Önkéntelenül nyúlok az árnyékként a takarón hagyott meleged után. Kinyújtott ujjakkal simítom végig a helyedet, mintha azzal, hogy kiszálltál az ágyból, megint elveszítettelek volna – a hiányod reflexszerűen hasít belém, nem tudom, hogy ezt az ösztönt levethetem-e magamról valaha, vagy hogy egyáltalán érdemes-e levetni, hogy nem következik-e be egy újabb világégés, ami megint elszakít tőled, ezúttal már visszavonhatatlanul –, és csak ezután pillantok utánad, a bőröd alatt mozgó izmokra, a tetoválásodra, a tarkód ismerős vonalára. – Bocsánat – mondom, mert nem kellene feszegetnem a témát, én is tudom, mégis kiráz a hideg, ahogy szembefordulsz velem, Delilah tekintete pedig tükörsima csillogásként villog rám a vállad magasságából. – De – felelem erőltetett mosollyal, aztán magam is kikászálódom az ágyból, előbb csak a talpamat teszem a padlóra, aztán inkább a jobb oldalamra támaszkodva állok fel, nehogy újból felszakadjon a sebem. – Csak előbb megpróbálok lemosakodni – teszem hozzá, és csak éppen szédülök meg, amikor a hangok kórusa duruzsolni kezd. Hagyjatok most. – Leon, elképzelhető, hogy amolyan utózöngeként még ma éjszaka is átváltozol – jegyzem meg már a fürdőszoba ajtajából. – Bár a telihold asztronómiai szempontból egy óra 13 percig tart, azért vannak kilengések a mi fajtánk esetében. Nem tudnám biztosra megmondani – csúsztatok arrébb a lábammal egy vérrel áztatott, már inkább barnába forduló törölközőt. – Azért lehet, hogy megpróbálom ma egy kicsit gatyába rázni az üdülődet – toldom meg egy bizonytalan félmosollyal.
Nem hiszel bennem. Nem hiszek benned. A könnyeidtől foltos a nadrágom, gépies mozdulattal szűröm át ujjaim közt tincseid. Valami történik a kijelzőn, a tv-ből szökő fény szétfolyik a padlón, és várom, hogy áthidalja a sötétséget, hogy nekünk is adjon magából, hogy megint legyen bennünk élet, de tompán foszlik szét a szőnyeg rojtjain. Valami történik a kijelzőn, de ahelyett, hogy felfognám az eseményeket, villogó kék-vörös lápák ragyogását, szirénaszót, monoton, tárgyilagos beszámolót, tarkód, füled helyett mintha a tekinteted látnám, az üveges tekinteted tükre mosná át az eseményeket. Nem értelek, mert nem hiszek benned, nem hiszem, hogy valaha kimászol a lázadás futóhomokjából, nem hiszem, hogy valaha egy lapra kerülünk. Érzem, ahogy megmozdulnak az izmok az arcomban, a nyelvem szárazan válik le a szájpadlásomról, a szó ott kocog a fogaimon, hang mégsem hagyja el az ajkaim, mert nem tudom, mit mondhatnék. Jó így, tudod, jó lenne így, Delilah, biztonságban tudnálak téged, biztonságban a családunk, ha nem erőltetnéd most. Csak csendben kellene maradnod, csak tűrni, mint mindnyájunknak. - Én nem tudok így élni. - Én sem. De ebbe kettőnk közül csak te fogsz belehalni.
- Ott volt, mert ott kellett lennie. - Nem akarok beszélni róla, és amikor legutóbb nem akartam a gondolataim rekedt duruzsolásába fojtani a körénk telepedett csendet, akkor megcsókoltalak. Először ebben a rohadt életben, és nem olyan volt, mint terveztem. Hiába volt szabad. - A történtek egy részére nem emlékszem, az előzményeket nem sikerült elfelejtenem. Hitt benne, hogy felszabadíthatják a várost. Korábban kezdődött. - Ó, ha látna. Önkéntelen nézek az ablak felé, üveges tekinteted tükre átmossa az eseményeket, kaparja a a gerincem, lúdbőrt simít az alkaromra, az oldalamra csúszik a tenyerem, a seb emléke puha, rózsaszín domb, barna porként pereg vérem az egyiptomi pamut lepedőre. Lassan emelkedem fel, pedig már alig esik nehezemre. Néhány lépés csak elérnem az üvegfalig. Karjaim összefonom, ahogy feléd fordulok, lapockáim támasztom a tükröződő felületnek. Oldalra billenő fejjel, félig eresztett szemhéjaim alól fürkészlek. - Nem vagy éhes?
Hallgatlak, és persze félig ott van bennem az inger, hogy rosszul, mit rosszul, átkozottul, pokolian érezzem magam, de közben nem tudok eltekinteni tőled. Az éjszakai közvilágítás fényében látlak magam előtt az anyósülésen. Zimankós reggeleken látlak, ahogy a kormányba kapaszkodsz, miközben látszik a leheleted, mert megint azt a járőrautót kaptuk ki, amelyikben nincs fűtés. Cigivel a kezedben látlak, miközben a ház tövében vársz rám, és kiröhögsz, amiért rókáztam egy hulla miatt. Kávéval a kezedben látlak, miközben a ház tövében vársz rám, és egyikünk sem szólal meg, mert mindketten rókáztunk, de mivel a holttest pár órával korábban még gyerek volt, nem bírunk röhögni. Izzadtan látlak a fizikai felmérő után, és meg kell kapaszkodnom valamiben, hogy ne vonzzon magával az illatod, te meg megint kiröhögsz, mert azt hiszed, a testmozgást kottyant meg nekem. És most itt vagy. És ahogy kinyúlok, megérinthetlek. És szabad. És nem bűnös, nem tilalmas, csak a tükörszemű feleséged bámul bennünket az ablak túloldaláról, de ő is túlságosan messzi, túlságosan távoli ahhoz, hogy valós akadályt jelenthessen. Ahogy lebontod a fájdalmam elszarusodott bőrét, végül nem marad alatta más, csak az, hogy elvesztegettem nyolc évet ehelyett. – Már csak egyvalamit nem értek – mondom aztán. Bár örülök, hogy őszinte voltál velem, a gyerektéma nem mozgat meg bennem semmit, és valahogy igenis megkönnyebbülés tudni, hogy nem a szeretett, imádott, piedesztálra emelt feleségedet marcangoltam szét. – Mit keresett abban az épületben a leszámolás napján? Mi keresnivalója lehetett ott? Szeretnék rákérdezni, hogy köze van-e ahhoz, hogy begyűjtő vagy, de azt hiszem, ezt a témát érdemesebb nem feszegetni, leginkább mindkettőnk érdekében. Pedig megkérdezném, hogy problémát fog-e jelenteni a jövőben, hogy vérfarkas vagy, megkérdezném, hogy miként keveredtél bele, megkérdezném, hogy-- Sok mindent megkérdeznék, amit az elmúlt nyolc évben nem kérdezhettem meg.
Elküldésének ideje -- Szomb. Dec. 12, 2020 6:49 am
I can't get you out ,
OUT OF MY HEAD
Sokkal könnyebb lenne, ha nem akarnád minden áron a válladon viselni a terhét, ha nem akarnál mindenképpen vezekelni, valamiért, amiért nyolc éve vezekelsz. Tudom persze én is, hogy a dolgok nem így működnek, hogy magam is évekig vezekeltem – ha nem azt teszem még most is – valamiért, amihez semmi közöm nem volt, mert a lelkiismeretem azt szajkózta, megérdemlem. Te viszont képtelen vagy elvonatkoztatni, hogy benned valami végérvényesen eltört, te nem lehetsz jó ember, hogy nem hibázhatsz, és nem érted, hogy hiba nem csak egy elvétett lépcsőfok, egy rosszul kiválasztott munkahely lehet, hanem az a baleset is, amiben szándékaid ellenére elveszed valaki más életét. - Terápiára jártunk, belementem, mert nem akartam kudarcot vallani, de eleve halálraítélt vállalkozás volt, semmire nem mentünk vele. - Aztán csak elég erőt gyűjtök ahhoz, hogy felé forduljak, a kezem mozdul, de bármennyire is szeretnék, nem nyúlok a bokád felé, mert hirtelen nem tűnik helyesnek. Félre nem értsd, ennél az egésznél helyesebb, és természetesebb dologban talán még sosem volt részem, a helyzet mégis megakadályozza, hogy megérintselek, bármekkora megnyugvást is nyújtana. A lepedőre tenyerelek inkább. - Én nem akartam. Delilah szentül hitt benne, hogy egy gyerek megváltoztatná a dolgokat, akkor nem futhatnánk el a problémák elől, miatta meg kellene oldani mindent, de nem hiszek benne, hogy ha eleve menekülnél, akkor segíthetne valami, ami akaratod ellenére tart vissza. Annak a gyereknek pokol lett volna az élet. - Ő valamiért hitt az elképzelésben, a csatlakozási pont, a közös érdeklődés világmegváltó erejében. Gyanúsan boldog volt aztán a válásunk után azzal a másikkal, amikor az orrom alá tolta a papírokat, sokkal jobban nézett ki, mint amikor megegyeztünk, hogy nem csináljuk tovább, mert én egy seggfej vagyok. (Mit tehettem volna, rábólintottam, hogy gyorsabban szabaduljak.) - Azt mondják, hogy halottról jót vagy semmit, és ezt valahol jogosnak érzem, hiszen nem tudja megvédeni magát, de… - Te azt képzeled, hogy szent volt, a szemedben a halál mártírrá tette, onnantól, hogy megtisztult a vég keresztségében, képtelen vagy látni. ó, igen, tettél szörnyűségesebb dolgokat, de fogalmad sincs, ő miket követett annak a szervezetnek a nevében, aminek a szellemiségével nem is képes teljesen azonosulni. Ha valamiért vezekelnetek kell, az nem a kibaszott válása, és a közel sem tökéletes ex-felesége. - Nem akarom magam mentegetni azzal, hogy őt tüntetem fel rossznak, mindketten megdolgoztunk ezért. Mi ketten, Delilah és én. - Te mindezekhez képest jelentételen porszem voltál a gépezetben. Még ha a fejünkben élő szellem az ellenkezőjét is állítja.
Türelmesen várok, hogy megszólalj. Mert türelmes leszek, mert megértő leszek, mert figyelmes leszek, mert ha – ismétlem, ha – ebből az üvegkalitkába zárt dimenzióból kilépve van jövőnk, akkor a jövőnk egy részét vezekeléssel kell töltenem. Sokkal könnyebb lenne ez az egész, ha valóban felkerestem volna azt a boszorkányt, és visszavitettem volna magam nyolc évvel korábbra, már ha ez egyáltalán tényleg lehetséges, ha nemcsak egy álmot kaptam volna a lakásom sötét, saját bűzömtől lucskos homályába. Abban a két évben szándékosan szinte mindennap beléd rúgtam: csipkelődtem, beégettelek, kínos helyzetbe hoztalak, hülyét csináltam belőled. A probléma azokkal a dolgokkal van, amiket nem szánt szándékkal tettem, az elmúlt nyolc évvel. De kategorikusan nemet mondtál arra, hogy megpróbáljuk ott és akkor, én pedig árulásnak érezném, ha nélküled tekerném vissza az idő kerekét. Most már itt kell megpróbálni, éppen csak-- Éppen csak kibaszottul nehéz. Hát még neked mennyire rohadt nehéz lehet. Aztán felnézek rád, hirtelenjében nem értem, hogy jön ide Canyon, bár igazából az lenne a meglepő, ha az életem bármely szegmense mentesíthető lenne tőle. Lesiklik a pillantásom a mellkasodra, de valójában inkább csak üveges tekintettel hallgatom, amit mondasz, és próbálom kisilabizálni, hogy mire szeretnél vele kilyukadni, de azok alapján, amiket mondasz, esélyem sem lett volna arra, hogy magamtól rájöjjek. Mindenesetre nem vagyok messze attól, hogy könnybe lábadjon a szemem Canyon gondoskodásától és attól, hogy nem tud olyat tenni az életében, amitől ne érezném magam egyszerre a világ legszarabb és leghálásabb ikertestvérének. Megdörzsölöm az orromat, és már-már szinte mosolyogva mondanék valamit – tulajdonképpen magam sem tudom, hogy mit, de igazából teljesen mindegy is, mert amint ledobod az atombombát, radioaktív villanással söpör ki a tudatomból minden mást. Önkéntelenül is az ablakra pillantok, és csak azt látom, hogy az ökle az üveghez tapad, a szája pedig lehetetlenül nagyra nyílik, miközben némán üvölti a fájdalmát kettőnkre. Nagyot nyelek. – Annyira sajnálom – mondom aztán, talán inkább neki, mint neked. – Tudom, hogy terápiára jártatok, akármennyire is akartad titkolni. Az őrsön semmi sem maradhatott titokban, Dylan említette Ramíreznek, ő meg aztán-- Nem is számít igazán – teszem aztán hozzá, és jobb híján újra a sebemre pillantok. Ahogy felemelem a tenyeremet, realizálom, hogy már nem vérzik, mégsincs erőm ahhoz, hogy összekanalazzam magam, és kimenjek mosakodni. Nincs itt sem a helye, sem az ideje. – De ez... Semmivel sem... – Lassan csóválom a fejemet. Tudod, hogy mit akarok mondani. Tudom, hogy felesleges kimondanom. Nem mentegethetem magam azzal, hogy így, hogy válófélben voltatok, hogy megromlott a házasságotok, megúszhatom lelkiismeret-furdalás nélkül a halálát. – Te nem akartál gyereket? – Inkább továbbgörgetem a sztorit.
Úgy szegezem a tekintetem takarón szertekúszó tincseidre míg beszélsz – éjfekete kígyók, valami bennem várja, hogy a kezembe marjanak, miközben valójában a félelem marja magát a torkomra –, mintha erősen kellene koncentrálnom, hogy ne sírjam el magam. Nem mintha holmi férfiúi büszkeségbe kapaszkodnék, a méltóságom valahol a városban hagytam, túl nehéz lett volna vele együtt lépni át ebbe a másik életbe, nem, de valami azt szajkózza kéretlenül, hogy túléltem az első próbát, ideje összeszednem a romjaim, ideje ismét erősnek lennem. Talán korai még. - Nem hiszem, hogy új lesz, amit mondani fogok: Canyon remekül ért a szarkavaráshoz, de még jobban ahhoz, hogy az emberekbe lásson. - Úgy szólalok meg, hogy annak látszólag semmi köze a mondandódhoz, a túl nagy, túl tolakodó üvegfelület felé el-elkalandozó tekintetedhez. Nem hiszem, hogy azt gondolnád, nem figyeltem, azt annál inkább, hogy terelek, és bevallom, nem is tévednél nagyot. Fecsegek, jár a szám, ennyi erővel beszélhetnék az előző műszakban történtekről, átrághatnánk, mit kell végül legépelni a jelentésünkbe, kinek a balfaszsága miatt tört be az egyik első lámpa, melyik golyó kapta el a visszapillantó tükröt a vállam helyett. És miért tehetek erről is én, mert a visszapillantó tükör értékes, és amúgy nem tud meggyógyulni. A vállam bezzeg! - Összefutottak néhányszor Delilah-val a kapitányság előtt, és nem igyekezett különösebben, hogy tisztázza a kilétét, ellenben roppant kedélyesen elcsevegett vele a nevedben, csakhogy meg sem próbált, öhm, visszavenni magából. Mintha szent küldetésének tekintette volna, hogy felkavarja benne a marcangoló féltékenységet. - Nem kértem számon, és nem akartalak terhelni vele, nem akartam, hogy ezt is magadra vedd, és valahol már bánom, hogy most mégis magadra fogod. Vagy rá. Pedig valójában nem tehet semmiről, szóval ez talán nem a megfelelő történet, hogy rendet tegyek benned. Felemelkedem inkább az ágyról, végre a tükröződő felület felé fordulok, és csak a sötétség néz vissza rám. Hát kurvára igyekszem nem elhúzni a szám, mielőtt a földön heverő albumra szegezném a pillantásom. - Lényeg a lényeg, hogy a marcangoló féltékenység már előtte is ott volt, már akkor is kínozta, és rajta keresztül engem is, amikor jóformán még nem is tudott rólad. Akkor a saját asszisztensére fújt, aki túl kedvesen mosolygott rám, mielőtt szólt volna neki, hogy keresem. Aztán a pénztárosra, akivel váltottam két túl vicces mondatot. Szerinte én mindenkivel flörtöltem, és el sem tudta képzelni, hogy ez alól épp te lennél kivétel. - Egy ideig persze igyekeztem bizonygatni, hogy téved. A méltóságom akkoriban a kocsiban tároltam, a csomagtartóban, és sosem vittem haza. Lehajolok és visszacsúsztatom a bordó kötésű könyvet a polcra. Majd később kivisszük az erdőbe. Eh. - A testvéred valószínűleg a maga elbaszott módján megpróbált adni nekünk egy esélyt, és egészen addig nem esett le, míg el nem tűntél, és el nem kezdett részegen a nyakamba csimpaszkodva a hogylétedről tájékoztatni. Ezt sem vettem zokon, mert bőven több volt, mint a semmi. - És nem, arról egy kurva szót nem szólt, hogy hangokat hallasz. Nem hibáztatom, nem lett volna túlságosan imponáló. Az ágy végére ereszkedem, a térdeimre könyökölök, és nem tudom, hogy folytassam-e, hogy hordjak össze még több hülyeséget, hátha akkor nem kell foglalkoznom azokkal a dolgokkal, amiket mondtál, mintha jelentéktelen csacskaságokkal próbálnám elterelni a figyelmed a problémákról, ahogyan régen. Mintha ezzel megnyugtathatnálak, mintha félretehetnénk a nehézségeket, míg mindketten elég erősek nem leszünk, hogy szembenézzünk velük, mintha --- - Gyereket akart. - Delilah-nak egy idő után egyszerűen meg sem próbáltam segíteni. Valószínűleg ezért süt keserű vád az éjfekete üvegfelületen tükröződő tekintetéből.
Visszatapasztom a tenyeremet az oldalamon éktelenkedő sebre, mintha az gátat szabhatna mindannak a mocsoknak, ami most ki fog szivárogni belőlem. Mintha tiszta, átlátszó vízbe csepegtetnénk a vért: elsőre csak graffitimintát fest bele, aztán az egészet beszennyezi. Valószínűleg ez az egész így fogja beszennyezni ezt a kis zsebdimenziót, a külön kis hógömbvilágunkat, amit még csak most kaptunk, és minket magunkat is. Vagy hát, legalábbis téged. Én sosem voltam tiszta. Anyánk is megmondta. Megnedvesítem a vérveszteségtől száraz és sápadt ajkamat, egy pillanattal tovább tartom a fogaim között, hogy fájjon, hogy az éles csípés magamhoz térítsen, hogy ne tántoríthasson el a célomtól, hogy színt tudjak vallani, hogy legyen mibe kapaszkodnom, amikor majd azt mondod, hogy őrült vagyok. Hogy nem vagyok normális. Hogy vissza az egészet. Hogy tűnjek el innen és az életedből egyaránt. – Nyolc éve – mondom aztán, a szavak súlytalanul bucskáznak ki a számon, végig az államon és a nyakamon, mintha végig akarnának folyni a tiszta lepedőn. Bárcsak visszafordulhatnának a mellem és a hasam vonalán, hogy visszaszivárogjanak a sebembe, és a métely örök körfogásaként ott maradhassanak bennem; bárcsak visszaszívhatnám az egészet, hogy ne kelljen bevallanom soha. – Vagyis – rád rebben a tekintetem, aztán vissza a lepedőre –, vagyis nyolc éve más kezdődött. Miután megtörtént az, amiről korábban beszéltünk – nem merek rád nézni, mert nem gondolom, hogy felkészülhetsz arra, amit mondani fogok, és nem akarom tudni, hogy ha összerándul az arcod, inkább ne lássam, ne lássam, ahogy undorodsz tőlem, ne lássam rajtad a csalódottságot, mert elég volt akkor is –, volt egy idegösszeomlásom, ez nyilvánvalóan világos volt, még ha az okaival nem is voltál pontosan tisztában. Pedig annyi mindent kérdeznék azzal az időszakkal kapcsolatban. Mikor vetted észre, hogy Canyon parádézik helyettem? Hiányoztam? Aggódtál értem? Önző dolog, hogy arra vágyom, hogy igen, annak ellenére, hogy elvettem tőled a feleségedet? – Egy ideig próbálkoztam a terápiával, vagyis Canyon próbálkozott vele. Elrángatott az ülésekre, a váróban várt rám, hogy ne lógjak meg korábban, hazavitt, mint egy gyereket. Kiváltotta a gyógyszereimet, belém diktálta őket, de volt, amit a gyógyszerek sem tudtak elnyomni, mert... Sebtapasz. Sebtapasz, amit le kell rántani. Delilah-ra pillantok, ahogy tükörszemmel bámul az ablak túloldaláról. – Hangokat kezdtem hallani. Az orvosom szerint ez egy fajta pszichózis, valószínűleg a PTSD váltotta ki, skizofréniaszerű tüneteket produkáltam. Produkálok. – Pontosítok. Teljes átláthatóság. Világítson át, Krasinski nyomozó. Vagyis most már csak Krasinski biztos úr, igaz? – Bár a gyógyszereket továbbra is szedtem... Már amennyire, össze-vissza, kicsit... Megrázom a fejemet. Koncentrálj, Domino. – Elfogyott az erőm. Már nem bírtam többet elmenni az orvoshoz. Nem beszélhettem neki Delilah halálának pontos körülményeiről, hiszen Bastien egész más narratívát kanyarított az események köré. Hogy dolgozhatnék fel úgy egy traumát egy szakember segítségével, hogy nem játszhatok nyílt lapokkal a szakember előtt? Hiába a titoktartási kötelezettsége, ennek híre ment volna. Nem bírtam a nyomást. Egyszerűbb volt bezárkózni, egyszerűbb volt vegetálni. – Nem volt egyszerű. Szenvedtem. Elvesztettem nyolc évet az életemből. De nem sajnáltathatom magam, ugye? Végül is még élek. Delilah tükörszeme ezt üzeni az ablaküveg túloldaláról. – Ő akkor szólt hozzám először, amikor... Mikor is? – Elbizonytalanodom. – Amikor... Amikor felébredtél a kórházban, és azt mondtam, hogy melletted leszek. És mióta itt vagyunk, azóta senki mást nem hallok, csak őt, mi több... Ernyedten emelem a kezemet az ablak felé, de félek tőle, hogy te csak minket, kettőnket fogsz látni, ahogy sápadt tükörképünk kibámul a késő délutánba. – Most is figyel bennünket.
Van valami kellemetlen, alig érezhető, valami kaparászás, vagy neszezés, valami furcsa, amikor a betegség kezdetén még nem fáj a torkod, mégis érzed, hogy baj lesz, érzed, hogy meg fog történni, hogy valami úgyis elcsesződik, hogy igenis fájni fog, és a szaglóhámod elveszíti az érzékelés képességét, és ködös lesz a tudatod a teljes létezésedre telepedett tompaságtól. Sosem gondoltam ránk így. Nem jutottam tovább a mi lenne ha első lépéseinél, nem képzeltem el a jóban-rosszbant veled, ha már kénytelen voltam újratanulni a járást, a lélegzést, a gondolkodást, az evést, a beszédet, az életet nélküled. Valahol mélyen elfogadtam, azt hiszem, hogy nekem nem jár több, hogy egyszer már fogadalmat tettem, aztán hagytam elmúlni, és még csak nem is azért, mert úgy gondoltam, majd újra fogadalmat teszek valakinek. Hiába voltál ott, hiába volt teljesen egyértelmű, hiába volt végtelenül természetes, nem azért választottam ezt az utat, mert valaha is eszembe jutott volna, hogy több lehet köztünk annál, ami volt. A semminél, tulajdonképpen. És most ott kaparász, mert soha nem jutottam tovább a mi lenne, ha első lépéseinél, és nincs válaszom arra, hogyan tovább. Talán nem is kell, hogy legyen, talán igazad van, talán jár nekünk a csend, jár nekünk távol lenni a címkéktől, a kérdésektől, tulajdonképpen mindenkitől ebben az idillinek messziről sem nevezhető, de mégiscsak légmentesen záródó burokban, ahol néha sötét van, néha világos, de mégiscsak úgy tetszik, hogy megállt az idő. Csak ne lenne ott az a valami, az a kellemetlen, kaparászó --- - Az. - Anélkül válaszolom, hogy újfent odanéznék. Pont annyi érzelem kapcsol hozzá, amennyi az esküvőnk emlékéhez magához, semmi kedvem most vele foglalkozni. Meglehet fel kellene állnom, meglehet, vissza kellene tennem a polcra meglehet el kellene égetned nem, azt hiszem, elég lenne visszatennem a helyére. Vagy szét is téphetnéd. Ahogy aztán cafatokra marcangoljuk az összes gondolatot, ami ahhoz a korábbi élethez köt, ugye? - Mikor kezdődött? - És pont olyan lazán kérdezem, mintha afelől érdeklődnék, elállt-e már odaint az eső. Tulajdonképpen a hetekkel ezelőtti vallomásaid fényében jogosnak érzem az érdeklődést. Az már más lapra tartozik, hogy azokról a vallomásokról kellemetlen, kaparászás tényleg kedvem lenne megfeledkezni. Azt mondta, szeret. Mintha az megoldhatna bármit.
Elküldésének ideje -- Szomb. Nov. 14, 2020 5:36 pm
time listens to none
and there is nowhere to run
Máris fázom, ahogy elengedsz, de én magam is érzem, hogy az elmúlt néhány nap – két hét? volt egyáltalán két hét? – túlságosan is tömény volt, akárcsak egy túltelített oldat. Az egész életem a feje tetejére állt, ahogy a tiéd is, és nem tudom, hogy van-e jogom kérni – már-már követelésnek érezném –, hogy még kapaszkodjunk ebbe a limbusba, ami kialakult, és legyünk együtt, és tegyünk úgy, mintha kialakult volna a világnak egy külön a mi számunkra kitalált kis dimenziója, amiben igenis szerethetlek, és nemcsak úgy távolról, nemcsak úgy a saját fejemben, nemcsak úgy elbaszottan, hanem konkrétan, fizikailag és szellemileg egyaránt. Velem ez már egyszer megtörtént, amikor belekeveredtem abba a mélységes mély kútba, amelyből még mindig nem másztam ki ugyan, de már jó iramban kapaszkodom felfelé a falát alkotó téglákon. Megtörtént veled is, csak másként, mert te felnőttként viselted, gondolom – bár nem mertelek még faggatni az elmúlt nyolc évedről, azért az alapján, amit láttam, te nem kushadtál a sarokban, mint egy megvert kutya, hanem legalább csináltál valamit. Az már más kérdés, hogy ez a valami nevezhető-e életnek. Még a könyv puffanásának a hatása alatt vagyok, nyilvánvalóan ezért nem rezzenek össze az „ismét” szó hallatán. Rád szökken a tekintetem, elidőzik az összefont karodon – volt idő, amikor azt hittem, hogy unalomig ismerem minden mozdulatodat, minden pózodat, most viszont úgy legeltetem rajtad a szememet, mintha megint csak először látnálak –, és az én szám is remegve mosolyra húzódik, ahogy a félszeg, kihívónak szánt vigyorodat regisztrálom. – Két év kevés volt hozzá, hogy megunjalak. Nyolc kevés ahhoz, hogy kiverjem a fejemből azt a két évet. Szerintem még van pár éved, mielőtt rád unnék – mondom, és hullámzik alattam az ágy, ahogy a szélére ülsz. Ahogy vörös tenyérnyomattal pecsételed a lepedőt, én szinkronban emelem meg a saját tenyeremet, hogy megint rácsodálkozzak a véremre. A szám széle megrándul, a mosolynak már semmi nyoma. – Az az esküvői albumotok, ugye? – Anélkül kérdezem, hogy újra ránéznék, mert egyszerűen nem merek, de mielőtt válaszolhatnál, már nyitom a számat, és szerencsére beszélni is kezdek, mielőtt tudomásul vehetném a tényt, hogy az ablaküvegről megint Delilah bámul vissza rám, és visszakozhatnék. – Bár semmi kétségem nincs afelől, hogy terápiára szorulnék, azt hiszem, most kivételesen ennél többről van szó. Szerintem a feleséged szelleme kísért... engem. – Minket. Ez lenne a helyes kifejezés, bár minden bizonnyal a könyv puffanásáig te nem láttad a nyomát, az én számból pedig nyilván úgy hangzik az egész, mintha mintegy mellékesen azt közöltem volna, hogy nem ártana lassan ennünk valamit. Delilah pupillája tükörfelület az ablak túloldalán.
Elküldésének ideje -- Szomb. Nov. 07, 2020 4:57 pm
I can't get you out ,
OUT OF MY HEAD
A fátyolos mosolyodba kapaszkodom. Az ajtófélfát el is engedhetem, noha megszédülök, kénytelen vagyok lezárni a szemeim, és megcsóválni a fejem, amint a nyakam köré fonod a karjaid, amint a hajad, a bőröd, a csuklódban lüktető verőér, a vállad túl közel kerül az arcomhoz, túl sok, de pont annyira kevés, hogy önkéntelen hajoljak előre, simítsam a tenyerem a térdhajlatodba, és vegyelek az ölembe, mert valamit muszáj csinálnom, muszáj gondoskodnom, muszáj támogatnom, muszáj úgy viselkednem, mintha mi sem történt volna, mert egyébként nem bírnám, egyébként a mosdóra ültetnélek fel ahelyett, hogy könnyű léptekkel – mi ez ahhoz képest, hogy jóformán felkúsztam az emeletre – vinnélek a szobáig, és sápadt mosollyal fektetnélek az ágyra mit sem törődve olyan szarságokkal, hogy összevérzed az egyiptomi pamutot. Csak ekkor ver visszhangot a megjegyzésed – miután eltávolodtam, miután hátat fordítottam, hogy helyetted a levegő bántó hűvöse simuljon a mellkasomra –, és legszívesebben kérdőre vonnálak, legszívesebben megérdeklődném, mire gondolsz, mi változott csakhogy érzem. Tudom, anélkül tudom, hogy mondanád, hogy mondanám, de nem tudok ellene tenni, és nem tudom, mi lesz, mert igazából most sem tudom, mi van. A szekrényből grafitszürke melegítőt veszek elő, a véremmel áztatott takarót hanyagul hagyom a földre rogyni, mielőtt felrángatnám a nadrágot. Összerándulok ugyan a könyv puffanására, pulzusom máris lassul, amint láthatom is a zaj forrását. Elhúzom a szám. - Nem hinném, hogy neked, a lelkiismeretednek és a küldetéstudatodnak kielégítő lenne ismét elbújni minden és mindenki elől. - Szakítom el tekintetem a kötet gerincéről és terelem át rád. A mellkasom előtt fonom össze karjaimat, hátam a beépített szekrénynek döntöm. Mintha millió és millió hangya zsizsegne az oldalamban. Kihívó vigyort erőltetnék az arcomra, miközben ráérősen veszem szemügyre a zúzódásaid, de végül csak félszegre sikerül. - Egyébként is hamar megunnál. - Megvonom a vállam, mielőtt ellökném magam a bútortól, aztán pár ráérős lépést követően leülnék melléd, az ágy szélére. A hátad mögött támaszkodom meg, miután felkönyökölsz – vörös, szakadt tenyérlenyomattal pecsételem a hófehér lepedőt, de ennél kevésbé nem is érdekelhetne –, közel, hogy oldalam a csípőd súrolja, alig-alig, épp csak annyira, hogy még vadabb kergetőzésbe fogjanak a kibaszott hangyák, és nekem már semmi kedvem ne legyen a kérdésedre gondolatot pazarolni. Csak szusszanok keserű nevetés helyett. Lehajtom, megcsóválom a fejem. - Hallgatlak. És közben azért engedelmesen összerándul a gyomrom.
– Ne csigázz, Leon – dünnyögöm rekedten, még egy nyamvadt mosolyt is kipréselek magamból, csak hogy érezd, nincs itt az ideje a cliffhangereknek, azt akarom, AKAROM hallani, hogy jól vagy, hogy végre legalább egyetlen terhet letehessek ide, a fürdőszoba küszöbére, vagy ha ott nagyon útban van, akkor a kagyló alá, és azt mondhassam önmagamnak, a hangoknak, Delilah-nak, Baszódj meg. hogy igen, ezzel többé nem kell foglalkoznunk, emiatt többé nem kell fájnia a fejünknek, most már elengedhetjük magunkat, mert egyvalamit végre kihúzhatunk a vétkeink végeláthatatlan listájáról. Aztán azt mondod, hogy életben vagy, és bár valami mélyen bennem önkéntelenül is összerándul, kénytelen vagyok beismerni magamnak, hogy igazából ezzel is beérem. Maradjunk annyiban, hogy még csak ceruzával satírozom ki ezt a tételt, aztán majd, ha véglegesnek bizonyul az életben maradásod, és egy ponton ki tudod mondani, hogy jól vagy, akkor kihúzom tollal is, jó? – De, jó hír – mondom, a fátyolos mosolyom valamennyire állandósul az arcomon, és biccentek a felajánlásra, talán neked is jobb így, hogy helyreállt a világ rendje, és megint te támogatsz engem, annak ellenére is, hogy mit tettem veled. Nem hagyom, hogy egyedül küzdj, ahogy felém nyúlsz, én a nyakadba kapaszkodom, a tested melegére reagál a bennem élő fenevad, és mintha éppen csak ennyi kellett volna, hogy triggerelje a gyógyulást, valami máris vakító fehérséggel kezd fájni az oldalamban. A nyakad és a vállad közti hajlatba fúrom az arcomat, hogy ne nyögjek fel, és ahogy beszívom az illatodat-- – Megváltoztál – súgom önkéntelenül a bőrödre, mert csokoládét érzek, csokoládéból is a legfeketébbet, mellette pedig valami csípőset, amiről nem tudom eldönteni, hogy Cayenne-bors vagy csilipaprika-e, de égeti a nyelvem hegyét, és forralja a véremet, ami mellett a halvány, alig érezhető fegyverolajszag gyakorlatilag csak olaj a tűzre. Tűz. Igen, lángol az illatod, nekem pedig bronzaranyba öltözik a tekintetem, ahogy rád szegezem, és érzem, hogy könnybe lábad a szemem, mert itt vagy, és erős vagy, és már most erősebb vagy, mint én, és helyreállt a világ rendje. Hagyom, hogy az ágyba fektess, Összevérzed, összevérzed az egyiptomi pamutot, együtt választottuk a nászutunkat követően. az ép oldalamra fekszem, és máris fázom, amint nem érsz hozzám. – Mi lesz velünk, Leon? – Mert nem, nekem nem elég, hogy kipipálhatok egy problémát, máris bele kell lovallnom magam a következőbe. Élünk, szóval most már nem aggódhatunk a halál közvetlen fenyegetése miatt, ugorjunk a következő gondra! – Visszamegyünk a rendőrségre? Megszökünk? Itt maradunk örökre? Mintegy válasz gyanánt esik le egy bíbor kötésű könyv a könyvespolc második polcáról. – Azt hiszem, mondanom kell valamit – könyökölök fel, és csak nagyon remélem, hogy az a könyv nem az, aminek innen látom.
Elküldésének ideje -- Szer. Okt. 07, 2020 12:58 pm
I can't get you out ,
OUT OF MY HEAD
Persze, akár tehetnék is valamit. Persze, akár segíthetnék, de valójában csak akkor igazolódik be a gyanúm, ami már a nappaliban is kaparászta a koponyám belső falát valahol a homlokom környékén, aztán azon a ponton, ahol a gerincem csatlakozik, míg bele nem hasított a halántékomba a fájdalom, és nem maradt erőm a gyanúmra koncentrálni, nem marad erőm reménykedni, csak rettegni. Tőled, de legalábbis attól, amivé lehettél volna.
Mármint félre ne értsd, nagylány vagy, tudsz vigyázni magadra, én meg csak egy túlfejlett és zabolázatlan farkaskölyök, aligha lennék képes – vicces, az elvekkel, erkölcsökkel, az érzelmeimmel nem is jövök, mintha máris beletörődtem volna, hogy ez most már mindig így lesz, az emberségemnek búcsút is inthetek – olyasmit tenni veled, amit nem élnél túl, mégis aggódom, hogy olyat követtem el, amit éppen csak kiheverhetsz. Nem is kell nagyot tévednem, pedig ezúttal bármit odaadnék, hogy megszabaduljak az igazamtól.
- A körülményekhez képest? - Felvonom a szemöldököm, de alig egyetlen pillanatra - több felesleges pazarlása volna az olyan kevés energiának -, és lejjebb engedem az oldalamra halmozott, vérrel átitatott takarót, mintegy válasz gyanánt. Na, nem mintha azt várnám, hogy sajnálj, hogy az én sebem is összeöltsd, hogy ápolj, sőt, visszahúzom a takarót, úgy rögzítem a derekamon, mintha törölköző volna, és jobbom az ajtófélfán pihentetve – biztonsági megfontolás – lépek egy fél lépéssel közelebb hozzád, hiszen, ha nem volna elég önmagában a te látványod, hát fürdőszobáé megerősítené a félelmeim. - Életben. Ahogy elnézlek, nem vagyok biztos benne, hogy ez jó hír. - Rekedt a hangom, elhúzom a szám. Nem válaszolod meg a fel sem tett kérdésem, nekem viszont nincs kedvem tovább firtatni, majd szembesítelek vele, ha összeszedted magam, én pedig a bátorságomat. - Elkísérlek az ágyig. - Tudnom kellene, hogyan tovább. Talán van erre megoldás, talán segíthetnék valahogy, noha te sem segíthettél rajtam a farkasmérgen, de hátha van valami, hátha akad, hátha --- Annyira szeretnék, mert rettenetesen sajnálom. Pedig örülnöm kellene, örülnünk kellene, nem? Hiszen még itt vagyok. Visszakozni túl késő. A tervezettnél jóval félszegebben nyúlok először csak balommal a derekad felé, gondosan kerülve a sebeid.
Elküldésének ideje -- Vas. Szept. 27, 2020 3:29 pm
time listens to none
and there is nowhere to run
Domino. Szóval ezt játsszuk még egy ideig? A résnyire szűkült tekintetemből szerintem kiolvashatod, hogy nem válaszolok rá egy újabb Leont, de szerencsére nem is szükséges, mert a második Dominóból egyszerűen bazmeg lesz, ezzel pedig úgy érzem, együtt tudok élni. Azt persze látom rajtad, hogy nem tudod, mit mondhatnál, ez eddig rendben is van, de most már eljuthatnánk odáig, hogy tegyél valamit. Nem. Nem volna szabad önzőnek lennem – hallod, Canyon? –, nem, mielőtt szikrákat szórna a tekintetem – amolyan kis lagymatag, alig pislákoló szikrákat, mert erőteljes, pezsgő szikrákhoz most egyáltalán nincs erőm –, előbb kénytelen vagyok lusta pillantásokkal felmérni, hogy egyáltalán képes vagy-e arra, hogy segíts, vagy csak a halálodat napoltuk el pár órával, és most feláldozod magad értem – valamilyen szempontból még egyszer. Nyitom a számat, de nem jön ki rajta hang, száraz nyelvvel nyalom végig a száraz ajkamat, mintha attól jobb lenne, aztán összeszorítom a szemhéjamat, hátha képes leszek megszólalni, hogyha nem kell egyszerre néznem, hallanom és éreznem is. – Hogy vagy? – Tessék, ez jó, ez jó kezdés, a hősiestől még persze baromira messze áll, de legalább már valamivel kevésbé önző, a szememet is kinyitom, legalábbis félig, igyekszem megnyerő és bizalomgerjesztő benyomást tenni – félhullaként biztos menni fog!, nem, amúgy annyira nem hiszem, hogy rosszul állna a szénám, minden bizonnyal csak túldramatizálom, mint ahogy elég sok mindent dramatizáltam túl már az elmúlt nyolc évben. A kurva anyádat dramatizáltad túl, MEGGYILKOLTÁL, ÉS MEGETTÉL. ...ebbe előbb-utóbb bele fogok őrülni. De sok hangot hallottam már az elmúlt években, és sok mindenbe nem őrültem bele, szóval ha a Delilah okozta bűntudat nem csinált ki végleg, akkor nem hiszem, hogy magának Delilah-nak, vagy annak az entitásnak, akit Delilah-nak gondolok, vagy az elmém annak a zugának, akit Delilah-nak gondolok – bőven hagyok választási lehetőséget, azt meg kell hagyni –, szóval nem hiszem, hogy közülük bárki elég lesz ahhoz, hogy kicsináljon. Legalábbis, amíg te itt vagy, Leon, addig nem hagyhatom. – Életben maradtál – mondom, minden második hang fals suttogásként szökik ki a torkomon, de legalább kijön, és nem tudlak nem nézni annak ellenére sem, hogy csukva akartam tartani a szememet, mert olyan sokáig nem néztelek, olyan sokáig nem láttalak, és most annyira közel álltunk ahhoz, hogy többé ne is légy a szemem előtt, hogy úgy érzem, kénytelen vagyok megbecsülni minden egyes pillanatot, amikor itt vagy, amikor én is itt vagyok, és amikor, nos, éppen nem akarjuk meggyilkolni egymást.
Valószínűleg nem fog mindig ennyire fájni a fejem utána, hacsak nem fog újra, és újra felszakadni a seb, mint valami rohadt emlékeztető azzal a szarul elsült éjszakával, a kollégáim – társaimnak már előtte sem szívesen neveztem volna őket – árulásával kapcsolatban, amit nem lehet leállítani, csak szünetre kapcsolni, mielőtt teljesen váratlan időközönként a fülembe sípolna ---
A bordáimhoz nyúlok, ahonnan a fájdalom szivárog, és csak akkor esik le: nem a korábbi sérülésem szakadt fel, felette domború hegként fénylik a bőröm. Ülő helyzetbe tornázom magam, torkomba úgy mar a balsejtelem, ahogy halántékomba a lüktetés, eddig sértetlen oldalamba az égető kín. Az alattam tócsába gyűlt vér szaga a tudatomban porlik ezer, és ezer különálló, beszédes aromára, és bár kábaságom okán alig fogom fel, valami az súgja, érzem az illatod, kóstold meg, vajon valóban olyan finom-e, ahogy az illata ígéri összefut a számban a nyál, a tarkómon érzem az ujjaid, és anélkül kapom a lépcső felé a tekintetem, hogy meg kellene szólalnod. Mert tudom, merre vagy. Valószínűleg akkor is tudnám, ha a kocsiban ülnél, ha az alagsorban gubbasztanál, ha nem árulna el az a fémes szag, mert osztozom vele az ösztönein, a túlságosan éles érzékein, és ő osztozik velem a lelken, amiben úgy ébred félelem, és megmagyarázhatatlan bűntudat, hogy egészen megfeledkezem a saját elesettségemről. Lassan kelek fel, nehézkesen, egyéb kötszer híján a kanapén heverő takarót veszem magamhoz, tekerem a derekamra, és szorítom kezemmel a felhasadt húsra. A lépcső felé haladva csak egyszer billenek ki egyensúlyomból, noha képtelen vagyok a lábaim elé nézni, képtelen vagyok elszakítani figyelmem a mélybordó tócsáról a járólapon. Mit tettem? Ő, ő volt az. Mit tett velünk? Nem --- Leon. Ne hallgass rá. Leon. Mi a fasz? Ne hallgass rá. Megkapaszkodom a korlátban, belesétálsz a csapdába, megint, megrázom a fejem, beleszédülök, mintha köd lenne, megdörzsölöm a szemeim, mire vér tapad a szemhéjamra, görcsbe ugrik a gyomrom, elfehérednek ujjaim a korláton, hát nem emlékszel semmire? nem bazmeg!
- Domino. - Végtelennek tűnik a fürdőig vezető út azzal a számtalan lépcsőfokkal, hát vállam támasztom az ajtófélfának. A takarót nyilván átáztatta már a vérem, de a tócsa képe, ami az emlékezetembe égett odalent úgy foszlik semmivé, mintha nem is a saját véremben ébredtem volna, amikor meglátom a helyiséget és benne a szellemed. - Bazmeg. - Nem tudom, mit mondhatnék. Menj a picsába, az jó lehet. Mi a fasz? - Ugye --- Ugye nem én voltam? Sajnálom. Ugye --- Bizseregve indul gyógyulásnak a sebem széle.
Tudom, hogy ott kellene lennem, amikor felébredsz – rövid életű volt a diadal, amit az éjszaka éreztem, nem, nem az, amikor végül feléd kerekedtem nagy nehezen túlságosan is nehezen hogy lehetsz máris ennyire erős? hogy lehetsz máris-- – rövid életű volt a diadal, amit az éjszaka éreztem. Amikor a tekintete sütötte az oldalamat, a tömött bundámat, a fülem hegyét, a farkam végét. Valahol különös, hogy úgy akarok bizonyítani, mintha nem is az ikertestvérem lenne, hanem egyenesen az anyánk – hogy egyszerre kell megfelelnie a szülői szerepnek, a legjobb barátnak, a legfőbb riválisnak, egy személyben az őrangyalom és a megváltóm, és mégis elbír mindezzel –, és amikor hallottam, hogy eloldalog, akkor hosszan bámultam a sötétségben hagyott helyét, és megálltam, hogy nyüszítésbe fúló üvöltéssel fájlaljam, amiért kisajátítottam magamnak az éjszakát és a Holdat. Magunknak.
Tudtam, hogy ott kellene lennem, amikor felébredsz, de kénytelen voltam megnyitni az oldalamon már gyógyulásnak indult sebet, mert beleforrt valami, aminek semmi keresnivalója nem lenne ott. Még így, emberi alakban is éreztem, hogy mikor tértél magadhoz, mégsem tudtam kirohanni a fürdőszobából; egyrészt minden csupa vér volt, mintha legalábbis meggyilkoltak volna itt valakit, másrészt én is csupa vér voltam, mintha én gyilkoltam volna meg valakit, harmadrészt még úgy ömlött belőlem a vér, mintha legalábbis engem akart volna meggyilkolni valaki. Mondjuk, azt hiszem, az éjszaka gyakorlatilag ez történt. Végignyalom az ajkamat, és nem akarnék ebből hiúsági kérdést csinálni – ki néz ki jól, amikor éppen szétkapta és újra összeférceli magát? –, de önkéntelenül is a tükörbe pillantok. Az ajkaim gyakorlatilag fehérek, az arcom holtsápadt, a szemem alatt sötét lila karikák, tehát a súlyos vérveszteség minden elképzelhető tünetét felvonultatom. Alapesetben összeragasztanám a sebet – a mi fajtánknál a varrás nem a legjobb alternatíva a mi fajtánk esetében –, de ahhoz le kellene vonszolnom magam a konyháig, és ki kellene túrnom a táskámból a tapaszokat, az pedig ebben a pillanatban alsó hangon is lehetetlen küldetésnek tűnik. Hát jobb híján két törölközőből csinálok szorítókötést, aztán megállapítom, hogy a fürdőszobád A fürdőszobánk, te kurva. --bocsáss meg, Delilah, tehát a kibaszott fürdőszobátok csupa vér marad, mert minden erőmet felemésztette az, hogy megpróbáljak nem elpatkolni. Mellékesen rohadtul hiányoztál ám, kösz, hogy visszatértél! – Leon – suttogom aztán zöngétlenül a vérpárás falak közé, aztán csendesen felnyögök, mielőtt megköszörülném a torkomat, és megpróbálnám még egyszer. – Leon. – Az a gond, hogy ez még kurvamessze van egy kiáltástól, és csak remélni tudom, hogy nemcsak a saját szívdobogásodat hallod a füledben, és nemcsak az éjszaka rémei kísértenek, a tulajdon üvöltésünk és morgásunk visszhangja, hanem elég jó a füled ahhoz, hogy ez is eljusson hozzád.
Valószínűleg ágálna. Gerince mentén bizsereg a bőr - hátranézne önkéntelen, hogy ne csak érezze, lássa is, mert az emberségéből megmaradt foszlányoknak felfoghatatlan az egész –, ahogy kínzóan lassan sorakoznak az ég felé bundájának hosszú szálai, lépteiből kikopik a bizonytalanság, nem úgy a tudatából, mert idegen még neki, érti is, meg nem is, amit a gesztusaid üzennek, érti is, meg nem is, hogy most rajta áll, mi a következő lépés, hogy ha szembeszáll veled akkor --- Valószínűleg ágálna. Dacból, férfiú hiúságból, de ezeknek semmi köze a gyász-szín farkashoz, semmi köze az ösztönökhöz, amik ugyanúgy zsizsegnek a talpaiban, a torkában - üvöltsd bele az éjszakába, hogy nem kényszeríthet ilyen könnyen behódolásra –, mint az ostoba büszkeség, pedig sosem vágyott föléd kerekedni, sosem gondolta, hogy attól látnád erősnek, ha zsarnoki pozícióba helyezkedik feletted. Eddig. Fejét akaratlan kapja a számára idegen üvöltés irányába, szobor-merevvé fagy, másodpercek törtrészéig - vagy egy örökkévalóságig, tarkóján immár határozottan borzolódik fel a szőr - bámulja az erdő fekete falát, mintha elláthatna a hívó szó forrásáig, mintha a nőstény hangja jobban érdekelné, mint te, aztán nem löki el magát, nem olvad fürgén a fák közti sötétségbe, mert neki most más dolga van. Lassan, kimérten fordítja feléd pofáját, íriszei olvadt aranyként izzanak, ahogy képtelen ellenállni a késztetésnek, hogy újfent közszemlére tegye agyarait. Mert láthatóan nem ért a szép szóból. Tekintete kap utánad először, ahogy eltűnsz, de nem vár sokáig, hogy elrugaszkodjon.
Fájdalom nyilall az oldalába --- Fájdalom nyilall az oldalamba – valahol a korábbi harapás helyén, de az utóbbi nap tompasága oda, élesen, mintha most vágnád bele a szemfogaid –, sziszegek – MÉLTÓSÁGTELJESEN -, a nyirkos padlóra támasztom a a tenyerem, a testem pedig most dönt úgy, hogy ez a megfelelő idő érzékelni a járólap hidegét, hát egyszerre kezd reszketni minden izmom, ahogy oldalfekvésből feltornázom magam. Alkaromra támaszkodva emelem arcom elé a másik kezem. Helyesbítek. A nyálkás padlóra támasztottam a tenyerem. Jó lenne tudni, hogy a saját, a te, vagy valami más vérében fekszem-e. Vajon mindig ennyire fáj majd a fejem utána?
A vicsorgást figyelmen kívül hagyja, helyette magasra emeli a farkát, mintha legalábbis diadalittasan kitűzné a zászlót kettejük viszonyára: én vagyok kettőnk közül a domináns. A vicsorgás nem elég ahhoz, hogy kihívásnak vegye, mert ha annak venné, hát hátracsapná a fülét, és visszamorogna, lassú körökben kezdene cirkálni a másik körül, hogy megfélemlítéssel, vagy ha más nem, harccal vegye elejét annak, hogy megkérdőjelezzék a feljebbvalóságát, de egyelőre nem akarja megtörni a másikat. A magasba tartott farkát aztán megcsóválja, és már-már közelebb lép a másikhoz, hogy megpróbálja az orrának dörgölni a homlokát, amikor meghallja a túlontúl is ismerős vonyítást. Egész testében összerázkódik, hiszen hármójuk közül már nem ő lenne a domináns. Az a bizonyos harmadik ugyanis erősebb és összeszedettebb is nála, és bár valahol mélyen az emberi tudatának homályos árnyéka ismeretlen fogalmakat duruzsol a farkasagynak – hála, köszönet, soha meg nem fizethető szívességek súlya –, ezúttal csak az lüktet az idegszálain, hogy ha most nem őrzi meg a dominanciáját, akkor nem hogy most, de talán soha többé nem fog megteremtődni az egyensúly, nem lesznek lefektetve a határok, még csak rugalmasan sem lehet felskiccelni az erőviszonyokat. Hát kurtán vakkant, mielőtt elszökkenne mellőled, és bevetné magát az erdőbe, minél messzebb a harmadiktól, pedig hiába, hiszen pontosan tudja, hogy annak a bizonyos harmadiknak megvan az a képessége, hogy bárhol és bármikor megtalálja – ha nem a GPS-nyomkövető, akkor az ösztönei segítségével. Most viszont teljes mértékben magának akarja azt az éjfekete másikat, és ha ehhez az kell, hogy addig vágtázzon, amíg már bizseregnek a párnák a mancsán, és minden izma sajog, akkor arra is hajlandó.
Elküldésének ideje -- Szomb. Jún. 20, 2020 5:04 pm
The sky burns red
against your skin
Hideg a sár, érzem, ahogy a bőröm szürcsöli a nedvességet, pedig valójában a bundám szálai közé eszi be magát, hidegen, marón, tolakodón nem a pórusaim tömíti el, zihálva lélegzem, mintha összemenne a tüdőm, mintha a bordáim most sokkal szorosabban ölelnék körül, mintha a mellkasomban kisebb szívnek, a fejemben egy más elrendezésű, másképp funkcionáló agynak lenne csak hely. Többször is tört csontom életemben, de nem tudom felidézni, mert valami elmossa az emberként gyűjtött emlékeket, valami tisztára mossa a vásznat, mert nincs szüksége ostoba kétségekre, haszontalan tapasztalatokra – hogy kell kibiztosítani egy fegyvert, hogy kell csendben húzni be magam mögött az ajtót, hogy kell használni a kést, a villát, hogy kell szavakat formálni meg a nyelvemmel, áttolni azokat a fogaimon ahelyett, hogy csak hagynám a hangokat artikulálatlanul felkúszni a torkomon ---
a torkon, ami olyan szűk, hogy hiába van hányingere, csak karcos morgás, rekedt szűkölés fér ki rajta. Nehézkesen emeli fel a fejét, a lábai még mindig reszketnek, mintha legalábbis frissen született gida volna - genetikailag menekülésre tervezve, élete első perceitől járóképesen –, és nem éhségtől élesedő érzékekkel megáldott ragadozó, ahogy rád emeli izzó, olvadt fémet, lávát idéző tekintetét, majd halvány, rekedt, de semmiképp sem fenyegető morgással nyugtázza földre simított állad, lecsapott füleid. Ő a maga részéről lassan egyenesedik ki, mintha még mindig bizonytalanul uralná a bőre alatt össze-összeránduló izmokat, mintha még bajosan kezelné a hangok, illatok, szagok, megérzések, szokatlanul tolakodó ingerek elméjét elárasztó tengerét. Megpróbálja elcsendesíteni, mert valahol még elhiszi, hogy képes rendben tartani, hogy ez az egész újfajta létezést nem pusztán ösztönös reakciók, szabályozhatatlan indulatok, keretek közé nem zárható állatias igények alkotnák, mekkorát téved. Remegése csendesül, ahogy körbetáncolod, a vakkatásodra elnyíló ajkak közül hang nem szökik, csak fogait teszi másodpercekre láthatóvá, aztán megrázza a fejét, egész testét, szétszórja a bundájába ülő aprócska esőcseppeket és végre megmozdul, végre lép, esetlenül és sután teszi meg az első pár métert az autóig, mellette el, az erdő szélén torpan csak meg. Reszketése eddigre teljesen megszűnik, felemelt állal fürkészi a sötétséget, mielőtt karcos üvöltéssel üdvözölné a felhők közül ki-kikacsintó Holdat. Aztán csend. Ragyogó tekintete csak ezután siklik rád. Emberségének már semmi nyoma. Szemfogait villantva vicsorog, ahogy kimért lassúsággal indul feléd.
Valahol persze ott van benne, hogy ebben a formában amúgy kurvára hasznos volt az átalakulásod során. Mindenesetre a teste a beleegyezése nélkül döntött: amint úgy tűnt, hogy elült a veszélyhelyzet, és helyette előállt egy egészen másfajta szituáció, hát már nem volt hajlandó tovább ellentmondani a Hold parancsának, hanem levedlette magáról az emberi bőrt, a civilizációt, az erkölcsi-morális korlátokat – éppen csak annyit tartott meg magának belőle, hogy még ne odabent, a patyolat hálószobában rázza meg a bundáját, hogy barnás-vörös vérpettyekkel szórja tele a mindent, hanem hogy lekocogjon a lépcsőn, mielőtt megtenné. Odakintről bámul befelé az üvegen keresztül, ahogy árnyékként folysz végig a lépcsőn, és a farkasszív is félrever a látványodra. Önkéntelen, apró nyüszítés szökik ki a fogai között, ahogy kissé esetlenül, mégis méltóságteljesen eggyé válsz az éjszakával. Hozzád szalad, egyszerre ugrik a négy lábára, a mellkasát és az állát a talajra simítja, az orra hegye nem látszik ki a nedves fűből, farkát csóválva vakkant feléd, mint egy tüzelő, fiatal szuka. Aztán felpattan, és oda-vissza fut pár kört a kocsi és közted, aztán mégis inkább téged ugrál körbe, mintha csak biztatni akarna – menni fog, menni fog, menni fog –, hogy próbálgasd az izmaidat, hogy nézd meg, hogy megfognak a karmaid, hogy rázd meg a bundádat, mert nincs annál felszabadítóbb érzés, hogy csattintsd össze az állkapcsodat, hogy üvöltsd meg a Holdat, mert új életet kaptál. És veled együtt minden bizonnyal ő maga is. Mert ezek szerint csak a feleségedet ölte meg, és téged nem.
Nem tudom, hova indulok indulok egyáltalán, vagy ennyi csak az utam? Téged figyelni, óvatosan, méterek távolából próbáltam, de anélkül lépek ki, hogy akarnék, hogy egyáltalán emlékeznék a szándékra. A morgásod fagyaszt szoborrá, a vállam felett nézek hátra, a szobát fürkészem, látom a lábnyomaim a hajópadlón, mintha süppedős szőnyegben hagytam volna a nyomokat, pedig csak csak játszol velem. Zsibbadnak a csontjaim, viszket a bőröm, fájnak a körmeim, önkéntelen vakarom meg a felkarom, beleszédülök, és mire feleszmélek már nem állsz háttal nekem, már olyan vagy, mint néhány héttel ezelőtt, amikor elmenekültél előlem, mégis megtaláltalak, pont úgy nézel ki, és talán most kellene megijednem, talán most kellene félnem, de annyira összekuszálódnak a gondolatokon túl az érzéseim, annyira tisztázatlanok az indulatok, amiket mind magamban őrizgettem - amióta csak ismerlek, amióta elveszítettelek, amióta kiköpted a hazugságod, hogy a saját vállad mellett már az enyémet is nyomja, amióta lehámoztam rólad a nadrágod -, használhatatlan csomóvá rándul az emberi szívem, és tudom, hogy nem kellene szólnom egy kurva szót sem, hogy talán nem is értenéd, hogy az egész --- elkerülhetetlen. Eltámolygok az ajtóig, úgy kapaszkodom a falban, mintha újra kellene tanulnom járni – mintha lebénult volna az egyik oldalam, de igazából a legkevésbé sem béna, úgy forrósodik át az izom, ahogy egy kiadós edzés után tenné, mert talán már nem is emberi agy irányítja, hanem a helyére telepedő ösztön –, a lépcsőfokok emléke fekete folt, értetlenség bukik az ujjaim begyébe, hideg az üvegből emelt fal, a kezem alatt a kilincs --- Hideg a sár, érzem, ahogy a bőröm szürcsöli a nedvességet, pedig valójában a szövetszálakon át jut a térdemig, nem a pórusaim tömíti el, zihálva lélegzem, mintha összemenne a tüdőm, és már képtelen lenne kiszolgálni, mintha --- Többször is tört csontom életemben, az össze fájdalom egyszerre zuhan a nyakamba, a torkom olyan szűk, hogy hiába van hányingerem, csak karcos morgás, rekedt szűkölés fér ki rajta.
Reszketnek az izmai, mintha újra kellene tanulnia a járást, kocognak a fogai, éjszín bundáján meg-megbicsaklik a Hold felhőktől szétszórt fénye.
Elküldésének ideje -- Szomb. Május 30, 2020 4:34 pm
time listens to none
there is nowhere to run
Észreveszem. Nem kell hozzá a hangok suttogása, mondanám, hogy nem kell hozzá Delilah sem, de Delilah amúgy sem tud semmit a farkasokról, nem értheti a tiédet sem, és nem, nem ért engem sem. Tudod, nem tudom pontosan, hogy mi játszódhat le benned, de ha egyszer szóba kerülne közöttünk, hát elmondanám, hogy szerintem valójában a farkas az elmúlt tizenhét évben, amíg együtt voltunk, lassan átvette azt a helyet a testemben, ahol az énnek kellene elhelyezkednie. Mintha csak egyként születtünk volna. Amikor aznap éjszaka otthagytalak, és bevetettem magam az erdőbe, részben azért tettem, mert egyedül, igazán egyedül akartam lenni: a farkas pedig – azaz, amikor valóban önmagam vagyok – képes kizárni a hangokat. Olyankor nem férkőzhetnek hozzám, mert morogva-acsarogva, vörösbe hajló aranytekintettel ugatom el őket, visszapattannak az acélszőrszálakból álló bundámról, megrettennek a gyémántkarmaimtól. A farkas én vagyok, hát sosem tudnék rá úgy hivatkozni, hogy a farkasom. Vajon te most mit találsz, ha mélyen magadba nézel? Vajon ugyanúgy pillantasz befelé is, mint ahogy most rám és a szomorú szendvicsre tekintesz? Ugyanaz a metafizikai éhség tombol benned, mint amit látok rajtad, amit nem lehet kielégíteni sem étellel, sem szexszel, legfeljebb halállal? Aprót nyelek, ahogy átnyújtom a tányért. Aztán beszélek, hogy még felmérjem, valójában mennyire vagy itt velem, és arra vagyok kénytelen következtetni, hogy egyre kevésbé. Az éjjeli szekrényre teszem a tányért, és előbb kezdek el önkéntelenül morogni, mint hogy feléd fordulnék, és látnám a szemedben, hogy a helyedet átvette valami új, valami vad, valami forró. Nem tudom, hogy Canyon számára mennyire fájdalmas az átváltozás, de azt hiszem, az ő csendes sikolyát hallom visszhangozni a belső fülemben, ahogy recsegni kezdenek a csontjaim, szakad a bőröm, roppannak az ízületeim, az inaim pedig úgy ugranak össze, mintha mindeddig túlságosan is hosszúra nyújtott volna valaki egy fitnesz-szalagot. Az egész mindössze másodpercek alatt zajlik le, a pulóvered véres rongyként lóg le a lapockáimról, hát jobb híján lerázom magamról, és továbbra is morogva figyelem, hogy veled mi történik.
Elküldésének ideje -- Szomb. Május 23, 2020 6:21 pm
The sky burns red
against your skin
Nem jutnak eszembe ellenérvek, hát megteszem ---
Aligha kell attól tartanom, hogy figyelő tekintetek foltot ejtenének az ártatlanságomon – hogy gátlástalannak tartana bárki vagy bármi, hiszen azt már úgyis elkúrtuk –, mégis, a távollétedben magamra tornázom legalább az alsónadrágom, mintha a tény, hogy a pulóverembe csomagoltad magad hirtelen szemérmessé tenne. A plafont bámulom, majd újfent meglátogatom a fürdőszobát ahelyett, hogy követnélek. Hűvösebb a megszokottnál, amikor megmosom az arcom, érdesebbek a törülköző puha frottírszálai, a csövek helyett a dobhártyám közelében ciripel a víz. Hallom, amikor a pultra teszed a kést, a gyomromban bizsereg lépteid rezgése, és --- jaj, tudom, hogy várod már Az egész nem volt ennyire --- Nem találom a szavakat, nem csak a nyelvem képtelen megformálni azokat: a tudatomban is tagok, betűk, elmosott közepű kifejezések tömege fonódik össze száz kilós gondolat-gombolyaggá, hiába keresem az elejét és nem érhetem el a végét. Kábán, lassan támolygok vissza a szobába, kezembe szalad a korlát, az ajtófélfa, selymes, sima, a fal minden szabad szemmel láthatatlan barázdája a tenyerembe simul --- minden összeér, majd meglátod, selymes, sima, nem hallod, hogy sikít --- nem hallok én semmit. Szűköl, mert elvágták, megnyúzták, lecsiszolták, fényezték, megfojtották Jobb volt, amíg az izmaiba bújtál, amíg a mozdulataimmal játszottál és nem az elménkkel? Az erdőre meredő üvegfallal szemben ülök az ágy végébe. Hátamon futkosnak az esőcseppek, sebes, apró patakokban, karistolja a fejbőröm a szél, karmaim beleszaladnak a szivacsba, amit elfehéredett, emberi ujjakkal markolok. Fájnak a csontjaim. A kín a jutalom, a kínból tudjuk, hogy élünk még tekintetem önkéntelen kapom a félfára, azt mondtad, kínlódik, de nem él, selymes, sima mint a nyaka, ó, igen, a nyaka hunyorgok, mintha a napfény bántana, de nincs napfény, a tetőn hangosan kopog a vihar, tépdesett ágak után kapkod a szakad felhők közt kikacsintó Hold fénye, és összeszorul a torkom éhes vagy, ehhez kevés lesz a hal, kislány és önkéntelen fordulok feléd, túl hirtelen, túl értetlenül, túl sokatmondón, de hátha, hátha nem veszed észre a bronzos cirádák közt megbúvó --- hús, a húst kellene lenyalni a medencecsontjáról. - Kösz. - Levegős a hangom, összevont szemöldökkel figyelem a saját, ismét rövid körmeim, miközben a tányérét nyúlok, és kurvára igyekszem nem újra rád irányítani a tekintetem, mert nem vagyok biztos benne, hogy most olyan jól sülne el, mint legutóbb. Nem mintha attól tartanék, hogy ne tudnád megvédeni magad, attól tartok, hogy egyáltalán meg kellene védened magad. Teli szájjal bólogatok, addig sem kell emberi nyelven kommunikálnom, a tervem egyetlen buktatója, hogy borzalmasan éhesek vagyunk, és percek alatt tűnik el az indok a kezemből, hogy ott maradjak kettesben veled, az egyetlen ehető dologgal a szobában, és véletlenül felnézzek és képtelen legyek elterelni a figyelmem a kulcscsontodról. Pedig kurvára próbálom. Esküszöm, kurvára próbálom. Hiába. Épp annyira, amennyire ki akarlak kerülni. Akkor miért állunk meg előtte? Ereimben súlyosan, ólomként rohan szét a farkasméreg. Forrón, mint a láva.
Elküldésének ideje -- Szomb. Május 23, 2020 3:13 pm
time listens to none
there is nowhere to run
Az odaégett csirke szenes füstjének illata keveredik a tiéddel. Egyelőre eredménynek tekintem azt is, hogy a házad nem égett porig, ha én magam már igen. Nem tudom, hogy mennyire számítana túlzásnak arra gondolni, hogy főnixként születtem újjá az elmúlt egy-másfél órában, de még ha szeretném is elkerülni a költői túlzásokat és a túlságosan is nagy szavakat, akkor is úgy tetszik, mintha levedlettem volna a bőrömet, és az eső és a vihar fújta volna messzire a megfáradt, elszarusodott, most már szükségtelenné vált kígyóbőrt. Meztelenül fekszem az ágyban – még csak az sem fordul meg a fejemben, hogy az ágyatokon, a ti ágyatokon, egyelőre még Delilah sem kéri ki magának, a hangok sem tiltakoznak –, és ahogy mozdulsz a fürdőszobában, az illatod már előtted visszalopakodik a szobába, finoman fúj a bőrömre, én pedig önkéntelenül borzongok végig tőle-tőled. A vállamból indul a mozdulat, ahogy a hátamra gördülök, hogy a tekintetedet keressem, és rád mosolyogjak. És ahogy te nem mondasz semmit, úgy nem mondok semmit én magam sem. Csak a kezemmel intek, hogy bújj vissza mellém még egy kicsit. És ha megteszed, akkor---
Bár Delilah köntöse ott volt a szekrényben, inkább a pulóveredet terítettem magamra valamivel később, hogy lemenjek a konyhába, és az összeégett csirke helyett csináljak legalább egy szendvicset. Ha egyedül lennék, feltépnék egy egykilós marhahúskonzervet, és ahogy van, nyersen bekanalazzam, mert a farkasom éhes, és nem kockáztathatom meg, hogy korgó gyomorral vessem magam a telihold karjai közé. Az ablakokat és a ház faszerkezetét kegyetlenül rázza a szél, az esőcseppek súlyosan koppannak a tetőn. Ahogy az üvegtáblába fúrom a tekintetemet, hogy kinézzek, felkelt-e már a hold, Delilah metsző pillantásával találom szembe magamat. Kínai mintás selyemköntösét tépi a vihar. Elfordulok. Gyorsan kell dolgoznom, mert a gerincem tövében már érzem, hogy a nyakunkon az átváltozás. Sózott lazac, kecskesajt – sok fehérjére van szükségünk, tripla adagot teszek mindkettőből a szendvicsbe –, minimális zöldség, még két adag hal, kevés mustár. A csuklómban már mintha izgatottan ropognának az ízületek. Nem is vesződöm azzal, hogy tálcát keressek, csak felszaladok a lépcsőn a két tányérral, kettesével veszem a fokokat, innivalót sem töltöttem. – Ezt edd meg, gyorsan – mondom, és a kezedbe nyomom a tányért, én magam is enni kezdek, a farkaséhség ebben az esetben nem költői túlzás, nagy falatokkal tűnik bennem el a rögtönzött szendvics. – És azt javasolnám, hogy most már ne öltözz vissza – toldom még hozzá, mielőtt befejezném, aztán csak az éjjeli szekrényre teszem a tányért, mielőtt újra kinéznék az ablakon. Ha kész vagy, akkor mielőbb ki kellene mennünk, hogy ne farkaskarommal kaparjuk nyitásra az ajtót, vagy hogy ne romboljunk keresztül az ablaküvegen. A csigolyáim már bizseregve feszülnek, ahogy érzik a holdkelte közeledtét.
Elküldésének ideje -- Pént. Május 22, 2020 2:09 pm
buried in your bones
I see it in your closed eyes
Nem tudom. Nem tudom, hogy a tested, az ajkaid, az ujjaid, a felszakadó sóhajod, ó, tényleg? megrándul a tenyerem, ahogy alatta ugrik egyet a gégeporc, és hirtelen nem tudom, képtelen vagyok, mert nincs odabent semmi mert most csak rá kell figyelned hiába keresem, hiába kutatom, nem tudom, hogy rászorítani vagy elengedni akarom. Nem tudom, hogy az ízed, vagy az eső mos ki mindent, a tudatom tiszta, ázott vászon --- figyelj! Önkéntelen kapom oda a pillantásom, mintha veszélyre figyelmeztetne, pedig csak a póló csattan a sárban, hát újra a szádra sóhajtok, és nem tudom megállni, hogy ne csomagoljam a kiszakadó levegőt azonnal elszakadó nevetésbe. Homlokom a homlokodnak támasztva a kezeid figyelem. Kapkodva húzom le a pulóverem cipzárját.
Mondanod kellene valamit. A mosdó szélén támaszkodom. Sötét karikák a szemem alatt, a borostám hosszabb a megszokottnál. A nyúzottságom épp csak színt váltott: kevésbé hasonlítok haldoklóra – mint napokkal ezelőtt a kórházban –, annál jobban valakire, aki nem aludta át az éjszakát. Mondanom kellene valamit? Vagy magunkévá is tehetnénk újra. Elszakítom a tekintetem a tükörképemétől, megcsóválom a fejem. Kinek hiányzik az állandó pofázás? Hirtelen az összes kérdés – mind megfogalmazatlanok, egyik sem konkrét, mintha valami gát a fejemben nem akarsz velük foglalkozni megakadályozná, hogy értelmes, kimondható formába öntsem őket – probléma, esetleges akadály, kétség a tudatomba árad, és ami eddig annyira természetes volt – hozzád szólni, kiröhögni, gúnyolódni, vallomást tenni, kedvesnek vagy seggfejnek, őszintének, és egyáltalán a közeledben lenni, semmiségekről beszélni, véletlenül hozzád érni, a feszültségben feltöltődni –, most hirtelen annyira furcsa, mert már semmi sem történik véletlenül. Mert már nem muszáj gondolkodnom, már nem muszáj ellenállnom a késztetésnek. Az ajtófélfának döntöm a vállam. Pillantásom ráérősen rajzolja végig derekad ívét, a gerinced vonalát és tudom, kurvára tudom, hogy mondanom kellene valamit, de nem jut eszembe semmi. Semmi, ami felérne a történtekhez, semmi, ami ne lenne nevetséges, semmi, ami ne rontaná el. Szeretlek, Domino. Talán ez. Úgysem mondod ki. Még nem. Mert nem akarom úgy, ahogy te mondtad. Nem akarom átgondolni sem, ez nem olyasmi, amiben ne lennék teljesen biztos, egyszerűen csak --- Mi lesz velünk? Előbb tudnom kell, mi lesz velünk.
Elküldésének ideje -- Csüt. Május 21, 2020 9:10 pm
time listens to none
there is nowhere to run
Mindent kisöpörsz belőlem, mintha csak atomrobbanás villanna valahol a szívem és a gyomrom közötti térben. Magnéziumfehér villanás törli ki a hangokat és Delilah-t is – talán csak egy pillanatra, talán hosszú percekre, talán addig, amíg át nem változom, hogy majd csak a telihold nyugtával térjenek vissza –, és a robbanással együtt úgy érzem, hogy én magam is megszűnök létezni. A szorongások sűrű gravitációjába csöppentett valómmal együtt. Canyon, érzed, amit én? Én éreztelek két nappal ezelőtt a kórházban. Belemosolyogtam a kórterem félhomályába, pedig semmi okom sem lett volna mosolyogni, hiszen Leon túlságosan is sápadtan, túlságosan is soványan, túlságosan is öregen feküdt a fehér paplan alatt, túlságosan sok cső lógott ki belőle, túlságosan is egybeolvadt a lénye a pittyegő és szivattyúzó gépekkel, amelyek kontrollálták a létezését. Rózsaszín melegség töltötte be a mellkasomat, ami annyira, de annyira más volt, mint amikor az elmúlt nyolc évben arra tértem magamhoz éjszakánként – máskor pirkadatkor, máskor délután, máskor délben –, hogy orgazmusszerű összehúzódásokat érzek az alhasam tájékán. Olyankor mindig jobban gyűlöltelek egy kicsit, mint saját magamat, az undor és az irigység keveredett bennem – bocsáss meg, bocsásd meg nekem mindazt a rosszat, hidd el, gyűlölöm magam helyetted is –, két nappal ezelőtt viszont csak hátradőltem a székben, lehunytam a szememet, és beharaptam az ajkamat, hogy képes legyek megállni, hogy végigsimítsam az ágyban fekvő kezét. És most itt van előttem. Csak nagy levegőt kéne vennem ahhoz, hogy magamba igyam, hogy magamba igyalak, és hogy beteljesítsek valamit, aminek már nagyon-nagyon rég meg kellett volna történnie. Talán minden másként alakult volna. Talán pontosan így kellett történnie, mint ahogy akkor és most történik.
Elpattannak az ajkaim, ahogy kiszökik belőlem egy sóhajt, homlokomat a homlokodnak támasztom, tenyeremmel a nyakadba, a válladba kapaszkodom, elválaszt bennünket az átázott pólóm, az átázott pulóvered, odébb villámlik, de a fénye sehol sincs ahhoz képest, amit te keltettél bennem. Felemel az államat, és újra az ajkad után kapok. Csak annyira távolodom el tőled, hogy a fejemen keresztül lehúzzam magamról a pólómat, és a sárba dobjam. A hajam csatakosan tapad a homlokomra, a tarkómra, tapad belőle a borostád szálai közé is. Olyan automatikus mozdulattal nyúlok az övcsatod után, mintha mindig is ezt gyakoroltam volna.
Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
