a szememet, hogy szinte érzem, ahogy kifordulnak a szemhéjaim, és összeroppan a szemgolyóm. Mindjárt sírok.

◉ 271 ● arcade fire - my body is a cage ● krasinski <333 ◉