A tenyeremet úgy fordítom, hogy az ujjaink egy tökéletes egészben fonódhassanak össze, hüvelykujjammal csak gyorsan simítok végig Albert bőrén, mielőtt egészen mélyen a szemébe pillantanék nagyon mosolyogva, beleveszve a lehetőségekbe. Igazán Albert a varázslatból nem sok mindent érezhet, persze ha nagyon akarná, és nagyon figyelne biztosan meg tudna határozni bizonyos dolgokat, amik változásnak indulnak, de ez végtére annyira elenyésző, hogy rajtam csak jóleső borzongásként szalad végig, ahogyan minden visszaáll a tökéletes, kerek egésszé. Még egy egészen rövid ideig kitartom az érintést, túlságosan megnyugtató és kellemes a bőrünk összesimulása, túl sok ígéretet tartogat, amiktől aztán nem is igazán szeretnék soha elszakadni, de végül is kibontom az ujjaink összeölelkezését. - Kész. - Mondom ki végül a nyilvánvalót, mielőtt játékosan felvonnám a szemöldökömet. - most már anélkül is be tudsz majd jönni, hogy a riasztóbűbájok aktiválódnának. - Biccentem félre a fejemet lusta körbepillantással, mintha bármelyik látható lenne idebent. Nyilván nem azok, de egyértelműen mindig jelen vannak, elővigyázatosságból persze, ki tudja, hogy kik jöhetnek utánam. Most is kiráz a hideg, kellemetlenül persze, nem olyan kedveskedőn, mint az előbb, ha az erdőben havat ropogtató bakancs gazdájára gondolok.
Gyorsan elhessegetem a kényelmetlen képzelgést mielőtt túlságosan elevenné válna, és berántana egy másik világba, egy másik életbe, egy másik valóságba, ami persze valahol mindig itt lebeg körülöttem, éjszakánkként ködfátyolként ereszkedve erre a valóságra. Kicsit közelebb is húzódom Alberthez, mint az egyetlenhez, aki képes élő pajzsként távol tartani a rémálmokat. Nem tudom miért alakult így, de a jelenléte sokkalta megnyugtatóbb számomra, mint azt bárki hinné, sokkal biztonságosabb, mint az elsőre látszana, és sokkal bizalmasabb is.
Nevetve forgatom meg a szemeimet. - Oké, most már tudom, hogy ha valaha is szomorú leszel vagy éppen mereszted a szemeidet, akkor éppen manipulálni akarsz. Meg egyébként is, ha lecsukom a szemeimet, akkor nem látom a  szomorúságodat, és tudod, hogy a legtöbbször csukott szemmel varázsolok, úgyhogy lehet, hogy elbuknád ezt a fogadást. De ne aggódj, megkíméllek a vereségtől. - Harapom be az ajkamat nevetve, mielőtt kimásznék a kanapé öleléséből, hogy átvehessem a rendelt ételeket.
Én egészen jól elvagyok a saját hamburgeremmel és a saját sült krumplimmal, meg sem próbálom erőltetni magamat, hogy valami kulturált étkezést bonyolítsak le, a hamburgert úgy is lehetetlen normálisan enni, meg aztán itthon vagyok, úgyhogy annyi krumplit nyomok a számba, amennyi pontosan belefér anélkül, hogy fulladozni, vagy öklendezni kezdenék miattuk. Persze összerágnom nem olyan egyszerű így, kicsit meg is akad a torkomon, de milyen baromi nagy szerencse, hogy rendeltünk sört is, ami így könnyedén nyomja le a krumplitömböt egészen a gyomromba.
Felpillantok, és egészen megkönnyebbülten sóhajtok föl, amikor meglátom, hogy a képernyőn ismerős arcok köszönnek vissza, nem pedig valami nagyon elvont és nagyon nagy koncentrációt igénylő történet elevenedik meg itt a nappalim közepén.
Az ajándék hallatán aztán persze begyorsítok. Ki ne akarna minél hamarabb hozzájutni a meglepetéséhez? Úgyhogy elég hamar emelem fel a kezeimet türelmetlenül, hogy izgatott tekintettel kövessem le Albert minden mozdulatát. Még csak ötletem sincs, hogy Albert mit találhatott ki meglepetésnek, hirtelen túl sok opció jut szembe, de közben túl kevés, mert ami Albertet illeti, semmilyen mennyiség nem lenne elég. Ha ezer ötletem lenne, neki biztos lenne egy ezeregyedik. Türelmetlenül sóhajtok föl, jelezve, hogy oké, akkor most már ne keresgéljen tovább, mert be fogok segíteni neki, ha tovább játszadozik.
Közelebb csúszom hozzá, amint helyet foglal, izgatott némaságba burkolózva, az ajakamat harapdálva, türelmetlen mosollyal, hogy a bevezető beszéde alatt kiszélesedhessen, és csak úgy hízelkedősen félig-meddig a vállamat az övéhez érintsem. Albertnél sosem lehet tudni, hogy éppen mi az ami zavarni fogja, vagy mi az aminek örül, úgyhogy egy kicsit visszafogom magamat, és csak izgatottan tépem ki a kezéből a dobozt, amikor átadja.
Hosszú pillanatokig nem mondok semmit, de a testem úgy is elárul. A szívem megint őrült tempóba kezd, jóleső melegség önt el, és nem tudok nem vigyorogni, ahogyan örömteli nevetéssel bontom ki a dobozt. - EZ TÖKÉLETES!!! -Pillantok föl vadul csillogó tekintettel, visszautalva az instás megjegyzésére. - KUTYÁS ZOKNI!!!!! - Emelem ki az említett darabot boldogan megemelt hanggal, és legalább úgy nézek rá, mintha valami nagyon értékes dolog lenne.  Mondjuk nekem elég értékes is, és nem éppen azért, mert kutyás, hanem mert Alberttől van, és ettől hirtelen annyira megszeppenek, hogy zoknistul, meg dobozostul átölelem, olyan szorosan és olyan hosszan, hogy úgy tűnhet sosem akarom elengedni. - Köszönöm szépen! - Fúrom a fejemet a nyakához szeretetteljesen és nagyon is hálásan. - Tudod mit? A cseresznyéset neked adom, akkor legalább fele olyan menő lehetsz, mint én! - Húzódom el nevetve, szórakozva meglökve a vállát, de persze nem veszem ki a dobozból az említett darabot, helyette a kutyásat is szépen, vagyis "szépen" visszahajtogatom, hogy a többit is izgatott mosollyal tudjam szemügyre venni, aztán az asztalra teszem, hogyha bárki hirtelen meglátogatna - de hát ugyan ki látogatna Alberten kívül váratlanul -, rögtön megláthassa -és úgy nagyjából addig ténylegesen itt fogom hagyni, amíg Charlee, Romulus vagy Philip erre nem jár és re nem kérdez, hogy ugyan honnan vannak ezek a menő zoknijaim, én pedig akkor majd nagyon örömittasan újságolhatom el, hogy Alberttől kaptam ajándékba, és ez boldogabbá tesz, mintha megehetnék egy egész doboz fagyit - és megcsodálhassa.
Hirtelen úgy érzem, hogy mondanom kellene valamit, azt is tudom, hogy mit akarok mondani, hogy hogyan, milyen hangsúllyal, milyen intenzitással, milyen átéléssel, de végül csak a mosolyomban van benne, hogy szeretlek, mert helyette azt mondom, hogy:- Követelni fogom, hogy ezt a zoknit vedd föl a bálra! - Hajolok pofátlanul egészen közel azért, hogy legalább egy köszönöm csókot adhassak, vagy éppenséggel szívesen csókért lobbizhassak.

Sietősen rázom meg a fejemet egy félpillantás kíséretében. - Ha lenne, akkor tudnál róla. Nem tudnám úgy létrehozni, hogy nem vagy itt, és hát tudtommal sosem csináltunk ilyet. - Én ennek az egésznek nagyjából semmilyen jelentőséget nem társítok, de hát Albertről beszélünk, az ember még csak abban sem lehet biztos, hogy a következő pillanatban fog-e egyáltalán levegőt venni. - Szeretnéd, hogy legyen? - Lágyul el egészen a hangom ahogyan közelebb lépek, a tenyeremet nyújtva felé, hogyha Albert szeretné, akkor megcsináljam a varázslatot. Egyébként hasznos lehet, hogyha egyszer meg akarná rángatni az ajtóm kilincsét kívülről, akkor nem égetné szét a kezét és könnyűszerrel bejöhetne. Na nem mintha Albert bármikor is idejönne, amikor nem vagyok itt, pedig simán bármikor megjelenhetne.
A fejemet egy kicsit az övének döntöm, amíg másodpercekig a hűtőt bámuljuk, aztán persze vissza is csukom az ajtót, ő meg elhúzódik és nekem csak annyira van igazán időm, hogy utána forduljak és összeráncolt szemöldökkel egyáltalán felfogjam a kérdését. Bubbles imád kézben lenni, és úgy általában a lakás körbeugrálása után mindig visszatér a közelünkbe, hogy egy kicsit láb alatt lehessen.
Ledobom magamat a kanapéra, egészen kényelmesen nyúlok el a plafont bámulva, miközben igazán semmire sem gondolok, csak egészen nyugodtan meg nagyon is boldogan pislogok párat, mielőtt felkönyökölve és nagyon is értetlenül bámulnék Albertre. - De miért akarnék ellened csalással győzni? - Az én szemöldökeim is értetlenül csúsznak a magasba. - Alapvetően nem azért tudunk jól együtt dolgozni, mert megbízunk egymásban? És ha folyton kihasználnám a képességeim ellened, nem csak ilyen apróságokban, hanem aztán sokkal nagyobb dolgokban is, mert úgy kényelmesebb vagy nem tudom... szóval akkor hogy bírnál megbízni bennem? - Dőlök vissza a kanapéra és csak megrázom a fejemet. - Segítek, sehogy sem. -Ezernyi gondolat kúszik a fejembe, emlékek tömkelege árasztana el, ha hagynám nekik, de ez a nap túl tökéletesnek bizonyul ahhoz, hogy az ember csak úgy a múlton akarjon rágódni. Úgyhogy csak felsóhajtok, mintha lehetséges lenne azt elfogadni, hogy Albert ezt sosem fogja megérteni igazán, vagy ha meg is érti, akkor sem fog egyetérteni vele. - Meg aztán mi értelme lenne akkor a játéknak? A játék azért játék, hogy az ember vagy veszítsen, vagy nyerjen. És gondolom ez kettőnk között azért nem vérre megy. - Forgatom meg a szemeimet egy hatalmas mosollyal, mielőtt fölülve kicsit közelebb nem kúsznék a foteljéhez a kanapén. - Meg aztán amúgy sem bírnád elviselni a folytonos vereséget. - Kacsintok rá, mielőtt megszólalna a csengő, én meg a tippjeink tudatában ki nem nyitnám az ajtót.
Ahhoz képest egészen hamar sikerül rávennem a srácot, hogy mondja meg hány éves, úgyhogy a további, ámbár nagyon rövid és lényegtelen párbeszédünket egy kicsit fintorogva hallgatom. Leginkább azért, mert tudom, hogy Albert nyert, és tudom, hogy ő is tudja, még csak azt sem kamuzhatom, hogy igazából én tippeltem sokkal közelebb, mint ő, mert úgy is hallott mindent, meg aztán ez azt is fogja jelenteni, hogy valami rém unalmas és borzasztó filmet fog beválasztani, pont olyat amitől az ember azt érzi, hogy ki kell ugrania az ablakon, ha még egy percig hallgatnia vagy bámulnia kell a képkockákat.
Azért egészen lelkesen ülök le a saját hamburgerem elé, borzasztó éhség tör rám, ahogyan megérzem a sült krumpli és a hamburger bűnös illatát.
- Mióta undokság az, ha igazat mondok? - Nevetem el magamat, de közben megrázom a fejemet, jelezve, hogy nem fogok bedőlni a szomorú szemeknek, pedig, ha nem fotelek választanának el minket egymástól, akkor már rég engesztelően bújnék hozzá, a fejemet beledörgölném a nyakába és meggyőzném róla, hogy nem is olyan vészes az ízlése, csak viccelődtem vele. Így viszont csak megrántom a vállamat, és éppen azt próbálom kikísérletezni, hogy egyszerre hány krumpli fér úgy a számba, hogy lehetőleg ne fulladjak meg tőlük, össze tudjam őket rágni, de azért majd elmondhassam Charleenak, hogy megdöntöttem a rekordját.
A műsor választásra ez okból csak félig-meddig figyelek, de aztán a tekintetem érdeklődve kúszik a képernyőre, amikor azt mondja, hogy ez vicces lesz, még a szemöldököm is felszalad a magasba. - Komolyan olyan filmet fogsz velem nézetni, amit te mát láttál? - Küzdöm le egy nagy nyeléssel azt a tíz darab krumplit amit előtte sikeresen a számba tömtem, aztán csak felsóhajtok, hogy leöblíthessem a sörrel és úgy bámulok a képernyőre, mintha legalább a halálos ítéletemre várnék. Aztán persze felcsillan a szemem két falat között, érdeklődve kapom a fejemet Albert felé, izgatottan és eléggé megszeppenve a ténytől, hogy meglepetéssel készült nekem. Aztán sietve le is gyűröm a maradék krumplit és bucit, nem is figyelve az ízélményre, hogy a szalvétába megtörölt kezemet felemelhessem győzelemittasan. - Megettem! - Pillantásom izgatottan követeli, hogy akkor ő is tegye le szépen a salátáját és térjünk át gyorsan a meglepetés részre.

A kocsiban töltött idő alatt rendelek magunknak vacsorát, Albertnek valami nagyon vegán helyről valami nagyon izgalmas nevű cuccot, amiről első olvasatra el sem tudom dönteni, hogy fog-e neki ízleni, aztán valahonnan máshonnan meg rendelek magamnak egy hatalmas hamburgert sok-sok sült krumplival meg csomó sörrel, hogy aztán, amint kiraktuk Boscot, nagyon is elkényelmesedhessek az autó ülésében.
Ha mondjuk tíz perccel tovább kellene kocsikáznunk, akkor ezer százalék, hogy minden gond nélkül bealudnék, így viszont csak nyújtózkodva szállok ki amikor megállunk, mintha órákat töltöttünk volna el az autó ülésében, nem pedig hosszú perceket. Albert minden tulajdona annyira kényelmes, hogy egy kicsit mindig rosszul érzem magamat, ha ki kell lépnem belőlük,legyen szó a házáról, a kocsijáról vagy éppen magáról Albertről. Ő a legkényelmesebb mind közül, tökéletes mozdulatlanságba tud dermedni, és a keze úgy nagyjából sosem zsibbad el, még akkor sem, ha egész éjszaka úgy alszunk, hogy a karja az én fejem alatt van.
A lépcsőn elég ruganyosan lépkedek ahhoz, hogy mire a lakásom ajtaja elé érünk már éberebb legyek, mint odalent, úgyhogy csak ráfogok a kilincsre és benyitok. A védő varázslataimnak köszönhetően nem feltétlenül muszáj kulcsit használnom ahhoz, hogy bejussak, kicsit olyan ez, mintha biometrikus zár lenne, a bőröm rögtön feloldja.
Bent első dolgom Bubbles-t kivenni a ketrecéből, meg egy kicsit megdögönyözni amíg Albert ledobálja a cuccait, amúgy sem voltak soha szorongásai azzal kapcsolatban, hogy nem otthon van, az első pillanattól kezdve pontosan úgy csinált, mintha ez ugyanannyira lenne az ő háza, mint az enyém és ez engem már akkor sem érdekelt egyáltalán.
- Szerintem már mindjárt jönnie kell a futárnak. Baromi éhes vagyok, és... - Nyitom ki a hűtő ajtaját, hogy felmérjem az alkohol tartalmát. - Valami fura és kimondhatatlan nevű krémlikőr van csak itthon. Kérsz? - Pillantok vissza felé, hogy a válaszának megfelelően töltsek neki, vagy éppen ne töltsek. A magam részéről én nem iszom belőle, általánosságban, ha a sört röviditalokkal kezdem el keverni, akkor elkerülhetetlen, hogy a végén ne legyek nagyon rosszul.
- Van egy jó ötletem. - Vigyorodom el, miközben lerúgom a cipőmet, meg ledobom a kabátomat az egyik fotelbe, és törökülésben betelepszem a kanapéra. - Mielőtt kinyitnánk az ajtót megtippeljük, hogy hány éves a túloldalán álló, és aki közelebb áll a valósághoz, az választ filmet? Mit szólsz? - Billentem félre a fejemet izgatottan, mintha általánosságban nem az lenne a megszokott, hogy Albert nyeri a játékainkat. - De nem csalhatsz. Nem szagolhatod ki, meg nem hallgathatod ki, az nem lenne fair. -Nyúlok egészen végig a fejem alá be is gyűrök egy párnát, hogy ebből a kényelmes pozícióból követhessem le Albert mozdulatait. A kezemet persze "véletlenül" lelógatom az ágyról, hogy Bubbles megbökdöshesse a fejével, én meg elkezdhessem simogatni, miközben azon gondolkozom, hogy vajon melyik futár fog előbb jönni, és vajon az a srác hozza-e majd, akit ránézésre ismerünk a vegán helyről, és ha ő, akkor Albert ténylegesen elcsalja-e majd, valószínűleg a lépteiből meg tudná állapítani, hogy ténylegesen az a futár-e a futár, vagy nem, és ezen olyan sokáig gondolkozom, meg olyan átéléssel, hogy szabályosan összerezzenek a csengő éles zajára.
-Szóval, mi a tipped? - Lépek a nappali szekrényhez, hogy egy vázából készpénzt húzzak elő, pont eleget ahhoz, hogy ki tudjam fizetni, bárki is érkezett. - Szerintem huszonkilenc. - A kezemet a kilincsre helyezem, megvárom, hogy Albert válaszoljon, aztán kinyitom. Szerencsénkre, vagy inkább az én szerencsémre, nem a vegán futár, így egy kicsit megnyugszom, hogy talán van esélyem. Elbeszélgetek a fiúval egy kicsit, mielőtt rákérdeznék, hogy ténylegesen hány éves. Ő persze meglepődik, de azért elmondja, hogy huszonhat, mielőtt megkérdezné, hogy szeretném-e bejelölni valamelyik közösségi oldalon. Kicsit kínosan mosolygom rá, aztán azt hazudom, hogy persze, pedig tudom, hogy rá se fogok keresni. Közben a másik futár is megérkezik, vele még csak bájcsevejt sem folytatok.
Kicsit puffogva nyomom Albert kezébe a saját vacsoráját, meg egy üveg sört, aztán a saját hamburgeremmel visszahelyezkedem a kanapéra. - Szerintem akkor is csaltál. - Forgatom meg a szemeimet incselkedve, és mielőtt a kezem sült krumplis meg hamburgeres lenne csak felé hajítom a távirányítót. - De ne valami rém unalmas filmet válassz, aminek az első öt perce után szeretném fölvágni az ereimet. Borzalmas az ízlésed filmek terén, ugye tudod? - Fintorogva harapok a dupla sajtos meg dupla húsos és nagyon juicy burgerembe.

- Sosem panaszkodtam. Életem egyik legjobb reggelije volt. Komolyan mondom. – Egy kicsit hízelgem csak, éppen elfogadható mértékben, mert ha a lehető legrosszabb reggelit is készítette volna, akkor is baromi figyelmesnek hatna bármikor a kedvessége. Persze nyilván ezt akkor és ott nem éppen olyan mértékben díjaztam, mint ahogy mondjuk most tenném, de már akkor is nagyon hálás voltam neki a helyzethez mérten, elvégre magához képest kifejezetten rendes volt. Nagyon is rendes volt.
Egy kicsit ennek köszönetet mondva csókolom intenzívebben mielőtt elhúzódnék, tekintetem érdeklődve csúszik a szeme felé, ujjaim bizonytalanul követik. A bőröm alatt érzem a kitülemkedő ereket, egy kicsit bele is tudnék veszni ebbe a pillanatba és ebbe az érzésbe olyan meghitt és megnyílt ez, hogy a levegőt is visszatartom, nehogy megzavarja azt a szuszogásom. Gyönyörű és különleges, annyira nagyon különleges és annyira nagyon vonzó, hogy egy kicsit még jobban kívánom. Nem mintha ez lehetséges lenne, de azért én megpróbálkozom vele.
Albert ujjai finoman fonódnak a karomra, lágy izzással. Hagyom neki, hogy elhúzza a kezemet a szeme alól, még csak nem is erőltetem, nem akarom visszahúzni azt, nem akarok küzdeni vele, csak megnyugvósan és forróan szerető pillantással figyelem ahogyan elhúzza a tenyeremet, hálásan, amiért ennyire közel enged.  Kedvem lenne megint csak összebújni, jó szorosan, jó közel, de végül is az összebújást is felválthatja egy másfajta összeölelkezés, egy forróbb fajta, amitől az izgatottságom vággyá alakul, és ami miatt az ő tekintetében is visszaköszönni látszik mindez. Rámosolygok a cinkostársak mosolyával, mielőtt a falhoz szegezném. Incselkedve lépek csak utána, magabiztosan, játékosan, összedörgölőzve, hozzá nyomakodva és csókokba fullasztva. - Ó, hát tudod ez egy elég gyenge változata a varázs BDSM-nek. – Kuncogok egészen föl ahogyan elé térdelek, óvatos, előre jól megtervezett mozdulatokkal, fel-felpillantva, néha ki-kizökkenve a szerepkörből.
Felkuncogok. - Csak lazulj el. – Csókolok rá bizonyos pontokon, nekem tetsző pillanatokban, általam választott tempóban, amitől csak úgy feszeng és küzd. Figyelnem kell rá, hogy a varázslat ne engedjen az intenzitásából, pedig Albert nagyon igyekszik, feszegeti, mintha csak egy félig lepattogzott festéket kapargatna tovább. Őszintén nehéz arra koncentrálni, hogy őt a falnál tartsam, amikor ennyire izgalmas dolgokat tehetek vele, amikor minden figyelmemet az tölti ki, hogy túlhúzzam az idegeit, de ne túlontúl, hogy élvezze, és ne csak szabadulni akarjon a fogságból. - És élvezd. Egyszerű. – Pillantok föl, mielőtt két oldalt a csípőjébe kapaszkodhatnék, tekintetem tüzes és játékos a szavai hallatán. Elégedetten mosolyodok el mielőtt hosszú csókokkal jutalmaznám a kitartó küzdelmét, föl fölpillantva a vízcseppek között. - Látod, én is csak alig mozdulok. – Pimasz mosollyal éppen csak a fejemet mozdítom, azt is borzalmas lassúsággal. Játszadozva vele, meg magammal is, a türelmünkkel.
- De azon a fán ketten vagyunk, nem? – Emelkedem föl a tusfürdőért nyúlva, kiengedve a szorításból, átadva neki az irányítást. Kéjesen nyögök fel, mikor a hátam az üvegfalat érinti, ujjaim a nedves tincseibe túrnak bele, fogaim az alsóajkamba marnak, ahogyan az övéi a nyakam bőrét szakítják át. Torokhanggal nyögök, ujjaim egészen beletépnek a tincsei közé, de ahelyett, hogy elhúzni akarnám, még inkább a nyakamhoz nyomom. A szemeimet szorosan hunyom le, kiélvezve az erőszakosan édes fájdalmat, amitől a lábaim remegni kezdenek és amitől az adrenalin szintem megugrik. Hozzáfeszülök, a hátába nyomom az ujjbegyeim, könyörgősen préselődöm hozzá amíg végre meg nem adja magát.
A tusoló üvegfalát a nyögéseink okozta pára festi átláthatatlanná, tenyérnyomok törik meg bizonyos szögekben. Nem tudom, hogy mennyi ideig vagyunk idebent, mennyi ideig vagyunk így egymásba gabalyodva, de a végére az ujjhegyeimen ráncossá válik a bőr a vízcseppektől, a mellkasomba meg önfeledt boldogság költözik, amitől egyszerűen képtelen vagyok nem mosolyogni vagy éppen nem lusta lassúsággal fürdeni. Dudorászom, ismeretlennek tűnő ismerős dallamot még akkor is, amikor már megszárítkozott testtel és nedves hajjal bámulok a tükörképemre. A testem különböző pontjain még érzem Albert szeretetét, érzem a csípőmbe maró ujjak jóleső lüktetését, a bőrének a melegét, az ajkai által bejárt utat. Félredöntött fejjel figyelem a nyakamon rám kacsintó harapásának a nyomát, érdeklődő óvatossággal simítok rajta végig, mielőtt lehunyt szemmel rá nem nyomnám a tenyeremet, és néma igékkel el nem tűntetném. Éppen csak egy halvány heg marad utána, elég halvány ahhoz, hogy csak alaposan figyelő szemek számára legyen nyilvánvaló, de nem elég halvány ahhoz, hogy elmossa azokat a néma szavakat, amiket a tusoló alatt váltottunk.
- Arra gondoltam. – Hajolok le azokért a ledobott ruhákért, amikből az előbb olyan serényen bújtam ki, most meg olyan nehezen akarok beléjük visszabújni, és amiket pár órával ezelőtt vettem fel. - Hogy aludhatnál nálam. Amíg rendbe nem hozzák a szobád. – Csigát megszégyenítő lassúsággal erőszakolom magamra vissza az összes ruhadarabot, amik csak úgy tapadnak a melegtől vissza párásodó testemhez. - De nem kell most eldöntened. Tökre megértem azt is, ha itthon maradnál. – És amúgy tényleg megérteném, Albert háza valami eszméletlenül gyönyörű és megnyugtató tele csodás bútorokkal és kiegészítőkkel. Valószínűleg sokkal kényelmesebb lenne számára itt maradni, az egyik vendégszobát használhatná a sajátja helyett, vagy aludhatna a kanapéján. Én mondjuk, ha itt laknék biztosan nem akarnék magamhoz költözni, mert már csak itt lenni is felér egy hatalmas felüdüléssel, és persze ezzel nem a saját otthonomat akarom lehurrogni, mert imádom azt a lakást, imádom az ott lévő bútorokat, a hatalmas ágyat meg a kicsit széthasznált kanapét. Imádom, hogy a legtöbb dolognak nincs saját helye, mindig máshova vándorolnak és imádom benne azt is, hogy pár havonta a bútorokat át lehet tologatni, hogy úgy nézzen ki, mintha az ember felújított volna, de azért az számomra is elég egyértelmű, hogy ez a lakás vagy ezerszer menőbb, mint az enyém.
- Megyünk amúgy? – Nyitom ki az ajtót, amikor már úgy érzem, hogy lassan elájulok a melegtől. Bosco persze rögtön a térdemre támaszkodik, simogató kezeim alá bújik majd nyüsszen kettőt. – Tudom, hogy haza akarsz már menni. – Vakarom meg a fejét együttérzően, aztán visszapillantok Albertre. - Kiszedem a szárítógépből a cuccaim, kihozod kérlek a labdáját, és akkor akár mehetünk is. – Körülbelül tíz másodpercet kivárok, amíg válaszol, aztán a kutyával a nyomomban összeszedem az eső miatt kimosott és jól megszárított cuccaimat, amiket perszer elfelejtettem összehajtani, ezért eléggé gyűrötten is néznek ki. - Meg a telefonom is hozd légyszi! – Kiáltok vissza, amikor a zsebemre fogva eszembe jut, hogy az ott maradt a szobában valahol, és hát ekkor eszembe jut az is, hogy a pénztárcám, a lakáskulcsom, a rágóm, a fülhallgatóm és a gyűrögetős blokkom – mindig, minden zsebes ruhámba teszek valamit, amit aztán majd zsebre dugott kézzel gyűrögethetek és tépkedhetek, ha éppen unatkoznék vagy frusztrált lennék valami miatt, és tudom, hogy ez nem normális, de annyira nagyon megnyugtató -, de ezt már nem kiáltom utána, mert sokkal több idő lenne felsorolni, hogy miket tettem az éjjeliszekrényére, mint majd visszaszaladni érte.
Végül a konyhában iszom egy pohár narancslevet, meg a kutyának is adok egy kis vizet, mielőtt beraknám az így piszkossá vált edényeket a mosogatógépbe. Boscora visszacsatolom a pórázát.
- Vissza kell szaladnom még egy-két dologért, de aztán tényleg mehetünk! – Lépek bele a cipőmbe, és egy kicsit bocsánatkérőn nézek Albertre, hiszen neki valószínűleg fele annyi időbe sem telt felöltözni és ideérni, mint ameddig én elszöszmötöltem a ruháim összeszedésével. - Egyébként, akkor akarsz menni este? Mert ha nem, akkor rendelek valami vacsorát útközben. - Mosolyodom el egészen felcsillanó szemekkel. Semmi nem tudná elrontani a kedvemet.

A szemöldököm a magasba szalad, közben meg mosolygok és még a vállamat is úgy rántom meg, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy a körülöttem lévő dolgok egyszer csak repedezni kezdenek, aztán pedig a tökéletes pillanatot kiválasztva ezerfelé robbannak. De azért egy kicsit rosszul is érzem magamat miatta, persze nem eléggé ahhoz, hogy mondjuk az ölelésünket idő előtt szakítsam meg, inkább csak annyira, hogy még egy kicsit odabújjak mielőtt elhúzódnék. - Igazából a robbanásnak köszönheted, hogy most így vagyunk, mert tudod ha aznap este nem robbantom be a fürdőszobád, és nem fáradok ki annyira a felesleges mágiavesztésbe, akkor visszamentem volna a bárba, ahonnan jöttem. Úgyhogy lehet, meg kellene köszönnöd a dolgot. - Ez így nyilván nem teljesen igaz, mert a mágiám mégis csak önkéntesen áldoztam föl Albert megmentése érdekében, és emiatt esélytelen lett volna, hogy visszatérjek a bárba, de azért jó kifogásnak tűnik. Perszer Albert egészen jól tudja, hogy utána napokig betegen feküdtem otthon, mint aki egy nagyon hosszan elnyúló másnaposságot akar kiheverni, de azért úgy mosolygok rá, mintha tényleg lehetne azokat a tükör- és üvegszilánkokat okolni a kapcsolatunk alakulásáért.
A túltolt viselkedésén csak elnevetem magamat, vele ellentétben úgy vigyorgom, mintha a világ legjobb dolga történhetne velem, ha Lucas engedi, hogy a kutyájával játszak, pedig igazából a világ legjobb dolga már sokkal régebben megtörtént velem, éppen ő húz magával a fürdőszobába izgalmasabbnál izgalmasabb opciókat kínálva. Még csak megszólalnia sem kell, a teste rögtön reagál minden mozdulatomra, minden elejtett simogatásra. Belebámulok a tekintetébe, a vörös külcsín és a díszes erezet mögött tökéletesen megtalálni még Albertet. Az ujjaim óvatosan csúsznak az arcára, kérezkedve siklanak végig az arccsontján, meg is állok  egy pillanatra, hogy még elég ideje legyen elhúzódni, vagy a kezeimet elhessegetni, mielőtt lepkeszárny finoman simítanék végig a szeme alatt kirajzolódó sötétségen. Az ajkaim érdeklődve nyílnak el mielőtt teljesen beleveszve hajolnék közelebb csókokat követelve.
- Elég tökéletesnek hangzik. - Nehéz koncentrálnom, amikor ennyire közel van, amikor így túrhatok a hajába, és amikor ezt érzem vele. - Csaphatunk egy privát bulit is. Te meg én, és valami erősebb, mint egy kis sör. -Az ajkaim az arcélén kúsznak végig a nyakáig. - Megtaláltam a kedvenc DJ-d lejátszási listáját Spotifyon, szóval  tiszta olyan lehet, mintha a Saxban lennénk. -
A lábaimat a dereka köré kulcsolom, amint ez lehetséges, így húzom közelebb. A fejemet hátravetem, magam mögött támaszkodom, megrebbenő szempillák alól pislogok rá, amint elhúzódik, az ajkam csalódottan biggyen le, amint távolodik, hogy aztán izgatottan ránduljon a nadrág gombjának összetéveszthetetlen zajára. Éhes tekintettel bámulom a keze útját, nem leplezett vágyódással falja a tekintetem, mintha nem tudnám pontosan milyen, mintha most látnám először, úgy ugrom utána kíváncsian. Ügyetlenkedve szabadulok meg a saját nadrágjaimtól, meg a zoknitól, hogy egészen Albert elé lépjek a testem legalább olyan lelkesedésével, mint ahogyan ő.
Az ajkaihoz hajolok, a fogaim óvatosan harapnak rá mielőtt a csókunk hevessé válna a fogunk pedig úgy koccanna össze, mint két pezsgős pohár. Belenevetek a csókba, Albert minden érintését elhessegetve húzódom hátrább, hogy végigmérhessem, mielőtt mágiával egészen a zuhany faláig nem tolnám, óvatosan persze, éppen csak hozzácsapódik a háta. - Ígérem, hogy nem fog berobbanni megint a zuhanyzód, ha nem küzdesz nagyon. -Incselkedve lépek utána. A varázslat hatására kicsit olyan érzése lehet, mintha bilincsbe került volna. A kezei, a lábai, a feje, a teste csak egy egészen kicsit képes eltávolodni a faltól, mintha mágnes vonzaná oda. Magunkra nyitom a csapot, kicsit fel is szisszenek a hirtelen hideg víz marása alatt, egészen hozzá simulok incselkedő csókokat csalva ki belőle. Aztán persze elszakadok, ajkaim a nyakán vándorolnak végig, a fogaim a kulcscsontja fölött karcolják a bőrét, a nyelvem a mellkasán simít végig, aztán a kockás hasáról el a bordái alá, a csípőcsontja szélére.
Egészen elé térdelek, a sűrűn záporozó vízcseppek alól pillantok föl, kicsit megrázom a fejemet, hogy a hajamról a cseppek szétszóródjanak. - Ne mocorogj. - csókolok egészen a combja külső felébe, mielőtt a nyelvem óvatos mozdulatokkal követne a legördülő vízcseppek nyomát, kínosan ügyelve rá, hogy még csak véletlenül se érjek ott hozzá ahol éppen a legjobban szeretné, hogy hosszú és kínzó percek múlva ráhajolhassak, idegtépő lassúsággal, varázslattal megkötve, hogy még csak véletlenül se mozdíthassa bele a csípőjét, ahogyan a legtöbbször. Olyan tempót és olyan mélységet választok, amiben biztos vagyok, hogy idegtépő lehet a számára egészen sokáig elhúzva, és nagyon is élvezve. Úgy nyögök fel közben, mintha legalább ő hajolt volna rám, nem pedig én őrá, kívánkozó pillantással méregetve, mintha minden rajta múlna.
Egy ponton persze megszakítom, mintha játszanánk és az ő dobása következne.- Oh. Zuhany. El is felejtettem. - Ismétlem vissza a szavait incselkedve, "véletlenül" a mellkasán támaszkodva, nyújtózkodva nyúlok a tusfürdője után. - Hupsz. - Ejtem le játékosan a dobozt, hozzádörgölőzve hajolok le. A hátamat támasztom a mellkasának, neki nyomom magamat teljesen, mielőtt hátrafordulnék a fejemmel. - Csak ácsorogni fogsz, vagy.. ? - Úgy teszek, mintha Albertet nem én kötöttem volna mozdulatlanságba, hanem ő választotta volna ezt, de egy gyors pillantással már el is eresztem még jobban hozzányomódva.

Jól esik most így idebújva lenni és csak úgy összesimulni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, mintha ezután soha többé semmi rossz nem történhetne. Csak megnyugszom, így nagyon egyszerűen, sóhajtok is egy hatalmasat, minden valós és kreált problémát szabadjára engedve ezáltal, és csak nézem ahogyan távozik az ablakon keresztül. Még az arcunkat is összedörgölöm, legalább addig kiélvezve a bújós pillanatokat, amíg Albertnek elege nem lesz belőle, mert akárhogyan is nézzük, neki biztosan hamarabb lesz elege ebből a túlzott szeretetkinyilvánításból, mint nekem. Borzalmasan jól esik, így hát sóhajtok még egyet, kicsit szorosabbra is fonom az ölelést, mintha soha többé nem akarnám elengedni, és talán így is van. Már vagy egy éve nem ölelhettem meg így senkit, ilyen tiszta szeretettel, és most nagyon jól esik, nem is az esik jól belőle, hogy én ölelhetek valakit így, mert tulajdonképpen szinte minden ölelésem pontosan ilyen intenzitású volt, talán egy kicsit nem ilyen szoros, de Albert ölelése teljesen más, mint azelőtt. Eszembe juttatja, ahogyan anya ölelt át mindig, és ezt most kicsit sem úgy értem, hogy Albert ölelésének anya-íze van, hanem úgy, hogy pontosan ugyan olyan biztonságban érzem magam, mint az anyaölelések egyikében.
Gyorsan meg is szakítom, mielőtt túl szomorúvá válna ez a pillanat, elhúzódom hálásan szerető pillantással és csak elnevetem magamat. Nevetősen meg is rántom a vállamat, a kezeimet beledugom a farzsebembe, a nyelvemet pedig a felső ajkamhoz érintem elgondolkodó incselkedéssel.
- Hát, most, hogy az ablak már nincs, lehetsz te a legkedvencebb dolgom a házban. -Húzom el úgy a számat, mintha a lehető legnagyobb áldozatot hoznám annak érdekében, hogy Albert kedvére tegyek, miközben nyilvánvaló, hogy Albert a legkedvencebb dolgom nem csak ebben a házban, hanem az egész világban, de ezt neki még csak véletlenül sem kell most megtudnia. Akkor túlságosan elbízná magát.
Nevetve rántódom csak vissza hozzá, a kezeimet megtámasztom a mellkasán, valami képzeletbeli dobszólót játszom rajta a mutató- középső- és gyűrűsujjam járatásával, az ajkamra közben persze hitetlenkedő vigyor kúszik. - Oké szóval igazából másra bízod a kemény munkát, te meg csak learatod a babérokat? - Egy másodpercre hunyom le a szememet, amíg a szája az orromat érinti, aztán a pilláim fel is nyílnak, a tekintetemben pedig semmi neheztelés sincs, csak tiszta szeretet. - Mindegy, Lucas úgy is izgalmasabb beszélgető partnernek tűnik, mint te.- Ezt persze nyilván nem gondolom komolyan, hogy lehetne bárki izgalmasabb, mint Albert? - Képzeld van egy kutyája, és megígérte, hogy egyszer játszhatok vele! Egy igazi goldieja van! Igazi goldie!  - És azért valljuk be kevés cukibb dolog van, mint egy nagyon fluffy golden retriewer, és ezek a dolgok valami megmagyarázhatatlan indokkal, de nagyon is izgatottá tesznek, mert úgy beletúrnék egy nagyon puhaszőrű kutyabundába nagyjából mindig.
- Nem bízol az üveges képességeimben? - Ráncolom össze a homlokomat, mielőtt megpróbálnék valami nagyon bizarr és nagyon instabil szerkezetet létrehozni. Nem hibáztatom érte, én sem bízom a saját ezermester képességeimben, de azért elég szívesen megpróbálnám, mondjuk az is biztos, hogy nem jönne össze a dolog, de youtuberól szinte mindent meg lehet tanulni, nem? Miért ne tudnám onnan megcsinálni? Azért persze ráhagyom, mégis csak az ő ablaka meg az ő háza, a helyében én sem akarnám, hogy egy olyan hozzá nem értő tag, mint én, itt bármit is farigcsáljon, ahhoz ez a ház túl értékes.
Hátrább is húzódnék, hogy helyet adjak Albertnek amíg levetkőzik, hogy én premierplánból nézhessem végig a kivillanó izmokat, a nadrág alá szökő hasizmokat és egy kicsit már tovább is képzelem a dolgot. Nem segít rajtam, hogy a lélegzete cirógat, és nem olyan kedves módon, inkább olyan nagyon izgatóan, amitől az egész mellkasom beleremeg.
Hagyom, hogy átvezessen abba a másik fürdőszobába, sőt nem csak hagyom, nagyon is készségesen követem, tekintetem beleakad Albert csípőjébe, az ajkamba harapok, ezernyi jelenetet képzelek magam elé, aztán ahogyan megérkezünk a fürdőszobába kihúzom az ujjaimat Albertéből.
- De most nem fáraszthatsz ki nagyon. - Megelőzve Albertet, kibújok a pulcsijából, meg az alatta lévő pólóból, a földre dobom őket, aztán hozzá simulok, a szám az övét simogatja, a tenyerem lecsúszik egészen a nadrágja domborodó részére. - Mert különben lecsúszol a Saxos estéről. - Mosolygom bele egészen a szájába, annak a tudatában, hogy akkor kikönyörögném tőle, hogy bújjunk össze, hogy nézzünk valami nagyon unalmas filmet, amibe én kettő perc múlva belealudnék. Közben persze a kezemet a nadrágjáról a felsője alá nyomom, hogy sürgető mozdulatokkal toljam fölfele a póló - vagy ing, vagy bármi - szélét. Minél előbb szabadulunk meg a nem kívánatos ruhadaraboktól, annál jobb.

Egy kicsit bűnbánóan sütöm le a tekintetemet, miközben egészen tudatosul bennem, hogy ezt az egészet valahogyan mégis csak rendbe kellene majd hoznom, mert akárhogyan is nézzük ez az egész az én hibám. Persze bizonyos részeit nem igazán lehetne hibának nevezni, az én részemről legalábbis nem, az ő részéről pedig nem nyilatkozhatok, de ha tippelnem kellene – mondjuk Albert következő lépésére soha és semmikor nem tennék komoly tétet, biztos vagyok benne, hogy a legtöbb esetben még ő sem tudja, hogy mi lesz a következő lépés – akkor azt mondanám, hogy annyira nem haragszik. Vagy csak nem tudatosult még benne a kár mértéke, hiszen saját bevallása szerint is megártott neki a robbanás. Lehet, hogy kisütött az agyában valami egészen fontos rendszert, amit aztán semmilyen informatikus nem tud majd helyrepofozni. Valószínűsíthető, hogy azért mosolyog így, meg azért is bámul úgy rám, mintha nem teljesen értené azt amit mondok, pedig én tényleg próbáltam a lehető legösszeszedettebb módon tálalni neki ezt az egészet, amitől nem támad majd kedve kiugrani az ablakon, vagy hosszan elemezgetni, hogy mennyire pofátlanul nyálsara sikeredett, mitn valami elcsépelt Netflix tinidrámában, amit annyira gyűlöl, pedig közben mindegyik annyira jó.
De végül Albert elmosolyodik és a mosolya kicsit sem cikizős, hanem olyan amitől csak megkönnyebbülök, meg amitől nekem is folyton mosolyognom kell, pedig azért ez egy elég komoly téma ahhoz, hogy én elnevessem, úgyhogy vele ellentétben én megtartom magamat komolynak. A tekintetem közben persze nem ereszti Albert hó kék pillantását, magamat látom benne visszatükröződni, ahogyan türelmesen kivár, hogy benne minden megemésztődjön.
A testem önkéntelenül reagál rá, mint mindig: kicsit bele is remegek a lágy cirógatásba, a számat csak úgy csiklandozza az ujja, egészen mosolyra kényszerít, bizsergető érzést hagy maga után ami átszökik egészen a szájpadlásomra. A fogaimmal harapok rá az alsó ajkamra, hogy alábbhagyjon a bizsergető érzés, hogy aztán másfajta bizsergés vehesse kezdetét ahogyan megcsókol. A szánk az epicentruma, de végig hullámzik az egész testemen én pedig a hatása alatt egészen készségesen simulok Alberthez, a karjaimat a nyaka köré fonom, de nem olyan fojtósan, ahogyan az előbb, sokkal lágyabban és sokkal több mozgásteret hagyva neki. A csókjának olyan szeretetíze van mint még sosem, arra kényszerít, hogy még többet és többet akarjak belőle, mintha sosem lehetne elég. Egészen beletúrok a hajába, hozzábújok, bele az ölelésbe, és csak mosolyogva hagyjam, hogy a homlokunk végül összeérjen, néma csendbe burkolva a pillanatot.
- Hmm? – Nyílnak föl a szemeim anélkül, hogy elhúzódnék vagy megbontanám a káoszban kialakított saját rendünket, csak az eső ütemes kopogása mellett hallgatom, ahogy halkan szuszog, elmosolyodom, a száját nézem, ebből a szögből tökéletes rálátás biztosított. - Még annál is rendbenebbül vagyunk. – Nevetem el magamat, közben összedörgölöm az orrunkat nevetősen, mielőtt elhúzhatnám a fejemet és ténylegesen átölelném. Az arcomat az övének döntöm , elképzelhetetlenül jó így, annak ellenére is, hogy az eső már egészen bever és Albert háta elég vizes.
- Sajnálom a szobádat. – Mondom végül egészen összebújva az esőcseppeket bámulva amik mindent összevizeznek odakint, idebent meg egy tökéletes esőfüggönyt alkotnak. - Nem akartam. Ez az ablak volt a kedvencem az egész házban. – Bűnbánóan húzódom el, kibontakozva az ölelésből, kedveskedő mosollyal. - Rendbe hozom, jó? – Nyilván ez a minimum mindezek után. - De csak miután nem etted meg az esti randipartnerem. – Nevetek föl kacéran, játékosan lökve Alberten egy nagyon kicsit, hogy éppen csak belemozduljon  és mondjuk véletlenül se essen ki az ablakon – nem mintha igazán nagy baja lehetne, de na – és megnyalom az ajkamat. - Hazaviszel engem meg a kutyát, vagy kölcsön is adhatod a kocsid? - Egy kicsit elnevetem magamat, mert hát már előre tudom, hogy úgy sem fogja odaadni, pontosan tisztában van azzal, hogy nagyon bénán parkolok és az autó az mégsem csak egy ablak, amit olyan egyszerűen rendbe lehet hozni.
Persze nem hagynám így a szobát, ilyen nagyon-nagyon szanaszét, úgyhogy kicsit hátrább húzom magammal Albertet, hogy ne igazán legyen útban míg én bűvészkedem. Az üvegszilánkokat egy egészen szép és feszes sorba húzom az ablak helye előtt, lassú, lágy pörgéssel emelkednek függönyként föl, megóvva a helyet a további vízcseppektől. - Ez azt hiszem kitart egy ideig, de azért nem kellene nagyon bolygatni az atmoszféráját, nem a legstabilabb dolog az életben. – Biccentem félre a fejemet. - Nem öltözöl át? – Nagyjából eddig tartott amíg egészségesen tudtam Alberten kívül másra is gondolni, mert most aztán csak magasba szalad a szemöldököm kihívóan, visszaszorított türelmetlenséggel még az ajkamat is jelzés értékűen nyalom végig.  

Ebbe vajon bele lehet halni? Az ilyen pillanatokba? Amikor az ember annyira izgatottnak érzi magát, hogy a szíve egészen a torkában dobog, de közben ez az izgatottság mégsem bukhat ki belőle, nem nevethet vagy éppenséggel nem kezdhet el táncolni, mert azzal nem csak a pillanatot ölné meg, hanem a magában kialakult képet is? Mert ha bele lehet halni, akkor én biztosan már régen haldoklom. Bármikor felrobbanhatnék, ketyegő bombaként működik odabent a szívem, csillapíthatatlanul üldöz még izgalmasabb állapotba, de ez most nem az a fajta izgalom, amitől az ember le akar vetkőzni, hanem amibe a legszívesebben örökké felöltözne, mindig jó mélyen bújna meg benne. Nem enyhít rajtam Albert felajánlása sem, frusztrálóan arra késztet, hogy próbáljak meg lehiggadni, de tudod, hogy van ez: minél nyugodtabbnak akarsz tűnni, annál idegesebbé válsz.
Az sem segít igazán, hogy eltol, ezáltal kötelességem a szemeibe nézni, amitől meg csak még jobban dobogni kezd a szívem, mert pontosan itt áll előttem, én meg végre elmondhatnék neki mindent, de Albert mégis csak Albert, pontosan úgy áll itt, mintha éppen arról beszélgetnénk, hogy milyen varázslattal lenne a legcélszerűbb földeríteni bizonyos környékeket; az arcáról semmi sem olvasható le, semmilyen érzelem amitől egy kicsit megkönnyebbülhetnék, vagy ami elég arcon vágós lenne ahhoz, hogy kijózanodjak.
Csal áll itt velem szemben olyan nagyon érezelemmentesen, amitől elkezdek bepánikolni, az agyamban valami béna vicc után kutatok, hogy mivel is oldhatnám meg a helyzetet, mit mondhatnék, ami feloldja a kínosságot, de semmi nem jut eszembe, azon kívül, hogy mennyire, de mennyire elbasztam, és hogy soha, azaz soha nem fogok tudni túllépni azon, hogy elkapkodtam a dolgot. Miért kellett egyáltalán bármit is mondanom? Miért nem fogtam be a számat, és tettem úgy, mintha semmi sem történt volna? Miért nem volt jó minden úgy, ahogy volt?
Soha nem kívántam még ennyire, hogy vissza tudjak menni az időbe, most aztán pofátlan módon megtenném, hogy átalakíthassam a múltat, hogy megváltoztassam a saját szövegem, hogy elvicceljem, vagy elhessegessem a kéretlen gondolatokat.
Én végig azon kattogok, hogy akkor mit kellene neki mondanom erre, hogy ő nem mond semmit, meg azon, hogy miként fogom ezt kiheverni, és hogy vajon feltűnő lenne-e, ha csak kiugranék az ablakon? Meg tudna-e állítani, és ha igen, akkor haragudnék-e rá? Elvégre nem eshetek olyan nagyot, biztosannem halálos, csak kellőképpen fájdalmas, hogy ne gondoljak többé erre a pillanatra. Erre a nagyon kínos pillanatra.
És nézd meg, elsétál, szóval tényleg ciki volt neki, amit mondtam, és vagy elküld a picsába, vagy úgy fog tenni, mintha nem hallotta volna a monológomat. Persze nem tudnám megmondani, hogy melyik lenne a rosszabb, valószínűleg mindkettő egyszerre lenne borzalmas, de mindkettő máshogy lenne feszítő. Ha nem mondana semmit, az a teljes kikosarazás élményét megspékelné egy nagy szégyenérzettel, ha meg csak elküld, akkor meg elég egyértelmű jelzést ad ahhoz, hogy fel tudjam fogni. Feldolgozni persze ezerszer rosszabb lenne, nem is menne igazán, azt hiszem, elfogadni is egészen nehezen tudnám, de megérteném. Már amennyire az ember képes megérteni, hogy az, akit ő eléggé szeret, kikosarazza.
Kicsit összefonom a mellkasom előtt a karjaimat, egyfajta védekező mechanizmusként, mintha, az, hogy így várom az ítéletet, megmenthetne a fájdalmas valóságól. Aztán persze nem bírom sokáig így, mert a szívem még mindig vadul dobol, olyannyira, hogy a karomon érzem, és borzalmas érzés, testidegen. Éppen megköszörülném a torkomat, hogy elsimítsam ezt az egészet valami nagyon gáz és béna szöveggel, mint hogy „rendelünk egy pizzát?” vagy, hogy „akkor este a Saxban?” mire Albert mégis csak megszólal, nagyon halkan, az eső dobolása miatt egy fokkal nehezebben kivehetők a szavai, közelebb is kell lépkednem hozzá, hogy rendesen halljam, mertazt hiszem elég kínos lenne, ha nem érteném, ahogyan elutasít. Kínosabb, mint magának az elutasításnak az élménye.
Nagyot nyelek, egy ponton mérhetetlen jóleső érzéssé tudna válni az, amit Albert mond, kedvesen cirógatja a lelkemet, megenyhülök tőle, kevésbé feszengőssé válok alatta, mielőtt tovább folytathatná, amitől nekem csak magasba szöknek a szemöldökeim, és olyan értetlenül bámulom, mintha nem érteném a szavakat, amiket kimond. – Úr Isten! – Csóválom meg egy pillanatra a fejemet, mielőtt elnevetném magamat, de olya nagyon hitetlenkedve, mintha nem lennék képes még mindig értelmezni, amit mondott, vagy ha értelmezni képes is vagyok, hát totálisan nem értenék vele egyet. - Megártott neked ez a robbanás, vagy mi? – Lépkedek még közelebb, eléggé figyelve arra, hogy ne nagyon lépjek nagy és éles szilánkokba, mert az aztán tényleg totálisan elrontaná ezt az amúgy elég szép, de közben meg kínos pillanatot. - Ez alatt az egy év alatt nem mondtál még annyi faszságot, mint most, ebben az egy mondatban. – Megenyhülősen, meg azért elég óvatoskodva – mert ugye Albertnél ezt sosem lehet tudni – lépek olyan közel amennyire ez csak lehetséges, ahhoz, hogy ne érjünk egymáshoz, de azért nagyon kicsi távolság feszüljön be közénk. Ha akar könnyűszerrel kihátrálhat, bár akkor egészen biztosan fogást találnának rajta a vízcseppek, meg aztán akkor én is lépnék még egyet közelebb, hogy a végén egyáltalán ne tudjon menekülni. Nyilván az esélye teljes mértékben meg van rá, inkább csak élni nem igazán tudna vele. Egyébként is, ebben a pillanatban már semmiképpen nem tudna lerázni, mert ebben a pillanatban aztán igazán tudatosul bennem, hogy ő még hatvan év múlva is simán el tudja képzelni magát mellettem, lehet nem úgy és nem éppen ott, ahol azt én elképzelem, de ez ebben a pillanatban a legkevésbé sem számít, nem igaz?
- Hát egyáltalán nem figyeltél arra amit mondtam? – A hangomat egészen suttogássá halkítom vissza, hogy mondjuk én is alig halljam a saját szívdobogásom ütemes ritmusa alatt. - Nem azért félek téged elveszíteni, mert borzalmasan jó arc vagy, hibák nélkül, hanem azért, mert számomra te hatvan év múlva sem tudnál egy egyszerű és toxikus vámpírrá változni, mert hatvan év nagyon kevés lenne ahhoz, hogy elfelejtselek szeretni. – Elég türelmes, nyílt őszinteséggel nézem, közben pedig belülről egészen szétfeszít ez azérzés, amitől tényleg olyan jó a közelében lenni. Még csak titkolni sem tudnám, hogy mit okoz bennem, vadul kalimpál tőle a szívem, nem csak most, hanem minden másik pillanatban, türelmetlenül várja, hogy egy kicsit, egy nagyon picit Albert adjon saját magából, egy kósza pillantásért, egy kedveskedő érintésért képes lenne bármikor odavetni magát neki. - És ez a baromi félelmetes tudod? Hogy ez az érzés megváltoztathatatlan, történjen bármi. – Hiszen bármi történhetne, nem igaz? Egyszerűen, bármi erőlködés nélkül lökhetne el, és még csak nem is lehetne hibáztatni érte.

Mélyet és olyan nagyot sóhajtok, amiből bárki rögtön tudhatja, hogy az embernek éppen nagyon-nagyon elege van valamiből, még olyan megsemmisítő pillantást is küldök Albert felé, ami egészen azt sugallja, hogy ebbe egyáltalán nincs kedvem belemenni. Leginkább, mert nem azért mondtam neki, hogy hülye, mert tényleg hülyének gondolom, vagy mert éppen ezt ki is szeretném fejteni, és érett beszélgetést alakítani belőle, hanem csak úgy, mint ahogy egymás fejéhez lehet vágni bizonyos dolgokat bárminemű magyarázat nélkül. Persze Albert erre is magyarázatot szeretne kapni, és le merném fogadni, hogy ezzel igazából csak nagyon fel szeretne bosszantani, úgyhogy megteszem neki azt a szívességet, hogy erre a kérdésére tényleg nem válaszolok, csak bámulom egy kicsit értetlenül, meg kicsit hitetlenkedve, amiért ebből is csak ezt volt képes felfogni, és ezt az egész beszélgetést szépen el is engedem. Vagy legalábbis én tényleg készen lennék elengedni, mert túl egyoldalúnak érzem ahhoz, hogy hosszú-hosszú ideig fejtegessem ezzel kapcsolatban a gondolataimat, Albert úgy is úgy fog tenni vagy véletlenül, vagy szándékosan, mintha ezt az egészet ő nem is értené. pedig biztos vagyok benne, hogy érti, csak éppen úgy csinál, mint akinek fogalma sincsen semmiről. Túl okos ahhoz, hogy ne értse és túl okos ahhoz is, hogy olyan beszélgetésekbe menjen bele, amiből nem tud jól kijönni.
Megint megforgatom a szemeimet, de olyan egészen szomorúan, mert megint olyanokat kérdez tőlem, amire nem egyszerű válaszolni. Vagyis persze nagyon is egyszerű lenne, legalább ezer dolgot fel tudnék sorolni, ami miatt nem akarok vele harcolni, ezer olyan dolgot, amiknek sokkal mélyebb jelentésük van, mint amit ez a pillanat elbírna, úgyhogy csak lesütöm a pillantásomat és megrántom a vállamat. Közben meg vészesen azon gondolkozom, hogy mit kellen válaszként adnom neki, amiről elhiszi, hogy igaz és nem túlérzelmes gondolatok. - Nem tudom. Csak egyszerűen ez nem olyan lenne, mint amikor valami hülyeségen vitázunk. Nem esne jól, mert közben végig azon kellene aggódnom, hogy te mikor kattansz el véglegesen és akkor mikor válik az egész egy vérengzős dologgá. – Pillantok föl összepréselt, meg egészen lebiggyesztett ajkakkal. Mármint komolyan, Albert meddig bírhatja a gyenge, finoman mókás, leheletnyit pezsdítő huzavonát ép ész keretei közé szorítva? Öt perc? Esetleg hét? Az ő világában ennek ezerszer izgalmasabbnak kell lennie, mint azt én az enyémben elképzelem, forróbbnak, veszélyesebbnek. Még egyszer megrántom a vállamat, mert ettől az egésztől én csak szomorúvá válok és csak azt kívánom, hogy ne jöttem volna át, hanem egyenesen hazasiettem volna. Mennyivel tartott volna több ideig hazaérni, mint idejönni? Húsz-harmincötperc talán, de akkor legalább ezt az egészet elkerűlhettük volna. Most nem kellene itt magyarázkodnom olyan dolgokról, amiknek egyáltalán nem így kellene felmerülnie, nem ilyen koholt magyarázatokkal kellene rá választ adni, és nem kellene eleve rosszul éreznem magamat, mert kirobbantottam azt a hatalmas üvegfalat, amit amúgy én annyira szerettem. Legalább annyi előnye azért volt, hogy a bennem tomboló harag pont a varázslattal együtt robbant ki, egészen megszelídült. Olyan érzés, mint ha egy hatalmas medence lennék, amit víz helyett valami furcsa, természetfeletti és megmagyarázhatatlan dologgal töltöttek fel, és ez a valami időről-időre - persze leginkább a külvilág hatására, lassan kibontakozó szélviharokra reagálva – kitörne abból a medencéből, aztán persze ahogyan a vihar tova áll, és már nem fújja a szél olyan nagyon a vizet, visszacsitul. Pont ilyen érzésem van most. Vihar utáni fullasztó csend érzésem.
Ezért is esik olyan jól odalépkedni Alberthet, a fejemet az övének támasztani, és csak a lélegzetvételére koncentrálni. Pillanatok alatt veszem át a ritmusát, és ahogyan átölel, máris minden ezerszer jobbnak tűnik. A kezeimet az arcáról a nyaka köré fonom, és olyan szorosan ölelem át, mintha soha többé nem akarnám, hogy elengedjen. A nyakához fúrom a fejemet, ahhoz az oldalához, ahol nem szúródott belé semmi, ahol olyan nagyon Albert illata van, és amitől az illattól néha ritmust téveszt a szívem. Ez itt és így pont a világon a legkedvencebb helyem, ahol a legjobb és ahova mindig csak vissza akarok jönni akárhányszor elválunk egymástól. Most is olyan jó itt, hogy nem is akarom elengedni soha-soha többet, bár Albert valószínűleg túl hamar fogja megunni a meghitt pillanatot, és akkor az embernek nem igazán marad választása attól függetlenül, hogy szeret-e hozzábújni vagy sem. Lélekben már igazán felkészülök arra, hogy elengedjem, és hogy leküzdjem majd a hiányérzetet, amit majd okoz a távolság, csakhogy Albert ekkor újból beszélni kezd, lágyan simogató a hangja, olyan játékos, amitől egy kicsit tényleg jobb kedvem lesz, megkönnyebbültséget hoz, szusszanok is mosolygósan, ahogyan butának nevezet, csakhogy utána rögtön valami olyasmit mondjon, amitől még csak megmoccani sem merek, mert mi van akkor ha nem is azt mondta amit mondott? Azért persze vannak olyan dolgok, amiket az ember nem tud uralni, ilyen például az, hogy a szívem olyan vadul kezd vágtázni, hogy hirtelenjében már én is hallom ahogyan dobol, ütemtelenül löki a pulzusom egyre feljebb és feljebb, a gyomromba meg olyan jóleső érzés költözik ami görcsös, de tudod az a fajta görcsösség, amiket csak különleges alkalmakkor lehet érezni, és amitől olyan nagyon jól kezded el érezni magadat, hogy legszívesebben kiugranál a bőrödből. Én is ki akarok ugrani a bőrömből, csak éppen nem merek, mert mi van akkor, ha ez a szeretlek, nem is olyan szeretlek, hanem valamilyen teljesen más milyen? Még csak visszakérdezni sem merek, inkább még határozottabban ölelem magamhoz, vagy bújok bele az ő ölelésébe, ezt már nem tudnám megmondani, hogy se ő se én ne tudjunk elhúzódni – mármint ő nyilván el tud, de azért szép gondolat, hogy nem akar – és ha Albertnek most ténylegesen szüksége lenne arra, hogy lélegezni tudjon, akkor biztosan elkezdne fuldokolni olyan erővel szorítom magamhoz. Az arcomat még jobban a nyakához fúrom, és még ennél is közelebb akarok hozzá kerülni, mondjuk belebújni a bőre alá, hogy a szívem most már az ő testében is dobogjon, ne csak az enyémben. Amúgy is olyan eszeveszett tempót diktál, hogy bőven elég lenne kettőnknek.
Hosszú-hosszú percekig nem tudok mondani neki semmit, csak emésztem a kimondott szavakat, közben meg az egészbe belefacsarodik a szívem, de tudod, olyan jóleső módon, amikor a szeretettől akar szétrobbanni. Mondani szeretnék Albertnek valamit, nem is valamit, hanem azt a valamit, azt, hogy én is szeretem, de még mindig nem éppen tudom eldönteni, hogy ez akkor milyen fajta szeretlek volt, és most semmiképpen nem tudnám elviselni, ha az egészet elviccelné, úgyhogy még egy kicsit szorosabbra fonom körülötte a karjaimat, közben meg úgy érzem, hogy túl hangosan ver a szívem és elárul, úgyhogy inkább csak annyit mondok, nem is mondok, inkább suttogok, bele egészen a bőrébe. Sőt nem is suttogás ez, hanem valamifajta motyogás.
-Albert én félek. – Sokkal-sokkal nehezebb erről beszélni, mint azt az ember először gondolná. - Félek, hogy ez az egész számodra csak ugyan olyan izgalmas játék, mint bármi más, és.. – Feszíteni kezd a mellkasom, meg egészen szúrni a szemeim, mert még csak belegondolni is borzalmasan szörnyű, hogy igazából elveszíthetem. Még túl élénk annak az emléke, hogy milyen érzés elveszíteni azokat akiket szeretsz, hogy mennyire fájdalmas, és mennyire soha be nem gyógyuló sebeket képes alkotni. - .. tudod, vagyis igazából nem tudod, de te tényleg nagyon fontos vagy nekem, és nem úgy, ahogyan mondjuk a nyulam, hanem teljesen máshogy. Inkább úgy, hogy mondjuk soha nem akarom, hogy haragudj, igazán haragudj, mert az azt jelentené, hogy nem foglak látni többet, és téged nem látni vagy veled nem lenni ezerszer rosszabb, mint bármi, amit el tudsz képzelni. És a legelső dolog, amit veled kapcsolatban megtanultam, hogy te nem szeretsz unalmas játékokkal játszani, de szerintem én elég hamar elég unalmas leszek számodra, és akkor csak úgy el fogsz tűnni, új és izgalmas dolgokat fogsz keresni, és ettől jobban félek, mint mondjuk az éjszaka visszatérő álmaimtól.–

Bumm. A fejem a parkettán koppan, belesajdul a vállam, ezernyi apró csillag cikázik a szemhéjam mögött, elszédülök, egy kicsit a levegő is belém szorul, szúrósan akad meg a tüdőmben, fojtogatva. A  fülem zúgni kezd, és egy percig legalább be sem tudom azonosítani azt sem, hogy hol vagyok, mit csinálok és egyáltalán, hogyan kerültem ide, ahol vagyok.
Félkönyékre emelkedek, hunyorogva, a torkomat köszörülve nyomom magamat ülő helyzetbe. Szédelgő fejjel nézek az ablak felé. Berobbant, tekintetem máris Albert után kutakodik, aggódva keresi a törmelékek között. Kótyagosan lököm magamat térdre, fájósan masszírozom meg a vállamat, egy kicsit belehasít a fájdalom, de fele annyira sem, mint amilyennek Albert sebei tűnnek.
Jól vagy? Ezt akarom tőle kérdezni, csakhogy a tekintetünk találkozásakor Albert nem úgy néz ki, mint akitől ebben a percen bármit is kérdezni lehetne, én meg csak bűnbánóan sütöm le a pillantásomat, amíg ő rendesen szentségel. Megrázom a fejemet, hátha ez elüldözni azokat a kis ragaszkodó fényes csillagokat a perifériás látásom széléről, de azért ők elég sejtelmesen vissza-visszakúsznak . Egy ponton, amikor már többször hangzott el az f betűs szó, mint bármi más, elkezdek azon gondolkozni, hogy igazából mi is történt, hogy melyik ponton telhetett be az a bizonyos pohár, ami aztán túlcsordulva jól ránk is öntötte a tartalmát.
Persze elég nehéz bármire is emlékezni, amikor Albert olyan dühösen vagdalózik a szavakkal, és csak rá akarok ordítani, hogy maradjon már csöndben, de inkább csak megforgatom a szemeimet, az ágyra támaszkodva fel is állok, az agyamba visszakúszik a percekkel ezelőtti jelent, lassan, de biztosan., Albert vallomása csak részletekként akar a felszínre törni, felemészti az a mérhetetlen düh, ami bennem forrong, a kitörni készülő vulkán lágy moraja, amin még a szép szavak sem enyhítenek igazán, leginkább olaj a tűzre effektussal bírnak. Ha ezt gondolja, miért nem mondta már hamarabb? Miért pont most? Miért pont itt? Miért pont így? Miért nem máshol, máskor, máshogy? Lehetett volna máshogy, lehetett volna máskor, kevésbé dühös pillanatokban. Máskor kellet volna lennie, nem most, amikor csak úgy hangzik, mintha egy veszekedést akarna megúszni, szépen megfontolt, előre kitervelt szavakkal, amiktől a másik majd megenyhül, és elfelejt mindent. Igazából meg tudnék enyhülni miatta, le tudna csillapítani minden haragot, ha nem lenne olyan furcsa visszhangja a fejemben, amitől a szívem egy kicsit beleszorul ebbe a pillanatba. Azt akarom tőle kérdezni, hogy miért, de az üvegfalnak  szétreccsenő üvegpohár hangja van, pezsgősüvegből kipukkanó dugó hangja, lágyan zúzódó jég hangja, mielőtt ezer felé robbanna. Ezer felé is robban, én pedig csak zuhanok, a fejem a parkettán koppan, az ágy alatt tökéletesen látom Albert tenyereinek csattanását a padlón. Izgalmas látvány lehetne, egészen izgató, ahogyan a ruháját ezer felé szakította a düh, de Albert csak mondja és mondja, kijózanító éle van a hangjának, amitől egy kicsit meg is illetődöm , úgy bámulok rá, mintha nem érteném, amit kérdez, kinyitom a számat, aztán be is csukom, és többé már meg sem akarom kérdezni, hogy hogyan érzi magát, mert csak újra kavarogni kezd bennem az egész.
- Te hülye vagy? – Kérdezek vissza hirtelen, visszatalálva a hangomhoz. - Nem akartam, hogy féltékeny legyél. Te komolyan csak ennyit tudtál felfogni abból, amit mondtam? – Csalódottan nevetek föl, olyan érzésem van hirtelen, mintha fölösleges köröket futnék, mert Albert úgy sem értheti meg.
Leülök az ágy szélére, a kezeimmel a térdemen támaszkodom egy másodpercre, bambán bámulva a földön lévő üvegszilánkokat. - Ezt komolyan nem hiszem el. – Én feladnám ezt az egészet, végignyúlnék az ágyon, hogy némán megadjam magamat ennek az egésznek, mert végülis pont ugyan ezt meg is tehetem a fallal is odahaza, valószínűleg ő sem válaszolna, vagy ha válaszolna is, pont ugyan olyan értelmetlen következtetésekre jutna, mint Albert, és igen, oké, lehet, hogy amúgy tényleg akartam, hogy egy kicsit féltékeny legyen, de mondjuk nem feltétlenül ezt a végeredményt vártam a féltékenykedésétől.
Természetesen nem dőlök hátra, mert Albert folytatja, a hangja meg olyan eszelőssé válik, hogy egy pillanatra komolyan megijedek tőle, és csak felbámulok rá, nehezen fogva fel a szavait. Miután azért tudatosul bennem a jelentésük felpattanok, és a telefonomért nyúlok – amit persze nyilván nem tudok tőle elvenni, túl gyors még így is, meg túl dühös -, helyette pedig a felsőjének nyakívére markolok rá, kicsit úgy rántom közelebb, hogy a telefonról rám nézzen föl. Legalább olyan dühös vagyok, mint ő.
A tekintete egészen mélykékké változott már, olyan, mint a vihar előtti égbolt kéksége, amit biztosan hangos dörrenések és veszélyes villámok követnek. Bele tudnék olvadni ebbe a tekintetbe, még a hasam is beleremeg, engedek egy kicsit a pólója szorításán, aztán megrázom a fejemet, nem hagyhatom, hogy teljesen más gondolatok alakuljanak ki róla a fejemben, amik amúgy már ott vannak.
- Ne merészeld bántani! – A tekintetem a két szeme között járkál dühösen. - Nem is fogom hagyni, hogy bántsd! – A hangom egészen szomorúvá változik, leginkább azért, mert ez az egész olyan, mintha Albert arra kényszerítene, hogy válasszak közte és  Lucas között, de hogyan is választhatnék úgy igazán egy olyan helyzetben, ami ezt meg sem indokolja. - Még csak esélye sincs védekezni, csak egy ember! – Rosszul érzem magamat, ha belegondolok, belehasít a mellkasomban a fájdalom és már nem is tudok kiabálni sem vele, csak csalódottan lépek egyet hátra.
- Úgyhogy kösz szépen Albert. Most nem elég, hogy találkoznom kell vele, de még tőled is meg kell védenem. Több lehetetlen dolgot ne tervezz már be mára nekem, ha lehetne.– Ez most tényleg olyan, mintha őt választanám Albert helyett, pedig ez egyáltalán nem is erről szól. Nem is Lucasról, és ezt neki is tudnia kellene, hogy nem hagynám soha, hogy a saját hibámból másokat bántson, mert az pont olyan lenne, mint Massachusettsben.
Csak csalódottan hátrálok pár lépést a tekintetem végig kúszik a zilált külsőjén, a mellkasom előtt össze is fonom a karjaimat, és csak úgy kibámulok a most már teljesen nyitott üvegfalon – egyébként meglepően szellős így  a szoba, esőszag áramlik be meg hűvös szél – nagyot nyelek. - Nem akarok veled harcolni. – Sóhajtok föl, közben meg a hajamba túrok türelmetlenül, és visszalépkedek Albert közelébe. A kis szilánkocskák szúrják a talpamat. - Baromi ijesztő lenne, hogy ha nem láthatnálak többé. Hogyha nem védhetnélek meg, ha nem ölelhetnélek át. – Idézem vissza Albert szavait kissé átalakítva a robbanás előttről. A kezeimet óvatosan az arca két oldalára illesztem – persze könnyűszerrel lerázhatná magáról, túl gyöngéd vagyok, meg amúgy is, ő ezerszer gyorsabb – közelebb hajolok, hogy a homlokomat az ő homlokán támaszthassam meg, és csak lebámulok magunk közé. Tényleg baromi ijesztő lenne.- De meg fogom védeni, még akkor is ha ez azt jelenti, hogy ezzel téged foglak bántani, vagy te fogsz engem bántani. –  Súgom magunk közé szomorúan. – Pedig…- Pedig szeretlek és sosem tudnálak igazán bántani. Egyszerűen nem menne, szándékosan biztosan nem. Ezt akarom Albertnek mondani, ott van minden ki nem mondott szó a nyelvem hegyén, és olyan egyszerű lenne, megkönnyebbülést hozhatna, nekem legalább is biztosan. Kövek gördülhetnének le a mellkasomról, de eszembe jut, hogy Albertnek még csak az is nehézséget okozott, hogy azt kimondja, hogy milyen lenne ha nem láthatna többé. Felsóhajtok, és ebben a sóhajban benne van minden szomorúság ezzel az egésszel kapcsolatban, minden csalódottság és minden lemondás. - Pedig olyan jók vagyunk együtt. – Fejezem be végül másképpen a mondatot, igazából értelmezhetné bárhogy, úgy is csak ugyanazt jelenti. Azt amitől mindig jó viszont látni, amitől mindig jó hozzá bújni, incselkedni, összenevetni, amitől mindig neki akarok először írni, ami miatt jó a ruháiba öltözni, amitől izgalmasak a reggelek, amitől színesek a nappalok.
- Szóval.. akkor hol kell megküzdenünk egymással? És csak a tisztánlátás kedvéért, én abban a kicsi-mopsz mintás, fekete pólómban leszek, ha véletlen bárki mással összekevernél. – Szomorúan játékos mosollyal húzódom hátrább, hátra túrva Albert haját még az ajkamba is harapok, mintha ez az egész csak egy izgalmas játék lenne, mintha ezzel elhessegethetnénk a gondokat, mintha ezzel bármi is meg lenne oldva, mintha a ki nem mondott szavak többé nem feszülnének ott rajtam.  

Furcsa él ül bele a mellkasomba Albert nevetése nyomán, olyan nagyon nyomasztóan kezd szorítani, hogy a tekintetemet még lejjebb süssem, mielőtt vissza mernék pillantani rá, sokkal dühösebben és sokkal csalódottabban, mint azelőtt. Dühös vagyok rá, amiért képtelen bármit is mondani, csak úgy ül itt, mintha ezt az egészet már az elején halálosan unná, dühít az is, hogy közben én érzem magamat rosszul, amiért én magyarázkodom és én sértegetem, ahelyett, hogy Albert tenné mindezt. Belőlem meg egyszerűen csak kitör minden eddig ki nem mondott vád, amik túl régóta fészkelték be oda magukat, túlságosan régóta akarnak választ kapni, túl régóta szeretnének megoldást. Figyelmeztettek, Charlee vagy ezerszer megtette, még az agyam is egyfolytában piros villogó jelekkel igyekezett a tudtomra adni, hogy ennek nem lesz jó vége, hogy nem szabad, egyenesen tilos ennek az egésznek többé kinőnie magát, mint egy feszes tempójú románcnak, erre én csak bámulom őt némán, ő meg szintén némán bámul, bennem pedig ezer dolog törik darabokra ettől a nézéstől, mígnem a pillantását sem tudom többé állni, csak lesütöm, az ujjaimat összefonom és csak bámulom bambán az ágytakarót, mintha az legalább valami választ tudna adni, vagy elég energiát, hogy kimásszak az ágyból és csak úgy itt hagyjam.
A szívem egészen vadul dobol odabent, a fülembe kúszik az egyenetlen ritmusa, és tudom, olyan nagyon jól tudom, hogy ki fog robbanni, vulkánként áraszt majd el minket, ha Albert tovább burkolódzik ebbe a néma, kegyetlenül szúrós csendbe.
Mély levegőket veszek, mintha éppen arra készülnék, hogy mély meditációba süllyedjek, pontosan a Trish által előírt protokollt követem, nm hagyom, hogy bármi is kiborítson, hogy Albert szuszogásától az elképzelt varázserőm a bőröm alól akarjon kiszivárogni, felé robbantva minden eddig összegyűjtött dühöt. Csak hát ez elég nehéz, amikor a hangja olyan pöffeszkedő stílussal akar kihozni a sodromból, hogy csak dühösen tudok visszapillantani rá. Miért van az, hogy Albert mindent olyan stílusban tud az ember tudtára adni, hogy csak úgy magától nyílik ki a bicska a zsebembe? Miért van az, hogy még ha ilyen vallomásokat is tesz, a legszívesebben csak neki esnék, és addig kiabálnék, amíg meg nem unja, vagy én meg nem unom és az egész vita át nem fordul valami egészen mássá. - Leborulok szentséged előtt, amiért megtisztelsz és nem fertőzöl szét semmilyen nemibetegséggel. – Visszautánzom a hangnemét, átveszem a flegma pillantását, és csak megvonom a vállamat. Végül is ez is jelentheti azt, hogy köszönöm, nem? Csak mondjuk pont úgy, ahogyan ő én is valami sokkal másba burkolom, ahelyett, hogy tényleg hálásan, feltárva az érzéseimet, mondjuk ténylegesen elérzékenyülnék, amiért nem fekszik le másokkal. - Tényleg, roppant mód hálás vagyok érte. – És baromi dühös. A kezeimet morzsolom magam előtt, dühösen, meg elégé megsértetten, bár annak az okát biztosan nem tudnám pontosan megfogalmazni, hogy miért is érzem magamat ennyire rosszul. Oké, igazából meg tudnám fogalmazni, de még csak gondolati szinten is árulásnak hatna a magamnak tett ígéretemmel szemben. Nem fogok beleszeretni[/b]. Kisujj esküvel ígértem meg egyszer Charleenak, azóta persze ezerszer elfelejtettem ezt az ígéretet, amikor Albert elég szorosan ölelt, hogy elhiggyem lehet ez több annál, mint két férfi közti egészséges vonzalom. Hát nyilván nem lehet, Albert részéről sosem lehet majd, mert az ő világában minden roppant mód egyszerű, minden csak úgy létezik érzelmek nélkül. Egy kibaszott vár legfelső tornyában várja, hogy valaki megmentse. Aki nyilván nem is én vagyok, és ez a gondolat ezerszer fájdalmasabb, mint egy visszautasított érintés, vagy egy kegyetlen nevetés.
Csak bámulok utána, ahogyan járkál, idegesít, ahogyan a labdát dobálja, és idegesít, hogy a kutya tehetetlenül nyüsztet a közelében, hogy szánja meg és dobja el a kedvenc játékát. Idegesít, hogy a kis körmei kopognak a parkettán ahogyan leköveti Albert nyomvonalát. Rá akarok szólni, Albertre, hogy dobja már el azt a kurva labdát, meg Boscora, hogy fejezze be a nyüszögést, úgy sem a könyörületességéről ismert Albert, biztosan nem fogja neki eldobni azt a labdát.
Közben persze bennem Albert szavai hallatán, csak kavarogni kezdenek a gondolatok, az érések egy hatalmas, lekövethetetlen kavalkáddá állnak össze, elvegyülnek a dühös erővel, és én még csak meg sem tudok szólalni, úgy bámulom, mintha a ki nem mondott szavai döntő érvényűek lehetnének egy bennem vívódó csatában.
- Nem! Leginkább a kutyának szólok, meg közben Albertnek, egy sanda pillantástól az ajtó hatalmas erővel csapódik be, még az ágy is beleremeg, a hatalmas üvegablakok, ahogyan dühösen pillantok vissza rá. Átmászom az ágyon, egészen elé trappolok, félrebiccentett fejjel bámulom csak, némán lágyulva el a kék szemei hatására. - Hogy mi? Mi a mondat vége? - Dühösen bököm felé a szavakat, még bele is remegek a bennem tomboló felgyülemlett feszültségbe. - Baromi ijesztő volt, hogy….hogy mi? Mond már ki! – Körülbelül egy másodpercnyi némacsendet adok neki, mielőtt én kezdeném el mondani helyette. - Tudod mi a baromi ijesztő? Az a baromi ijesztő, hogy még csak ki sem mered mondani, amit igazából gondolsz! Még csak dühös sem tudsz lenni ettől az egésztől, mert igazából téged ez nem is érdekel. Csak az dühít, hogy léteznek nálad kedvesebb emberek, akiket tényleg érdekel, hogy mi van másokkal, és igazából rettegsz tőle, hogy egyszer majd többet akarok, mert ráunok erre az egészre, amit nyújtani tudsz. Hiszen ez így baromi kényelmes. Mindenki erről álmodik nem igaz? Neked ez egy pontig biztosan elég lesz, nem csak elég hanem kényelmes. Semmi kötöttség, semmi kötelező kör. Átjövök vagy átjössz és igazából úgy teszel, mintha legalább hálásnak kellene lennem azért, hogy a farkadat csak belém nyomod, de mit gondolsz mégis mennyire és meddig tudok majd hálás lenni? Te is tudod, hogy egy ponton mindkettőnknek kurvára elege lesz ebből, csak tudod, az a baromi ijesztő, hogy mindkettőnknek más miatt lesz ebből elege. – Egy ponton, már nem tudnám megmondani, hogy melyik ponton, a hangomat egészen fölemeltem, meg dühösen kezdtem el bökdösni Albert mellkasát, hogy a dühöm még véletlenül se a vagyonokat érő házán jöjjön ki, nehogy a fejünkre szakadjon a tető, vagy robbanjon szét ezernyi millió darabra a tökéletesre festett fal, de azért az üvegablak egészen élesen feszül bele a tokba, én meg elég dühös vagyok ahhoz, hogy egy pillantásától robbanjak.

Csak érdeklődve húzom föl a szemöldökömet, hogy aztán úgy forduljak Albert felé, mintha legalább valami államtitkot rejtegethetne. - Igen, és te ezt bárhova is kiírod? - Kuncogok föl. - De ha csak nem tevékenykedsz a pornóiparban, akkor nem hinném, hogy bárkinek is az orrára kellene kötnöd. - A kutya piszkálása közben, mert ezt már könnyű szerével nevezhetjük piszkálásnak: amikor Bosco már éppen elszenderedne, vagy más játékszer után nézne, akkor én rendre megsimogatom, vagy újból elkezdem húzni előle a pokrócot, így kényszerítve ki belőle minden figyelmet. - Majd rád keresek valamelyik nagy portálon, hátha kidob valami mocskos kis titkot. - Elégedetten vigyorodok el annak ellenére, hogy egészen biztos vagyok benne Albert mocskos titkai sokkal mélyebbre vannak ásva annál, hogy bárki könnyűszerrel rájuk találhasson. Még akkor sem lyukadnék ki semmire ha fenekestül forgatnám föl a házát, túl jól titkolóik és túl nyers ahhoz, hogy feszegetni lehessen a határait. Sosem törne meg, vagy ha meg is törne azt is olyan nagyon fölényesen tenné, hogy az ember kifejezetten rosszul érezné magát, amiért olyan nagyon erőszakosan faggatta. Sőt egészen biztosan vérig lenne sértve, hogyha az eltemetett múltját próbálnám fölásni, miközben ő egyáltalán nem zavartatja magát, még így sem, hogy rajta ülök, és a csípőnk olyan éles kiáltással feszül egymásnak, hogy a süketek is jó messziről meghallják. - Nem tudom. Most jöttél? - Kérdezek vissza könnyed mosollyal, ellensúlyozva Albert komolyságát, veséig látó pillantását, amitől már most rémesen érzem magamat. Inkább rá is nehezedek, egész testsúlyommal ráfeküdve. Belélegzem az illatát, egyszerre nyugtat meg és tüzel fel végeláthatatlanul. A nyakába is sóhajtok elégedetten ahogyan érzékeny pontra csókol, a nyakamon combig húzódó libabőr nyílik és fel kell nyögnöm tőle, mielőtt felrobbanna az érzés valahol bennem. Egyébként én már egészen el tudnám engedni a közénk feszülő telefont, könnyűszerrel tudnék csak Alberttel foglalkozni, ezernyi módon vonni az elkalandozni készülő figyelmét vissza rám, de még belegondolni sincsen időm, rám nehezedik, a pillantásunk pedig találkozik. Túl komoly és túl hajthatatlan. - Persze, teljesen átlátszó az ahogyan a nadrágom feszül. Tökre igazad van. - Fintorodok el, tekintetem pedig leköveti az ő tekintetét, ahogyan felpillant a telefonra. Olyan ez, mint a vihar előtt baljós csend. Hideg és feszültségtől fűtött. Tisztában vagyok azzal, hogy mit láthat ott, és ettől tényleg görcsbe rándul a gyomrom. Ha elviccelné, könnyebb lenne, igazából akkor is könnyebb lenne, hogyha üvöltözne, bárhogy könnyebb lenne, mint így. Vele együtt mozdulok, anélkül, hogy utána nyúlnék. Valahogyan törökülésbe tornázom magamat, a nadrágom szárát piszkálva, egy odaképzelt sárfoltot, ami nyilván nem lehet ott, Albert ruhái mindig makulátlanok.
A számat valószínűleg szétrágom, fájdalmasan hasít a fogam bele az elevenbe, mielőtt felpillanthatnék rá. A telefonom elől Bosco is menekülőre fogja, hangosan puffannak a lábaim a parkettán ahogyan eloldalog. Biztosan ő is érzi a szélvihar előtti fülledt levegőt.
Nem is számít már olyan fontosnak, hogy visszaszerezzem a mobilt, Albert arcáról süt, hogy megtalált mindent, hogy végigolvasott a beszélgetéseken ki tudja mennyire visszamenően, én meg egyszerűen nem tudok mást tenni csak szomorúan bámulni rá. A gyomrom után a mellkasom is szűkülni kezd, a torkomba is olyan kellemetlen szorító érzés telepszik. Az ujjaim még így sem tudják abbahagyni az ideges piszkálódást miközben csak várok és várok, hogy mondjon valamit, ő meg csak vár és vár, hogy én mondjak valamit.
- Csak barátkozunk. - Nyögöm ki végül nem elég meggyőzően, hogy én magam is elhiggyem, úgyhogy inkább csak visszabámulok a nadrágra, meg az odaképzelt foltra és idegesebben kezdem el piszkálni, mint azelőtt, meg egy kicsit morcosabban is. - Ő legalább mindig visszaír. - Teszem hozzá egészen halkan, egészen magamnak annak teljes tudatában, hogy Albert tökéletesen hallja.
- Egyébként meg...- Pillantok föl rá elég harcias tekintettel. - Nem tartok semmilyen vasat semmilyen tűzben Albert. Szerintem igazából te vagy az aki engem csak úgy tüzekben tartogat. Ha kedved van hozzám, akkor előveszel, ha meg nincs akkor letiltasz, vagy egyszerűen fel sem veszed a telefont. - Nem éppen vagyok sértett, inkább csak olyan, mint aki ebbe sosem volt képes tökéletesen belenyugodni. Persze  a vállamat úgy rántom meg, mintha ez az egész egy kicsit sem számítana, miközben nagyon is jól tudom, hogy nekem ez baromira számít. - Ami rendben is van. - Erről a mondatról mondjuk éppen üvölt, hogy hazugság, de én eléggé el tudom hinni, hogy rendben van a dolog, ahhoz, hogy mondjuk egy ponton majd vele is elhitessem. - De akkor nem várhatod el tőlem, hogy minden pillanatban ara várjak, hogy te mikor keltél fel olyan lábbal, hogy egyáltalán hozzád lehessen szólni. - Ebben a pillanatban eléggé vissza szeretnék feküdni Albert ágyába, hogy a fejemet a párnába fúrhassam, de akkor az tényleg olyan lenne, mintha megadnám magamat neki és hagynám, hogy fölém nőjön és úgy teremtsem majd le, mint ahogyan apa tette hatodikban amiért kilógtam a történelem órán a mosdóba cigizni és ezért felfüggesztettek három egész napra.
- Tudod az emberek többsége arra vágyik, hogy ne csak akkor keressék, ha éppen dugni akarnak vagy kell tőlük valami. - Persze az általánosításnak elég erős áthallása van ezen a ponton, de egy kicsit azért arra támaszkodom, hogy Albert általában sosem ért célzásokból, úgyhogy hátha nem üt át neki ez az esetem sem. - Mondjuk végül is honnan tudnád? Elvégre te csinálod ezt szinte mindenkivel, nem veled csinálják. - Rántom meg a vállamat egész dühösen, hogy aztán a telefonomért nyúlhassak és a kezemben tartva bámulhassak föl rá, úgy általánosságban arra készülve, hogy ezen totálisan megsértődik. Ezt nála mondjuk sosem lehet tudni, Albert túl kiszámíthatatlan, hogy rendes diskurzusokat lehessen vele megtartani a való életben, az ember egyszerűen hiába tervezi el, hogy mit fog neki mondani, biztosan nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan azt szeretnék. Mondjuk én nem készültem neki elmondani semmit erről a Lucas esetről. - Úgyhogy nem fogok bocsánatot kérni emiatt. Igazából még csak magyarázkodnom sem kellene neked, elvégre ez még csak nem is munkaügy. Arról nem is beszélve, hogy te ki tudja hány taggal fekszel le totál beállva, mégsem kérlek soha számon, sőt még csak az sem érdekel, hogy kikkel lógsz, amikor még csak eszedbe sem jut válaszolni az üzeneteimre, pedig tudom, hogy közben kurva jól érzed magad. Seggfej vagy Albert, ne rajtam akard számon kérni, hogy miért másokkal beszélgetek. - Ez az egész egyébként nem fair. Miért pont ma kellett elhívnia a bálba? Miért pont akkor kell erről az egészről beszélnünk, amikor amúgy elég rendesen viselkedett? Miért nem lehetett volna akkor, amikor szar napja van? Sokkal elviselhetőbb lenne úgy hozzávágni mindent, hogy közben haragszom rá, ahelyett, hogy úgy vagdalkozom a szavakkal, hogy közben csak közelebb szeretnék bújni.