the cracks begin to show

leon && domino

Szegény, szegény Domino.

Én is elmosolyodom.
A mosolyom tükrözi a tiédet: örömtelen, lélektelen, csupa -telen és -talan, mert ez a mi jussunk, mert bár nem lehetek biztos afelől, hogy te mivel is érdemelhetted ki – milyen furcsa, hogy semmit sem tudok a múltadról, milyen furcsa, hogy te sem kérdeztél soha az enyémről, hogy úgy jártuk együtt a táncot a rendőrség berkein belül, mintha ösztönösen tudtuk volna, hogy ez a szimbiózis limitált kiadású, mindössze két évre szól, és felesleges is a maximumnál többet belelátni, mert minden kérdőjellel együtt is több volt ez annál, mint amennyit más egy életre kaphat az összhangból –, azt tudom, hogy ahogy én, úgy te sem érdemelsz boldogságot az életben.
Ha így lenne, nem éltél volna fos házasságban, ha így lenne, nem lettél volna begyűjtő, ha így lenne, nem engedtél volna be kilenc napja, ha így lenne, nem lettél volna itt, hogy visszapofozz a valóságba, csak hogy aztán most életre szóló búcsút vehessünk egymástól.

Van még valami?
Tenyerem bölcsőjébe veszem a borostás arcodat, és ezúttal én csókollak meg. Ha nem rántod hátra a fejedet, hát hosszan pihentetem az ajkamat az ajkadon, eszembe sem jut, hogy a nyelvemet a szádba erőszakoljam, csak hosszan beszívom az illatodat, és lehunyt szemmel képzelem egy túlvilági dallamra, hogy mi minden lehetett volna belőlünk.
Azzal vigasztalom magam, hogy talán semmi.
Elszakítom az ajkamat a tiédtől, és hátrébb húzódom, amíg a pult, amíg a gerincem engedi – töltekezem a melegeddel, a testedből áradó energiákkal, még a kibaszott haragoddal is, hogy azt tegyem el magamnak emlékbe a Negyenúgyok temetőjébe. Majd felírom kettőnk közös sírkövére. Majd fák törzsébe kaparom az erdőben. Majd a Holdra üvöltöm a fagyos éjszakákon. Majd szarvasok szívébe harapom.
– Nincs semmi más – mondom rekedten, a balomat magam mellé ejtem, a jobbommal pedig lassan simítom végig az arcodat, mielőtt elengednélek. Ernyedten tartom magam előtt a kezemet, mintha őrizgetném még azt, ami nekem maradhatott belőled.

◉ belle humble - cracks ● note: leon<333 ◉

oh, this is suicide

but you can't see the ropes

Nem, nem, nem.
Blokkol az agy – rossz hír, elutasítás, tagadás, ismétlés, elutasítás, tagadás –, eltolod magadtól - rossz hír, rossz hír –, nem tud felnézni, nem, nem láthatod, így nem láthatod, mintha nem láttad volna még sokkal rosszabb formájában, mintha ez most kurvára más lenne, mert ---
Lássuk be, kurvára más.
Homlokodnak dönti a homlokát, tenyere lecsúszik a válladra, aztán az is a pulton koppan. Nem lehet, hogy csak beléd kapaszkodjon. Nem lehet, hogy a te józanságodra bízza – és itt hajszál híján felvihog, hajszál híján hisztérikusan kacag a vonásaidra, hiszen egyszerűen nem látja, nem tudja, nem érti, mikor jutott odáig, hogy a te hidegvéredről, a te megfontoltságodról tanakodjon, arra építsen, bármilyen tekintetben –, nem, össze kell szednie saját magát.
Ismétlés, elutasítás.
Semmi. Biztonságos, otthonos semmi.
Aztán csak kiszakad belőle a levegővel együtt, úgy, miként belőled a szavak, indokolatlanul, önkéntelenül, természetességében végtelenül keserűen, csak annyira húzódik el, hogy megcsóválhassa lehajtott fejét, kinevethesse magát, mielőtt végre felnézne. Mosolyog. A helyzet abszurditása kifejezetten mulattatja, és mivel legszívesebben úgy tenne, mintha nem is hallotta volna egyik kibaszott vallomásod sem, az agya rendelkezésére bocsátja a tagadás szabadságát. Mosolyog, pillantása ajkaid és tekinteted között ugrál. Most már nem üres: kérdésekkel, hitetlenséggel, kíváncsisággal, gúnnyal van tele.
Pont olyan, mint annak idején.
Mielőtt mindent elrontottál volna!
Nem, nem, NEM!
- Nem. - Rekedt a hangja, mélyebb a megszokottnál. Még mindig téged néz, még mindig figyel, még mindig vigyorog, miközben halványan megrázza a fejét. Ha elutasít, talán meg nem történtté, ki nem mondottá teheti. Talán akkor meggondolod magad, talán akkor ránevetsz magad is, cinkosan, mint annak idején, aztán együtt hihetitek csendben, hogy el sem hangzott.
Mert így már eszében sincs feltűrni a törölköződ alját, már eszében sincs a combod alá nyúlva emelni a pultra, eszében sincs hátrafeszíteni a nyakad, hogy foggal kapjon a szádért, már eszében sincs, mert megtöltötted értelemmel, megtöltötted magaddal az otthonos semmit és már kurvára nem érzi ott biztonságban magát. Fel fogod kavarni. Egyszerűen képtelen vagy másként létezni. Ujjai elfehérednek, ahogy minden izma vigyázzba rándul. - Van még valami? - Hátha kevés volt ennyi, hátha ki akarod tépni a torkát, hátha még jobban össze akarod zavarni, hátha nyolc év alatt felépítettél magadban még egy olyan igazságot, amivel végleg elüldözheted. - Jó lenne tudni, mielőtt
Mielőtt tesz még valami meggondolatlant.
Mielőtt végleg kilép a lakásod ajtaján.

◉ daughter - run ● note: dom <33◉

the cracks begin to show

leon && domino

A testem minden idegszála mintha egyszerre sóhajtana fel. Mintha több mint nyolc éven keresztül pattanásig feszültek volna, adrenalintól a végletekig spannoltan, és most egyetlen mozdulattal átbillentenéd őket az eufóriába, hogy minden egyes sejtem ki akarjon nyúlni érted, és amőbaként akarjon magába olvasztani, hogy egyek legyünk.
Igen, a testem reagál rád.
A fejemben viszont egyszerre nyögnek fel a hangok a tudatommal, és némán üvöltenek: suttogásuk molylepkék szárnyának hangorkánja, ahogy egymást túllicitálva duruzsolják, hogy ez így nincs rendjén, ez így nincs rendjén, ez így nincs rendjén, ennek nem így kellene lennie.

Sokszor ábrándozott arról, hogy Leon így fog hozzáérni. Ti mit sem tudhattok erről, hiszen nem voltatok ott, hogy lássátok, hogy érezzétek a társából adódó, magával ragadó---
Bassza meg, kussolj, én ott voltam, én tudom, én emlékszem rá! Én tudom, hogy miként méregettelek a sötétben, amikor azt hitted, hogy nem látlak, hogy miként szemléltem, ahogy a kollégákkal beszélsz, hogy akár egy gyilkossági helyszín közepén is képes voltam elkalandozni, amikor rád néztem, hiába töltötte meg az orromat a frissen bomlásnak indult hullák semmivel össze nem téveszthető zamata.
De már akkor bűntudatom volt miatta – felesége van, az istenit, mondtam Canyonnak, amikor nagy ritkán megnyíltunk egymás előtt, amikor minden ikerkötelékünk ellenére nem úgy beszéltünk egymással, mint két idegen, apánk elvesztése után nem sokkal –, aztán minden érzésemet elcsomagoltam, miután cafatokra téptem a feleségedet. Nem volna helyes.
És nem is helyes.

Megtámasztom a tenyeremet a mellkasodon, és eltollak magamról, ha csak pár centiméternyire is. Az üres tekintetedben keresek életet, érzelmet, lelket, és nem tudom eldönteni, hogy csak most irtottam-e ki belőled mindent, vagy már megtettem nyolc évvel ezelőtt, és legfeljebb súlyosbítottam a történteken.
– Szeretlek, Leon. – Aztán minden átmenet nélkül ez bukik ki az ajkamon, és én magam sem értem, hogy miért, és ennek még kevésbé van itt a helye, mint annak, hogy megcsókoljalak.
De szerintem abból, hogy milyen szárazon mondom, és hogy megfeszülnek a felkaromon az izmok, pontosan érzed, hogy ez egyszerre sokkal kevesebb és sokkal több egy szerelmi vallomásnál.

◉ belle humble - cracks ● note: leon<333 ◉

oh, this is suicide

but you can't see the ropes

Vissza kellett volna menni, amikor azt mondtad?
Át kellett volna gondolnia ahelyett, hogy élből elvetette?
Adnia kellett volna egy esélyt annak, hogy legalább részben tudod, mit csinálsz?
Szólnod kellett volna.
Vissza lehet még menni, vissza lehet még csinálni, meg lehet másítani, még mindig, hiszen mi változott azóta? Mi változott két hét alatt? Miért ne gondolhatná meg magát, miért ne ---
Hosszan sóhajtja ki a levegőt. Mintha az utolsó alkalom volna.
Mondd, Domino, emlékeznél rá? Emlékezne rá ő? Tudnátok, hogy ez csak visszaugrás, tudnád, mit ne kövess el, tudnád, hogy akkor kell kiakadnod, amikor a társaddá akarják tenni? Hiszen csak egy fix pont van. Ott állna melletted a boszorkány, hogy emlékeztessen a feladatodra?
Mondd, Domino, érdemes volna ennyi hűhó a semmiért?

Üveges a tekintete. A pultról a falra vált, azt csodálja inkább. A tudata tiszta, üres, ropogós papír, akárcsak az az istenverte fal. Ki kellene mennie. El kellene húznia innen, el kellene menekülnie, el kellene felejtenie, amit hallott, de a lakása csendjében csak még hangosabban visszhangoznának elméjében a szavaid. Nem hős, csak szörnyeteg.
A város zaja felerősítené a haragját, a magány csak még jobban összekavarná a gondolatait és retteg. Hosszú, végtelenül egysíkú, szürke évek után először. Nem tőled, nem is attól, amit mondtál, hanem magától. Mert most nem érez az ég világon semmit, és emiatt biztonságban van.
Míg feszülő alkarjára nem simul tested melege. Önkéntelen hunyja be szemeit.
Mert sosem ért még hozzád úgy, hiába is gondolt rá.
És most illene, hogy ez legutoljára jusson eszébe, most illene számonkérnie, most illene üvöltenie, de ahogy egyik sem megy, úgy képtelen igazán haragudni, képtelen gyűlölni, képtelen érzelmeket produkálni érzések és hangosan követelőző ösztönök - az állkapcsára szoríts, míg el nem törik - helyett.
Szüksége van valamire, hogy ne kezdjen el gondolkodni.
Szüksége van valamire azonnal.
Feléd fordítja a fejét, de nem néz a szemedbe.
Mintha félne, hogy elkezd gondolkodni, mintha félne, hogy elkezdesz beszélni.
Sosem ért úgy hozzád.
És reszket a tenyere amikor a nyakadhoz ér – minden izma úgy feszül, mint pendülés előtt a húr –, reszketnek az ujjai, amikor a tarkódon támaszkodnak meg, és másik keze még a pulton támaszkodik, ahogy ráérősen fordul feléd. Ajkait az ajkaidra simítja.
Sosem ért hozzád úgy.
Miért ne tenné meg egyszer?
Utoljára.

◉ daughter - run ● note: dom <33◉

the cracks begin to show

leon && domino

Csendben meredsz rám egy ideig.
A szememben a mélységes semmivel meredek vissza rád.
Én mondtam, hogy menjünk vissza, és kezdjük újra. Én esdekeltem, hogy változtassuk meg a múltat. Én azt akartam, hogy jó legyen neked.
Nem gyűlölhetsz azért, mert nem hagyom, hogy mindezek után neked legyen bűntudatod. Nem gyűlölhetsz azért, mert feloldozlak. Éppen szabadon engedlek, Leon. Hálásnak kellene lenned nekem.
Még a hangok is hallgatnak. Visszafojtott lélegzettel várják, hogy robbansz-e vagy sem, velem ellentétben. Mert én csak elfogadom.
Hogy hiba volt-e nyolc évig kerülni téged, és csendben tűrni, hogy fekete kátrány vegye át a vérem helyét az ereimben, hogy az pumpálja egyre lassabban a szívemet, hogy befogja a hófehér csontjaimat, hogy megrohassza a húsomat? Minden bizonnyal az volt. Csak azzal tudlak vigasztalni, hogy tönkretett engem, amit tettem, mert azt hittem, hogy így óvhatlak meg téged, hogy csakis ezzel oltalmazhatlak, hogy így elérhetem a megváltást.
Hogy hiba volt-e kilenc napja mégis megjelenni nálad, mert a gyógyszerektől kábultan azt hittem, hogy a megváltásért valójában mégsem elég csak tűrni, igenis tenni kell érte, igenis küzdeni kell, igenis harcolni kell?
Nem tudom, hogy tudok-e már nem hibás lépést tenni.
De el kellett jönnie ennek a pillanatnak, és most itt van, kifeszegettem a bordáimat, benyúltam a mellkasomba, és a tenyeremen nyújtom neked a bűnös szívemet, hogy vedd el, őröld porrá, okádj rá, gyújtsd fel, vesd a mélybe, vagy csak hagyd, hogy a kezemen aszalódjon semmivé, és elhajíthassam én magam most, hogy már semmi szükségem sincs rá.

Kisétálsz a fürdőszobából, én pedig csak hallgatom, ahogy továbbra is csorog rám a víz, és veri a zuhanyzó falát, és veri a fejem tetejét, és veri a vállamat, és veri a térdemet, és veri a mellemet. A hallásom önkéntelenül élesedik, a farkasreflexek munkálkodnak bennem, azt várom, hogy kimész-e, hogy hangtalanul beteszed-e magad mögött az ajtót, vagy hogy bevágod-e, csak előbb elpusztítod a konyhámat, vagy felgyújtod a lakásomat, hogy itt égjünk benne, mindketten.
Telnek a percek. Feltápászkodom, tusfürdőt veszek magam elé, vörösre dörzsölöm a bőrömet, megmosom a hajamat. Hosszasan lamentálok, hogy elzárjam-e a vizet, hogy mintegy fanfárszóval jelentsem be számodra, végeztem, mindjárt jövök, de végül úgy hagyom, hadd csorogjon, törölközőt tekerek magamra, és hangtalan léptekkel osonok ki a konyhába, hogy még mindig ott találjalak, nekem háttal, a pultra támaszkodva.
Bevillan, ahogy kilenc napja a combom mellett támasztottad meg a tenyeredet a te lakásod konyhapultján, és gondosan elteszem magamnak ezt az emléket. Mert bár messze voltál, egyszersmind mégis közel. Szükségem lesz rá, hogy ha...
Hogy ha mi lesz?
Mit tervezel?
Szegény, szegény Domino...
Elhessegetlek benneteket.

Megállok melletted, túlságosan is közel ahhoz képest, hogy a feleséged gyilkosa vagyok. A pultnak támasztom a csípőmet, keresztbe fonom a karomat, és szinte érzem a testedből áradó meleget. Nem mondok semmit. Ezek után mit is mondhatnék?
Most rajtad van a sor.

◉ belle humble - cracks ● note: leon<333 ◉

oh, this is suicide

but you can't see the ropes

Üvölt.
Üvöltve kér számon.
A fejedhez vágja nyolc év minden fájdalmát, nyolc év csalódottságát.
Elfordul, a fejét rázza, aztán már őt rázza a keserű, hisztérikus kacagás. Nem zokog – nem azért, mert életerős, felnőtt férfiak nem zokognak, vagy mert volna még tartása –, bár minden oka megvolna rá. Mintha forró vizet öntöttél volna végig a bőrén, hólyagos, gennyes sebeiből szökik a harag, a veszteség, a fájdalom mérge és beeszi magát az ereibe, hogy végigrohanva rajtuk beegye magát az agya tekervényei közé. Ott fog megbújni, eleven zsigerek közt a sötétben. Néha felkacag majd, hát néha a pohárért nyúl, a falon robban szét az üveg, valószínűleg lyukat üt a gyenge gipszkarton falba, csupa valószínű, csupa lehetőség, csupa elképzelés, de neki sem elképzelése, sem lehetősége nincs. Ahhoz jövőre lenne szükség.
Üvölt.
Üvöltve kér számon.
A fejedhez vágja.
Persze egyszerűbb volna torkodra szorítani, egyszerűbb volna a nyaki ütőérből tépni ki, a kihűlt mellkasodba vágni, a bordáidon eljátszani, ketrecükből kivésni, hogy amikor hűlő szívedre simítja, addigra épp elfelejtsd, milyen az a fájdalom. De nem elég erős hozzá. Sosem volt elég erős hozzá. Sosem lesz már.

Csendben mered rád még egy ideig.
Nem kér számon üvöltve, nem vág a fejedhez semmi.
Ha aznap éjszaka, amikor majdnem elvérzett, megharaptad volna, hogy az életét mentsd, talán minden máshogy alakul. Ha mégsem, hát akkor sem lenne képes távol tartani magát tőled, hiába minden, mert hozzád kötné valami elszakíthatatlan, megkérdőjelezhetetlen, változtathatatlan. Nem írhatná ki magából, még hetekig érezné pulóvere ujján az öblítő illatát, ahol a törölköződ hozzáért, még napokig tudatát kaparászná, ahogy rámorogtál, ahogy rá néztél, amikor még nem te voltál, még órákig nem csillapodna állatias haragja, még ---
Még talán a fejedhez is vágná, a torkodnak is ugrana.
De csak csendben mered rád egy ideig.
Aztán szó nélkül fordul el. Megtorpan egy pillanatra – megvan, amikor az agyad nem akarja elfogadni a rossz hírt és hirtelen kiürül, hirtelen megakad a lemez, nem, nem, nem, nem, az, hogy mennyi időre, nem, nem, nem általában a rossz mértékétől függ -, aztán megcsóválja a fejét, nem, nem, NEM!, és folytatja útját a konyhába. Legalábbis úgy sejti, arrafelé botorkál.
A pultra támaszkodik, tekintete a – vélhetően többször fertőtlenített – ragyogóan tiszta felületre tapad. Csomót érez a torkában, egy kibaszott gombócot, a gyomra remeg, a kezei viszont már nem. A szíve talán félrekalapál, de a tudata furcsán tiszta.
Ezer gondolatát kell kibogoznia.
És tudod, melyik süt, melyik éget, melyik marcangolja a legjobban?
Nem érdekli, mit tettél.
Nem érdekli, miért tetted.
Nem érdekli, ki volt ő.

Hogy voltál képes ennyi időn át átkúrni?

◉ daughter - run ● note: dom <33◉

the cracks begin to show

leon && domino

Tudod a választ.
Nem, ezt nem a hangok mondják, ezt én mondanám, ezt nekem kellene kimondanom, ott van a nyelvem hegyén, mégsem bírom magam rávenni, hogy megtegyem. Tudod a választ. Három szó, de mindent megváltoztathat. Nem radikálisan: az „A” verziót még mélyebbre süllyeszthetné – vagyis nagyjából abban maradnánk, amiben legutóbb is, csak most nem te mutatnád meg nekem az ajtót, hanem magadtól botorkálnál az enyémhez –, a „B” verzió pedig...
A „B” verzióra semmi esély. Annak, hogy azt mondanám, „tudod a választ”, gyakorlatilag annyi haszna lenne, hogy foghegyről hozzád vághatnám, hogy mártír lehetnék, hogy fájhatna. Éppen csak így is fáj, métely, szinte mindegy, hogy véresre sebezné-e a számat, miközben kimondom, vagy hogy végigrohasztja a torkomat, egyik sem jobb. Mégis az utóbbi mellett döntök, mert hiába vagyok előtted meztelenül – bár felhúzott térddel, magam előtt összekulcsolt kézzel, pőreségemben is prűden –, mégsem vagyok képes teljes mértékben nyílt lenni veled.
Aztán egy pillanatra minden jobb.
Mert nem szánlak, nem kényszerítelek – éppenséggel nem is magamra gondoltam, hanem Canyonra, de tekintsünk most el ettől –, mert miattam vagy itt, és hirtelen mintha műfajt váltana ez a kétfős dráma, mert még a fények és a színek is mások – vagy csak éppen most kezd kitisztulni a tudatom, és végre látok fényeket és színeket, nem csak annyit, mint amennyit a farkas szeme feldolgozni képest –, és képes lennék gondolatban visszahelyezni magunkat oda, amikor még minden szarságunkkal együtt is számíthattunk egymásra.
Mert tudod, ennyivel is beérném. Ha újra ott lehetnék neked, ha újra itt lehetnél nekem, ha újra belém csípnél, ha újra beléd rúgnék, ha hülyét csinálnál belőlem a kollégák előtt, de csak azért, hogy utána egy sör mellett, szavak nélkül is egyetértsünk abban, hogy valójában ők a hülyék. Mennyivel egyszerűbb volt minden. Mennyivel könnyebb volt az egész.
De aztán azt mondod, hogy igenis bűntudatod van, és talán látod, ahogy sötétebbre vált a tekintetem, mintha odabent valaki lekapcsolta volna azt az utolsó, pislákolva hagyott villanykörtét is. A lánca még lengedezik, amikor megszólalok a mondandód végeztével.
– Mindennél jobb okom van arra, hogy visszamenjek az időben, és mindent másképp csináljak – mondom rekedten, éppen csak egy kicsivel tisztábban és olajozottabban, mint az eddigieket.
Csorog a víz. Milliónyi cseppbe öltözve fogok színt vallani neked, miközben a zuhanyrózsámból csorog a víz, te meg ott állsz az ajtóban, és úgy méregetjük egymást, mint két idegen.
– Én öltem meg a feleségedet, Leon.

◉ belle humble - cracks ● note: leon<333 ◉

oh, this is suicide

but you can't see the ropes

Ne menj ki.
És akkor összeszorulnak az ajkai, az ajtófélfának támasztja a homlokát, az ujjai abbahagyják a remegést, mintha olyan szintre lépne, ahol már nem remegnek, csak szorosan a felkarjára rándulnak, belevágnak a pulóverbe, a torkodra kulcsolni.
Nem terelni kalitkába, nem dalolni a füledbe, nem altatni nyugalomba, nem gyógyítani, csak kitépni a fájdalmat. Nem boldoggá tenni, csak üressé. Aztán élhetnétek egymástól néhány kilométerre húzódó párhuzamos univerzumokban. Te vegetálnál, üres bábuként elegáns ruhákban tennél úgy, mintha Canyon lennél, aki Domino de la Cruzt játssza – hiszen most már ez a ti világotok, tündérmesébe illő jelenet, a végén álltok és nem tapsol majd senki –, ő meg minden negyedik este, aztán minden negyedik hajnalban beülne ugyanabba a kocsiba, hogy aztán ugyanolyan fásultan szálljon ki belőle.
És néha látna a címlapokon.
A címlapokon nem tudná persze megállapítani, melyikőtök szerepel, statikusan, a mozdulataid, a hangod, a jelenléted nélkül egyformák vagytok. Neki, az írónak, mindenki másnak. Színes plakát.
- Hol máshol lehetnék? - Amikor szükséged van rám. Lassan fordul feléd és nem néz már úgy. Félig eresztett szemhéjai alól fürkész. A szavaid ismerősek, mintha megint te volnál és hiába minden igyekezet, hogy tényleg visszahozzon, tehetetlen most, hogy annyi idő után – nem néhány nap, nem azóta, hogy felbukkantál a lakásánál az éjszaka közepén, azóta, hogy kiírtad magad az életéből - itt vagy végre. És nem érti a kérdésed, mert túl egyértelmű a válasz, hogy ne légy vele tisztában.
- Azt akarod, hogy maradjak, vagy elüldöznél inkább? - Kérdéssel felel a kérdésedre. Tincsei közé túr, fáradtan sóhajt – nem olyan az árnyalata, mint korábban –, időt nyer, mielőtt újra rád kellene néznie, mielőtt elárulná a pillantása megint, mielőtt olyat mondana, tenne, amit aztán megbánhat. Bár.
Van még vesztenivalója egyáltalán?
- Elhinnéd, ha azt mondanám, hogy miattad? Nem szánalak, nem kényszerítesz. - Aztán erőt vesz magán, tekintete a tiéd keresi, nagyon igyekszik nem egyre tisztább bőröd, kiugró kulcscsontod, színtelen ajkaid, a nyakadra tapadó tincseket bámulni, de önkéntelen kalandozik el tizedmásodpercekre. - A bűntudat kérdésében nem tudnék ennyire határozottan nyilatkozni. Még mindig úgy érzem, felelős vagyok érted és a szenvedésedért, de pusztán a bűntudat nem lett volna elég, hogy megkeresselek. - Vállát dönti inkább a félfának, látszólag laza testtartásával leplezi, ahogy feszülnek az izmai, feszül a tudata. Már amennyire képes ilyesmire. - Sajnálom, amiket mondtam. Azt nem, hogy nem mentem bele.

◉ daughter - run ● note: dom <33◉

the cracks begin to show

leon && domino

Ahogy elfordulsz, mintha pofon vágnál.
Kezdődik.
Kussolj, bazmeg.
Ahogy elfordulsz, mintha pofon vágnál, és megrándul a szám széle, és nem tudom megállni, hogy rút félmosolyba torzuljon a szám széle, mert amúgy akármennyire nem is akarom hallani, tényleg kezdődik. Ott volt az a pillanat, de tényleg csak egy pillanat volt, semmi több, és tudtam, hogy vége lesz, hát ki sem élvezhettem, hát megmérgezte annak a tudata, hogy el fog kúródni, mint minden ezen a kibaszott, istenverte világon, és tessék, vége is lett anélkül, hogy legalább nyerhettem volna belőle valamit.
Még egy lélegzetet.
Még egy percet, amikor nem gyűlölöm önmagamat.
Még egy napot, amíg itt maradok.
Ahogy elfordulsz, mintha pofon vágnál, és önmagammal együtt gyűlölöm Canyont is, és tudom, gyerekes dolog ezt rajtad kitöltenem, de sosem fogok tudni elszámolni Canyonnal, mert egyszerűen nincs merszem ellenkezni vele. Csak akkor tudtam vele szemben a sarkamra állni, amikor az elsötétített hálómban, begyógyszerezve, az álom és az ébrenlét határán meredten bámultam a semmibe, és nyugtalanul vártam, hogy egyszer csak a sötétség majd átveszi a helyét bennem, és az én szememen keresztül fog meredten bámulni a semmibe. Ez a legtöbb, amire valaha képes voltam, ha ki kellett állnom magamért.
És, lássuk be, ez nem valami sok.
– Ne menj ki – mondom aztán csendesen, néhány hang félrecsúszik, mintha még mindig farkasszájjal próbálnék beszélni. De hiába kásás a hangom, értheted belőle, hogy ez parancs, nyomozó. És továbbra is meredten bámullak a semmi helyett téged, és át tudnálak döfni a pillantásommal, és ott szikrázik köztünk minden, amit sosem mondtunk ki, és azoknak a szavaknak az emléke, amelyeket nem kellett volna kimondanunk.
– Miért vagy itt?

– Tudja, hogy miért van itt ma este, Mr. Greenberg?
Félszavakból is értettük egymást, ezért voltunk jobbak a többieknél. Külön-külön nem sokat értünk volna, te mogorva voltál, én meg türelmetlen, amikor összedobtak minket, mindenki tudta, hogy ebből vagy robbanás lesz, vagy tűzijáték.
Ez utóbbira nyilván kevesebben szavaztak volna.
De amint kimentünk egy helyszínre, legyen szó emberrablásról, egyszerű betörésről, gyilkosságról, szavak és gyakorlás nélkül táncoltunk egy soha meg nem beszélt koreográfiát. A japánok hisznek abban, hogy két ember egy közös feladat folyamán mozoghat és létezhet úgy, mintha valójában egyek lennének, mi pedig ezt egészen mesteri szinten űztük annak ellenére is, hogy munkán kívül, vagy éppen közben is, amikor papírmunkával kínoztak minket, üvöltöztünk is egymással, és számtalanszor kijelentettük, hogy a másiknál nincsen elviselhetetlenebb lény a bolygón.
A kihallgatásoknál is magától értetődően osztottuk le a jó zsaru-rossz zsaru szerepét, és olyan könnyedén váltogattuk, mintha egész életünkben mindig éppen arra az egy gyanúsítottra készültünk volna, aki bekerült elénk.
Ha úgy érzed, hogy most ezzel a hangsúllyal kérdezlek, akkor nagyon is jól érzed.

– Miért vagy itt? Szánalomból? Bűntudatból? Kényszerből?
Tulajdonképpen ezek közül egyikre sem mondhatsz igent anélkül, hogy magamból kikelve, fröcsögő sikoltozással ne űzzelek ki a lakásból.
Közben folyik rám a víz, és lassan magától lemossa rólam a mocskot, és már átlátszóan folyik a lefolyóba.
Talán mégis csak hagynom kellett volna egy szó nélkül, hogy elmenj.

◉ belle humble - cracks ● note: leon<333 ◉

oh, this is suicide

but you can't see the ropes

Olykor-olykor megkönnyebbülten sóhajt.
Pedig reszketnek az ujjai, ahogy az ajtóért nyúl, ahogy a szekrényedbe bámul.
Csend.

Becsuktad magad után az ajtót. Nem csapódott, mintha ezt is feltétlenül úgy akartad volna végrehajtani, hogy észre se vegye igazán. Csak a csend zavarja. Leülhetne az ágyra, de feszülnek az izmai, feszül a tudata, kiélesednek az érzékei - persze nem annyira, mint a tieid, ahogy beütöd Canyon számát a telefonodba, aztán csak szabadon engeded, csak  megszűnsz –, leülhetne az ágyra, de fel kellene pattannia, nem tudná lezárni a szemeit, helyette a komódra támaszkodik. Az ablakon át látja, ahogy alakodra ráolvad a közvilágítás, ahogy elnyel az eső.
Kimegy a konyhába, a szemetesbe bassza az üres üveget. Hiába csörren.
A csend zavarja.
Nem elég!
Legszívesebben az ajtóhoz vágta volna, robbanjon ezer apró szikrára, csilingelése nyomja el az üvöltését, amit a torkát szorítja, oldja fel a remegést.
Leült az ágyra, és a falat bámulta.
Mintha oda lett volna felvésve a válasz, mintha onnan leolvashatta volna, mintha tudata csontkalitkájába terelhette volna kincsként, hogy utánad rohanhasson vele, hogy a szívedre – ahol a sebet érzed, ott fáj, neki ott ég a szegycsontja alatt – simítsa, hogy a füledbe súgja, hogy meggyógyítson vele ahelyett, hogy a saját kínjainak szilánkjaival hintene be.

Reszketnek az ujjai, ahogy a szekrénybe bámul.
Semmi nincs felvésve a falára.
Puha a melegítőnadrág a karján – friss az illata, otthonos, a másiknak biztosan erre is gondja volt, mielőtt a nyomodra bukkant volna –, találomra halmoz rá egyszínű trikót valamelyik kupac tetejéről. Szert tesz egy törölközőre is útközben, a fehérneműs fiókodnál aztán elbizonytalanodik. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha ezt megoldanád magadnak.
Leszórja hát a holmikat a kanapé háttámlájára, csak egy köntöst vesz magához inkább.

Aztán megtorpan az ajtóban.
Sosem ért hozzád úgy - pedig igenis gondolt rá, igenis gondol rá –, megeshet, hogy néha elvétette és a diadal mámorában úgy nézett rád. Valószínűleg nem vetted észre, valószínűleg jól rejtette nevetés, sóhaj, fejcsóválás mögé. Valószínűleg most sem vennéd észre, ha nem állna veled szemben, ha nem blokkolna le néhány másodpercre, ha nem zökkentené ki a szemkontaktus, ha ---
- Hoztam kávét. És reggelit, nem tudom, mit ennél igazából most, én - nem tudok semmit. Elfordul. A falat bámulja, mintha oda lenne vésve. De nincs ott semmi. Összefonja karjait maga előtt, hogy ne lásd reszketnek az ujjai. Hogy ne érezd, feszülnek az izmai, feszül a tudata, kiélesednek az érzékei.
Mintha olyan könnyű lenne előled az ilyesmit elrejteni, basszameg.
- Ha végeztél, a konyhában megtalálsz. Hacsak nem akarod, hogy elmenjek. - NEM ÚGY, basszameg, basszameg, basszameg.

◉ daughter - run ● note: dom <33◉

the cracks begin to show

leon && domino

Sosem hallottalak még így nevetni.
Talán egyszer, álmomban. Én izzadtan ébredtem, a saját verejtékemben úszva – a lepedőt nedves galacsinként rugdostam az ágy szélére –, mert álmomban a feleséged gyereket szült neked, és pontosan, pontosan így hangzott a nevetésed, amit előtte még sosem hallottam, amit elképzelni sem próbáltam soha, amit csakis megkönnyebbülés és öröm szülhetett.
Hihetetlen, hogy én érdemlem.
Két nappal azután álmodtam meg, hogy feltéptem a húst a feleséged nyakán, hogy egészen a torkomig spriccelt az ütőeréből a vére, hogy beterítette a bundámat, hogy kiszakítottam egy darabot a hasfalából, és a felismerhetetlenségig roncsoltam a testét. Azt hitték, hogy varázslat robbantotta darabjaira. Máig keresik a boszorkányt, akit felelősnek vélnek érte. Máig alig tudják elképzelni, hogy létezhet annyira hatalmas boszorkány, aki ekkora pusztításra képes. Sosem hinnék el, hogy egy vérfarkas tette.
Én sem hinném el, ha nem én tettem volna.
Tudom, hülyeség volt az az álom, akkorra már beadtátok a válást, és talán soha nem is akartál tőle gyereket. Talán a halál és a teremtés és a végek és a kezdetek miatt kuszálódtak össze bennem a dolgok. Talán a hangok diktálták belém. Talán, talán, talán.

Szégyellem magam, ahogy az öledbe húzol, mert érzem magamon a mocskot és a bűzt. Nem bírok a szemedbe nézni, mert félek, hogy akkor egyetlen pillanat alatt semmivé foszlik ez az egész – huss, mint ahogy a semmivé foszlott a feleséged is, valahol még itt van bennem, a sejtjei beépültek az enyémekbe, istenem, talán ezért voltál képes annyira ridegen beszélni velem akkor, mint azelőtt még soha, istenem, istenem, istenem –, és már csillapodott a zokogás, már éppen csak szipogok, a könnyeim már nem megállíthatatlanul, de azért még folynak, de mindjárt vége, és ha úgy fog tűnni, hogy nincs többé szükségem rád, kisétálsz innen, és soha többé nem nézel vissza.
Magamhoz ölelem a szakadt pulóveredet. Ezt nem érte mocsok, csak a föld és az avar, ahogy végighúztam rajta – a fülemben visszhangzik a négy, párnás-karmos mancsom trappolása, ahogy keresztülvágok az erdőn, madarak rebbennek, férgek tekerednek arrébb, hogy ne tapossam meg őket –, és csak lassú, nehézkes mozdulatokkal veszem le magamról, és végtelen műgonddal hajtogatom össze, élek és lapok, mintha legalábbis Canyon csinálná, mintha legalábbis visszaadhatnám így, mosatlanul, mintha valaha is szándékomban állna amúgy visszaadni.
Betelepszem a zuhany alá, és felhúzott térddel bámulok a semmibe, ahogy veri a mocskos hajamat a vízsugár. Nem mintha megtisztíthatna valaha is. Nem mintha valaha felmelegíthetne. Nem mintha--

Megjelensz az ajtóban, és egyenesen a szemedbe nézek. Még a tulajdon meztelenségem sem zavar, hiszen azok után, ahogy az elmúlt órákban láttál, szerintem gyakorlatilag már minden mindegy. Állom a pillantásodat, és várok. Várom, hogy azt mondd, hogy akkor részedről végeztél, hogy betedd magad mögött a fürdőajtót, aztán halljam, ahogy csendesen becsukod a bejárati ajtót is, és eltűnsz a lépcsőházban.

Szegény, szegény Domi---
Kussolj, bassza meg.

◉ belle humble - cracks ● note: leon<333 ◉

oh, this is suicide

but you can't see the ropes

Gondolt-e rá valaha?
Hogy ne gondolt volna.
Persze a volt felesége is rendszeresen gondolt rá, a volt felesége ráfogta, amikor csak tehette, noha azon kívül, hogy egyszerűen csak össze sem kellett volna házasodniuk, nem volt egyéb oka a válásnak. Ő akkor is folyamatosan félt tőled, amikor épp nem vádaskodott. Tudta, zsigereiben érezte: ahogy te közelebb kerülsz, úgy távolodik el tőle, hiszen a munka mindig fontosabb lesz, mint a közös életük és te végérvényesen összefonódtál azzal a másik, számára érinthetetlen világgal.
Gondolt-e rád úgy valaha?
Hogy ne gondolt volna.

De képtelen az arcod, a tested, a mozdulataid, képtelen a jelenléted párhuzamba állítani azzal a valakivel, akire elvétve, titokban úgy is gondolt. Mintha elfelejtette volna, mintha elveszett volna az elmúlt évek végtelen mókuskerekében, mintha a korai ébredés, zuhany, utazás, munka, evés, ivás, lefekvés folyamatos, monoton, tőled-üres ismétlődése egyszerűen lassacskán felőrölte volna a múltatokat, hogy aztán a legkisebb szellő, a legjelentéktelenebb huzat homokként söpörje el a romokat.
Nem maradt semmi benne belőled.
Sosem ért így hozzád - többször gondolt rá –, most sem teszi, hiszen hogy tehetné, ha nem vagy ott? Óvatos, finom, idegen állatokhoz így ildomos érni, határozott és magabiztos, gyomra mégis feszes csomóban. Nem tudja, mire számítson, de ez biztosan nem jut eszébe.

Sosem ért így hozzád - többször gondolt rá, ó, de még mennyire –, sosem simította így arcodra a kezét, sosem simult jobbja a nyakad oldalára, a tarkódra, nem futottak ujjai a tincseid közé, sosem gyorsult fel a pulzusa, sosem akadt el a lélegzete, sosem telt meg tenyere a könnyeiddel, sosem szorította ajkait a homlokodra, hogy visszafojtsa saját feszültségét, talán sosem nevetett fel ennyire kétségbeesetten, ennyire könnyen, mintha csak megszakadna a szíve a megkönnyebbüléstől, mintha nem számított volna rá, mintha amire annyira várt, az most olyan váratlanul vágódna a koponyájába, hogy egyszerűen képtelen mit kezdeni vele, sosem hitte ---
Most mégis megteszi.
Balját elhúzza az arcodtól, válladba kapaszkodik inkább, úgy késztet felemelkedésre, hogy az ölébe húzzon. Karjaiban visz a fürdőig, gépiesen a WC lehajtott tetejére ültet, amíg megengedi a zuhanyt és ellenőrzi a hőfokot, mielőtt beállítana a víz alá. A pulóvert rajtad hagyja. Vet rád egy utolsó pillantást, mielőtt magadra hagyna.
Na, nem végleg.
Minden bizonnyal hallod, ahogy fiókokat húz ki, ajtókat nyitogat.
Olykor-olykor megkönnyebbülten sóhajt közben.
Karján egy törölközővel és egy kupac ruhával tér vissza hozzád

◉ daughter - run ● note: dom <33◉

the cracks begin to show

leon && domino

Sokszor ábrándozott arról, hogy Leon így fog hozzáérni. Ti mit sem tudhattok erről, hiszen nem voltatok ott, hogy lássátok, hogy érezzétek a társából adódó, magával ragadó illatot – Domino számára keveredett benne a nyári viharok előtti, orkán erejű szelek ereje a zivatarok után maradt, háborús állapotokat idéző újjáéledés szagával, időnként csöppnyi dohány és otthonízű melegség vegyült bele, a tiszta öblítők és a meleg, puha ruhák illata –, hogy rátok sugározzon a melege, hogy közvetlen közelről halljátok a hangját, amikor egy megfigyelés közepén mormogja a meglátásait a rendőrautó sötétjébe az utcai lámpák fényében, hogy tapintsátok a meleg tenyerét, amikor lepacsiztok vele egy-egy sikeres akciót követően.
Sokszor ábrándozott arról, hogy Leon így fog hozzáérni. Többnyire olyankor, amikor rácáfoltak a feletteseikre. Számtalanszor kaptak kukába való ügyeket, amelyek vagy darázsfészeknek bizonyultak, vagy bottal sem akarta őket megpiszkálni a többi rendőr. És bár nem mindig cáfoltak rá a kétkedőkre, a ritka győzelmeik annál többet értek. Amikor ezeket követően, a dicsőségtől és whiskytől megrészegülten ránézett a rendőrök törzshelyén, a többiek körében, akkor végtelenül féltékeny volt Leon feleségére.
Sokszor ábrándozott arról, hogy Leon így fog hozzáérni, még olyankor is, amikor volt éppen barátja. Előfordult, hogy szex közben Leonra gondolt, előfordult, hogy nem csak szex közben gondolt rá. De akkor sem tett semmit, amikor tudta, hogy a társa házassága válságban van, mert nem akart az a nő lenni. Ilyenkor óhatatlanul is arra gondolt, hogy bárcsak több lenne belőle Canyon habitusából, akinek minden bizonnyal nem okozott volna álomtalan éjszakákat az ügy. Aztán Canyon ő lett, és végül Leon mégsem lett az övé.
Ez nem helyénvaló.
Nem is úgy ér hozzá. Hiszen csak állatként tekint rá.
Számít most ez?

Mintha elektromos feszültség szaladna végig a tagjain az érintés nyomán – idegpályáinak gyújtózsinórja pedig egyenesen a szívében lévő pokolgépben okoz robbanást. Egész testében megremeg, és hirtelen, rajtaütésszerűen támadó, mindent felemésztő zokogásban tör ki.
Minden szépséget nélkülöző sírás ez.

Nem tudom abbahagyni. Nem tudom abbahagyni, félig a kezedbe kapaszkodom, félig az arcomra erőltetem a tenyeredet, mintha még mindig farkas lennék, és a szeretetedre vágynék. Vagy másra. Üss meg, simogass, teljesen mindegy, csak érj hozzám, érj hozzám, kérlek!
Nem tudom abbahagyni. Érzem a tulajdon bűzömet, érzem a bőrömre tapadt mocskot, húzza a hajamat a kosz, és ettől csak még hevesebben ráz a zokogás.
És tudod, miért nem tudom abbahagyni?
Mert ha abbahagyom, akkor vége lesz. Akkor megállapítod, hogy végeztél, és hazamész. És annyiban maradunk, mint legutóbb, és akkor megkeresem Canyont, és kitépem a torkát, és a vérében fogok megmártózni, amíg az ő helyében újjá nem születek, mert ezzel csak azt érte el, hogy kétszer kelljen meghalnom.
Nem tudom abbahagyni.

◉ belle humble - cracks ● note: leon<333 ◉

oh, this is suicide

but you can't see the ropes

Tulajdonképpen szereti ő a kutyaféléket.
S bár figyelmeztették kiképzése során, hogy olykor farkasokkal is dolga lehet, legfeljebb az ártalmatlanításukra készítették fel, szelídítésről, idomításról kurvára nem volt szó.
Szóval tulajdonképpen hiába szereti ő a kutyaféléket, nem tud mit kezdeni a helyzettel. Leginkább emberi alakod frusztrálja, amihez képtelen az agya efféle viselkedést társítani, újra és újra elakad, mintha nem tudna egy ponton átugrani, és ez rohadtul bosszantja. Bosszantja az ismétlődés, bosszantja a saját tehetetlensége, bosszantja, hogy látszólag semmi, de semmi nem ér el hozzád a temérdek faszságból, ami a száját elhagyja és kezd kifogyni belőlük, mert ahhoz van szokva, hogy a beszélgetőpartnere VÁLASZOL és nem neki kell lebonyolítania a teljes beszélgetést EGYEDÜL.
Mintha párbeszédben egyébként annyira erős lenne.
Csak egy pillanatra les a telefonjára, összerezdül, ahogy megcsörren a lánc.
Nem szarakodik, hogy a zsebébe tegye vissza, a kanapéra csúsztatja a lenémított készüléket. Mozdulatainak lassúsága a te megfontoltságod mintázza. Nem nagy fejlődés, ha hajlandó vagy elhagyni a bázisod, de az eddigi, idegtépő semminél igenis több.
Dermedten várja meg, míg elérsz hozzá. Nem fél, a láncaid elég hosszúak, hogy ne korlátozzák a mozgásod, de már ne tudja a nyakának ugrani. Mozdulatlanul tűri térdein a könnyű érintést – más helyzetben talán kellemesnek, megnyugtatónak, indokolatlannak vagy felkavarónak találná –, izmai mindazonáltal önkéntelenül megfeszülnek. Valószínűleg érzed a feszültségét, valószínűleg sokkal tisztábban, mint emberi alakodban bármikor máskor, de túl ösztönszerű, hogy ellene tehessen, mindenesetre igyekszik a lehető legóvatosabban előre dőlni, hogy ne vehesd fenyegetésnek.
Ajkai elpattannak, mintha szólni akarna, végül inkább csendben marad.
Nem tudja, mit mondhatna, nem tudja, mit tegyen. A vállaid nézi, a kiugró csontokat, a szakadt pulóveréből elő-elővillanó csupasz bőrt, és az ég világon semmit, de semmit nem érez. Nem talál szépnek - ahogy annak idején, amikor csak legyintett vagy nevetett, ha a kapcsolatotok természetéről kérdezősködtek, nem érdekelte, mit gondolnak, nem érdekelte, mennyire irigyek a semmire –, nem talál sajnálatra méltónak, nem néz őrültnek.
Ujjai nem reszketnek, amikor megszaglászott tenyerét lassan és végtelenül óvatosan az állad alá simítja.

◉ daughter - run ● note: dom <33◉

the cracks begin to show

leon && domino

Leon hangja megmozgat benne valamit. Olybá tűnik, mintha az emberi kültakarója mögött a szervei még mindig farkasszervek lennének: farkasgyomra sajog az éhségtől, farkashúgyhólyagja most éppen csak félig van tele, farkasbelei üresen konganak, mégis végzik az amúgy emberi belektől is elvárható perisztaltikus mozgást annak ellenére, hogy gyakorlatilag csak vegetál. A lelke kissé halott, de hát van egyáltalán egy farkasnak szüksége lélekre?
Leon hangja megmozgat benne valamit, de nehéz meghatározni, hogy ez a valami micsoda. Meglehet, hogy csak a kellemes zöngék nyugtatják meg, akárha egy macska dorombolna – igen, igen, a kutyák gyakran tekintik morgásnak a dorombolást, de nem mindegyik kutya.
Azok a kutyák nem, amelyek kölyökkoruktól ismerik a macskák társaságát.
De Leon nem dorombol. Minden egyes szava maga a méreg.
Leon csak így tud kedves lenni. Hiszen ismeritek.
Leon hangja megmozgat benne valamit.
Megmozgathatná a józan eszét például.
Megmozgathatná a szívét.
Megmozgathatná a---

Nem hagy alább a reszketése, amikor felnéz rád, azzal a nézéssel, amikor a kutyák – és ezek szerint a farkasok is – láthatatlannak képzelik magukat, és meggyőződésük, hogy ha elég lassan, ha elég óvatosan moccannak, akkor nem veszed észre őket. Ha most farkasalakban lenne, látnád a szemfehérjét, aminél árulkodóbb jel nem is szükségeltetik arra, hogy retteg. Retteg és láthatatlannak hiszi magát, de
Leon hangja megmozgat benne valamit.
Végtelenül lassan mozog, valószínűleg vadászni is éppen így szokott. Négykézlábra ereszkedik, a lánc csörren a mozdulatai nyomán, erre érezhetően megriad, néhány másodpercre megdermed, és vár, hátha baj történik. De nem történik semmi baj, hát tesz még egy lépést előre négykézláb. Aztán még egyet, amíg mindkét kezével – körmei alatt fekete gyászkeret – bele nem kapaszkodik a térdkalácsodba.
Érintése lepkeszárny, mintha ott sem lenne. Közelebb dugja az arcát a kezedhez, és az orra hegye a bőrödhöz ér, ahogy állatiasan megszimatol.
Aztán vár, hátha megütöd.

◉ belle humble - cracks ● note: leon<333 ◉

oh, this is suicide

but you can't see the ropes

- Szóval nem. Ühüm. - Amúgy persze tökre nem ért semmit, amúgy simán lehetséges, hogy Canyon – az övéhez hasonló - VÉGTELEN lelkesedéssel csacsogott el mindent, ami az elmúlt nagyjából két hétben vele történt, hogy legalább egy hangyafasznyit kevésbé unja az egyébként kibaszottul nem szórakoztató társaságod, de nem is bulizni jöttek ide, nemde? Hát sem a morgást, sem az összehúzódást nem veszi különösebben magára, mi több, válaszként sem értékeli igazából, megvonja a vállát és elindul inkább a konyhába.
- Tulajdonképpen egészen sokan úgy tudják, hogy az bizony nem Canyon kis kalandja, hanem a tiéd. Neked persze nem meglepő, ha visszaél a neveddel. Visszaélésnek minősül egyáltalán, ha a jóformán kötelező meghívásaidra elkocog és az idő nagyjából kilencvenöt százalékában – miután kiszáll a taxiból és mielőtt beül, hogy hazamenjen – egyébként teljesen hihetően előadja, hogy ő Domino de la Cruz, amikor te kurvára nem vagy hajlandó és/vagy képes erre? - Nem emeli meg a hangerőt különösebben, nem aggódik, hogy bármi elkerülné a figyelmed, ha egyáltalán AKAROD hallani, amit összehord önmaga mulattatására. Ajtókat nyitogat, tányért keres – neked nyilván minek, te kurvára nem eszel, amíg nem kéred emberi nyelven, legalábbis pillanatnyilag ez a terve, aztán lehet, hogy megsajnál és az egész megy a kukába, és majd hagyja, hogy visszakucorodj a sarokba, mint valami rossz kutyakölyök és a testvéred fog beletrappolni a megszelídítős projektbe, mint valami felügyelő és igényesen lehordja, mint majdnem egy héttel ezelőtt –, aztán poharat, járt már a lakásodban, noha elég régen ahhoz, hogy párszor félrenyúljon. Vizet enged, beleiszik, megtámaszkodik a pulton. Fogalma sincs igazából, hogy hozhatna tényleg vissza.
- Nem mentegetem félre ne értsd, valahol szerintem ő ezt élvezi, de bőven elégszer húzott ki megjelenésével a szarból, hogy ezt elnézzük neki, nem? Mármint, hogy TE elnézd neki, nekem nincs túl sok közöm hozzá. Jogom sincs véleményt formálni, de mint részben érintett személy – és ne gondold, hogy érzelmileg vagyok érintett, ha kérhetlek –, nem tudom, ki miatt kellene jobban aggódnunk. Mármint egyiket sem féltem, sokkal inkább magunkat, meg a világot, ami azzal a lendülettel megérett a pusztulásra, hogy ezt a kettőt összesorsolta. - Eddigre aztán visszatér, kezében a pohár vízzel – a tányért nyilván elfelejtette –, sóhajt és visszaül veled szembe. Mert kurvára nincs jobb dolga, ugyebár.

◉ daughter - run ● note: dom <33◉

the cracks begin to show

leon && domino

Szegény, szegény Domino.
Miket beszél ez? Tudja, hogy Canyon sem tudja kezelni.
Vagy ha tudja is, hát nem akarja.
Szegény, szegény Domino.
---felkuncog az egyikük.
Még hogy szegény. Mivel érdemelte ki a szánalmat, a sajnálatot?
Végül is megölt valakit.
Nem hős, csak szörnyeteg.
Szegény, szegény Domino.

A szavaid fennakadnak a fehér zaj függönyén. Mintha hangyafoci tombolna egy hógömbben. Kásásan, zajosan jutsz el hozzá, glitchként meg-megremegve. Megmorog. Tudtad, hogy a felnőtt kutyák és a felnőtt kutyák elsősorban azért nem szeretik egymást, mert félreértik egymás kommunikációs jeleit? A macska a kutya lelkes farokcsóválását összekeveri a saját dühös farokcsóválásával. A kutya a macska dorombolását morgásként érzékeli. Valahogy a te mély hangod is ilyen, tudod?
Foszlányok jutnak csak át, de még azok sem elég erősek ahhoz, hogy áttörjék az állati tudat által magasra emelt falakat. Erőd ez, amelynek nincsen semmi más célja, mint hogy megóvja szegény, szegény Dominót.
Foszlányok jutnak csak át, az, hogy elküldted, az, hogy nem is a te ügyed, az, hogy rettegsz. Még ha felfogni nem is képes teljesen ezek jelentését, azért azt talán ösztönösen észleli, hogy nem jó dolgok, nem gondolod? Aztán a morgást jelentő szavaidon keresztül, a te fűszeres, napszítta pázsit és frissen rakott tűz-illatod mögött valahol megérzi azt is, hogy hoztál valamit, hogy az a valami ehető. Éppenséggel csak túlságosan is fél, hogy négykézlábra ereszkedjen, és közelebb menjen, csak a levegőbe szimatol bele.
Aztán mégis inkább összehúzza magát. Ahogy átkarolja emberi térdét, láthatod, hogy a vállcsontja csakhogy nem átszúrja a bőrét. Hogy zongorázhatnál az ujjaiddal a bőrén. Hogy kócos, összetapadt haja mögött mennyire szánalmas, mennyire nem éri meg, hogy foglalkozz vele. Ahogy beszélsz, egy ponton túl úgy tűnik, mintha a morgásod nem is feltétlenül neki szólna, hanem tőle független lenne, ami már amúgy is régóta kikívánkozott volna belőled.
Alkarja mögül szemmel tart téged, de láthatod a pillantásán, hogy nem téged, Leon Krasinskit lát, hanem csak valakit, aki bánthatja. És talán igaza is van. Talán hiba volt visszahozni az erdőből. Talán ott kellett volna hagyni. Talán nemcsak neki és Canyonnak, hanem neked is úgy lett volna a legjobb.

◉ belle humble - cracks ● note: leon<333 ◉

oh, this is suicide

but you can't see the ropes

Ha nem lenne kibaszott hőskomplexusa – de VAN, micsoda mázli –, most valószínűleg felállna, felvenné a kabátját és kisétálna az ajtón. Vagy kirohanna. Hazáig, a város széléig, a világ végéig meg sem állna.
Nem tanakodna rajta, mennyire biztonságos, ha nem zár be, nem tanakodna, mennyire okos ötlet ebben az állapotban magadra hagynia, nem tanakodna, mennyi felelősség terheli az ő vállát ezért az állapotért és nem tanakodna azon, miként lehet egy veszett kutyát megszelídíteni, vagy egyenesen beszélni tanítani.
Előre dől, térdeire könyököl, tenyerében forró a pohár. Leteszi azt is az asztalra.
- Tök buli lesz ám így. Tulajdonképpen amúgy értékelhetném, hogy csendben vagy. A morgástól tekintsünk el, az nem minősül számomra is értelmezhető kommunikációnak. Lehet, hogy Canyon képes így is kezelni, visszamorogni, visszaszűkölni, vagy a faszom sem tudja, Domino, de hiába szeretem az állatokat, számomra ez csak értelmezhetetlen zaj. - Aztán persze magasról tesz a tényre, hogy nem nézünk szembe acsargó kutyával, nem futunk el farkas elől, mi több, ha lehetséges, hátat sem fordítunk vadállatnak- mert ami szemtől szemben tündéri, tigriscsíkos nagycica, az kurvára kitépi a gerinced, ha tudja, hogy nem látod mire készül –, és felemelkedik, hogy kényelmes sétatempóban megkerülje a kanapét. Azon túl, hogy kiválasztottak levadászására képezték ki, felkészítették arra is, hogy legrosszabb esetben rendszerellenes alakváltókkal is dolga akadhat, hát megbízik a saját képességeiben. A béklyóid illetőleg. Ha szabadon flangálnál, persze más lenne a helyzet.
- Mondhatnám persze, hogy egy csomó izgalmas dolog történt, mióta elviharzottál. Igen, tudom, igazából elküldtelek, de egy szóval sem mondtam, hogy meg se állj a legközelebbi nemzeti parkig, tehát ez az egész --- Áh, mindegy is. Mármint most jöhetnék azzal, hogy ez az egész nem is az én ügyem, de magam sem értem teljesen, miért, mégis annak érzem. Részben. - Elfordul,  a komódhoz sétál – jegyzetfüzet, toll, egy könyv, egy óra –, arrébb tolja a tollat egy centivel, magában roppant jól mulat, aztán még mindig háttal folytatja. - Oké, talán értem, talán még ennyi idő után sem szoktam hozzá, hogy már nem vagy az én ügyem, mert úgy döntöttél, hogy nem akarsz az én ügyem lenni. Pont annyira szeretném tudni, miért, amennyire rettegek is az információtól. - Aztán derekát támasztja a szekrénynek és újra a szemkontaktust keresi, hiába bőszít fel vele, hiába bánt, hiába kényelmetlen ez a farkasnak, tesz rá magasról. Talán, ha elég kényelmetlen állatnak lenned, veszed a fáradságot és elküldöd a faszba. Emberi nyelven! - Ne, tudod mit? Inkább tartsd meg magadnak. Felejtsük el. Nem készültem fel rá. Nem is leszek készen rá talán soha. Jut eszembe, Canyon mesélt a kis, öhm, kalandjáról?

◉ daughter - run ● note: dom <33◉

the cracks begin to show

leon && domino

Nem ismeri meg az egykori társát. Szegény, szegény Domino fejében nem egyszerűen összekuszálódtak a dolgok, nem. Nem csomagolta a gondolatait gondosan selyempapírba, és nem kötötte át őket fényes szalaggal, mielőtt keményfából faragott, szépen csiszolt dobozba rejtette volna őket.
Éppen csak hevenyészet gödröt kapart nekik farkaskarmával, és az orra hegyével görgette be őket, hogy ne legyenek szem előtt. Hátat is fordított az emberi énjének, beásta a lyukat, és még Leon pulóverét is a vacka túlsó végében őrizgette, mintha nem akarná, hogy a múlt, az emlékek, a sok-sok vétke bemocskolja.
De most már ideje lenne magához térnie, nem?
Nem maradhat így örökké. Mi most, gyerek? Sérült? Állat?
Nem hibáztathatjátok azért, mert gyenge volt.
Ünnepelni sem ünnepelhetjük érte.
Nem ám, nem ám, nem ám.
Ha ő nincs, nem vagyunk mi sem.
Ha ő nincs, nem vagyunk mi sem.

Canyon illatának elmúltával talán csak minden egy kicsit rosszabb. Te nem vagy több mint a kincse illatának hazug utánzata – nem könnyű már megkülönböztetni, hogy melyik lehet az igazi, hogy a kincs-e a kincs, hogy te vagy a kincs, hogy soha nem is volt kincs egyáltalán –, hát felhúzott felső ajakkal morog rád, amint elhelyezkedsz vele szemben, és a szemébe nézel.
Hát nem tudod, hogy a kutyák, a farkasok fenyegetésként értelmezik, ha a szemükbe nézel? Nem szabad. Nem szabad előlük menekülni sem. Sok mindent nem szabad tenni, ha farkassal kerül szembe az ember. Még akkor sem, ha az a farkas ennyire gyenge, ennyire összetört, ennyire semmilyen.

◉ belle humble - cracks ● note: leon<333 ◉

oh, this is suicide

but you can't see the ropes

Canyon de la Cruz sosem volt igazából önzetlen, sosem volt jó testvér, vagy barát.
Canyon de la Cruznak farkas létére fogalma sem volt arról, hogyan kellene összefogdosni egy állati alakban kószáló, önmagából kifordult teremtményt, legyen az idegen vagy épp a saját ikertestvére.

A vödröt, a felmosót, a használt szivacsokat elrendezte a kamrában, a gumikesztyűket gondosan a polcra teregette, és átöltözött. A te ruháid viselte takarítás közben, összehajtva tette azokat a szennyesbe. A fertőtlenítő szaga baszta az orrát, de nem különösebben izgatta, hogy a tiédet is baszni fogja. Egy ideig csak állt, szemben veled, derekát a komódnak támasztva, elmélázva billegette ujjai közt a cigarettát, amit az író zsebéből csent el - nem szorult rá, nyilván, de valahol, egészen halványan ott irizált a papíron a kabát illatának maradványa –, aztán bosszankodva az órájára nézett, és kénytelen volt megállapítani, hogy még nincs késésben. Nem mintha feltételezte volna, hogy a férfi egy percet is csúszna a megbeszélt időponthoz képest.
Canyon de la Cruz ugyanis abban az egy dologban teljesen biztos volt, hogy Leon Krasinski inkább érkezik előbb, ha rólad van szó.

És – természetesen – ismét igaza van.
Tisztítószer szaga és édes parfüm keveréke vágja fejbe, ahogy nyílik az ajtó.
Köszönésképp ráncolja hát a homlokát, tiszta pulóverén át is érzi a mellkasára simuló tenyér melegét, bőre túl finom, az egész túl természetes, ahogy arcéléhez simul, ahogy csókot lehel a levegőbe, ahogy biztosítja róla: valamiképp – ha nem ő, hát a fogoly – meg fogja hálálni a segítséget. Sóhajt, fejét csóválja. Még ott visszhangzik fejében a játékos kuncogás, ahogy csendesen becsukja maga mögött az ajtót.
Nem mondaná, hogy nem érti. Nem keres kifogásokat, mentségeket önmagának. Nem érez szégyent, nem miattad tette, s legyen bármennyire is tükörképed a másik, valójában eszébe sem jutottál, mikor részegen a nyaka köré fonta karjait néhány évvel ezelőtt.
Azóta persze sok minden változott.
Például azt pletykálják – mindenféle idióták/kollégák/ismerősök, akik online, illetve papír-alapú szennylapok olvasásával, valamint elemzésével töltik meg a saját magánéletüket, és akik korábban a épp a ti párosotokról terjesztettek egetrengető faszságokat –, hogy újabban Kijovskival kavarsz, ami, nos, a képek miatt – rajtad, az ex-társadon, a testvéreden és az ex-társad szerint az írón (amellett, hogy olykor roppant idegesítőnek, alapvetően túl intelligensnek és túl jó megfigyelőnek tartja, hogy felüljön a kis szerepjátékotoknak) kívül  – mindenki számára egyértelmű tény.
Emellett talán az is közrejátszik, hogy a legutóbbi, viszonylag felkavaró találkozásotok óta egyszerűen képtelen nem téged látni eleven tükörképedben, szóval nem, nem vágyik semmiféle hálára, sem tőle, sem tőled.
Csak a bűntudatától, csak attól szabadulhasson meg.

Szuszogásoddal, ingerült morgással és Canyon oda nem illő kényszerességével van tele a szoba, hát gyermeki, diadalittas örömmel tölti el, ahogy kabátját a kanapé támlájára hajíthatja. Az útközben felkapott reggelit zacskóstul a dohányzóasztalra teszi és papírpoharas kávéjával a kezében, kényelmesen helyezkedik el a kanapén, éppen veled szemben, de biztos, néhány lépés távolságban.
A másik poharat az asztal középére csúsztatja – jutifalat, ha jó kislány lennél végre -, csak ezután dől otthonosan hátra.

◉ daughter - run ● note: dom <33◉

the cracks begin to show

leon && domino

Túlságosan is sokáig maradt úgy. Látjátok, nem? Mintha már nem maradt volna benne semmi emberi.
Szegény Domino. Szegény, szegény Domino. Bejárta a washingtoni erdőségek minden patakját és ösvényét. Kiismerte az avar ezernyi illatát. Friss húst evett, aztán kevésbé frisset, mézédes, napszítta tisztásokon fetrengett, amikor úgy hozta a kedve, és üvöltött a holdra, hogy egynek érezze magát a többiekkel.
Nem fogadták be, persze. Miért is tették volna?
Miért tették volna? Miért tették volna?
Farkasként sem ér többet a farkasok között, mint emberként az emberek között.
Szegény, szegény Domino.
Nem maradt benne semmi emberi.
Úgy kap a keze után, mintha bántani akarná.
Mert nem bántotta talán legutóbb is?
Mégsem kellett volna kikötöznie. Így nyerné vissza a bizalmát?
Nem ember, csak egy állat, semmi több. Mit tudna a bizalomról?
Mégis csak Canyonnak kellene itt lennie. Ő talán értene a nyelvén.
De hol van Canyon? Miért nem ő jött el érte?
Hol van Canyon?
Túlságosan is sokáig maradt úgy. Látjátok, nem?

Nem ismeri meg a tulajdon lakását. A sötétség, ami éveken keresztül jelentette az otthonos biztonságot, most idegennek és ridegnek tetszik. Fertőtlenítő szaga bántja az orrát, bár képtelen lenne nem csak megfogalmazni magában, hogy „fertőtlenítő”, még a szót sem bírná megformálni, megfelelően artikulálni. És még csak azzal sincs tisztában, hogy nem képes rá – még csak órák teltek el azóta, hogy magához tért, hogy itt van, még nem sikerült ösztönöknél, benyomásoknál és érzéseknél tovább jutnia.
Nem ismer meg téged sem. A hangok tudják, hogy ki vagy, de mintha teljesen függetlenítették volna tőle magukat, legfeljebb narrálhatják a történéseket, hatni nem hatnak rá. Amíg farkas volt, teljes csendben voltak, most pedig egyetlen szavukat sem érti. Nem ért téged sem.
Csak mered rád szilajul, álnok fény csillan a tekintetében, és időnként megmorog, ha közel akarnál menni hozzá. Félelmében korábban maga alá vizelt.
A pulóvered, amit ki tudja, hogy mikor adtál oda neki – egy másik életben, talán –, összerágcsált, szakadt rongy csupán. Az egyetlen kincse.

◉ belle humble - cracks ● note: leon<333 ◉