Miközben Albert olyan jót kacarászik, azért én odaszúrom, hogy elég borzalmas áldozat lennék, mert nem hagynám, hogy bárki föláldozzon. Valószínűleg foggal-körömmel meg minden mással addig harcolnék amíg végkimerülésben el nem pusztulnék legyen az-az áldozat bármilyen közegben. Meg aztán amúgy sem értek vele egyet, mert egyáltalán nem nézek ki úgy, mint akit fel lehetne áldozni, de nem akarok erről vitába szállni vele, úgyhogy inkább csak elhessegetem a gondolatot és csak úgy ráhagyom.
- De rendes vagy. El sem hiszem, hogy ilyen kedves felajánlást teszel. Tudod egyáltalán, hogy hogy néz ki a mosogatószivacs? Mármint én nyilván megtalálom a farkamat a nadrágomban, de hogy fogok magamhoz nyúlni, ha te fel sem ismered majd, hogy mit kell a helyzetben csinálnod? - Vigyorodom el, mint aki már borzalmasan várja a helyzetet, de aztán le is olvad a mosoly az arcomról, tekintve, hogy a telefonom még mindig ott van nála, amit igazából csak szeretnék visszakapni és mondjuk teljesen mást csinálni. Tényleg, bármit, akár némán is feküdhetünk egymás mellett.
De Albert akkor is hajthatatlan lenne, ha bármit megígérnék vagy bármit felajánlanék, akkor sem sikerülne elvonnom a figyelmét, úgyhogy én megadom magamat neki és csak hasra fordulva várom, hogy Albert megássa  a síromat, amibe majd magamtól dőlhetek bele.
- Most miért, ez egy elég korrekt leírás. Jobb, mintha azt írta volna, hogy órákig bírja az ágyban, mert az akkor tényleg kamu lenne. - Nyögöm élettelen hangon, miközben a kutyát piszkálom, aki a kis érdes nyelvével nyalogatja az ujjamat, amitől jobb esetben biztosan nevetni kezdenék, de ebben az esetben inkább csak úgy sóhajtozom, mint aki tényleg mindjárt meg fog halni, és ezen még csak az sem segít, hogy Albert próbálja oldani a helyzetet. Azért egy ponton mégis csak felnevetek, de elég halkan és elég vérszegényen, de ezen a ponton megállapíthatatlan lenne, hogy Alberten vagy éppen a kutyán - nyilván Alberten - és csak megdögönyözöm Boscot aki persze tök hajlékonyan veti hátra magát, hogy a hasához kicsit jobban hozzáérjek. - Hát szerintem ez nem éppen a kinézetükre utal, ha érted mire gondolok. - Nyilván érti, mármint pont Albert ne értené, hogy ez mire utal. - Mármint csak nem írhatod oda, hogy ki akarsz lenni a kapcsolatban, nem? És ez azért nem olyan, amit az emberre ránézve látsz. Most érted lehet, hogy bejönne a tag, de aztán pont ugyan azt a szerepet töltenétek be. Az elég ciki lenne, nem? - Közben persze még mindig a kutyát babrálom ahelyett, hogy ránéznék Albertre, mert a kutya legalább nem akar az üzeneteimben olvasgatni. Le is másznék hozzá, hogy a feltétlen szeretetét élvezzem, meg hát ő is az enyémet, ha Albert nem lenne olyan erőszakos. Mondjuk nem mondanám, hogy ez a része nem tetszik a dolognak, kár hogy éppen nemmás viszonylatban történik a dolog.
- Hát én is itt vagyok, te mégis a telefonomat nyomkodod. - Sóhajtok föl, közben meg persze már egészen elégedetten húzom magammal a kutyát is, aki láthatóan eléggé örül, hogy egy szinten vagyunk,morog, meg eléggé eljátszik a pokróccal meg a kezemmel, csakhogy Albert megszólal, én meg eléggé megdöbbenve fordulok felé, mintha nem éppen lenne normális.
- A nagylelkűség mintapéldányával van dolgom, mindig elfelejtem. -Gúnyolódom vele mielőtt arra nem jutnék, hogy igazából még mindig van esélyem elvonni a figyelmét. Úgyhogy csak úgy hirtelenjében egészen a csípőjére ülök, a feje fölött megtámaszkodva és valahogy úgy előrehajolva, hogy miközben én a telefont bámulom addig, a hajam a szeme elé, vagy legalább az arcába nyomódjon. - Nem fogom tudni megtartani magamat. - Figyelmeztetem panaszos hangon, hogy aztán nemes egyszerűséggel ráfeküdjek remélhetőleg a kezére is,egy kis időt nyerve, mielőtt tényleg bekövetkezik a vesztem. A fejemet Albert nyakához dörgölöm - remélhetőleg nem lökött le magáról - a kutyát meg csak úgy arrébb nyomom, hogy ne nyaljon a számba vagy Albert nyakába.
- Nem csinálunk inkább valami mást? - Álszent hangon egészen úgy nyögöm a nyakába, hogy közben az ajkaim a nyakát birizgálják. - Sokkal izgalmasabb dolgokat tudok, mint amit a Tinderem nyújthat neked. - Támaszkodom meg megint a feje mellett és úgy bámulok rá, mint aki éppen arra gondol amire gondolja, hogy gondolok. Egy kicsit hozzá is nyomom a csípőmet, hogy ha amúgy nem lenne egyértelmű, hogy eddig mire gondoltam, akkor most teljesen az legyen.

- Azon kívül, hogy az emberek kilencven százaléka fehér inget hord? Hát nem is tudom, olyan snassz, meg olyan átlátszó, venned kell föl alá valamit, meg olyan vagy benne mint egy pincér. Aztán ott van a rizikó faktor, ha leöntöd, leeszed vagy a koszos kezeddel véletlenül hozzá nyúlsz biztos, hogy mindenki észreveszi, hogy koszos lett az inged. Meg olyan, mintha nem is tudom, mintha valami keresztelőn lennél vagy nem tudom. A kovenünkben kellett  mindig fehérbe öltözni, ha áldozatokat hoztunk. - Fintorodom el egy másodpercre, de mielőtt nagyon elkezdenék a múlton gondolkozni és rágódni inkább visszatérek a fehér ing problémához, amiről nyilvánvalóan órákig tudnék még beszélni, megvillogtatva minden tudásomat, amit ebben a digitális világban magamra szedtem, csak szerintem Albertet már ez a kis előadás is kellően untatja, úgyhogy csak felsóhajtok és próbálom igazán nagyon rövidre fogni a dolgot. - És tudtad, hogy orgiára is kínos fehérben menni? Olyan, mintha te lennél az akit szűzként áldoznak föl, ennyi erővel a fejedre is írhatnád, hogy rontsatok meg. Mondjuk nem hiszem, hogy nekem kellene erről előadást tartanom, valószínűleg sokkal többet tudnál erről te mesélni.  - Biztos rémesen érdekes történeteket tudna most itt felhozni az emberek szexuális éhségét tekintve, de ebben a helyzetben azt hiszem nem akarok furcsa perverziókról hallani, mert akkor úgy kellene tennem, mintha nagyon meglepne a dolog, és aztán meg be kellene vallanom, hogy milyen hátrányokkal és tapasztalatokkal járt felnőni ebben a világban, és hogy mennyire de mennyire felelőtlen szüleim voltak, és hogy mennyire de mennyire ki tudtam használni a jóhiszemű hozzáállásukat, de akkor az azt is vonzaná, hogy bemutassam őket és akkor attól elkezdeném rosszul érezni magamat, bekerülve egy végeláthatatlan körforgásba. Úgyhogy inkább csak elhessegetem a gondolatokat és igazán arra próbálok gondolni ami itt történik velünk a jelenben. - Miért, akarunk? - Kérdezek vissza egy hatalmas vigyorral, mintha ez nem lenne már most egészen egyértelmű. Az én csípőm egészen felé mozdul és át tudnám adni magamat az érzésnek nagyon könnyedén, elfeledve az előbbi gondolatokat, csakhogy ő máris ott áll előttem a telefonomat lóbálva, amitől hirtelen már nem is akarom, hogy úgy érjen hozzám. Valami kényelmetlenül rossz érzésem támad, tudod olyan nyakat fojtogató és gyomrot összehúzó rossz érzés, amitől az ember hirtelen megfeszül. Pont olyan, mint amilyet akkor érez az ember, amikor tudja, hogy bűnös, én pedig roppant mód az vagyok.
A gúnyolódására csak egy vérszegény fintorgásra futja, sokkal több energiát fordítok arra, hogy az ujjaimat olyan helyekre juttassam, ahol Albert nem fér hozzájuk, nem mintha nem tudná a kezemet kierőszakolni más pozícióba bárminemű erőfeszítés nélkül, de azért a tudat mégis csak egész megkönnyebbülést hoz.
- De ez simán működhetne így, mert igazából mi találjuk ki a szabályokat, ez nem valami ezer éves rituálé, ahol jobbra kell lépned a bal helyett. - Forgatom meg a szemeimet valami fél duzzogással, hogy végtére is a telefonom még mindig Albert kezében van, meg persze amiatt, hogy hiába próbálnám meggyőzni bármivel, esélytelen lenne. - Nem, ez nem számít csalásnak. Igazából te csalsz, bezzeg ha én nyertem volna és két hét múlva akarnám, hogy takaríts, tuti nem tennéd meg. - Lebiggyesztem az ajkaimat, mint egy utolsó mentsvárként, hogy hátha sikerül meggyőznöm arról, hogy tegyen le a dologról, aztán persze föl is sóhajtok, mert az ujjai elég gyorsan pötyögik be a kódomat, a szemöldököm azért a magasba szalad, hogy honnan is tudja, de a hasamban lévő kellemetlen görcs sokkal erősebb, mint a meglepődésem.
Körülbelül még egy percig bámulom elég szomorú és könyörgő szemekkel, mielőtt rájönnék, hogy ez esélytelen (oké igazából ezt már az elején tudtam, inkább csak reménykedtem). Aztán felsóhajtok megint, és csak úgy fogom magam és hasra fordulok, még a fejemet is elfordítom Albert irányából, inkább nem is akarom látni, hogy milyen képet fog vágni ahhoz, amit ott talál. A  kezemet lelógatom az ágyról, az ujjbegyeimmel pedig megkocogtatom a padlót, hogy Bosco felfigyelhessen rám. Igazából nem kell sokat zajonganom, a kutya elég hamar odamászik Albert pokrócát maga után húzva, én meg úgy kezdem el a fülét vakargatni, mintha ez bármitől megvédhetne. Elég édesen röfög és szuszog miután a kedves simogatásunk átvált valami izgalmas játékba, amiben éppen Albert pokrócát szeretnénk kisajátítani mindketten. Azért mondjuk remélem, hogy ez nem valami műérték, mint a lakásban körülbelül bármi, és nem éppen egy olyan takarót szedünk szét, ami többe került, mint amennyinek kinéz. Azért a Boscoval való játszadozás eléggé lefoglal ahhoz, hogy csak félig akarjon a szívem a torkomon keresztül távozni, de azért minden nyelésem kényelmetlenül karcolja a torkomat, és egy ponton csak úgy csúszok le a földre a kutya mellé az ágyról, mintha az bármitől megmenthetne, hogy így nem csak én nem látom Albertet, hanem ő sem engem.

- Nincs bajom. -Rántom meg a vállamat, mert hát bajnak ezt semmiképpen sem mondanám, sokkalta inkább örömnek, amitől ha mondjuk szárnyaim lennének, már régen itt repkednék, így viszont nincs más lehetőségem, csak lekövetni a mozdulatait. Árgus szemekkel nézem, hogy mire készül, mert hát nála ugye ezt sosem lehet tudni. Igazából elég értetlenül bámulok utána anélkül, hogy kifejezetten bármilyen jelentőséget fordítanék neki, hogy csak úgy magát bámulja a tükörben. - Te is észrevetted, hogy ráncosodsz, nem csak én, ugye? - Incselkedve nevetek föl, totálisan megkönnyebbülve és jól szórakozva, most hogy igazából simán csak Alberttel foglalkozhatok. - A szemed sarkában, ott keresd. - Én ezen egyébként elég jól szórakozom azon, hogy elpimaszkodhatok vele. Albert láthatóan elég jó hangulatában van ahhoz, hogy az ember csak úgy simán elkezdje piszkálni, most csak olyan félig harapós állapotban van, amitől nem fog az egész ház zengeni, bezzeg ha az ember rossz napján találja meg - igazából a rossz napjain is pont ugyanígy néz ki, talán egy kicsit vicsorgósabbnak tűnik az ábrázata - akkor aztán rendesen fel kell készülnie, hogy az Albert nevű hurrikán elől valamibe jól megkapaszkodhasson.
Lebiggyesztem az ajkaimat olyan egészen kérlelően. Utálom a formális öltözéket, és, hogy mindenki ugyan úgy akar kinézni.
- A csokornyakkendő a világ legbénább dolga. - Szúrom oda, még pont azelőtt, hogy Albert a nyakamhoz érne, ezzel pedig néma megadásra késztetve. Nagyot nyelek, túl nagy hatással van rám, és ezt túlságosan jól tudja ő is. Olyan egyszerűen használja ki és még csak igazán haragudni sem tudok érte. - Oké, legyen. - Sóhajtok végül föl.  - De én választom ki a színét. És már most mondom, hogy nem vagyok hajlandó fehér ingben menni. - Úgy szögezem le, mintha egyénként létezett volna az az opció, hogy én pontosan olyan ruhát vegyek föl, amilyet elvárnak tőlem. És ha már a csokornyakkendőbe belemegyek, amitől előre tudom, hogy fuldokolni fogok meg köhögni, akkor legalább ne kelljen úgy felöltöznöm, mint egy pincérnek. Nem mintha ilyen közel és ebben az állapotban ne tudna könnyűszerrel meggyőzni az ellenkezőjéről.
Egészen az ágyig el is hátrálok, mielőtt esélye lenne rá, és csak onnan figyelem felkönyökölve, hogy mire készül. Aztán már nem igen tudok koncentrálni mert egyszerre csak úgy tudok bámulni rá, mintha nem is ő lenne. A lélegzetem bent marad egy másodperce, mielőtt ténylegesen azt nem érezném, hogy túl meleg van és, hogy Albert nem is teljesen önmaga. Túl kedves és túl hihetetlen mondatokat mond.
Egészen vadul dobogó szívvel dőlök csak megint hátra, a szám meg kiszárad attól az egy szótól, amit olyan érthetően ejtett ki, mégis teljesen összezavaróan. - Randizni csak olyanok mennek akik vagy szexelni akarnak a randi után, vagy valami teljesen mást várnak az estétől. - Mondjuk én teljesen mást várok tőle, mert hát összefeküdni bármikor összefeküdhetünk. Ettől a gondolattól meg kicsit izzadni kezd a tenyerem, mert olyan hatása van, mintha ezen állna vagy bukna minden. - Miért hívsz randira? - Kérdezek vissza egészen reménykedve, de hát Albert mindig is értett hozzá, hog hogyan kerülje ki az egyenes választ igénylő kérdéseket.
Például így, hogy itt térdel a lábam között, és a combom belső fele máris beleremeg az érintéseibe, még a hasfalam is összerándul, mintha várna valamire. Az ajkaim egészen szétnyílnak, és én már nem tudom tovább tartani a szemkontaktust, inkább visszaejtem a fejemet a takaróra, meg bele is markolok mielőtt egészen elégedetten nyögnék föl. Bele tudnám magamat egészen élni a helyzetbe, éppen azon gondolkozom, hogy akkor most véletlenül leveszem a felsőmet, meg közben közelebb fogom húzni Albertet, de igazából ő már itt sincsen, csak a keze helyén marad nagyon hideg érzésem, és össze is kell ráncoljam a homlokom. Nem annyira értem, hogy miről van éppen szó, mert hát belekezdtünk - helyesbítek, Ő kezdett bele - valamibe, erre meg ott van a kezében a telefonom.
És hirtelen minden ihletem tova száll, mintha idős nőkről mutatott volna meztelen képeket, mert eszembe jut, hogy mi van a telefonomba és ettől a vér is meghűl az ereimben.
- Biztos, hogy nem oldom föl. - Rázom meg a fejemet, és hátrább is csúszok, egyrészt elég sértetten, hogy a telefon fontosabb, mint az előbbi közjáték, másrészt meg össze is fonom a karjaimat a mellkasom előtt.
- Találj ki valami más nyereményt magadnak. - Leginkább a bűnösökre jellemző szokással nem nézek a szemébe, hanem a kezében lévő telefont bámulom. - Neked is van telefonod vagy nézegesd azt. - Úgy nyúlok a saját telefonomért, hogy abban a mozdulatban benne legyen, hogy akármi is történjék, én nem fogom feloldani a készüléket, úgyhogy elég hamar fel is adom a dolgot, de azért nagyon elégedetten vigyorgok. - Meg egyébként is, annak a fogadásnak már ezer éve lejárt a határideje. Fogadjunk inkább újból, nem is játszottál tisztességesen. - Forgatom meg a szemeimet elégedetlenül. Valószínűleg itt ülünk életünk végéig, de az egészen biztos, hogy engem erőszak nélkül Albert nem tud rávenni, hogy megtegyem. Túl sok mindent láthat, amit nem akarom, hogy lásson.

Most visszakérdezhetnék, hogy mégis miért szeretne meglepetés bulit, de azzal valószínűleg elindítanám azt a végtelen kört, amiben csak kérdéseket teszünk föl egymásnak és válaszokat nem adunk, szóval inkább csak elég értetlenül bámulok Albertre ezzel az egésszel kapcsolatban. biztos vagyok benne, hogyha valaha is megpróbálnék neki valami meglepetést szervezni, ő valahonnan kiszagolná és addig ostromolna kérdésekkel, amíg meg nem unom és végül el nem mondom neki. Ami után persze ő valószínűleg örülne magának én meg nem örülnék neki, és totálisan összevesznénk, vagy valamilyen passzív-agresszív taktikát folytatva bámulnánk egymást. Úgyhogy nem, nem tartom valószínűnek, hogy a közeljövőben meglepetésbulit tartsak neki. Amúgy sem hiszem, hogy nagyon meg tudnám lepni bármivel is, vagy ha meglepődne szerintem azt is rémesen jól titkolná.
Simán lehetne nyert ügyem, ha mondjuk egy kicsit még jobban feszíteném a nyakamat, akkor valószínűleg megadná magát a kényszernek, és többé nem foglalkozna azzal, hogy mi van a fürdőszobában, én meg többé nem akarnék azzal foglalkozni, hogy miért rezeg állat módjára a telefonom. Jó taktika lenne, ha Albert nem lenne közel száz éves és nem tudná magát kontrollálni, vagy ha nem viselkedne úgy, mint akit gardedámok őriznek a sarokból, nehogy valami oda ne illő dolgot csináljon. Erre pedig muszáj felsóhajtanom egy kicsit értetlenül, nyilván nem lesz semmi bajunk, ha egy kicsit egymásnak esünk, ha egy kicsit belém harap én meg egy kicsit a pólója alá nyomom a kezemet, hogy aztán ott végig zongorázhassak a hasfalán.
A szemöldököm a magasba emelkedik meg közben a vállamat is megrántom, mintha el lennék havazva az estére, pedig valószínűleg mindketten jól tudjuk, hogy én azért fele annyira sem vagyok fontos ember, mint ő, szóval az estéim nagy része csak azért nem szabad, mert mindenkire ráakaszkodom. - Ez kicsit most úgy hangzott, mintha burkoltan arra céloznál, hogy húzzak haza. - Mosolyodom el, leginkább a  gondolatra, hogy ő bármit is beburkol. Mióta ismerem azt hiszem soha nem próbált semmit sem finoman közölni, mindig mindent olyan stílusos merészséggel vágott hozzám, hog konkrétan meglepetést okozna, ha tényleg ezzel akarna hazazavarni. Persze nem tartom valószínűnek, úgyhogy csak megrántom a vállamat megint, és úgy teszek, mintha nem esne baromi jól, hogy Albert elhív, pedig elég jól esik ahhoz, hogy megint egy kicsit hozzá akarjak simulni. - De persze, végül is miért ne futhatnánk össze? -
A figyelemelterelésem nyilván nem ért célba, ettől meg egy kicsit csalódott is leszek, csakhogy Bosco olyan édesen ugatja meg, hogy attól máris ugatnom kell, és egy kicsit a kutya védelmére kelnem, úgyhogy csak leguggolok, hogy biztonságban érezze magát és odatotyogjon hozzám, hogy aztán úgy vehessem föl, mintha legalább a sajátom lenne.
- Ne mááár. - Nyújtom el az á betűt hitetlenkedve. - Nem értem, hogy hogyan bírod nem megsimogatni. - Én meg úgy vakargatom Bosco fülét, mintha legalább egy dollárt kapnék minden vakarásért. Tényleg nem értem, hogy Albert hogy bírja ki, ha rajtam múlna én egész nap csak simogatnám, meg hagynám, hogy hozzám bújjon és játszanék vele, erre ő itt áll, és úgy bámulja az állatot, mintha sosem látott volna ilyen lényt ezelőtt.
Én pedig hiába szeretem nagyon ezt a kutyát (is), azért mégiscsak borzalmas mód frusztrál, hogy a telefonom őrült módjára zizeg a zsebembe, úgyhogy jobb ötlet híján csak Albertnek nyomom Boscot, hogy elslisszolhassak mellette. Még visszanevetek rá az ajtóból, amin aztán kilépve borzalmasan megkönnyebbülök, és miközben úgy teszek, mint aki egy labdát keres elő is húzom a zsebemből, és csak úgy, jobb megoldás híján bekapcsolom rajta a ne zavarjanak holdacskás ikont, aztán meg, mint aki jól végezte dolgát, vissza is térek a labdával. Totálisan megkönnyebbülve lépek vissza Albert hálószobájába, ahol ő is meg a kutya is biztos távolságból tétlenkednek.
- Okééééééééé..- Eléggé meglep Albert hirtelen pálfordulása, úgyhogy csak leejtem a labdát valahova magunk mellé, utána úgy sem lesz időm foglalkozni vele, főleg nem így, hogy ilyen közel van. Érzem a testéből áradó hőt, meg azt is érzem, hogy ez bennem milyen visszafordíthatatlan folyamatokat generál. Persze nem ellenkezem, sőt egészen beleélem magamat a helyzetbe, a tenyereim mintegy véletlen a két combjára siklanak, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy akkor most majd jól betörnek a pólója alá, és akkor végre foglalkozhatunk izgalmas dolgokkal.
Valahol az öve tájékán kalandozhatnak a kezeim, amikor azért csak beszélni kezd, és nekem az agyam egy rejtett, ámde még józan zugában befogadó félre is lelnek a szavai. Megtorpanásra késztet minden mozdulatban, hogy aztán olyan nagyon meglepődötten nézzek az acélosan kék szemeibe, mintha legalább azt mondta volna, hogy ez így nem fog működni kettőnk között.  Hirtelen nem is tudok mit mondani neki, csak arra eszmélek, hogy most már nem vagyunk egymáshoz olyan  közel, tehát nem ülünk, minden súly a lábamra nehezedik, szóval állunk. És ahogyan itt állunk Albert annyira kedves, hogy hirtelen a szívem kihagy egy ütemet, hogy aztán türelmetlen tempóban kezdjen dobogni, nekem meg az agyam kattogni kezd olyanokon, hogy ez akkor olyan meghívás, mármint olyan-olyan? Milyen értelemben akar velem jönni, most munkatársak leszünk, vagy..? Erre mégis hogyan kérdezzek rá? Legalább több órára lenne szükségem ahhoz, hogy ezekre megfelelő választ találjak, de Albertet nem hagyhatom lógva, úgyhogy először csak bólintok, persze a testem elárul, az arcomra mosoly kúszik és hirtelen borzalmasan boldog leszek. - Persze nagyon szívesen. - Az ajkamba kell harapnom, hogy ne akarjam máris megölelni, de azért én mégsem bírom olyan jól a testi kontaktus hiányát, szóval a kezéért nyúlok és rászorítok egyet hálásan, aztán el is húzódom, mielőtt kínos módon rákérdezne, hogy mit szorítgatom. - De meg kell ígérned, hogy nem kell csokornyakkendőt kötnöm. Meg úgy egyáltalán nyakkendőt viselnem. Meg sem tudom kötni, meg szerintem nincs is olyanom. - Kicsit több információt osztok meg vele, mint amennyit ez a válasz igényelne, de hát a legtöbb esetben ez így szokott lenni. Elégedetten vigyorodom el, levakarhatatlan boldogsággal. Valószínűleg a nap további részében semmi nem ronthatja el ezt az érzést, amitől egy kicsit a világ is boldogabb helynek tűnik, és amitől csak úgy furcsán áll görcsbe a gyomrom, mintha ezen állhatna vagy bukhatna minden.
Egészen az ágyáig hátrálok vissza, hogy ott a hátamra dőlve elég idétlenül vigyorogjak a plafonra. - És egyénként milyen viszonylatban leszünk ott? Munkatársakként? Barátokként? - Direkt nem mondom ki azt amire gondolok, inkább csak bepróbálkozom, mint általában, közben meg fölkönyökölök, és úgy tárom szét a combomat, hogy Albertnek elég egyértelmű legyen, hogy most már idejöhetne.

- Szia.- Nyögöm ki végül eléggé zavartan, egy kicsit le is sütöm a pillantásomat, jól végigbámulva Albertet, mielőtt visszanéznék az acélosan kék szempárba. Ezernyi játékos él fedezhető fel benne, és ha nem éppen azon aggódnék, hogy vajon milyen idegállapotban van, akkor egészen biztosan belesimulnék a játékba, így viszont csak kényelmetlenül feszengek, leginkább azon imádkozva, hogy jó kedvében legyen. Nem lenne rossz, ha nem kellene összevesznünk azon, hogy felhoztam ide egy kutyát, aki egyébként felmászott az ágyába, meg ki tudja még, hogy merre csatangolt, lehet, hogy meg is rágja odabent a szőnyegét.
- Elég béna meglepetés buli lenne, ez a buli vendégel nélkül. - Rántom meg a vállamat egészen hetykén, bár engem egy kicsit sem zavarna, ha a buli privát bulinak számítana és nem kellene a bunkó haverjaival jó pofiznom, amíg Albert legalább háromféle, különböző módon próbál tudat vesztett állapotba kerülni. - Minek akarsz te meglepetésbulit? - Szűkítem össze a szememet, mintha ebből rájöhetnék, hogy amúgy mi jár a fejében. Persze azért ez egy elég lehetetlen küldetés lenne, szerintem néha Albert sem tudja, hogy mi jár a saját fejében, néha túl hirtelen reagál le bizonyos dolgokat, mintha egy protokoll szerint működne. Sosem azt teszi, amit az ember elvár tőle, úgyhogy nem, valószínűleg nem szerveznék neki soha meglepetés partit, mert ki tudja, lehet, hogy nekem esne mindenki előtt, vagy éppen úgy tenne, mintha nem hatná meg a dolog.
A szívem a mellkasom alatt vadul dübörög, ahogyan itt áll előttem, olyan kínzóan éhes pillantással, mintha bármelyik pillanatban felfalhatna, és lehet, hogy én most szeretném is, hogy felfaljon, túl izgalmas a tekintete, túl sok kimondatlan ígérettel kecsegtet.
- Hát humorodnál vagy, látom. - Leginkább csak magamnak jegyzem meg, közben pedig úgy simulok ahhoz az ajtóhoz, mintha ezen múlna az életem, Albert meg már egyre közelebb és közelebb van, érzem az illatát, és többé nem tudok úgy tenni, mintha az ajtó védelme fontosabb lenne, annál hogy közelebb jussak hozzá. A lehelete egészen cirógatja az arcomat. A nyakamon libabőr bontakozik ki érintése nyomán, és nekem nagyon-nagyon kell koncentrálnom ahhoz, hogy ne akarjak az ajtó helyett rögtön hozzá simulni, inkább csak félrebiccentem a nyakamat leheletnyit, ahogyan a szeme helyett már a száját bámulom.
- De, eléggé elkapott az eső. - A hangom beleremeg a mellkasomon ejtett galád érintésekbe. - De látom te nem. - Borzalmasan kell koncentrálnom, hogy értelmes, összefüggő mondatokat tudjak mondani, anélkül, hogy egészen belerekednék.
A tenyere égeti a felsőjén keresztül a bőrömet, az idegszálaim egészen azért könyörögnek, hogy ne legyen már itt semmilyen határfal, legyen minden csupasz és meztelen, csakhogy Albertnek nyilvánvalóan teljesen más szándékai vannak, elterelő hadműveletnek azért tökéletes volt. Csúfosan elbuktam a játékában - most őszintén,  hányszor van eleve igazán esélyem ellene nyerni? -. Összefonom a mellkasom előtt a karjaimat ahogyan ő megtart, és nem nem fogok hozzá simulni, még akkor sem, ha ez szinte fizika fájdalom, csak elbámulok a feje mellett, nézem az ágyat, és még véletlenül sem a haját, ami belelóg a látásomba, nem vándorol a tekintetem a fülére vagy a nyakára.
A telefonom a zsebemben persze egyfolytában rezeg, mint egy rosszul működő vibrátor, mintha ő is csak egy bizonyos irányba akarna ezzel lökni, én meg megköszörülöm a torkomat egészen megkönnyebbülten, amikor Albert nem kezd el üvölteni.
Persze a kutya nem díjazza őt, nekem ettől pedig el kell mosolyodnom, és csak hátrálok egyet, hogy leguggolva a kezemet odanyomhassam Bosco orra elé, aki aztán lelkesen megnyalja. - Most mit izélsz? Nem díjazza, hogy játszadozol velem. - Pillantok föl incselkedve, mielőtt egészen a kezembe emelhetném a kutyát, aki persze hálásan megnyalogatja a nyakamat, amin én csak nevetni tudok.
- Ne legyél undok Bosco, még nem is tudja, hogy lepisilted a kedvenc cipőjét. - Úgy súgom a kutyának, mintha nem tudnám, hogy Albert is hallja, de persze ott villog a szám szélén a játékosság.
- Amúgy bocs. Igazából tényleg nagyon eláztunk és muszáj voltam átöltözni. Meg aztán neki is pihennie kellett. - Az arcomat azért mindig úgy fordítom, hogy Bosconak esélye se legyen megnyalni a számat vagy az orromat. - Szerintem most már simán megsimogathatod. - Lépek vissza egészen közel Alberthez, kissé feszülten a telefonom egyfolytában való rezgésétől.
Légyszi, légyszi Charlee legyen az vagy Romulus. Eszembe jut, hogy ki mindenkivel beszélek, és hogy milyen platformokon, és ettől eléggé elkezd izzadni a tenyerem, nem mintha amúgy jogos lenne a kellemetlenkedésem.
- Van valahol egy labdája is. - Ebben a pillanatban nagyon igyekszem a kutyát átnyomni Albert kezébe, hogy úgy nagyjából kettő percre megszabadulhassak tőle - mármint Alberttől, nyilván, nem a kutyától -, hogy lenémíthassam az értesítéseket. - Fogd meg és idehozom. - Hát végül is én elengedem a kutyát, és hát Albertnek elég jók a reflexei ahhoz, hogy mindenképpen megfogja, mielőtt a földre zuhan - vagy legalábbis nagyon remélem - közben pedig én valahogy úgy próbálok kislisszanni mellette, hogy még véletlenül se érjek hozzá.

Úgy fekszem el Albert ágyán, mintha legalább a sajátom lenne, Bosco pedig a francia bulldog olyan édesen hajtja a fejét a mellkasomra, hogy egyszerűen képtelen vagyok megmozdulni. A fejem fölé emelem a telefonomat, hogy így írhassak vissza az egyfolytában, megállíthatatlanul rezgő üzenetekre teljesen elvesztve az időérzékemet. Néha persze leeresztem, amikor már kellően elfárad a karom, vagy már huszadszorra ejtem a fejemre a mobilt, akkor persze inkább a kutya fülét kezdem el vakargatni, vagy éppen hagyom, hogy összedörgölőzzön a fejünk. El tudnék itt aludni, pontosan így, ebben a pózban a kutya szuszogására, meg Albert ágyának ismerős illatába burkolózva, és minden bizonnyal meg is történne, ha a bejárati ajtó nem csukódna be hirtelen, és a szívem nem állna meg egy pillanatra, hogy utána úgy verdessen, mintha ki akarna esni onnan. Felülök, Bosco meg nyekkenve esik a combomra, és én nem tudok mást tenni, csak egészen az ölembe kapni és sietős léptekkel szó szerint bevágni Albert fürdőjébe, az ajtó kilincsét legalább úgy fogva, mintha az életem múlna rajta.
Az egész egyébként úgy kezdődött, hogy hosszú sétára indultunk a parkban, mármint Bosco és én. A gazdája, Mary, egy nagyon aranyos, idős hölgy, akinek nincsen ereje arra, hogy a közeli parknál messzebbre re vigye a kutyáját, a kutyája pedig sosem elégszik meg elegendő játék nélkül az életével. Úgyhogy immáron három hónapja az ő kutyájával is én foglalkozom, bizonyos időközönként sétálni viszem, hosszú, fárasztó utakra, hogy a végén pontosan úgy, ahogyan az előbb, a mellkasomon aludjon el, vagy Mary házának egyik pontján.
Aztán persze az eső rákezdett, vaskos, gömbölyű cseppekkel áztatott el minket, és mire egyáltalán a parkból kiértünk Bosco annyira elfáradt, hogy csak fogta magát és lefeküdt a járda szélére, nagy, hatalmasan szomorú szemeit rám emelte, nekem meg nem volt szívem szenvedtetni, csak fogtam magamat, és odaültem mellé, hogy a járda szélén várjuk meg míg össze tudja szedni az erejét. Az eső közben meg egyre csak esett és esett, és mire a kutya lihegése lecsillapodott, a hajamból már csak úgy csöpögött alá a nedvesség a farmeromra, ami hiába szerette volna kötelességtudóan beszívni azt, esélye sem volt már rá.
Minden egyes lépésnél legalább egy deciliter víz folyt ki valamelyik ruhadarabomból, a cipőmben egy egész tócsa alakult már ki, és mire föleszméltem, csak ott álltam Albert háza előtt, bámulva a hatalmas ablakokat mozgás után kutatva. Legalább harminc másodpercig bámultam a kapubejárót, mire úgy döntöttem, hogy akkor bemegyünk. Azért persze kopogni kezdtem, legalább öt percig, mintha lenne esély arra, hogy ne hallja meg, ha itthon van ( nem mintha az első pillanattól kezdve nem tudtam volna, hogy Albert nincsen itthon, de hát jobb félni, mint megijedni.), aztán meg csak úgy elővettem a kulcscsomóm, bedugtam a zárba azt a kulcsot, amit valószínűleg soha nem használtam, és lebámultam a kiskutyára, aki bután okos szemeivel bámult föl rám.
- Oké, most meg kell ígérned, hogy nem mész föl semmilyen bútorra. Nem lépsz a szőnyegre, és nem csatangolsz el a házban. - Úgy súgom, mintha tényleg attól félnék, hogy Albert kifigyel, vagy odabent van.
Benyitok, Bosco meg máris nyomul előre.- Hahó. - Szólok bele a ház néma ásításába, mielőtt lehajolva megkönnyebbülnék és csak úgy lecsatolnám a pórázt a kutyáról, mintha tényleg abban bíznék, hogy akkor Bosco nem megy sehova, hanem engem követ. Egy ideig követ is, vízcsíkot húzunk magunk után, csakhogy a szobába belépve ő máris az ágyba veti magát, viccesen hozzádörgölőzik az ágytakaróhoz, nekem pedig csak nevetnem kell rajta, mielőtt a fürdőben ledobnám az összes vizes ruhadarabot, hogy egy törölközővel dörgöljem le a nedves cseppeket mindenhonnan. Aztán persze felöltözöm, leginkább Albert cuccaiba, meg néhány saját ruhadarabba, aztán megszárítom a kutyát is azzal a törölközővel, és bedobok egy mosást. Megalkudom magammal, hogy megvárom, amíg a szárítógép lejár, aztán itt sem vagyunk, elvégre nem lehet több mindez egy óránál, és Albert biztosan nem ér addig haza, biztosan el van foglalva, meg aztán túl korán is van ahhoz, hogy megjelenjen, csak ledőlök az ágyra, hagyom, hogy Bosco a mellkasomra hajtsa a fejét, a tinder üzenetek meg csak záporoznak és záporoznak, még csak azt sem hallom, hogy a szárítógép többé már nem ad ki semmilyen hangot, túlságosan lefoglal az, hogy minél hamarabb írjak vissza annak a férfinak aki eléggé szereti a kutyákat. Még képet is küldök neki, ahogyan Albert ágyában fekszünk, és mire feleszmélek, valaki ( na és vajon ki? ) becsukja maga mögött az ajtót, én meg csak úgy gyorsan megpróbálok úgy tenni, mintha sem a kutya sem én nem lennénk itt.
A telefonom folytonos csipogása ( mert persze totálisan esélytelen, hogy amúgy már az utca végéről halljon.. ) biztosan elárul, és mire csak becsukom magam mögött a fürdő ajtaját Albert már ott áll.
Nagyot nyelek, és csak reménykedni merek, hogy Bosco akkor nem kezd majd el nyüszögni ( na nem mintha nem hallaná azt is Albert, hogy odabent van valami). - Hát te meg mit keresel itt? - Csúszik ki a számon, mintha nem én törtem volna be az ő házába.