Csak bólogatok gyorsan párat vészesen ügyelve rá, hogy még véletlenül se zökkentsem ki a kezét az arcom cirógatásából, túl jól esik ahhoz minden érintése, hogy figyelmetlenségből elszalasszak belőle még egyet. Ha most tehetném, egészen biztosan belebújnék ebbe a pillanatba és itt maradnék örökre, a kedves érintések és a meghitt pillantások között néma ígéretekkel.
Ha összehasonlítanánk az este korábbi történéseit a mostani helyzettel, szinte hihetetlennek tűnne, hogy mindezek ugyan abban az órában történnek szinte. Még én is alig hiszem el, hogy Albert végül beadta a derekát, dühös oroszlánból egészen ilyenné változva, és habár mindig is szerettem az alvó állat bajszát meghúzni, most azért sokkal tanácsosabbnak látom beérni éppen annyival, amit ebben a pillanatban adni tud. És hát miért ne lehetne mindez elég? Így összebújva, egymással osztva meg ezt a meghitt pillanatot, beérve a tudattal, hogy csakis egymáséi vagyunk. Ez pedig mindennél többet ér. Egészen belenyugszom és egészen kellemes érzéssel tölt el. Egy kicsit olyan, mintha éppen hazaértem volna, megnyugvást ad, egy biztos pontot, amibe aztán bele lehet kapaszkodni napok vagy hónapok múlva, ami egy kicsit megtart a jelenben és nem is akar visszaengedni a múltba vagy kifejezetten előreszaladni a jelenben. Az arcomra egy jóleső mosoly ül ki és csak akkor fordul át igazán nevetéssé, amikor Albert közli, hogy mennyire nem kedveli az óriáskereket. Felnevetek, röviden, aztán csak vigyorgom rá. - Pedig az óriáskeréken bármi megtörténhet. Abban a körülbelül tíz percben, amíg csak ülsz ott valakivel bármi megtörténhet. - Vigyorodom el, rákacsintva, a képzeletére hagyva a dolgokat, gondoljon csak amit akar, én akkor is imádni fogom az óriáskerekezést ha közben végig azt kell hallgatnom, hogy számára ez mennyire unalmas. Én a magam részéről mindig is imádtam az óriáskereket, hullámvasutakat és egyéb vidámparki játékokat, azokban a percekben, amikor az ember csak ül ott valakivel, tényleg megtörténhet bármi, amit aztán vagy ott lehet hagyni, mintha semmi sem történt volna, vagy magunkkal lehet cipelni. Azt hiszem ezt szerettem a legjobban az óriáskerekekben, a legtöbb alkalommal bekéredzkedtem idegenek mellé, rövid, de lényegre törő beszélgetésekbe elegyedtünk, megvallottunk dolgokat, aztán mikor leszálltunk, mindent ott hagytunk abban a fülkében.
- Akkor New York elég tökéletes hely. - Teszem hozzá, kicsit kiszakadva az óriáskerék titkaiból, visszacsatolva  a macaronokhoz és különböző édességekhez. Biztos vagyok benne, hogy abban a pár napban, amit majd ott töltünk nem fogok semmi normális ételt a szervezetembe juttatni, ellenben megkóstolom az összes churrost, macaront és egyéb édességet, amit a város különböző pontjain lehet kapni.
- U-NAL-MAS. - Szótagolom le vigyorogva a Saxról alkotott véleményemet. - Szinte mindig ugyan az a DJ játszik, ugyan azt a VIP részleget választod és a legtöbbször ugyan azt is iszod. - Már amikor éppen együtt tévedünk oda, mert nyilván arról nem nyilatkozhatom, amiről nem is tudok. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy soha többé nem akarom betenni a lábam a szórakozóhelyre, inkább csak azt, hogy szinte mindig ott kötöttünk ki, ha egy kicsit ki akartunk mozdulni és egy kicsit közelebb akartunk egymáshoz kerülni, mert a Sax, csakúgy, mint egy óriáskerék lehetőséget ad arra, hogy bármi megtörténjen, és persze azért nem olyan borzasztó, mert az emberek néha-néha cserélődnek, de a törzsanyag mindig ugyan az marad és egy ponton túl már inkább megszokott, mintsem új legyen.
Belemosolygok a csókba, a kezeimet éppen már a nyaka köré fonnám, hogy lerántsam magamhoz, amikor Albert végül elhúzódik, rám meg hirtelen olyan fáradtság ömlik, hogy amíg ő megkér, hogy várjak rá, szinte majdnem elalszom. Az ágya túl puha és túlságosan kellemes illatú.  Persze szerencsére egészen gyorsan végez, és sokkal izgalmasabb ajánlatokkal áll elő, mint az alvás. Fel is lelkesülök, fel is ülök, és egyszerűen nem tudok nem vigyorogni, pedig az arcom már egészen meg is fájdul tőle.
- Tudom, hogy imádni fogom New Yorkot. - Kontrázok rá én is, elvégre elképzelhetetlennek tartom, hogy ne szeressem azt a helyet, amit ő is ennyire szeret. - És rettentően várom már, hogy megmutasd a birtokot. - Dőlök újból hátra az ágyon, hogy rámászhassak, meg aztán vissza mellé, pont úgy, hogy a szemébe nézhessek, hogy minden egyes szempilláját meg tudjam számolni, ha szeretném. - Ne aggódj, nem kell semmit sehova sem ragasztanod. - Mosolyodom el egészen szelíden, jelen pillanatban bőven elég ez, ami most van és valószínűleg még nagyon sokáig elég is lesz.
Szeretném azt mondani neki, hogy nem vagyok sem fáradt sem pedig álmos, de hirtelen megint rám telepszik a fáradtság, még ásítok is egyet, szóval csak felsóhajtok, mert most igazán szeretnék egész éjjel ébren maradni és New Yorkról beszélgetni, de biztosan képtelen lennék húsz percnél tovább nyitott szemmel maradni, valószínűleg még annál is hamarabb aludnék bele a beszélgetésbe, így csak megemelem a csípőm, hogy a nemrég fölvett melegítőmet letolhassam, egészen ledobom valahova a földre, aztán csak igyekszem kitúrni magunk alól a takarót, hogy derékig húzhassam. Albertet megkímélem attól, hogy mindenféle foltokat kelljen bámulnia a hátamon, amik az oszlopba csapódás következményei, így a pólómat egészen magamon hagyom. - Megölelsz? - Dünnyögöm majdnem félálomba, de meg sem várom a válaszát, csak hátrább csúszom az ágyban, addig, amíg a mellkasának nem ütközik a hátam, jól odabújok, kiszorítva minden levegőt kettőnk közül. - Ugye reggel nem kell majd menned sehova és itt leszel, amikor felébredek? - Most mindennél jobban szeretném, ha így lenne, ha majd visszacsábítgathatnám az ágyba és egészen sokáig itt tarthatnám, de akármennyire is szeretném meghallgatni a válaszát, egyszerűen képtelen vagyok egy másodpercnél is tovább ébren maradni. Olyan gyorsan alszom el, hogy szinte észre sem veszem.

- Úristen!! -Emelem meg a hangomat megkönnyebbülten, nevetősen és egy kicsit diadalittasan. - Létezik egy dolog, amiben tapasztaltabb vagyok nálad. - Úgy nevetek föl, mintha semmi mást nem tudnék kezdeni a helyzettel, hogy ténylegesen létezhet valami, amiben Albert lehet tapasztalatlanabb, mint én. Persze nem azt mondom, hogy én szuper vagyok benne, a kapcsolataim legnagyobb része kimerült abban, hogy sosem kellett úgy tennem, mintha valakinek a valakije lennék, miközben a legtöbb esetben kétségbeesetten próbáltam a kutyájuk kedvenc rágókája is lenni akár, ha már a barátjuk nem lehetek. Még a nevetés is lefagy az arcomról, ahogyan hozzám képest is lassan kattan be a felismerés, hogy Albert mit említett. Még levegőt venni is elfelejtek, a szemöldököm csak felszalad a magasba értetlen kíváncsisággal, és eléggé izgatottan.  - Szóval ez azt jelenti, hogy te és én...?- Nem fejezem be a mondatot, mielőtt neki túl kényelmetlenné válna az egész. Engem azért mégis csak igazi izgalommal tölt el, hogy ő meg én simán lehetünk egymással úgy. Ettől a gondolattól meg csak közelebb akarok bújni és legalább annyira örülni, mint amennyire a helyzet ezt megkívánná.
Az agyamban végigpörgetek napokat, elképzelem ahogyan kicserélem a telefonom háttérképét Bubblesről Albertra, ahogyan az utcán megfogom a kezét, a megváltozott viselkedést, hogy nem koordinálom magam annyira távolságtartónak a civil életben. Elképzelem, hogy mennyire más érzés lesz minden, csak ettől az egy és pici változástól, aztán azt is elképzelem, hogy Albert most hátrahúzódik és olyan értetlen fejet vág, mint aki nem érti, hogy mire akarok utalni, aztán csak kinevet, amiért megint hülyeségeket feltételezek, úgyhogy mielőtt belevetném magamat az összes couple goals videóba, amiket a TikTokon láttam és fel tudok gyorsan idézni, inkább visszakoncentrálok a DJ-re. - De attól, hogy te ezt ígérted nekem még nem kell viselkednem. - Húzom ravasz vigyorra a számat. - Rávehetem, hogy játsszon valami megbotránkoztatót. - Rántom meg a vállam könnyedén, mintha a legtermészetesebb dolog lenne, hogy egy partin, ahol a természetfeletti jelenléte rosszabb lesz, mint azon a partin, ahol ma voltam, észrevétlenül tehetnék ilyen dolgokat.
A torkom egészen kiszárad a pillantásától, a tekintetem meg egy kicsit máshogy izzik, mint ezelőtt, önkéntelenül emelem meg kicsit az államat, viszonozva a pillantását, hogy aztán összeráncoljam a szemöldököm értetlenül, meg kicsit kábán a pillantása hatása alatt. - Illúzióromboló, hogy szexszel manipulálsz. - Biggyesztem le az ajkamat játékos szomorúsággal, mert akárhogyan is nézzük, annyira azért nem illúzióromboló, meg aztán, ha nagyon akarnám én is rávehetném bármire, elég lenne csak egy kicsit erősebben gondolnom rá. Túlságosan kiismertem ahhoz, hogy megfelelő védekezőmechanizmusa legyen ellene, tudom, hogy mit tenne magától és mire kellene ráerőltetnem, persze biztosan ráébredne, hogy nem azt teszi, amit szeretne: Albert túl okos, hogy az apróságok ne tűnjenek föl neki, de azért mégis csak menne. Egyszer majd mindenképpen meg fogom próbálni.
- Ne aggódj, elég régóta tudom, hogy szelektív a hallásod. - Fintorodom el, végigzongorázva az összes olyan alkalmat, amikor Albert nem hallott meg bizonyosan lényeges dolgokat és kontrasztba állítom az összes olyannal, amikor meghallott mindent, amit nem akartam, hogy meghalljon.
A pillantásommal lekövetem a mozdulatait, mielőtt visszaereszkedne az ágyba, és az ölébe nem ülhetnék. A kezeimmel körbekulcsolom a nyakát, mielőtt belemosolyognék a csókunkba, a szemeimet meg egészen a kék szempár között járathatnám, jól megfigyelve a cirádák közti különbségeket és hasonlóságokat. - Szerintem nem is számít igazán, hogy miért szeretlek. A lényeg azon van, hogy mit érzek és nem azért, hogy miért érzem. Nem kell mindennek magyarázatot adni, az pont olyan lenne, mintha a legizgalmasabb filmet a narrátor végignarrálná, előre lelőve a poént. Annyira borzalmas lenne. - Rázom meg a fejemet, ahogyan belegondolok, hogy egy akciófilm izgalmas jelenetei alatt egy idegesítő hang előre elmondja, hogy mi lesz a főhős következő lépése.
Kicsit összedörgölöm az orrunkat játékosan Alert szavai alatt, amiktől egy kicsit csak közelebb szeretnék csúszni, csókokat elmélyíteni és bemutatni, hogy mennyire nagyon vagyunk képesek szeretni egymást. - Már elég régóta az vagy. - Vallom be egészen halkan, éppen összeérő ajkakkal, mielőtt játékosan lecsúsznék róla, beledőlve az ágyába, az ő oldalára, belélegezve a friss ágynemű illatát, ami éppen izgalmasan keveredik Albertével, és ha nem szólna rám, hogy maradjak ébren, egészen biztosan, hogy képes lennék elaludni így. Igazából elég nehezemre esik, a szemem automatikusan csukódna le, az illata túl megnyugtató és hirtelen túl fáradtnak érzem magamat az este után, na meg biztosan késő is van, a napokban pedig - abban a pár napban, amikor nem aludtunk együtt - rémesen aludtam, gyötörtek a rémálmok, amikből aztán csatakosan keltem föl.
Álmosan ásítok egyet, felkönyökölve pedig máris a nasi felé nyúlok, hogy komótosan kibontva legelső dolgom legyen leharapni a medve fejét, aztán felé pillantani és lassan kibontakozó érdeklődéssel hallgatni.
A fejemet továbbra is hason fekve támasztom könyökölve, közben igyekszem úgy enni, hogy ne morzsáljam össze az ő térfelét, de mire igazán kiböki, hogy mit akar, leginkább betömöm a medvét, gyorsan rágok és nyelek, hogy utána izgatott mosollyal fordulhassak az oldalamra.
Ha lehetne, most biztosan kiugranék a bőrömből izgatottságomba, az arcomra mosoly kúszik, én meg hozzá közeledek, a lábamat átvetem a lábán, a hátára mászom, a kezeimet a mellkasa alá nyomom, a fejemet meg a lapockái közé, így bújok hozzá, örömittasan. - Sosem voltam még New Yorkban. - Motyogok bele a ruhájába, aztán a fejemet a vállára teszem, a füle mellé. - De szeretnék majd metrózni és fölmenni az Empire State Building tetejére, meg meglátogatni Coney Island-ot és felülni az óriáskerékre, és meglátogatni Buddy Valastro cukrászdáját és elmenni a Central Parkba és abba a francia cukrászdába, ahol remélem ezernyi macaron lesz, meg beszökni abba a kertbe, hogy aztán lophassunk onnan egy kis növényt! - Sorolom lelkesen, elhajolva, hogy a tekintetünk találkozzon, le is csúszom a hátáról mellé, túl izgatott vagyok.
Az oldalunk összesimul ahogyan háton fekve tökéletes diskurzusba elegyedhetünk ahogyan ő könyökölve van, én meg fekszem. - Elég menő 'randi dolog' lenne. - Dörgölöm meg a szememet kicsit fáradtan de totálisan izgatottan. - Ideje már, hogy részt vegyél egy rendes randevún, mert már kezdtem azt hinni, hogy csak a Sax telik tőled, és féltem, hogy nekem kell elhívjalak valahova. hogy bírta volna ki az egód?- Bököm meg játékosan az oldalát, elvégre Albert mindig is kreatív volt, mindig is különböző kávézókba jártunk, ha éppen úgy volt időnk, ha valakire, akkor rá aztán tényleg nem mondhatja az ember, hoyg egyhangú.

- Mindig is alelnök akartam lenni. - Kuncogok tovább, belebújva ebbe a pillanatba, a nagyon is kedves vállpuszi jóleső melegébe, Albert kuncogásába, mint az egyetlen dologba, ami a nosztalgia vonatról le tud rántani még éppen időbe, mielőtt az a hegybe vájt alagútba zakatolna, ahol aztán sötét van és hideg és nincs kiszállás. Nem nagyon akartam erre gondolni, vagy ha akartam is - mert hát néha miért ne akarnék a családomra gondolni - biztosan nem ezt a pillanatot választottam volna, csak hát olyan régen nem gondoltam már rájuk úgy igazán, hogy néha csak úgy előtörnek az elrejtett dobozból, ahova bezártam minden anyaillatú párnát, és apanevetésű bort, és hiába van itt a kulcs a kezemben, hogy akkor kinyissam, kiengedjem őket, egyszerűen nem tudom bedugni azt a kulcsot a zárba. Túl sok fájdalom távozna velük együtt, és hiába is lenne nekem szükségem arra, hogy egyszerűen minden csak úgy kirobbanjon, a kapcsolatunk semmiképpen sem áll még elég biztos talajon ahhoz, hogy akármelyikünk helyén tudja majd kezelni, még így is belefacsarodik a szívem az otthonom említésére, ahogyan az emlékek tengerként öntenek el én meg csak igyekszem nem víz alá bukni, mert akkor aztán egészen biztos, hogy belefulladnék. - Tudom, és... - Meg kell állnom egy pillanatra, hogy a hirtelen rám törő fuldoklásból levegőért kaphassak. - Köszönöm. - Bújok egészen közel, kifejezetten erőltetve, hogy a jelenben maradjak és ne Salembe költözzek, vissza a házunkba az erdő szélén, amit csak úgy otthagytam, benne mindennel. Már egészen biztosan kifosztották és a por olyan vastagon fedi a polcokat, hogy a szellemek nyomát is ki lehet venni belőlük. Képzeletben benyitok a szobámba, kihúzom az íróasztalom középső fiókját, a füzetek közt marihuána figyel, gyerekes mágiával elrejtve, poszterek a falon, meg ezernyi titok mindenfelé.
- Nem vagy beteg ugye? Hogy ilyeneket mondasz? - Csókolok bele egészen a nyakába kedveskedő incselkedéssel, ujjaim kitapogatják Albert kezét és biztonságot keresve, meg  megnyugvást, csak összefűzöm az ő ujjaival a sajátjaimat, az eddig tüdőmben tartott levegőt, most szaggatottan kiengedem, nehezen evickélve a jelen és a múlt között.
Erőszakosan koncentrálok a képre, Albertre és arra amit mond, így percek múlva már csak a tudatom hátuljában kopog minden más. - Tudod miért aggódom? Hogy olyan béna zene lesz, amire csak ilyen nagyon formálisan lehet táncolni. - Fintorodom el, mert ha valami miatt nem kell nyugtalankodnom, az biztosan az, hogy ő és én unatkozni fogunk. Biztosan nem fordulhat elő, Albert társasága egyébként sosem unalmas, még akkor sem, ha formalitásokról van szó.
Elmosolyodom összeráncolt szemöldökkel, mielőtt még egy utolsó futó pillantást vetnék Albertre és Francisra a kutyára, aztán óvatosan visszaadom neki a képet, ujjaimat kifűzöm az övéiből, egészen betérdelek Albert mögé, hogy a vállaira támaszkodva a fejemet pontosan az övé mellé dughassam, és így ölelhessem át hátulról. - Azt hiszem a passzív-agresszív módszered megmaradt, de eléggé örülök, hogy nem próbálsz sírással manipulálni. - Egy kicsit ránehezedek, mielőtt nevetve adnék egy gyors puszit az arcára.- Ki kell, hogy javítsalak: elkényeztetett kis pöcs VAGY, nem csak voltál. - Nevetek egészen a fülébe halkan, aztán csak úgy visszaülök mellé törökülésben az oldalamat meg egészen nekitámasztom a karjának, hogy a testünk mindenképpen legalább egy ponton érintkezzen. Nem tudnám megmondani, hogy most miért van rá hatalmas szükségem, de egyszerűen úgy érzem, hogy muszáj közel lennem hozzá.
- Tudod, ezt meg kellene tanítanod, már-már profi szinten űzöd ezt az egész jégszívű király dolgot, pedig én tényleg csak azt hittem, hogy ilyen a mesékben létezik csak. - Mondjuk Albert élete majdhogynem teljesen mesébe illeszthető lenne, elnagyoltan ugyan, kiélezve egy-két pillanatot, de tökéletes karakter lehetne belőle egy Disney rajzfilmben. Lehetne ő a herceg, akit kivételesen valami hercegnőalapanyagnak kellene megmentenie a hétfejű sárkánytól, akiről persze a végén kiderülne, hogy Albert saját védekezőmechanizmusa.
Figyelmesen hallgatom végig, és ha Albert időközben elrakta a képet, csak egyszerűen az ölébe ülök a saját térdeimen támaszkodva egy kicsit a hajába tépve, hogy mindenképpen rám kelljen néznie. - És, rossz szokás vállt belőle? Vagy inkább jó? - Biccentem félre a fejemet, a tekintetem egészen körberajzolja az ajkainak az ívét, hogy aztán csak kótyagosan térjenek vissza a nagyon is kék szempárba. Egy kicsit bele is olvad a szívem a vallomásába, így hát csak törleszkedve hajolok közelebb, hogy a lélegzete egészen az ajkaimat cirógathassa, az enyém, meg az övéit.- De csak akkor lehetsz egy közülük, ha közben te is igazán boldog tudsz lenni. Ha közben képzeletben a te szíved is pont olyan tempóban ver, mint az enyém. Különben nem lenne értelme. - Én nem feltétlenül vagyok abban biztos, hogy Albert egészen boldog tudna lenni mellettem. Egy ideig biztosan menne, de még mindig tartom azt az elképzelésemet, hogy egy ponton túl én unalmassá fogok válni számára, mert minden izgalom ami új, egyszer csak megszokássá válik majd egy olyan valakinek, akinek mindig izgalmas, impulzusokkal teli élete van, mint Albertnek. Azért nem hagyom, hogy ez most ránk telepedjen, ezen igazán elég lesz majd csak nekem gondolkoznom.
Gyorsan megcsókolom, aztán csak lecsúszom a combjairól, kinyújtóztatom magamat.- Hát reméltem, hogy nem fogsz hazaküldeni. - Emelem meg az egyik szemöldökömet. Hirtelenjében húzni kezd az ágy, eddig észre sem vett fáradtság telepszik rám, és csak baromira örülök, hogy elzavart az előbb fürdeni.- Néha rettenetesen hiányzik az ágyad és az üvegablak. El sem tudod képzelni mennyire. - Incselkedve nevetek föl, mert hát nyilvánvalóan nem az ágya meg az üvegablaka hiányzik leginkább, hanem ő. - Úgyhogy hallgatlak. - Dőlök be hason éppenséggel Albert oldalára és csak, hogy alátámasszam, hogy mennyire "hiányzik az ágya" elégedetten fel is nyögök. - De remélem nem azt akarod ajánlani, hogy nekem kell rendet tennem utánad a konyhába, mert azzal biztosan várnod kell reggelig, vagy ameddig fel nem kelünk. - Motyogom bele az ágytakaróba.

Lesütöm a pillantásomat egy pillanatra, mielőtt Albert az állam alá nyúlna és a tekintetünk olyan élesen egybe nem forrna. Kicsit összeszorul a mellkasom, leginkább azért, mert szerintem sosem osztott meg még  velem senki olyan mély és életeken átívelő titkokat, mint amilyen ígérete van ennek a doboznak, meg egy kicsit azért is, mert akármennyire is szeretném megérteni, tudom, hogy ténylegesen nem fogom tudni teljes mértékben felfogni a súlyát a kimondott szavaknak, de esküszöm, hogy tényleg nagyon fogok próbálkozni, úgyhogy most is csak hálásan elmosolyodom, hátrább húzódva helyt adok, hogy azért kényelmesen férhessünk el egymás mellett és egyszerűen csak ne legyek még jobban a magánszférájában, mint amennyire már ott vagyok. - Köszönöm, hogy beengedsz a privát klubba. - Kuncogok föl éppen csak olyan intenzitással, amivel nem sértem meg a komoly pillanatot, sokkalta inkább kedves izgatottsággal, de közben meg olyan hálásan nézek rá, mintha egy kiskutya lennék, akit éppenséggel befogadott az eső elől. - Tényleg köszönöm. - Komolyítom  el a hangomat, a pillantásom meg újfent rászalad a dobozra, egészen türelmetlenül, de a tekintetemen kívül semmi sem ösztönzi igazán, hogy nyissa ki, csak nyugodtan ülök mellette, nyugodtan szuszogok, még akkor is, ha éppen egy kicsit azért rosszul esik, hogy nem akar beszélni nekem Atlasról. Úgyhogy csak megrántom a vállamat, egyfajta, oké-val, éppen csak az orrom alatt pusmogom. Nem hibáztathatom érte, véletlenül sem, hiszen én sem osztok meg vele feltétlenül mindent, és biztosan nagyon sok újdonságot tudnék mesélni neki, főleg egy, bizonyos éjszakáról, meg úgy általánosságban a családomról, akiknek még a nevét sem ejtettem ki soha a számon. Úgy rejtegetem őket, ahogyan Albert Atlast rejtegeti, és emiatt máris kicsit rosszul érzem magamat, mármint nyilván azért, hogy csak úgy megrántottam a vállamat. Fel is pillantok rá egy olyan "minden-rendben" pillantással, hogy egy kicsit enyhítsek ezen az egészen, mert a pillanat túl meghitt ahhoz, hogy mondjuk megpróbáljam bármivel is elrontani.
- Köszönöm. - Súgom bele az apró csókba egészen vidáman, pont azelőtt, hogy visszadőlnék a vállára, ezerszer kényelmesebb így ilyen témákról beszélni, mintha folyton látnia kellene rajtam, hogy mennyire honvágyam támad már csak az epres shake említése után is. Hirtelen szeretnék megint azon a buszon lenni, és nem is az epres shake miatt, hanem a tudat miatt, hogyha felülök rá a mólónál, akkor a házunk utcájában szállhatok le, pontosan kétszázhúsz lépés után pedig odaérek az erdő szélén álló házunkhoz, aminek mindig almás pite illata volt, mert az volt apa kedvence, anya pedig annyiszor sütött neki, hogy végül a házban egy általános fahéj illat uralkodott. Csak szeretnék felülni arra buszra és hazamenni, érezni az almás pite illatot, ami már ugyan úgy kikopni látszik az emlékeimből, mint az epres shake íze, és csak jó lenne, ha anya még ott állna a konyhában, feltűzött hajjal és azt a béna csatornát hallgatná a rádión, amitől mindig úgy éreztem, hogy Texasban vagyunk. Bármit megadnék érte. Felsóhajtok, elég szomorúan, még az arcomat is megvakarom mielőtt válaszolnék. - Én azért szeretném, ha bizonyos dogokra pont ugyan úgy emlékezhetnék. Az epres shakere például. - Meg a fahéj illatára, azokra a zenékre, amit anya hallgatott és vagy ezer másik dologra, amitől most csak rosszul érzem magam.
Egy kicsit azt hiszem bele is veszek ebbe a furcsa nosztalgikus körbe, amitől egyre rosszabbul és rosszabbul kezdem érezni magamat, mert hirtelenjében nincs semmi, ami kellőképpen elterelhetné a figyelmemet, hiába szuggerálom a dobozt Albert kezében, legalább egy életnek tűnik, mire végül kinyitja, én pedig csak megkönnyebbülten húzódom el, végre egy kicsit gondolhatok másra, és olyan erősen fókuszálok arra, hogy vajon mit vesz elő, hogy egy kicsit közelebb is húzódom hozzá, hogy kíváncsian egy kicsit beleleshessek a dobozba, de azért nyilván nem valami nagyon tolakodó módon, inkább csak olyan kedvesen.
Óvatosan veszem el a képet, nagyon óvatosan, bár biztos vagyok benne, hogy varázslattal tökéletesen tartósítva van, így aligha lehetne bármi baja, de én mégis nagyon finoman bánok vele, ahogyan tüzetesen megvizsgálom a képet. Az arcomra izgatott mosoly kúszik, ahogyan felpillantok, megpróbálva összehasonlítania  gyerekkori Albertet a mostanival. - Nagyon jól állt ez a viselet, miért nem hordasz most is ilyen ruhákat? - Kérdezek rá kedvesen, bárminemű rosszindulat nélkül, aztán persze visszapillantok a képre, olyan tüzetesen vizsgálom át, ahogyan ez lehetséges. Próbálok színeket társítani a fekete-fehér képhez, elképzelni a jelenetet, elképzelni, ahogyan életre kel, ahogyan a kisfiú csintalankodik, ahogyan a szalonba ereszti a kutyát, ahogyan megszólítja, a kutya meg csak a farkát csóválva követi minden lépését, őrzi, óvja és vigyázza. - Akkoriban az emberek nem szerették annyira a kutyákat, mint most? - Vonom föl a szemöldökömet, mármint komolyan, bárcsak rám szabadítana valaki egy csomó kutyát, még csak ellenkezni sem ellenkeznék sohasem. - A szüleid nagyon megbüntettek, miután ezt csináltad? - Utalok vissza a karácsonyi partira. - És emlékszel, hogy mit kaptál arra a karácsonyra? - Próbálok nem mindent csak rázúdítani, de elég nehezen megy visszafojtani a kíváncsiságomat, úgyhogy csak újból visszadőlök a vállára és egész hosszan egész némán szuszogok a képet nézve. - Nem hiányzik New York? - Rajzolom végül végig a mutatóujjammal a betűket.

Inkább csak csöndben maradok, mielőtt ez az egész ördögi kör újra kezdődne, és belevesznénk azokba a részletekbe, hogy mi miért történt, és inkább csak jobban belefúrom az arcomat a hajába. Borzalmasan kényelmes így, még akkor is ha Albert minden rezdülése arra hivatott, hogy bebizonyítsa ez a legelviselhetetlenebb dolog a világon. Azért nekem mégis csak nagyon kényelmes, és mégis csak folyton bepróbálkozom nála, addig, amíg az ellenállása elég törékenynek tűnik hozzá, hogy egy végső csapással akarjak még közelebb kerülni, még inkább hozzábújni, még inkább elveszni ebben az egészben. Igazán nem kell olyan nagyon sokat várnom míg megenyhül, a szusszanásaiból tökéletesen lehet tudni, hogy mikor fogja már megadni magát.
Úgyhogy egészen az ölébe mászok, a karjaim automatikusan kerülnek újra köré, egészen hízelegve bújok hozzá, a fejemet megtámasztom a saját karomon, hogy valahol a füle mellett szuszoghassak.
A nevem említésére csak kérdőn hümmögök egyet, de még csak nem is válaszolok, pedig egész szép listám van arról, hogy mi minden miatt küldhetne el, és annak legalább a kilencven százalékával egyet kellene értenie, a maradék tízzel esetleg hadilábon állhatna.
Belecsókolok a nyakába apró mosollyal mielőtt elhúzódnék, hogy végül nagyjából, de elmondhassam mi történt. Próbálok nem belemosolyogni a mondandómba, ami azért nagyon nehezen megy, mert Albert olyan kellemesen cirógat, hogy attól vagy nevetnem kell, vagy a csiklandós érzés átcsoportosul valami másra, ami ebben a pillanatban biztosan nem lenne tökéletes alkalom. Beleharapok a számba belülről, aztán csak felsóhajtok ahogyan a tekintetünk találkozik, még a vállamat is megrántom olyan hetykén ahogyan szoktam. - Azért nem volt ez olyan extrém.. - Biccentem félre a fejemet, majdnem kibököm, hogy csak a csuklóm és pár bordám bánta, de jobbnak tartom megtartani magamnak ezeket az információkat.
Helyette újfent lesütöm a pillantásom, le a kezeire a combomon. Kapásból vissza akarok kérdezni, hogy miért ennyire fontos, de nem teszem meg inkább csak bólogatok egy sort némán, leküzdöm magamban a kényszert, hogy bármit is mondjak, vagy bármit is kérdezzek, pedig legalább ezer dolog az eszembe jut. Szusszanva elmosolyodom csak, éppen törökülésbe helyezkednék mellette amikor a kezét nyújtja, nekem még gondolkoznom sem kell, hogy elfogadjam-e, tenyeremet egészen az övébe tolom, pillantásom kíváncsian kapaszkodik Albert jég kék szemeibe, utána lépek, árnyékaként követem. Biztos vagyok benne, hogyha nem figyelnék, a lábaink összegabalyodnának.
A hálószobájában az ágy szélére ülök le, törökülésben foglalok helyett, végigkövetem, ahogyan a festményhez lép összeráncolt szemöldökkel, értetlenkedve meg érdeklődve egyaránt. Meglepődve támaszkodom meg a tenyeremen magam mögött, arrébb csúszva egy kicsit helyt adok Albertnek, hogy az ágyon ő is tökéletesen elférjen, de helyette már a kezében lévő dobozt figyelem érdeklődve. Már csak abból is sejteni lehet, hogy hatalmas értéke van, hogy Albert elrejtette, és hogy most meg olyan óvón, féltve tartja a kezeiben, hogy még csak azt is betolakodásnak érzem, hogy figyelem. Úgyhogy a tekintetem elszakítom a dobozról, felpillantok rá, hálás, hatalmas szemekkel és izgatottan bólintok párat, egy kicsit el is mosolyodok, de azért nem túlságosan, az izgatottságom csak próbálom nagyon is visszafogni, nem rávetni magamat.- Ez egy tökéletes ötletnek hangzik! - Mosolyodom el egy pillanatra, de aztán úgy helyezkedem az ágyon, hogy a fejemet ráhajthassam a vállára és immáron mindketten a dobozt nézhessük. - Azért tartod az emlékeid egy dobozban, hogy ne felejtsd el őket? - Kérdezem meg végül csendesen, de mielőtt nagyon hülyének nézne gyorsan folytatni kezdem. - Mármint nem tudom, hogy ez nálad hogyan működik, de nekem az emlékeim egyre csak fakulnak és fakulnak, már alig emlékszem bizonyos dolgokra, pedig sosem akarnám igazán elfelejteni őket. - Sóhajtok egy egészen hatalmasat. - Massachusettsben volt egy kedvenc helyem, szerintem tetszett volna neked, és esküszöm, hogy ott gyártják a világ legfinomabb epres shake-ét. Egészen kint laktunk a tenger közelében, és ha felszálltam egy buszra, annak a végállomása pontosan ahhoz a mólóhoz vitt, ahol a legfinomabb epres shake-t lehetett kapni. - Mosolyodom el, ahogyan próbálok úgy turkálni az emlékeim között, hogy véletlenül se akadjak olyanokba, amik elszomorítanának még ennél is jobban. - De már alig emlékszem az ízére. Nem félsz attól, hogy egyszer csak kikopnak az emlékeid, hogy többé nem ugyanezek lesznek, csak egy kis darab abból, ami ténylegesen megtörtént? - Ráncolom össze a szemöldökömet, és most eléggé örülök neki, hogy azért a fejemet éppen a vállára hajtom és nem kell egymás szemébe néznünk, és miközben a kis dobozt bámulom, amihez természetesen hozzányúlni sem merek, pedig legszívesebben már most sürgetném, hogy nyissuk ki, hogy most nézzünk meg egy képet, feljegyzem magamnak, hogy Trisht kérdezzem meg erről a felejtős dologról. Biztosan tud majd valami menő varázslatot rá, hogy soha ne kelljen elfelejtenem az itteni kedvenc epres shake-m ízét.

Az egész helyzet borzalmasan szürreális, annyira nagyon, hogy ha valaki más akarná elmesélni, talán el sem hinném, de itt azért mégis csak nagyon valóságos. Valóságos minden pillanata, minden rezdülése és minden kivetülése, minden odavetett szónak, pillantásnak és mozdulatnak hatalmas ereje van. De még ennek tudatában sem tudom visszafogni magamat, csak figyelem dühösen ahogyan járkál, a tekintetem leköveti a mozdulatait, vagy legalábbis nagyon igyekszik lépést tartani Albert tempójával. Más esetben már rég felhúztam volna a szemöldökömet, és tovább piszkáltam volna, de ez a helyzet annyira különleges és annyira törékeny, hogy végül mozdulni is nehezen merek, csak a tekintetem csúszik le a pohárra, a kiboruló italra, tökéletesen kiönti ami benne van, feltárulkozik félelem nélkül. Szép metaforája lehetne ennek a szürreális élménynek,működhetnénk mi is így. Felboríthatnánk egymást, hogy csak kifolyjon belőlünk minden titok. Csakhogy Albert nem reagál igazán jól arra, ha valaki borogatni akarja, mindent tökéletesen eltervez, még akkor is, ha éppen azért erősködik, hogy nála minden váratlan, mert ha nem így lenne, még csak nehezére sem esne beszélni valamiről, ami szerinte éppen idő előtt történik.
Egyszerűen nem tudok megijedni tőle, pedig egyébként borzalmasan ijesztő látványt nyújthat kívülről és ebben a pillanatban igazán még védekezni sem tudnék ellene, ha támadna éppen csak féllépésnyi ellenállásba ütközne, ő pedig nevetve ugraná meg. Elég lenne csak löknie rajtam egyet, egy kicsit erősebbet és pont eshetnék úgy, hogy a fejem valami szélének csapódjon.
A tekintetem a fogait vizslatja amíg vicsorog, nagyon szép fogai vannak egyébként, a fogairól pedig eszembe jut, hogy milyen érzés hozzá közel lenni, hogy milyen érzés, ha a bőrömbe mar, és hirtelen csak hihetetlenül jól esne, ha jól lennénk, ha úgy lennénk, nem pedig így, ennyire fájdalmasan, ennyire ezer felé, ennyire elbeszélve egymás mellett.
Lihegve bámulom én is elnémulva az üvöltések tengerében. Rémisztő a csend, rémisztő minden, rémisztő és borzalmasan szomorú. Az ember nem figyel és a vállára telepszik ez az érzés, be akarja kebelezni, aztán pedig darabonként falni föl, lépésről-lépésre, testrészről-testrészre. Nem akarom, hogy teljesen felfaljon, hogy totálisan bekebelezzen, mert tudom, hogy milyen, hogy milyen elcseszettül rossz érzés egy visszafordíthatatlan körforgásban szomorkodni, reggeltől-estig, aztán estétől reggelig végeláthatatlanul.
A szívem azért elég nagyot dobban arra, amit Albert mond, és tudod ezután már semmi nem számít. Nem számít, ha elküld, vagy ha éppen tovább üvölt. Nem számít ezen kívül semmi, és én csak gyorsan megrázom a fejemet, türelmetlenül, de közben meg olyan boldog-szomorúan. Gondolkodás nélkül ölelem át félig mellé térdelve, valahogy úgy, hogy a fejemet a feje tetejére tudjam támasztani, és egészen a mellkasomhoz húzni, még akkor is ha nem akarja, vagy ha nagyon küzd, én azért addig erősködöm, amíg vagy előröl, vagy hátulról magamhoz tudom ölelni, a fejemet meg belefúrom a hajába, hogy mélyen belélegzhessem az illatát, amíg még nem akar kiszabadulni, vagy nem akar ellökni. - Tévedsz, ha így gondolod. Ha azt hiszed, hogy tudnál bármit mondani, ami miatt kevésbé szeretnélek. - Engedek egy kicsit az ölelésen, hogy a sarkamra ülve az arcunk legalább nagyjából egy magasságba kerüljön. Bűnbánó szomorúsággal nézek bele a végtelenkék szemeibe, kicsit könyörgően, kicsit a bocsánatáért esedezve, kicsit szomorúan, de közben meg egészen meglágyulva. - Sajnálom, hogy követelőzőnek érzel, én nem akartam, vagyis nem akarom, hogy azt érezd, hogy bármiben is bizonyítanod kell nekem, mert nem kell, és esküszöm, hogy megtanulok türelmes lenni, hogy nagyon sokat fogom gyakorolni, csak ne haragudj. Kérlek. - Hatalmas kiskutya szemekkel pislogok párat, mielőtt megint közelebb hajolnék, hogy átölelhessem, a fejemet meg a nyakánál pont oda fúrhassam, ahova nagyon szeretem fúrni és ahova egyénként tökéletesen illik, ahonnan leginkább ered az Albert-illat. Persze megérteném, ha ellökne, akkor csak továbbra is szomorúan bámulnám és addig próbálkoznék újra és újra, amíg végül nem enged a nyomásnak, akár órákon keresztül is képes lennék ezt játszani, boomerang-efektusként mindig visszatérek a kezdőpozícióhoz, ha az kell. - Én csak egyszerűen megrémültem attól a gondolattól, hogy te és ő... és csak megrémített az, ahogyan reagáltál rá, és az, hogy igazából bármikor eldobhatsz, megunhatsz, és haladhatunk a te tempódban és várhatunk éveket, vagy évtizedeket, hogy előrébb lépjünk, csak kérlek-kérlek-kérlek bocsáss meg, jó? - Egészen könyörgősre fogom, az ölelést szorosabbra veszem, az egészet a nyakába mormolom, néha, futó csókot ejtek bizonyos pontokon, de végtére is csak matricaként ragaszkodom hozzá. Időközben, persze csak ha időközben Albert el nem nyom, megtehetné, bármikor, az ölébe mászom, a lábaimmal is átkulcsolom a derekát, hogy teljesen hozzá simulhassak, szinte követelőzően a visszaölelésért. - Semmit nem tudok rólad és ez is megrémít, miközben te mindent tudsz rólam, és ettől csak hirtelen nagyon sok kérdésem lett, de ezeket sosem tehettem föl, vagy sosem mertem föltenni, és most egyszerűen csak berobbant ez az egész, és tudom, hogy nem kellett volna odamennem, és esküszöm, hogy nem direkt volt, csak ő egyfolytában kérdezgetett, én meg nem tudtam, hogy honnan ismer, ezért elkezdtem hazudozni neki, ő meg ezért elkezdett vicsorogni és körülöttem meg minden elkezdett remegni, és erre ő meg elkezdett veled fenyegetni, és erre én meg belé álltam, és összeverekedtünk és én csak szerettem volna tőled megnyugvást kapni, de aztán te meg kiakadtál, és az egész ami bennem volt egy hatalmas bizonytalansággá alakult. - Darálom le túl sok kötőszót beleékelve a mondatba, túlságosan sietősen és könyörgősen még mindig hozzá bújva, de már egészen a szemébe nézve. - Tudom, hogy nem ezt akarod hallani, de szeretlek Albert, és szükségem van arra, hogy néha megölelhesselek, vagy megkérdezhesselek valamiről, és csak nehéz elfogadnom, hogy neked más a tempód, de tényleg próbálkozni fogok, csak ne dobj ki jó? És ígérem, hogy többé nem fogom akarni, hogy bármit is mondj, és esküszöm, hogy visszalépek kettőt, hogy ne ömlesszem rád ezt az egészet, csak ne dobj ki, jó? - Biggyesztem le az ajkaimat nagyon szomorúan, elméletben felkészítve magamat a legrosszabb dolgokra is akár.

Rápillantok egy olyan 'erre most hadd ne keljen válaszolnom' pillantással, mert akkor baromi sok mindent fel kellene sorolnom, amit éppen gondolok. És persze tudom, hogy mi lesz abból, ha belekezdek: Albert nem ért meg. Úgy általánosságban mindig ez van belőle, hogy egyszerűen csak nem érti, hogy mit akarok mondani, vagy éppen félreérti és fölkapja a vizet. Mint például most. Összerezzenek a hangjára, ma egyszerűen minden csak baromi hangosnak tűnik és hirtelennek amióta itt vagyok. Tényleg nem kellett volna idejönnöm, a mondandója is ezt bizonyítja.
Csak csöndben hallgatom, bűnbánóan támasztom a fejemet a térdeimen, közben alig merek levegőt venni, azt is csak borzalmasan szaggatottan tudok, mert közben a sírás csak úgy fojtogat, mintha ez lenne az új hobbija, szúrja a szememet, és elkap az a fura érzés, ami tényleg csak arra hivatott, hogy amikor az ember nem akar sírni, akkor kierőszakolja belőle a könnyeket.
Legalább ezer darabra töri Albert a szívemet, hallom ahogyan reccsen, aztán ezer felé robban szét, és nem tudok neki mit mondani, nem tudok egyik kérdésére sem felelni, csak némán, üresen fájdalmas tekintettel hunyom le a szemeimet, a fájdalom tompítása reményében.
Megbánt, megbánt mindennel amit mond, a szavak pofonként csapódnak rajtam, megbénítanak, figyelmeztetésként villognak a fejem fölött.
Azt kívánom, hogy bárcsak soha ne kezdődött volna el ez a nap, hogy bárcsak ne mentem volna el arra a csodás Gatsby-partyra, hogy bárcsak utána ne jöttem volna ide, hogy bárcsak ne szólaltunk volna meg, hogy bárcsak ne éreznék többet iránta, hogy bárcsak ne akarnám, hogy benne is több legyen ez, bárcsak elég lenne, bárcsak türelmesebb lennék.
Nyelek egy nagyot ahogyan közel hajol, beleborzongok, ahogyan a szája a hajamat érinti, elemi és ösztönös reakciókat vált ki belőlem, nem tud nem beleremegni mindenem, nem tud nem még inkább rá vágyni, arra, hogy ez az egész egy kicsit több legyen, egy kicsit más legyen. És ezt baromira sajnálom, hogy Albertnek ez ennyire sok, hogy ennyi negatív érzést vált ki belőle, hogy nincs egy pozitív vonulata sem.
Nem tudok rá mit mondani, pedig szeretnék, annyira nagyon szeretné rá mondani valamit, bocsánatot kérni vagy éppen üvölteni, de igazán hiába akarom a számat válaszra nyitni, félúton csak becsukom. Mert erre nincs jó válasz, egyszerűen nem tudom neki azt mondani, hogy ezúttal akkor majd kevésbé szeretem, hogy akkor majd nem akarom őt annyira, akkor majd évtizedekig elvegetálok kósza érintéseken, és türelmesen kivárom, amikor neki megfelelő lesz. Csak az a baj, hogy Albert sem tudja, hogy mikor lesz egyáltalán megfelelő számára az alkalom, hogy megfelelő lesz-e valaha, és csak baromi nehéz valakire úgy várni, hogy az a valaki még csak nem is biztos abban, hogy mit érez. - Sajnálom. - Bököm ki végül egészen élettelenül, a fejemet fölemelve csak bámulom a konyakos poharát, nézem benne a barnás italt, nézem ahogyan az asztal lapja átüt rajta és közben csak hallgatom, a szemeim meg annyira szúrni kezdenek, hogy idegesen rántom föl a tenyereimet a bokám szorításából, összezárt kezem ujjaival csak idegesen kidörgölöm a nedvességet, aztán inkább elfordulok mielőtt a monológja miatt a könnycseppek úgy döntenének, hogy halálfutamba kezdenek.
Nem tudok neki mit mondani erre az egészre, pedig tudom, hogy mondanom kellene valamit, mert ő bele tett mindent, az összes gondolatát és érzéseit, csak hát hogyan mondjak bármit is, amikor éppen darabokra zúz bennem mindent? Vagy inkább mit kellene erre mondanom? Mi lenne a helyes megoldás? Van-e bármi ami megfelelő lenne erre? Van-e bármi, amit Albert szívesen hallana tőlem, amitől nem érezné, hogy siettetem, vagy hogy azt akarom, hogy szeressen?
Már arra sem igazán veszem a fáradságot, hogy letöröljem azokat a kibuggyanó könnycseppeket, helyette taktikusan elfordítom a fejemet. - Sajnálom, hogy ilyen vagyok Albert, hogy ennyire türelmetlen és akaratos, hogy nem gondolok bele a helyzetedbe, és tudod baromira sajnálom, hogy elhagytak, kurva szar érzés lehetett, kurva szar érzés lehet most is, de ezt nem nekem kell rendbe hoznom benned... - Fordulok vissza felé hirtelen dühösen, sietősen letörölve a könnyeket a kézfejemmel, visszafojtva a társaikat és csak belebámulok a szemeibe, egészen megingat, de csak emelek még egy kicsit a hangomon, hogy még se fújjak visszavonulót. - És tudod baromi seggfej vagy amiért engem büntetsz azért, ami köztetek történt évekkel ezelőtt. Hogy a fejemhez vágsz dolgokat. Baszd meg Albert. Ahhoz érsz hozzá akihez csak akarsz, meg azt érzel amit csak akarsz, de ahogy nekem sincs jogom eldönteni, hogy mit érezz most, úgy neked sincs jogod eldönteni, hogy én mit érezzek. - Dühös vagyok rá, olyan nagyon dühös vagyok rá, hogy a lámpa megint pislákolni kezd a fejünk fölött, én meg csak dühösen fogom meg a díszpárnát magam mellett, hogy dühösen tudjam hozzávágni a szemben lévő fotelhez, hátha attól majd alábbhagy az idegesítő fényjáték.
- De tudod mit? Minden legyen úgy, ahogyan te szeretnéd, úgy is ahhoz vagy szokva, hogy minden csak kibaszottul körülötted forogjon. Sajnálkozzunk együtt azon, hogy valaki egyszer elcseszte az életed jó? Áldozzunk föl mindent ezért, hogy sajnáljuk, hogy Atlas nincs itt, hogy nem tudja azt adni neked, amire igazán vágysz. Vagy csak sajnáljuk azt, hogy én nem tudok az lenni neked, akire éppen szükséged van. - Észre sem veszem, hogy kiabálok vele, csak akkor tűnik föl igazán, amikor hirtelen abba hagyom. Némaság telepszik ránk, a villódzás is abba marad. Csak idegesen kapkodom a levegőt és baromi dühösen bámulok rá. Dühösen és csalódottan, összetörten, elveszetten. De azért visszafogom magamat, suttogássá halkítom a hangom, a pillantásomat lesütöm, egyszerűen csak képtelen vagyok tovább nézni. - Legyen minden csak olyan, mint hónapokkal ezelőtt, amikor ez az egész csak szex volt, kellemes időtöltés kötöttségek nélkül. Mert ezt szeretnéd nem igaz? Hogy adjak neked időt. De mégis mire Albert. Te komolyan azt hiszed, hogy ha eddig nem változott benned semmit, akkor évek múlva bármi meg fog változni? Te komolyan elhiszed ezt magadnak, mert tudod én ezt akárhányszor gondolom végig, akárhányszor zongorázom át, egyszerűen én sosem tudok majd többet nyújtani neked annál, amit most nyújtok. Nem tudok más lenni Albert, pedig hidd el, hogy baromira próbálkozom. De egyszerűen ez vagyok én, és sajnálom, hogy neked ez nem elég ahhoz, hogy túl tudj lépni a múltadon. Sajnálom, hogy nem vagyok elég, de ha most nem vagyok, akkor sosem leszek. - És ez a baromi szar érzés, ez az, ami végig fojtogat, ami sosem hagy nyugodni, amitől minden csak összetört, amitől fáj és amitől csak el akarok innen menni, hogy ne kelljen nagyokat nyelve visszatartanom a sírást, hanem bőghessek, amíg úgy érzem majd, hogy nincs tovább.

Ott visszhangzik a fejemben a kérdése, hogy akkor miért vagyok ennyire szétcsúszva, miért, ha igazán nem történt semmi. Aztán a fejemet még jobban a térdembe fúrom ahogyan igazán rávilágít, hogy hazudozhatok itt akármennyit mindketten tudni fogjuk, hogy nem az igazat mondom. Csak éppen nem vagyok abban biztos, hogy az igazság nem lesz-e ezerszer rosszabb, mint a hazugság. Nem jobb-e ez így, ilyen bizonytalanul, mint az igazság nehéz súlya alatt. Olyan ez, mintha egy felfújhatós medencén a lyukakat az ujjunkkal nyomnánk be, ugyan a vízspriccelés elmúlik, de a szivárgás nem szűnik meg.
Felsóhajtok, miért ilyen nehéz komoly dolgokról beszélgetni? Miért ilyen nehéz csak kimondani azokat a gondolatokat amik ennyire nyomasztanak bennünket? Miért nem lehet minden baromi egyszerűen csak fekete és fehér? - Éreztél már valaha úgy, hogy ha elmondod valakinek az igazságot, akkor minden csak rosszabbra fog fordulni? Hogy hiába teszel majd bele mindent abba, hogy ne úgy legyen, hogy megpróbálhatsz mindent, a végé mindig ugyan az lesz? - Kérdezek vissza csöndesen, az ajkamat harapdálva, oda sem pillantva. - Fölösleges lenne bármit is mondanom arról, hogy mi történt Atlas és köztem, mert a vége mindig ugyan az lenne. Akármivel rukkolnék elő, akármelyik részletet venném ki belőle, akármivel színezném meg... Atlas nem tudná előadni a saját véleményét, és mégis, hogyan hihetnél nekem, amikor őt ezerszer jobban ismered, mint engem? És még csak ha nem is hazudnék, honnan tudhatnád, hogy tényleg igazat mondok?  - És honnan tudhatná, hogy nem Atlast érzi a helyzet vesztesének, hogy nem vele akar először beszélni ezután? És még csak nem is hibáztathatnám érte, elvégre ki tudja, hogy mi történt kettőjük között, mármint nyilván ők tudják, és Atlas elmondása alapján, még ha ki sem mondott semmit, csak utalt rá, akkor is biztos lehetek benne, hogy világokat ledöntő, ketten a világ ellen kapcsolatuk volt, és egyszerűen nem tudok ezzel mit kezdeni. Egyszerűen csak össze akarja préselni a szívemet ez az egész, a mellkasomra akar szorulni bilincsként.
A lehető leggyötrelmesebb valakit szeretni menthetetlenül, miközben annak a valakinek ez az egész nem nyújthat semmi újat. De ezt azért mégsem mondhatom el neki, vagy ha el is mondhatom, ez biztosan nem a legjobb alkalom rá.
Szusszanok egyet, egy olyan kösz, hogy sajnálsz szusszanással, ujjaimmal a lábujjaimnál kezdem el piszkálni a zoknimat, meglepően puha anyag, meglepően megnyugtató és színes. - Efelől kétségeim sincsenek. A barátod nagyon titokzatos és lehengerlő volt. - Keserűen fordítom Albert felé a fejemet úgy, hogy a térdemen pihentethessem az arcomat. A tekintetünk össze akad, és Albert annyira végtelen szomorúnak tűnik, mint amennyire én is szomorú vagyok ebben a pillanatban. A tekintetem a szemei között cikázik, amit nem tud az egyikből kiolvasni, azt a másikban keresi, de semmilyen konzekvenciát nem tudok levonni. Éppenséggel csak arra tudok gondolni, hogy mi van akkor ha a kimondásra szánt dolgoknak jobb lenne megmaradni zárt ajtók mögött? Hogy mi van akkor, ha a rózsaszín köd, amit éreztünk, vagy én legalábbis éreztem elrejtette a valóságot? Hogy mi van akkor, ha most éppen fölszállni látszik és a valóság ez marad? Ez a végtelenül szomorú dolog? Mi van akkor, ha a szex volt a kulcsa mindennek, de közben nem láttuk, hogy azon felül nem működik köztünk semmi? Mert egyszerűen Albertnek ez mind annyira elég, nekem pedig annyira nem elég, és most, hogy leginkább csak tudatában vagyok annak, hogy egyszer neki sem volt elég, hogy volt valaki, akivel több is lehetett volna, vagy több is volt, csak pocsékul fájdalmas érzés. Azt érzem tőle, hogy bármit teszek, bármit mondok, vagy bármennyit erőlködöm, én sosem tudom majd kiváltani belőle, hogy többet akarjon ennél. És ez borzalmas érzés, borzalmasan kiábrándító.- Nem kell sajnálnod, az ember csak egyszerűen nem tehet róla, hogy hogyan érez bizonyos másik emberek iránt. – Úgy rántom meg a vállamat, mintha nem érdekelne a dolog, pedig annyira nagyon érdekel, közben meg annyira fájdalmas lenne a valóság tőle.
Csak szomorúan mosolyodom el, amikor beszélni kezd, és habár a szavai nagyon szívmelengetőnek és konyaktól édesnek tűnnek, ezernyi szilánkra törnek. Pedig tudom, hogy nem ez a céljuk, hogy nem késszúrásnak szánta őket. Úgyhogy felé nyúlok, tenyeremet átvezetem az arcára, onnan pedig csak hátra simítom a haját, kiélvezve a tincsek csiklandozó érzését a tenyeremen. - Tudod látnod kellett volna a reakciótokat. – Kezdem suttogva. - Azt ahogyan az illatodra reagált, és ahogyan te az övére. Akkor megértenéd, hogy miért nem elég az, ha valaki csak boldoggá tud tenni. – Még halkabbra fogom a suttogásom, hogy a hangom ne akarjon mindenáron elbicsaklani vagy, hogy ne sírjam el magam ebben a pillanatban. Pedig baromi nehéz, mert a karja a derekamon csak arra emlékeztet, hogy ez itt pont a legbiztonságosabb hely az egész világon, a boldog helyem, amibe egy életet le tudnék élni, csak hát ennek akkor lenne értelme, ha ő is pontosan ezt gondolná. Ha neki is sokkalta többre lenne belőle szüksége, pont annyira, mint amennyi nekem kell belőle. - Annyiszor mondom neked, hogy ez számodra egy baromi kényelmes helyzet, és ez annyiszor be is bizonyosodik. Egyszerű, csak hagynod kell, hogy boldog legyél, éppen annyira foglalkozni azzal, ami köztünk van, hogy boldog legyél tőle, annyira ásni magad bele, hogy még éppen jó legyen beszélni róla. És neked ez így annyira tökéletes. Csakhogy tudod, a boldogság mellett az is legalább annyira fontos, hogy szomorú legyél, hogy csalódott, hogy szenvedélyes légy. És tudod, hiába mondod azt, hogy boldoggá tudlak tenni, hogy szeretsz rólam beszélni, vagy, hogy mennyire jól működik a szex kettőnk között, ha közben neki adtál oda magadból mindent és nem nekem. – Húzom vissza a kezemet egészen szeretetteljesen, és csak csalódottan mosolyodom el ahogyan a szívem még jobban összeszorul. - De ezzel nincsen semmi baj, inkább csak azzal van a baj, hogy nekem már ez így nem elég. - Biggyesztem le az ajkaimat, a fejemet meg visszafúrom a térdeim közé, hogy Albert még véletlenül se láthassa mennyire darabokra szed ez az egész.

- Nem. - Helyezem vissza konok módon a kis üvegcsét a pultra, szinte egészen Albert keze alá, hogy aztán összerezzenhessek, amikor a poharat a falhoz vágja erőszakos sebességgel. Ezer felé robban, csörömpölve hull mindenfelé, de én még sem tudok mást tenni, csak Albertet bámulni értetlen szomorúsággal. A fogaimat összeharapom, hogy még véletlenül se mondjak semmit, amivel még jobban felidegesíthetném, mert hiába vonzó, hogy az idegein táncoljak, ez egészen biztosan nem az az állapot, amiben szívesen venné, hogy én is csak ráteszek a dolgokra. Úgyhogy csak eloldalgok egy kicsit meghunyászkodva az akarata előtt, egészen megtörten mászom csak be a zuhany alá, és hiába a nagyon forró víz, aztán a hideg, egyik sem enyhít a látottak okozta fájdalmon. Nem akarok rájuk gondolni, nem akarok sem Atlasra, sem pedig Albertre gondolni, de  folyton bemásznak a tudatalattimba. Az agyam profi photoshop szerkesztő képességeivel tökéletesen összeilleszti őket bizonyos helyzetekbe. Tökéletesen összeillő a kép, tökéletesen simulnak egymás karjaiba közben meg mindketten rám merednek és én annyira idegennek érzem magamat, hogy a zuhany alól kimászva még csak a helyemet sem találom a fürdőben. Betolakodóként törülközöm gyorsan, a puha anyagot meg úgy helyezem vissza a helyére miután átdörgölöm vele a nedves hajamat, mintha senki sem nyúlt volna hozzá. Mindent tökéletesen visszaállítok az eredeti pozíciójába, egy kicsit az ablakot is megbuktatom, hogy a pára és fülledt levegőt a hideg valóság szántsa föl. A ruháimat egy kupacba gyűröm össze és a hónom alá csapva óvatosan merészkedem vissza az oroszlán barlangjába, a lehető legtávolabb állva meg tőle, bűnbánóan lesütve a tekintetem. Ha rajtam múlna én biztosan nem szólalnék meg, csak hagynám, hogy a csend kínosan telepedjen ránk amíg már olyannyira kényelmetlen nem lesz, hogy jogosan mondhassam, köszönöm szépen én hazamegyek. De aztán végül is megtöröm a csendet, hiába minden elhatározásom, borzalmasan nehezen viselem a ránk telepedő kényelmetlen csendet, aminek csak Albert és Atlas képzelgései vannak a fejemben. Muszáj mondanom valamit, hogy a figyelmemet jogosan terelhessem el róluk, és a tökéletesnek tűnő múltjukról.
Gyereknek érzem magamat, akit hirtelen most nagyon megszidnak, amiért hülyeséget csinált, úgyhogy csak rágcsálni kezdem a számat belülről, kívülről meg idegesen gyűrögetem, már éppen csak az kellene, hogy az egyik lábamról a másikra toporogjak, akkor aztán az idegesség és szorongás tökéletes mintapéldányának lehetne nevezni.
Hiába mondja Albert, hogy ide jöhetek, hiába halkul el egészen a hangja, én az egészet csak egy hatalmas baklövésnek érzem, és egyszerűen csak vissza akarom csinálni, hogy a taxiban még véletlenül se ezt a címet mondjam ki, hanem a sajátomat, hogy otthon a tudatlanság kevésbé fájdalmas mezején veszhessek el, ahelyett, hogy itt vagyok. Összeszorul ebbe az egészbe a mellkasom, mintha valami mázsás súly szeretné összenyomni. - Oké. - Felelem súgva, de tudom, hogy soha-soha többé nem fogok csak úgy eljönni, mert ez az egész úgy hangzik, mintha kötelességtudatból mondaná, hazugságnak hat, még ha nagyon igaz, akkor is, és én nem akarok mást csak hazamenni, vagy innen elmenni.
Ennek ellenére leülök a kanapé legeslegszélére, a koszos ruháimat a kanapé mellé dobom, a cipőimet meg lerúgom, hogy a lábaimat felhúzhassam. A karjaimmal szorosan átölelem a térdeimet, hogy gombóccá húzhassam össze magamat, szomorú pillantásom Albertre akaszkodik, megváltást vár tőle, bármit amitől egy kicsit is jobban leszek, de igazán csak ront a helyzeten minden felé vetett pillantás.
Olyan rosszul érzem magamat, hogy inkább elfordítom a fejemet, az államat támasztom meg a térdeimen, kérésére csak sóhajtok egy hatalmasat fáradtan. Magamban végigzongorázom az eseményeket, egészen attól, hogy leszólítottam Atlast egészen eddig a pillanatig, különös figyelmet szentelve Albert reakcióinak, és a reakciói miatt meg a saját képzelgéseim miatt már annyira rosszul vagyok, hogy a lámpa idegesítően pislogni készül. Szerencsénk van azt hiszem, hogy a varázserőm hatalmas ráfordításával küzdöttem Atlas ellen, hogy mindent kimozgatott belőlem, hogy részegen egészen rosszul tudtam csoportosítani az energiákat, így nem maradt elég ahhoz, hogy baromi nagy károkat okozzak, de olyan instabilnak érzem magamat, magunkat, hogy egyszerűen képtelen vagyok visszafogni.
Felpillantok a villódzó fényre, aztán a homlokomat inkább nekitámasztom a térdemnek, hogy így hunyhassam nagyon is szorosra a szemeimet, fájdalmasan szorosra, valami eldugott lelki békéért kutatva magamban. Végül találok valamit, amibe belekapaszkodhatok, és aminek hatására a felvillanó-kihunyó lámpa zaja abba marad. Nem pillantok föl, így ebben a pózban rántom meg a vállamat, már régen eldöntöttem, hogy Albert kedvéért nem fedem föl előtte a teljes igazságot. Túlságosan hevesen reagált Atlasra, ezerszer hevesebben, mint rám valaha is, és emiatt csak baromi nagy szemétségnek érezném rontani a másik férfi helyzetét.
- Nem történt semmi. - Felelem halkan, lehunyt szemmel, erősen koncentrálva valami boldog dologra, amitől nem éppen úgy hangzom, mint aki mindjárt elsírja magát, csak hát hirtelen semmi boldog dolog nem jut eszembe, ami nem hozzá köthető, és ez még csak nehezebbé teszi. - Kiszagolta, hogy iszol belőlem és csak meg akarta tudni, hogy honnan ismerjük egymást. Aztán minden csak úgy történt magától. - Rántom meg érdektelenül a vállamat, mintha nem tudnék visszaidézni minden egyes szót, amit Atlas és én váltottunk, mintha nem érezném magamon még mindig az érintését, mintha a testemen lévő összes lila folt nem nyilallna bele ebbe a pillanatba. - Nem sokat beszélgettünk, éppen csak pár szót váltottunk... - Aztán meg egymásnak estünk és addig küzdöttünk, amíg leginkább nem éreztem azt, hogy olyan veszélyessé válik a talaj alattam, amiből többé már nincs menekvés. -... aztán eljöttem. Ennyi történt. - Nagyon tömören és nagyon szépítve ennyi történt, szóval, ha innen nézzük nem is hazudok akkorát, nem igaz? Viszont ha a másik oldalról, akkor ennél nagyobb hazugságot nem is mondhatnék. Mert baromi sok minden történt, baromi sok minden történt bennem, de leginkább Albertben és Atlasban és ehhez baromira elég volt csak egymás illatát megérezniük.

Összepréselem az ajkaimat, ahogyan a kezét bámulom, egy pillanatra, de tényleg csak egy pillanatra újból elszégyellem magamat, már éppen enyhülően nyílna el a szám, hogy akkor bocsánatot kérjek és csak kibökjem, hogy kiről is van szó, de akkor Albert megint megszólal, megint csak önt egy kis olajat a tűzre, amiről már azt sem lehet tudni, hogy ő gyújtotta-e vagy én, esetleg mindkettőnket éget, vagy csak őt.
Direkt nem veszek tudomást arról, hogy frusztrált, pedig legszívesebben csak megölelném és megkérdezném, hogy mi a baj. Csakhogy Albert testbeszéde leginkább arról árulkodik, hogy még véletlenül se szeretné, hogy én az ő gondjait boncolgassam, és ettől csak távolinak érzem magamat tőle, olyannyira, hogy elhátrálok legalább egy lépéssel tőle, pedig sosem kényszerít hátrálásra a nyerssége. - Elég határozottan érdeklődött. Bizonyos módszereitek eléggé hasonlóak tudnak lenni. - Biccentem félre a fejemet megfeszített állkapoccsal. Nem tudom, hogy miért szeretnék ennyire betalálni, leginkább azokat a bizonyos határokat feszegetem, amiknek a közelébe sosem merészkedtem, Albert miatt persze. Olyan taktikus módon zárta hát lakat alá, hogy az embernek még esélye sem volt sosem a kulcsok közelébe sem menni. Tökéletes útvesztőbe helyezte azokat a kulcsokat, amit messziről figyelni is borzalmasan sok erőfeszítésbe került, nemhogy belemerészkedni. Most, ahogyan pedig felnyílt a bejárat, képtelen vagyok nem belevetni magamat. Egyszerűen nem tudom nem a határait feszegetni.
- Miért, ha azt mondanám, hogy bántott, akkor változna valami? - Rázom értetlenül meg a fejemet, a tekintetem meg a plafon felé emelem. Albert hirtelen annyira másnak tűnik, hogy képtelen vagyok hosszan bámulni, miközben dühös vagyok rá, de van benne valami, valami furcsa rezgés, amitől csak egy hatalmasat sóhajtok, az arcomat meg a tenyereimbe temetem. Hatalmas levegőt veszek, mielőtt felpillantok sokkalta megenyhültebben, mint amit a helyzet kíván. - Nem bántott. -Harapom be az ajkamat, közben meg baromira arra koncentrálok, hogy a hazugság alatt a pulzusom egy kicsit se emelkedjen meg, mert végtére is arra jutok, hogyha ennyire dühös már csak a tag említésétől is, miért tegyek rá egy lapáttal? Inkább csak megrántom a vállamat, aztán meg elégedetlenül morgok utána egy baszd meget, ahogyan meglök. Hátra is tántorodok miatta, a testem amúgy is sajog azóta, hogy belerepültem abba a tökéletes márványoszlopba.
Követem Albertet, persze csak tisztes távolságból, figyelem minden egyes mozdulatát, és baromira nehezemre esik, hogy ne nyúljak oda kivenni a kezéből azt a dobozkát. Helyette inkább csak sietősen kapkodom föl a levert dolgokat, meg sem nézem mi akad a kezem ügyébe, csak sietősen pakolom vissza a pultra, mielőtt még éppen időben kapnék az üvegcse irányába, éppen csak futó pillantást ejtve rajta.
- Ez most komoly? - Szusszanok föl értetlen csalódottsággal meg nyelek egy nagyot és olyan szomorúan bámulok rá, amennyire szarul éppen magamat érzem emiatt az egész miatt. Összeszorított fogakkal bámulok csak vissza a kis fiolára, borzalmasan belehasad a mellkasom és még csak meg sem tudom mondani, hogy pontosan miért. - Kösz nem. - Helyezem vissza végül a pultra, az üvegcse közelébe Albert félprofilját bámulva. - Attól, hogy minden nyomát el akarod tüntetni annak ami történt, még rohadtul megtörtént. - Csendesem el nagyon is, és csak olyan szelíden lépek el tőle, amennyire ebben a helyzetben szelíd tudok maradni.
Számomra hangtalan léptekkel sietek el a vendégszoba fürdője felé, előtte persze útba ejtem Albert hálószobáját, hogy előkeresgethessem a saját ruháimat, még véletlenül sem az övéit. Széttúrom az egész szekrényt, mire sikerül egy alapszettnyi mennyiségű darabot összeszednem, aztán pedig bezárkózom a fürdőbe, bár teljesen biztos vagyok benne, hogy nem fog utánam jönni. Odabent taktikusan megvizsgálom magamat a tükörben és nem tudok mást tenni csak elhúzni a számat a kékülő és zöldülő foltok láttán. Úgy tűnik, mintha legalább egy életnyi időt kellene a fürdőben töltenem, nekem legalábbis annyinak tűnik. Rémesen érzem magamat tőle, minden vízcsepp alatt csak szeretném elsírni magamat, hátha attól majd könnyebb lesz kimászni a fürdőszobából.
Végül persze nem bőgöm el magamat, helyette felöltözöm. Még a saját ruháimat is idegennek érzem magamon, ahogyan visszahúzom a cipőmet, hiszen ki tudja, akár már most is hazaindulhatnék. Túlságosan gyengének érzem magam a félig lemerült varázserőm miatt, és túlságosan kiszolgáltatottnak Albert miatt a mellkasom meg egyfolytában csak feszít, hogy akkor végre bőgjem már el magamat olyan istenien, hátha az megoldaná a helyzetet.
Albertet elég egyszerű megtalálni, de annál inkább szívbemarkoló élmény, mert még csak azt sem tudom, hogy mit érez pontosan, csak abban vagyok biztos, hogy nem érez semmi pozitívat és egyszerűen elkezdek pánikolni, hogy én csesztem el, az egészet én csesztem el, és ez az érzés csak fojtogat, egyre jobban fojtogat, ettől támad sírhatnékom, mert még csak ötletem sincs, hogy mihez kezdek magammal, ha most elküld. Végül a lehető legtávolabb állok meg tőle, a mellkasom előtt összefonom a karjaimat látszólag érdektelenül, de igazából azért, hogy egyben tartson, és csak rágni kezdem belülről a számat idegesen, a tekintetemet meg rászegezem egy olyan pontra, ami biztosan nem tartozik Alberthez. - Sajnálom. Nem kellett volna idejönnöm. - Nyelek egy nagyot kényelmetlenül, idegességemben valami olyan után kutatok, amit gyűrögethetek, vagy piszkálgathatok, de a tiszta ruhában még egy zsebkendő sincs, úgyhogy az egyik kezem mutató és hüvelykujjával a számat kezdem el fájdalmasan gyűrögetni és kapirgálni.

Összetalálkozik a tekintetünk még azelőtt, hogy beléphetnék a lakásba. Tökéletesen látom az Albertben lejátszódó folyamatokat, ahogyan a kíváncsian tetszelgésből hirtelen komoly belefeszülés válik, és ettől egy kicsit összeszorul a torkom, még érzem Atlas ujjait a nyakam köré fonódni, érzem, ahogyan a szorítása egyre csak erősödik, nagyokat kell nyelnem, hogy elmúljon.
Belépek Albert mellett, elhúzódva, hogy még véletlenül se érjek hozzá. Máskor persze úgy haladnék el mellette, hogy a testünk mindenképpen összesimuljon, hogy a kezem véletlenül a hasfalát érintse, rámosolyognék és abban a mosolyban ezernyi vágyakozó pillanat lenne, de most úgy húzódom el, mintha égetni lenne képes. Éppen csak belépek, fél méterre tőle megtorpanok, félős őzgidaként rezzenek össze az ajtó csapódására, újra nagyot kell nyelnem, a félelem ragadozóként mar bele máris a lábszáramba, hogy onnan merészkedjen feljebb bekebelezve az egész testemet.
Lesütöm a pillantásomat, és én esküszöm, hogy másodpercekig borzalmasan szégyellem magamat, csak aztán Albert felemeli a hangját, és ettől olyan furcsán facsarodni kezd a szívem, mert hát Albert szinte sosem emeli föl a hangját, sokkal inkább vált fenyegetően éles hangnemre, meg hát az is borzalmasan zavarja, ha én túl hangosan beszélek. Szóval azok a másodpercek elmúlnak abban a pillanatban, ahogyan erősebben odaszól, úgy érzem magamat, mint akit éppen nagyon meg akarnak fegyelmezni, és sosem az az ember voltam akinél ez működik, sokkalta inkább vagyok a fordított pszichológia mintapéldánya, mint ez erős szavakkal bármit el lehet érni elvnek.
Dühös leszek, leginkább azért, mert ő is baromira dühös, gyújtósként hat rám és csak belobbanok, amikor a tekintetünk újból találkozik. Háborgó tenger színű a szeme, szinte látom ahogyan tajtékot ver, ahogyan a hatalmas víztömeg rám zúdul, mielőtt visszahúzódna, hogy aztán újból beteríthessen a vízcseppek tömkelegével.
A mellkasom előtt összefonom a karomat dacosan, a pillantásomat megacélozom, hogy Albert dühös tekintete ne hatoljon egészen a lelkemig, és csak leutánozom a dühösségét, lemásolva a vonásait tüzet csiholok magamban, az ajkaimat türelmetlenül összepréselem mielőtt kibökném, nagy kegyesen persze, fellengzősen és baromi pökhendin, hogy: - Nem tudom, mond meg te!  - A testsúlyomat várakozóan az egyik lábamról a másikra helyezem, kitartva a fölényességet úgy legalább harminc másodpercig, egy kicsit élvezve, hogy a tudás hatalmas most éppen az én kezemben összpontosul. Várakozom, de igazán meg sem adom a lehetőséget, hogy találgasson, úgy sem olyan idegállapotban van, hogy játszadozni akarjon, csakhogy az én nézőpontom szerint nem ő van abban a helyzetben, hogy bármit is akarjon. - Játszunk kitalálósdit. A szabály, hogy csak egyet tippelhetsz. - Vetem föl egészen olyan hangsúllyal, mint aki már régen tudja, hogy mi lesz ennek az egésznek a vége és csak arra vár, hogy a másik fél egy elcseszett módon a játék súlya alatt érzelmi hullámvasútra üljön. - Jóképű, veszedelmes, beindul a szagodtól és az üdvözletét küldi. Ja és persze a pornós múltatok még ott lebeg a szeme előtt, szerintem nem is hagyja nyugodni, totál kanos a tag. - Szúrósan tartom Albert pillantását, hogy minden egyes rezdülést tökéletesen le és kiolvashassak róla. - Annyit segítek, hogy ez most nem a saját jellemzésem, és képzeld, még csak nem is a tied. - Édesen bosszantóan mosolyodom el, mintha éppen csak egy játékot játszanánk tétek nélkül, csakhogy Albert baromi dühös, én pedig rettenetesen feszült. Sosem játszottunk még ilyen komoly téttel, ebbe most szívek fognak összetörni, legalább ezernyi darabra.

A tüdőm baromira szúr, ahogyan bevágódom a taxi hátsó ülésére, egészen elfekszem és lihegve szorongatom csak a törött csuklómat, fájósan a nyakamon kibontakozó kézlenyomat fojtó utóhatása alatt, remegősen az esések súlya alatt. Csak kapkodom a levegőt, a férfi a visszapillantó tükörben pedig kérdőn pillant felém, a szemöldöke olyan magasra csúszik, hogy kivándorol a tükörből, és ha nem éppen azt érezném, hogy percek múlva meg fogok halni, még nevetni is támadna kedvem a látványán, de így viszont csak rekedten, sípoló tüdővel nyögöm be Albert címét.
Lehunyom a szememet, mély lélegzeteket próbálok venni, de akaratlan szisszenek ahogyan a törött csontok szúrós érzést keltenek bennem. Összepréselem az ajkaimat, a tükörben elkapom a férfi ideges pillantását, fogalma sincsen, hogy mibe keveredtem, de biztosan nem tetszik neki,  nyugtalanul kezd el dobolni a kormányon és csak el akarja kapni a tekintetét, hogy a telefonjáért nyúljon és a rendőrséget hívja, ujjai máris a nadrágja zsebébe jutnának be serényen, én pedig kínosan rámosolygom, nem hagyok neki választást, tekintetem leheletnyit összeszűkül, mosolyom kiszélesedik, és én csak azt akarom, hogy induljon el, hogy a lába a gázpedálra lépjen. Túl egyszerűn fölötte átvenni az irányítást, és miközben ő az autót egyesbe rakja, majd feljebb váll, csak egy pofátlanul nagy bankjegyet dobok az anyósülésre, hogy amikor a varázs megtörik, és hát biztosan megtörik perceken belül, túl gyenge vagyok a küzdelem következményeképpen, és szükségem van még az erőmre, szóval, hogy a férfi ne taposson a fékre rögtön, amiért nem képes visszakeresni az indokot, hogy miért is indult el akarata ellenére.
Bealszom egy ponton, nem tudom, hogy melyik ponton, nem tudom, hogy pontosan mikor, csak arra eszmélek, hogy a férfi köhintve járatja igyekszik ébreszteni, azért hátra nyúlni nem mer, a szemében kelletlen érzések ülnek meg, leginkább félelem és rosszallás, amiért nem kórházi címet adtam meg neki, de még sem mer egy szót sem szólni, elborzasztja a csuklóm rendellenes tartása, a nyakamon kibontakozó fojtogatás nyomok és a zúzódások az arcom szélén.
Az adrenalin hatása úgy múlt el, mintha egy erős szerről jöttem volna le, éles fájdalom hasít a testem különböző pontjaira, alig bírom ülőhelyzetbe nyomni magamat. Előredőlök, ép kezemmel meglapogatom a férfi vállát, látszólag köszönetképpen, de az érintésem a kelleténél tovább pihen meg a szúrós pulóverén, néma varázslatot mormolok, hogy a csuklóm kínzó fájdalommal kattanjon a helyére, a bordáim pedig sietősen forrjanak össze. Fölnyögök a kényelmetlenség miatt, de aztán kilököm magamat az autóból, odakint pedig a csuklómat mozgatom át fájdalmasan nyüszögve a még mindig ható kellemetlen érzés alatt.
Ugyan a törött csontokat helyre raktam, semmi mást nem hoztam rendbe, túlságosan merül az elem és túlságosan frusztrál a bentről kiszűrődő fények vibrálása. Nyelek egy nagyot, ebben a pillanatban rémes ötletnek tűnik itt lenni, de ezer év lenne míg hazagyalogolnék, fáradt vagyok, roppant kimerült és még mindig kóvályog a fejem egy-két ütés alatt.
Elszenvedem magamat az ajtóig, hangosan krákogok, csörgök a kulccsal, hogy Albert biztosan meghallja, hogy itt vagyok, még mielőtt a kulcsot a zárba nyomhatnám.
Kínosan mosolyodom el amikor ajtót nyit, kínos és boldogtalan mosollyal és egy kicsit dühösen, de annál inkább esetlenül. - Bejöhetek? - Nyelek egy nagyot, még mindig a mellkasomhoz szorítva a már nem is törött csukómat. - Szeretnék kérdezni valamit. - Harapdálom a már amúgy is szétharapdált ajkaimat idegesen, és csak úgy bebámulok Albert feje mellett a lakásba jelzésértékűen, hogy akkor most már igazán beengedhetne.