A nevetése hatására nekem is nevetnem kell, vagy legalább is tehetetlenül elmosolyodnom, mintha csak megadnám magamat neki, meg a förtelmes ötletének, amiből ezek szerint nem csak néha jut eszébe egy-két agyament változat, hanem mindennapos jelenségként dobálja őket szerteszét. Persze nem hibáztathatom érte, a legtöbb esély arra, hogy valami maradandó élményt szerezz magadnak, biztosan az őrült ötletek megvalósításával kezdőik, a tegnapi pedig elég őrült volt ahhoz, hogy én mára a magam részéről inkább ne is akarjak élni, hanem csak feküdni és begubózni meg valami hülye filmet bámulni, esetleg sorozatot amin még nevetni sem kell, csak pislogás nélkül meredni a képernyőre. Ezt persze itt nem tehetem meg, még akkor sem ha baromi kényelmes lenne ebben a hatalmas ágyban nyújtózni egész nap.
A zsebemben a telefonom megrezdül, én pedig csak összerezzenek, el is felejtettem, hogy az a cucc nálam van, én teljesen abban a hitben éltem, hogy a kabátom zsebében várja a sorsát. Sosem alszom úgy, hogy a telefonom hozzám ér, amióta anya úgy a tízenvalahányadik születésnapomon közölte, hogy borzalmas hatással van az emberi testre, ha a telefonja közelében alszik el. Elkezdem magam rosszul érezni, tudod, olyanfajta rosszul, mint mikor az ember beképzeli, hogy akkor most ő lázas, és máris érzi ahogyan a feje forrósodni kezd.
Előhúzom a zsebemből, hogy a felvillanó értesítésekre pillanthassak, szinte reflexként, de persze aztán nem nyitom föl a mobilt, elég nagy bunkóság lenne most elkezdenem telefonozni, amikor így ülünk egymással szemben és még mindig villognak a kockái, és kifejezetten komolyan beszélgetünk. Kicsit olyan érzésem is van, mintha valamiért fejmosást kellene kapnom, én pedig csak néma egyetértéssel várnám, hogy vége legyen. Persze nyilván a kettő nem egy és ugyanaz, Albert még csak le sem csesz semmiért, én meg nem is érzem magamat rosszul, inkább csak egészen kényelmetlenül ahogyan bámulom ő pedig egészen mély dolgokat oszt meg, amire aztán én végül semmit sem tudok mondani, csak szomorú sajnálkozással bámulni a kezemben lévő telefont. Igazából elképzelni sem tudom, hogy milyen lehetett neki hetven évvel ezelőtt, azt sem tudom, hogy miként élhette túl, vagy hogyan lépett ezen át. Meg szeretném kérdezni, de aztán mégsem merem, ez olyan intim témának tűnik, amihez a mi felszínes ismertségünknek semmi köze sincsen. Azt is meg szeretném kérdezni Alberttől, hogy végül is mitől érezte aztán azt, hogy él, de ezt sem merem megtenni, inkább csak felpillantok rá olyan nagyon szomorú kutyaszemekkel, mint amilyennel azok a kutyák néznek rád, akik egy kis simogatásra vágynak. Mondjuk én nem feltétlenül vágyom arra, hogy Albert megsimogasson, mint valami kutyát, esetleg valahogy máshogy igen, de ebbe inkább most nem mennék bele.
- Köszi, ez kedves tőled. - Tényleg baromi kedves tőled, még akkor is, ha nyilván ez csak egy felszínes visszacsatolás, és még akkor is, ha soha nem mondanám el neki, hogy min megyek keresztül. Azért mégis jól esik, olyan melegséggel tölt el, hogy legszívesebben beletakaróznék. Elmosolyodom, közben meg ott cseng a fülemben, hogy bármi más miatt felhívhat, ott ragad, és nem akar eltűnni. Ezernyi dolgot kezdek el magamban sorolni, hogy mi miatt hívhat föl, de egyetlen épeszű gondolatot sem tudnék megfogalmazni ezzel kapcsolatban.
Megrántom a vállamat, elengedve ezt az egészet, aztán még egyszer, nem törődöm módon, jelezve, hogy jó, akkor majd szólok, ennek viszont elég kicsi az esélye. Mármint annak, hogy én valaha is valamiért szólni fogok neki. Biztos, hogy nem.
- Oké, de ha ez egy ilyen munka-munka, akkor ennek vannak bizonyos határai is nem? Mármint nekem emellett nyilván kell mással is foglalkoznom, szóval.. érted. Keretek közé kell szabnod, hogy mikor fogsz keresni. Mármint nekem tényleg kell aludnom, mert különben nem fogsz tudni használni. - Biccentem félre a fejemet. - Arról nem is beszélve, hogy simán lemerítesz. A héten például biztosan nem veszed majd a hasznomat. - Piszkolgatni kezdem a telefonom oldalán a hangerő felvevő gombokat. - Emlékszel, hogy azt mondtam áldozatot fogok hozni? Mondjuk nem tudom mennyire emlékszel az egészre. Szóval legalább egy hétig nem fogok tudni neked semmilyen hókuszpókuszt produkálni.És pihennem is kell. Rosszul vagyok ettől az egész állapottól. - Na nem mintha ezen ő bárhogyan is tudna segíteni, még én magam sem tudok ezen az állapoton segíteni, csak annyit tehetek, hogy lassan, de biztosan kivárom, amíg ez a nagyon kellemetlen érzés elmúlik.
Végül feltápászkodom az ágyról és ingatagon nyújtózkodom csak. - Asszem hazamegyek. Nem akarlak zavarni és most már muszáj letusolnom is. - Olyan várakozó tekintettel bámulok Albertre, mintha legalább azt szeretném, hogy akkor ő most marasztaljon, de igazából csak arra várok, hogy akkor kísérjen ki.

Arra jutok, hogy két eshetőség van: az egyik az, hogy Albert még mindig elég rosszul van, és ezért nincs kedve beszélgetni, a másik opció pedig, hogy tökéletesen jól van, csak tényleg egyáltalán nincsen kedve hozzám. Mondjuk persze lehetne jobb fej is, és kimondhatná ahelyett, hogy ilyen passzív-agresszív módon csak odaveti a dolgokat, mint a csontot, amin valaki hagyott néhány húscafatot, hogy akkor rágódjak rajta amíg jól esik, vagy legalább próbáljak leszopogatni róla valamit, ha van elég türelmem hozzá. Csak bámulom a plafont fölöttünk anélkül, hogy bármit is mondanák, miközben egyre kényelmetlenebbül érzem magamat.
Meglepődötten szusszanok egyet amikor a bátyjára terelődik a szó, de mégsem tudok erre mit mondani, azon kívül, hogy csak meglepődötten bámulok magam elé. Neki legalább van egy testvére, akit történetesen pont úgy hívnak, mint a legfontosabb embert ebben a városban. Mi ez ha nem puszta véletlen? Egyszerre frusztrálni kezd ez a gondolat, legszívesebben rákiáltanék, hogy mi a szart képzelt, amikor ténylegesen engem hívott föl, mert tényleg meghalhatott volna, és ha a testvére az aki, akkor valószínűleg már én is rég halott lennék. Albert legnagyobb szerencséjére a varázserőm gonosz mostoha módjára hagyott cserben tegnap este - igazából én hagytam cserben őt, de mindegy - ezért nem tudok mást tenni, csak mérgesen szuszogni az ágyában.
Mire kimászik az ágyból, nekem már haza van kedvem menni. Az ágy hirtelen kihűl és undok módon követeli vissza a gazdáját. Felsóhajtok, a tányéromat visszahelyezem az éjjeliszekrényre, és úgy ülök az ágy szélére, mint aki arra készül, hogy bármelyik pillanatban cipő nélkül ugorjon ki a szemben lévő ablakon csak azért, hogy messzire menekülhessen.
Néha-néha azért rákapom a pillantásom, de leginkább csak a kezeimet bámulom, tucatnyi apró seb éktelenkedik rajta, mintha valaki kedvtelésből szurkálta volna meg őket, a csuklómon pedig ott vannak a fognyomai, fájdalmasan rántanak vissza a valóságba, és bárcsak emlékeznék rá, hogy milyen volt, hogy milyen intenzitással hasított belém a fájdalom. Csakhogy én semmire sem emlékszem ezzel kapcsolatban, csak ásít ott az a flancos seb, igazi bélyegként villog. Ujjbegyeimmel óvatosan simítok a lassan hegedő foltokon végig, a körmömet beleakasztom, fel is szisszenek egy kicsit. Biztosan pokolian fájhatott, csak nem eléggé.
Felpillantok rá, amikor újból megszólal, egy kicsit elvakít a fény, ami körülötte áramlik be, hunyorognom is kell, hogy az arcát ki tudjam venni.
- Ugye tudod, hogy ez egy hülye ötlet volt? - Utalok vissza a tegnap estére egy hatalmas sóhajjal. Belefájdul a fejem ebbe az egészbe vele kapcsolatban. Felelőtlennek tűnik, de közben túl magabiztos, hogy ezt az egészet véletlennek lehessen nevezni. Őrültnek mondanám, pont ilyennek képzelem az őrülteket, ilyen nyugodtnak, amikor az őrült ötleteikről beszélnek, mintha soha jobb dolgot nem tudnának elképzelni, és habár távol kellene tartanom magamat tőle, mert ez lenne a lehető legésszerűbb megoldás, fogni magamat és fölállni, mielőtt igazán kibontaná, hogy mire van szüksége, de olyan mintha földbe gyökereztem volna. Csak ülök vele szemben és miközben halál szomorúnak érzem magamat itt a szoba sötétebbik oldalán, ő fényként lebeg ott a másikban. Lehetetlen lenne elmozdulni, lehetetlen lenne bármit is mondani, csak lesütöm a pillantásomat. Csak olyan nagyon szomorú szemekkel pillantok végül föl rá, szomorú de elég dühösen bosszúszomjas szemekkel, hogy ne vetődjenek föl bennem kérdések. Nem tudom mit akarok kezdeni magammal hosszútávon, igazából azt sem tudnám megmondani, hogy mit akarok holnap csinálni, erre itt van Albert és elegendő információt ad arra, hogy a mondandója beégjen a tudatalattimba, mint valami alattomos kis kórokozó, hogy az ott forgó kerekekre rátelepedjen. Tett vágy ég bennem, meg borzalmas megkönnyebbülés, közben pedig túlzott izgatottság és ösztönös félelem. Nyelek egy nagyot, mielőtt megráznám a fejemet.
- Ezen nem kell napokat gondolkoznom. - Felsóhajtok, mielőtt felpillantanék. - Érezted már úgy, hogy ha nem történik veled semmi,csak megmaradsz egy állapotban egy furcsa, légüres állapotban, akkor nem megőrülsz hanem megszűnsz létezni? - Felhúzom az egyik lábamat, hogy átkarolva rádönthessen a fejemet. - Nagyon sokszor érzem így magamat, ilyen üresen. Bármi történik sosem lesz elég impulzus ahhoz, hogy egy percnél tovább érezhesd magad élőnek és.. - Nem fogom neki elmondani, hogy mi történt velem. - De te egy percnél jóval többet kínálsz. Szóval legyen. Benne vagyok. -

A takaró rejtekéből bámulom csak lassan kibontakozó izgatottsággal figyelem az Albert hátán végigfutó izomkötegek elnyúlását, a tekintetem lejjebb csúszik a kivillanó alsónadrág szélére, onnan pedig lejjebb türelmetlen éhséggel, hogy aztán, mint akit rajta kaptak, vadul dobogó szívvel bámuljak egészen az arcára, ahogyan idefordul.
A takaró nyújtotta menedékbe beljebb csúszok, hogy leginkább csak az orrom, a szemem és a homlokom látszódjon ki. Persze azt nem úszhatom meg, hogy ne kelljen többé rá néznem, és ha már így fekszik, hát így még ezerszer nehezebb a kék szemeit bámulnom, amikor olyan hívogató éllel villan perifériás látóterembe a hasizma. Nagyot nyelek, a szám ki van száradva és hirtelen már el sem tudom dönteni, hogy miatta vagy az őrjítő szomjúság miatt érzem magamat így. Kimelegszem a takaró alatt, csakhogy nem merek kibújni.- Ha a tíz legrosszabb éjszakám közé kellene beillesztenem a tegnapit, akkor azért mindenképpen dobogós helyezést érne el. - Nyögök föl végiggondolva életem tíz legrosszabb éjszakáját, aminek a fele nyilván nem is számítana rossznak, de hét igazából még csaj huszonegy vagyok, mi lehet a legrosszabb? Nem engedtek el tizennégy évesen bulizni vagy éppen széthánytam magamat mert túl sok piát ittam? Nyilván az első és ezzel dobogós helyett a nem is olyan távoli múltban elkövetett tömeges gyilkosság bitorolja, és azt valószínűleg soha semmi nem fogja tudni überelni, de azért ez este simán ott vetekedik a második helyért életem legrosszabb bulijával, és ha ezt valószínűleg megosztanám Alberttel nem csak kinevetne, hanem biztosan soha sem felejtené el, úgyhogy inkább csak csöndben maradok és közben igyekszem elkínzott fejet vágni, ahelyett, hogy a hasán lévő kockákat számolnám újra és újra, mint valami borzalmasan nehéz feladvány, úgy akarom megfejteni.
Zavartan nevetek vele, közben pedig minden mozdulatát lekövetem, mintha a szemem többé nem lenne képes mást nézni rajta kívül, pedig azért ez a szoba is elég izgatónak hat a maga pompájával és sötét erotikusságával, de azért Alberttel nem viaskodhat. - Fáj vagy viszket? Bizsereg? - Bökök a fejemmel a dörzsölt pont felé. - Csak mert mindegyikre tudok készíteni neked valamit, ha szükséged van rá. - Egy kicsit jól is esne lelépni a szobájából, hogy lehűtsem egészen forró gondolatimat, amik valamiért egyfolytában a hasa környékén ragadnak le, meg a kivillanó felirat alá képzelnek ezt-azt.
- Enni? Ja hát nem tudom, valami édeset. - Kicsit úgy érzem magamat, mint egy elcseszett egy éjszakás kaland után, amikor az embert nem akarják kidobni, de azért eléggé szeretnék már, hogy lelépjen. - Megy egy kis tejet. Hideg tejet. - Mikor végre Albert kimegy, én csak a hajamba túrok és egészen elégedetlenül sóhajtok föl. Ennek most miért velem kell megtörténnie? Miért nekem kell itt feküdnöm, miért nem hallgatott Sebastienre és miért néz ki ilyen jól? Miért nem hord pólót és miért ilyen őrjítően kellemes az ágyneműje illata? Miért ilyen szép a szobája és miért nem igazi seggfej? Könnyebb lenne, ha bunkó lenne, akkor nem alkudoznék magammal, hogy még öt percet maradok. Csakhogy az öt percek lassan húsz percekké válnak miközben ott tök magányosan üldögélek az ágyában, tekintetemmel az egész szobát körbepásztázva.
A hasam hangosan kordul bele, az édes péksütemény illatába. - Kösz szépen. - Veszem el a tányért az éjjeliszekrényről, aztán csak úgy fogom magamat és hasra fekszem, úgy harapok bele a meleg süteménybe. Brutál finom.  Aztán meglepődve kezdek köhögni, ahogyan majdnem félrenyelem a falatot, a tejért mászva még innom is muszáj belőlem, hogy a köhögés abba maradjon. - Kilencvenhárom? Akkor azért volt tegnap este olyan darabos a mozgásod. - Köhécselve nevetgélek az egyébként egészen vérszegény poénomon, közben meg próbálok nem tudomást venni róla, hogy milyen gusztustalan hangja van a tasakból kiszívódó vér hangjának, mert ha belegondolnék, valószínűleg itt és most rosszul lennék. Már a gondolat is egészen émelyítő, csakhogy a sütemény ezerszer finomabb, mint amennyire Albert gusztustalan. - Hogy kerültél Washingtonba? - Fordítom vissza a fejemet a saját reggelim felé, elegendő figyelmet szentelve a második croissantnak is. - Mert én egyébként tök véletlenül. Egészen le akartam menni délre. Floridába, az elég messze lett volna, csak aztán itt ragadtam. Vagyis hát nem tudom, hogy itt akarok-e ragadni.  - Az üres tányérban lévő morzsákat kezdem el tologatni az ujjbegyemmel játékosan, leginkább pótcselekvésként.  - Mármint egy ideig biztosan maradok, de aztán ki tudja. - Úgy rántom meg a vállamat, mintha az egész egy totálisan nagy semmiségnek számítana, pedig mindennek lehet mondai, csak semmiségnek nem. A szüleim mindig Floridába vágytak, de sosem mentek el oda, valami mindig az északi részre kötötte őket, és ebben van valami kelletlenül szomorú dolog, ami miatt úgy érzem, hogy a hátamra kell fordulnom. Az ujjaimat a mellkasomon fonom össze ahogyan a plafont bámulom. - Téged mi tart itt? Mármint a nyilvánvaló dolgokon kívül. Ha eltekintünk a munkádtól, akkor te sosem gondoltál arra, hogy ne itt legyél? Mármint nem tudom, hogy voltál-e valaha máshol, neked rettentő sok időd lehetett rá, hogy utazgass. Miért nem utazgatsz? - Ha mondjuk nekem elegendő pénzem lenne, én biztosan elutaznék egészen Európába, aztán bejárnám Ázsiát is. - Ha egyetlen egy helyen lehetnél mostantól örökké, akkor hova mennél? - Erre a kérdésre én biztosan nem tudnék válaszolni, vagy ha válaszolni is akarnék, biztosan azt mondanám, hogy haza. Haza mennék, de nem a washingtoni otthonomban, hanem egészen vissza massachusettsig, vissza az erdő mellett lévő házunkhoz, vissza az ottani szobámhoz, ami habár biztosan ugyan úgy nézne ki, mint amilyen az emlékemben él, soha többé nem lenne ugyan az. Anya meggyes piskótájának az illata soha többé nem fog keringeni a falak között, apa sosem fog többé focimeccseket bámulni a tévé előtt és a húgom soha többé nem veszekedne velem azon, hogy ki viheti el a kocsit.

Hosszú-hosszú percekig ülök még ott a vécé mellett, egészen addig támasztom a falat, míg a fejfájásom vissza nem csitul elviselhető állapotúra, felhúzott lábaimon a könyökömet támasztom, tenyerembe a fejemet hajtom bele, mély, gyomrot nyugtató lélegzeteket veszek, tekintetem közben kábán próbál valami biztos pont után kutatni. Félórákat is elüldögélhetek ott, abban a fürdőszobában, mire ténylegesen összeszedem magamat. Fázósnak érzem a levegőt, és erőtlennek saját magamat, valahogy mégis elvánszorgom a mosdókagylóig, ahol aztán fogat mosok az ujjaim meg a fogkrém segítségével. Vizet locsolok az arcomra, rémesen festek a hatalmas karikákkal a szemem alatt, az arcomat valamelyik párna egészen meggyűrte, a hajam ezer felé áll, a pólómat mintha egy kutya szájából rángatták volna ki. Iszom egy kis vizet a csapból, persze óvatosan csak, nehogy kártékony hatása legyen, aztán pedig visszavánszorgom a szobába ahonnan jöttem, óvatoskodónak szánt léptekkel - tökéletlenre sikeredik minden lépés, túl ingatag vagyok és túl koordinálatlan - leülök az ágy szélére, kibámulok a hajnali félhomályba az ablakon mielőtt visszadőlnék az ágyba, és újra mély álomba nem merülnék.
A második ébredés ezerszer könnyebb, mint az előző volt, a nap cirógatása kedvesen riaszt föl, fejfájás mentes nappal kecsegtet.
Hosszú percekig nem tudom beazonosítani, hogy hol vagyok, és amikor sikerül, akkor csak egy hatalmasat ásítok. AZ idegen ágyneműnek idegen illata van, idegenül jó, mellettem pedig egy idegen fekszik - jó igazából én fekszem az idegen mellett -aki remélhetőleg ébren van. Ébren kell, hogy legyen, másképpen hogyan kerültünk volna ide.
Rémes vacogásba kezdek, a tegnap emléke még mindig hideg zuhanyként érint, a jeges vízre gondolva gyűröm ki magam alól a takarót, hogy alá bújva egészen a fülemig húzzam. Albert illata van, vagy legalábbis Albertnek ilyen illata lehet - nem mintha tudnám - megnyugtató, otthon érzetet keltő. Körülbelül ekkortájt ugrik be, hogy Alberttel mi történt az éjszaka, kicsit aggódva is nyitom föl a szememet, valahogy lecsukódott, de ki tudja, hogy éppen hogy.
- Albert. - Nem tudom,hogy mennyire szokott mélyen aludni, vagy, hogy alszik-e egyáltalán, úgyhogy óvatos, halkan suttogó hanggal szólítom csak meg. - Jól vagy? - Mert nyilvánvalóan ez a legfontosabb, hogy jól van-e, vagy ha nincs jól, akkor miért nincs jól. Persze nem valószínű, hogy sok mindent tudnék tenni érte, ha nem lenne a helyzet magaslatán, a varázserőm híján meztelennek érzem magamat és túlságosan elpusztíthatónak. Persze biztosan tudnék neki keverni valamilyen bájitalt, de az nem lenne az igazi.
Úgyhogy végül felé fordulok, még mindig nyakig betakarózva, mint aki egyáltalán nincs a helyzet magaslatán, és éppen arra készül, hogy itt aludjon téli álmot. Egyébként menne, tudnék itt aludni még hosszú-hosszú napokon keresztül anélkül, hogy bármerre el akarnék mozdulni. Kényelmes és túl puha az ágya ahhoz, hogy bárki kikívánkozzon onnan.
- Mindjárt összeszedem magamat és lelépek. - Ígérem meg, de közben nem éppen úgy nézek ki, mint aki innen bármikor is el akar menni. - Mit is mondtál tegnap mivel tudok hazamenni? Vagyis nem haza, hanem vissza ahhoz a klubhoz, onnan hazatalálok. - A hangom valahogyan éppen olyan rekedt, mintha arra készülnék, hogy visszaalszom, közben azért mégis nagyokat és erőszakosakat pislogok, hogy ébren tudjak maradni.
Piszok éhes vagyok és rettentő szomjas, erőtlen és nagyon gyenge. A varázserőmet akarom, úgyhogy nagyon remélem, hogy megérte, hogy Albert makk egészséges, vagy annál csak egy kicsit van rosszabbul, és hogy elég hálás ahhoz, hogy ne akarjon máris seggfej módjára elüldözni.
Az egyik párnát kihúzom a fejem alól,hogy jól magamhoz ölelhessem.
- Egyébként bocs a fürdődért. - Ásítok egyet, a fejemet pedig belefúrom az Albert illatú  párnába, és egy pillanatra tényleg késztetést érzek, hogy odahajoljak megszagolni. Vajon tényleg ilyen illata van, vagy ez csak az ágyneműje? - Nem akartam tönkre vágni. - Lebiggyesztem az ajkaimat egészen sajnálkozva, tényleges bocsánatkéréssel fűszerezve. - Majd kifizetem a károkat, csak küld el a számlát. - Hosszan nyújtózom, mielőtt felülnék az ágyon. Magam köré tekerem a takarót és csak bámulok kifelé az ablakon. Az ágy pedig, mintha ölelő kar lenne vonzz csak magához, nem is bírok neki ellenállni, hatalmas nyögéssel dőlök vissza, magam fölött a plafont bámulva. Ha így folytatom, tényleg ki kell rugdosnia az ágyból. Valószínűleg sosem fogom tudni kifizetni a fürdőszoba felújítását, a plafont elnézve a festék többe kerülhetett, mint az összes cuccom amivel elindultam Washingtonba hetekkel ezelőtt és ettől valamiért furcsán kezd honvágyam lenni.

- Kérdezed vagy mondod? - Forgatom meg a szemeimet rá pillantva, hiszen nyilván nem erre vagyok kíváncsi, nem arra, hogy mennyi akar lenni, vagy hogy éppen hány éves volt, amikor átváltoztatták, hanem arra, hogy ténylegese mennyi ideje él ezen a bolygón. Persze nyilván nem mondja el, miért is mondaná, hiszen igazából két idegen férfi vagyunk, akik egyszer vagy kétszer egymáshoz szóltak, és valószínűleg így is maradunk. - Persze, persze.. - Hessegetem el a felajánlást, annyira azért nem érdekel, hogy úgy várjak rá, mintha a születésnapom közeledne, meg aztán minek akarnék róla bármivel is többet tudni, mint amennyit most tudok, ha úgy sem látom többet? Mármint technikailag nyilván fogom látni, de gyakorlatilag csak akkor amikor az utcán elsétálok mellette.
Aztán persze felnevetek leginkább azon, hogy a személyisége elragadó, mert ha ettől bárki el tud ragadtatódni, akkor az biztosan nem egy nő. Vagy ha nő, akkor biztosan legalább negyven éves és szereti a rakoncátlan fiúkat. - Akkor csak ültök egymással szemben és bókolsz ugye? Shakespeare-t idézel meg verseket írsz. Milyen lovagias.. - Gúnyolódom vele, őszinte átéléssel, mintha képes lennék elhinni, hogy tud bárkinek is kedves szavakat mondani. Körülbelül húsz-harminc percet töltöttünk el összezárva, és még csak egyetlen egy őszintén nyílt mondat nem jött ki a szájából. Na nem mintha elvárás lenne, inkább csak a  feltételezés a sértő, hogy én valaha is ezt elhinném neki. Meg egyébként is, ez már nem a középkor, itt mindenki farok képeket küld bemutatkozó szöveg helyett.
Összepréselem az ajkaimat, mielőtt válaszolnék neki, aztán persze fel is sóhajtok, mintha már legalább húsz alkalommal el kellett volna mondanom ezt a szöveget, pedig leginkább csak azért sóhajtok, mert valahol mélyen rettegek attól, hogy tényleg szépen a béke felé fog úszni az őrület helyett. - Mert nem lennétek jóban, szóval ha egy mód van rá.. inkább azt az utat kövesd aminek a végén a bejárat fölött az őrület felirat áll. - Vicceskedve figyelmeztetem, mintha lenne bármilyen lehetősége arra, hogy ezt a döntést ő hozza meg, ne pedig valami magasztosabb erő.
Rámosolygok, igazi, kivillanó fogas mosollyal, igazi őszinteséggel. - Ez randi? Szólhattál volna.. nem is a randi ruhámban jöttem. - Kacsintok rá, mielőtt a kezemet kihúznám az övéből, hogy a szeánszunk kezdetét vehesse.  A kezdő lépések után persze minden egy kicsit komolyabbra fordul, Albert pedig úgy vergődik, mintha partra vetett hal lenne, kiráz tőle a hideg, és valahova a vállam szélére egy félelemmel teli kis gombolyag száll, ami folyton valami olyan sugallattal próbál eltántorítani, hogy meg fogom ölni. Ettől a gondolattól meg nyilván eléggé bestresszelek és egy kicsit több energiát fordítok minden varázslatra, amit természetesen megnehezít az, hogy ő meg csak vergődik és vergődik, a víz meg csak hullámzik és hullámzik a kádban még akkor is amikor mellé mászok.  bokám egyfolytában nekicsapódik a kád szélének, a hideg pedig tűszúrásokkal igyekszik átvenni az uralmat a testem fölött, nekem pedig nehezemre esik nem arra gondolni, hogy mennyire pocsékul hideg, csakhogy Albert itt fekszik a vízben és annyira szenved, hogy a mellkasom elkezd összeszorulni. Tényleg nem hagyhatom meghalni.
Úgyhogy mindent beleadok, leginkább azért, mert miközben Albertbe döföm azt a kést eszembe jut a massachusettsi erdő hólepte talaja, valahogy hasonlóan volt hideg és a hullák valahogy hasonlóan szenvedhettek a haláluk előtt.
Felnyögök, a keze szorításán, szinte hallom, ahogy a csont megadóan szeretne már roppanni, csakhogy nem kapja meg a saját kielégülését. Egészen a mellkasára térdelek, miközben csak mormolom és mormolom azt az igét, a fények meg eszeveszett módon csak villognak és villognak, a lángok egyre magasabb ívben égnek, körülöttünk minden remegni és rezegni kezd, mintha a ház a fejünk fölött szeretne összedőlni. Remegek vele én is, meg remeg ő is, az egész egy remegő maszlaggá folyik össze, a végén pedig robban. Robbannak a villanykörték és robban a falon a tükör, robban az üvegajtó a tusolónál ezernyi üvegdarabbal borítva be minket, robbannak a gyertyák  ezernyi viaszos foltot hagyva, szinte robbanok én is, kirobban belőlem a maradék mágia, csak Albert fekszik nyugodtan, halkan, éppen csak remegő szempillákkal, én pedig felé bukok, szinte ráesek, a feje fölött támaszkodom meglihegve, mintha a maraton futottam volna le.
Biztosan ki fog nyírni amiatt, amit a fürdőszobájával műveltem, úgyhogy csak nagyot nyelek, előre hajolva a vállába kapaszkodva rázom meg.
- Albert nem ájulhatsz el..- Rázom meg erőszakosan, már amennyire ebben a pillanatban tudok erőszakos lenni, inkább számít gyenge piszkálásnak, mint igazi felrázásnak. Tekintetem a hasfalára csúszik, az onnan kiálló tőrre, amit meglátva egészen megkönnyebbülten nevetek föl.
Kiesek a kádból, úgy érzem, mintha a lábaim gumiból lennének, legszívesebben csak belefeküdnék ebbe a viaszos, üvegszilánkos kábulatba, ami a padlón hever, és hagynám, hogy húzzon az álom ami jótékony hatással rendbe hozna, csakhogy Albertet nem hagyhatom magára a kádban a tőrrel az oldalában.
Odavánszorgom négykézláb, a tenyerembe ezernyi apró szilánk fúródik, a tüdőm eléggé sípol , mégis a kezéért nyúlok, erős mozdulatokkal húzom magammal, felnyomom magamat a kád szélén. - Hé figyelj ide, már minden rendben. -
Igazából nem tudnám megmondani, hogy pontosan miként kerül ki Albert a kádból, a jelenetek vakfoltokkal együtt villannak csak be a következő percekről.
Albert a földön fekszik. Kihúzom az oldalából a tört. A kezemet odatapasztom.  Törölközőért nyúlok, oda szorítom. A maradék erőmmel és azzal a növénnyel összeforrasztom a sebét. Egyfolytában szólítgatom.
Odamászok az üres vértasakokhoz kétségbeesve, keresve legalább egyet, amiben van még egy kis vér. Aztán vissza mászok hozzá és úgy bámulom, mintha nem tudnám eldönteni, hogy mi lenne a legjobb lépés.
- Innod kell. - Nyögöm egészen fölötte térdelve, a bőre jéghideg és ki tudja mennyi ereje maradt. Igazából semmit sem tudok róla, abban sem lehetek biztos, hogy túléli, ha most nem kap vért, meg abban sem, hogy egyáltalán van-e rá szüksége, de a csukómat végül odanyomom a szája elé, egészen bele a lilás fehér ajkai közé, aztán pedig felszisszenek, és arra eszmélek, hogy ott fekszem mellette a hideg csempén a szétfolyt gyertyák, a szilánkok és a víz közepette, a szemeim pedig többé nem képesek nyitva maradni, a jótékony álom úgy ránt magával, mintha súly lenne a lábamon.
Iszonyú fejfájással ébredek, azt sem tudnám pontosan megmondani, hogy hol vagyok, pont olyan érzés, mintha egy úthenger hajtott volna keresztül rajtam. Csak sajog és sajog, lüktet és éppen csak nyögni van időm mielőtt egészen a vécéig jutnék el, bevillanó képek csupán a tegnap este emlékei. Botladozom, mintha többet képtelen lennék az egyensúlyomat megtalálni.
Aztán végül a vécékagyló fölé görnyedek, hogy aztán megtámaszkodjak a mellette lévő csempén, a fejemet egészen odanyomom, hideg és csodásan enyhít a sajgó fájáson.
- Bassza meg. - Nyögök föl végül ahogyan az este villózó képekként bukik az elmém felszínére. Könnyűszerrel tudnék visszaaludni, ha nem emlékeznék rá olyan élesen, hogy nem otthon vagyok.

Csak elvigyorodom kihívó éllel a szám szélén, és ha Albert jobb állapotban lenne, akkor most biztosan felajánlanám, hogy tegye meg, de közben azért eléggé bíznék benne, hogy nem húz elő az ágy alól egy tényleges fűrészt és nem kötöz ki valamilyen elcseszett pornós kötéllel, hogy ténylegesen négy felé vágjon, de azért szívesen próbára tenném. Még akkor is, ha utána valószínűleg el kellene menekülnöm, mert tényleg megtenné. A tekintetéből is látszik, egészen elborult és ködös, kiszámíthatatlan.
Lesütöm a tekintetemet, én azért nem tartom ezt ennyire jó pofa dolognak, mint amilyennek ő, de azért mégis egy könnyed mosolyt erőltetek magamra, mielőtt elfordulnék. Nekem borzalmas élményeim vannak az utolsó együtt töltött órákról, amitől elkezdem magamat kényelmetlenül érezni, érzem a mellkasomban a lágy feszítést, ami szépen lassan fájdalommá fog változni, és amitől egy ponton majd elakad a lélegzetem, erőszakos légszomj tör majd rám pánikszerű hullámokban, és ezt valahogyan most semmiképpen nem akarom megvárni. Úgyhogy nyelek egy nagyot, és anélkül, hogy kifejezetten mondanék bármit is, csak némán hümmögök háttal neki. Közben persze mindenféle boszorkánysághoz szükséges alkatrészt igyekszem a kezembe pakolni anélkül, hogy bármit is levernék, vagy bármit itt felejtenék, hiszen az valószínűleg Albertre nézve végzetes lenne.
A mozdulatban aztán megtorpanok egy pillanatra és hátrapillantok egészen értetlenkedve összeráncolt szemöldökkel. - Hetvenes évek? - Látványosan mérem végig, és persze tudom, hogy semmilyen látszata nem lehet annak, hogy hány éves, mégis valamilyen nyom után kutatok. - Miért, te hány éves vagy? - Mondjuk én azt hittem, hogy ő körülbelül nem lehet sokkal öregebb, mint én, maximum öt-hat évet jósolnék a javára, hiszen túl eleven és túl robbanékony. Visszafoghatatlan, mintha csak nem is olyan régen harapták volna be, felelőtlen, biztosan nagyon felelőtlen, sosem hallgat senkire, még Sebastianre sem, pedig ha valaki, akkor ő mégis csak egy nagyon fontos ember.
- Oké. - Bólintok elég határozottan, aztán pedig követem, mondjuk a saját képességeihez képest borzalmasan lassan haladunk, és már majdnem felsóhajtok mögötte, mire végre odaérünk.
Mire Albert visszaér, már minden tökéletesen készen áll, rá várva. Felnevetek. - Hát, legyen az a legkisebb bajod. Reménykedjünk, hogy a barátnőd majd megelégszik az ujjaiddal.- A tekintetem azért mégis csak rácsúszik az említett testrészre visszatartózhatatlanul, de mielőtt szóvá tehetné, már vissza is kapaszkodik valahova az arca környékére egészen zavartan, meg egészen úgy, mintha meg akarnám figyelni, hogy a vámpír mechanizmusa pontosan miként is működik. Izgatottan csúszom egy kicsit közelebb a kád szélén ülve, a tekintetem a kivillanó szemfogaira siklik, vöröslő szemei láttán az adrenalin csak úgy dübörögni kezd az ereimben. Igazi ragadozó vad és ösztönös természettel. Elég lenne gy rossz mozdulat, aztán máris darabokra cincálna, ettől pedig rettegnem kellene, olyannyira, hogy félszegen meghúzódva ki kellene várnom, hogy abba maradjon, a fogai visszacsússzanak a helyükre, de bennem mégis furcsa izgalmakat kelt a gondolat, hogy azok a hegyes kis valamik a bőrömbe hatolnak, megborzongok, ahogyan elképzelem milyen lehet, mennyire fájhat. Emlékszem, hogy a húgom megharapott, amikor még kislány volt és arra is emlékszem, hogy milyen borzalmas fájdalmat okozott, ahogyan az emberfogai a bőröm felszínét karcolják. Még csak vér sem fakadt a nyomán, erre itt van Albert, akit arra teremtettek, hogy leginkább öljön, és én legszívesebben mellé telepednék, elég közel ahhoz, hogy a tekintete mélyére lássak, őt keresve a ragadozó belsejébe zárva.
Az ujjaim teljesen átfagynak, beléjük üt a hideg mire sikerül megteremtenem a kellő hőmérsékletet. - Nem, nem akarom, hogy a végén tartozásaid legyenek felém. - Bizseregni kezd a bőröm ahol a tenyerem az övéhez ér, felforrósodik és furcsán hullámzó izgalmakat gerjeszt, úgyhogy, amint talpra húzom, inkább el is engedem, inkább csak úgy állok mellette, mint aki bármikor kész újból segítő kezet nyújtani, ha arról van szó, de nem akar hozzányúlni, mert ki tudja mit kap el.
- Hát egyes alanyok arról számoltak be, hogy az elméjük egy kissé megborult, rémképeket láttak meg hasonló dolgok, viszont volt aki azt mondta, hogy még sosem érzett olyan békét. - A zoknimra pillantva hazudok neki. Biztosan nem fogom bevallani, hogy azok, akik nem vergődtek a kínok alatt, mind meghaltak.
Én érzem magamat rosszul, ahogyan a hideg vízbe ereszkedik, szinte kiráz a hideg ahogyan figyelem a bőrén lassan kibontakozó libabőrt. Kedvem lenne végigsimítani, kitapintani, hogy milyen a bőre,biztosan forró még a hideg víz alatt, de visszafogom magamat, és csak a kád széléről nézve pillantok bele a hideg víz színű szemeibe meglepődve és teljesen hátrahőkölve. Aztán mégis úgy döntök, hogy hozzányúlok, a víz alatt a kezem a tenyerébe markol erősen fonódik Albert hosszú ujjai közé, összefonva az ujjainkat, felkészülve, hogy ellenkezni fog az érintés ellen.
- Nem, nem, nem. - Rázom meg a fejemet türelmetlenül. - Kurvára nem foglak elengedni öregem, és te itt nem, addig nem fogsz meghalni, amíg én itt vagyok, még ha a poklok poklán is kell végigvezesselek, és madarak vájják ki a szemünket, akkor is ki fogsz mászni ebből a kádból. - Emelkedem el elszánt tekintettel mellőle, a kezemet pedig kihúzom a kádból mielőtt vacogni kezdhetnék. Tényleg kicseszett hideg. - Úgyhogy ne köszöngess itt nekem semmit, majd köszönd meg, ha jól leszel. Amúgy is tartozol nekem egy bulival, nem is tudod elképzelni, hogy mit hagytam ott miattad. - Pimasz vigyorral bámulok Albert szépen lassan kihűlő testére. Szájának gyönyörű íve lassú kékülésbe kezd, ahogyan a bőre is egyre fakóbban bámul vissza rám. Előre hajolok, a kezemet megtámasztom a homlokán, hidegnek hat, de még mindig nem elég hidegnek. . Megtennéd, hogy a fejedet is kicsit belehelyezed. Mondjuk az arcod kimaradhat, de a többi.. szóval az kerüljön a víz alá. - Lépek egyet hátrébb, a félkör közepére, onnan bámulom a lassan hullára emlékeztető testet, mielőtt lehunynám a szemeimet, és csak úgy, halk imának ható varázsigéket mormolva szépen lassan meggyújtanám a gyertyákat körülöttünk. Valószínűleg a lángok felvillanásával egy ütemben a víz is elkezd nehezedni körülötte, mintha valami csak húzná és húzná lefelé. - Szóval ez az a pont, ahol nem kellene pánikba esned. - Kicsit hangosabban beszélek vele, teljes mértékben elfeledkezve arról, hogy ő vámpír így valószínűleg a víz alatt is tökéletesen hall. - A só valószínűleg elkezd majd marni, és igazából lehet, hogy le fog rántani a víz és fuldokolni fogsz, de ez csak addig tart majd, míg kellően ki nem fog hűlni a tested. Akkor valószínűleg azt fogod érezni, hogy megőrültél, és, hogy muszáj kijönnöd a kádból, de én nem fogom ezt engedni neked. - Húzom elő azt a kés szerű tőrt, amit a szekrényéből vettem el, és amíg ő feltehetően a víz alatt van - fuldoklik, mondjuk ki őszintén - én az egyik gyertya fölé térdelek.
Egyébként borzalmas hangja van, a víz csak úgy csapódik kifele, mintha orkán kavarná föl a tengert, lassan de biztosan eláztatja a gyertyák alját, el akarja mosni a kénnel kirakott vonalat, csakhogy sem a kénpor nem mozdul, sem a gyertyák fénye nem halványul.
Megvágom a tenyeremet, saját magamat áldozva föl érte, a vért pedig a lángokba csöpögtetem, mielőtt hosszú és mély igékkel szentelném föl a késünket, hosszú percekig hagyva magára.
Aztán persze fölé lépek, már eldönthetetlennek tűnik, hogy milyen állapotban van, hogy belenyugodott-e már vagy hosszan vergődik.
- Oké Albert, ez most tényleg pokolian fog fájni. - Bámulok le rá, mielőtt mellé lépnék a kádba, máris vacogni kezdek, ahogyan a lábszáramat érinti a hideg víz, és valahova a csípőjére fogok rá, mielőtt odahajolva a sebhez bármilyen finomkodás nélkül beledöfném. Aztán persze a hasfalára nyomom a kezemet, más helyzetben ennek biztosan más éle lenne, most inkább olyan erőszakos fajta, amivel az ember a másikat akarja a víz alatt tartani. Idegen nyelven kezdek mormolni szorosra lehunyt szemekkel, mire körülöttünk a lámpák fénye vad villogásba kezd, mintha stroboszkóp lenne, mi pedig valami szórakozóhely közepén állnánk és pont ránk villannának az ezüstöt fénynyalábok.

- Nem, nem tudom.- Kontrázok rá a mellkasom előtt összefont karokkal, és pontosan úgy bámulok rá, mintha éppen egy öt évessel készülnék világi veszekedésekre olyan dolgokról, amikről azt hiszi, hogy mindent jól tud. - Ha ma nem halsz meg, akkor leszek olyan kedves, hogy beavassalak a részletekbe. Mert nyilván valaki nem mondott neked igazat. - Rázom meg a fejemet türelmetlenül, mielőtt egy kicsit meglepődötten emelkednék meg, ahogyan előrebukik az asztalon, és egy kicsit, de tényleg csak egy kicsit elkezdek azon aggódni, hogy tényleg itt go meghalni. A végén még tényleg azt fogják hinni, hogy én öltem meg, és akkor nekem tényleg menekülőre kell majd fognom, csak azért, mert ő úgy döntött, hogy engem hív föl. Hát ez teljes mértékben remek. Meg is köszörülöm a torkomat, hogy tegyek bárminemű ellenvetést, de aztán mégis befogom a számat, úgy sem néz ki úgy, mint akit bármiről meg lehet győzni. - Szép béka lennél. - Vigyorodom el kicsit gonoszkásan, mielőtt a konyhába indulnék valamiért, amivel ezt az estét ép ésszel ki lehet bírni.
Legalább ezernyi szekrényajtót nyitok ki, mire végre megtalálom amit keresek, aztán persze visszatérve, csak megrántom a vállamat. Mit kell ezen annyira meglepődni, ezt kérdezném, ha nem kellene olyan nagyon nevetnem, hogy a pohárban a pezsgőm csak úgy táncolni kezd, mintha bármelyik pillanatban szeretne kiugrani a pohárból. Gyorsan lekortyolom a felét, nehogy itt nekem kiderüljön, hogy valami méregdrága perzsaszőnyegen ülök, aminek az árából egy kisebb villát lehetne venni.
- Jézusom, azt nem a németek csinálták? Néhány történelemóra helyett a mosdóba jártam ki cigarettázni, meg tudod a történelemtanárunk egy olyan perverz alak volt, akinek mindig volt a táskájában egy kis mogyoróscsoki, és.. - és inkább nem folytatom, pedig még vagy ezernyi dolgot tudnék mondani a fickóról, mégis úgy érzem, hogy Albert egyáltalán nem kíváncsi az én történeteimre, és persze ez teljes mértékben jogos, félig már a halál rágja - bár köztünk szólva, biztosan kicseszett rágós, különben már rég elvitte volna magával - úgyhogy csak befogom hirtelen a számat, és olyan hatalmas szemekkel bámulok rá, mintha csak azt szeretném, hogy ő mondja meg akkor mi legyen.
Aztán persze lelép, és mire visszatér, én már majdnem az egész pezsgőt kiürítettem a poharamból, meg kell, hogy mondjam nagyon-nagyon erős, úgyhogy minden figyelmemet a fagylaltnak szentelem, amikor ő egészen gusztustalankodva összeönti a vért és a pezsgőt, nekem meg hirtelen már nem is esik olyan jól a hideg édesség. Elfintorodom.
- Ha ennyire profi vagy, akkor miért nem csinálod meg magad? - Érdeklődő, kíváncsi tekintettel hajolok közelebb, még a sápadt bőre ellenére is borzalmasan vonzó férfi, pedig egészen biztosan nem a legjobb formájában van: a haja egészen nedvesen tapad a halántékához, a szeme alatt végtelenül mély karikák néznek velem farkasszemet, a bőre olyan fakó, hogy a fallal vetekedhet, de még így is kellően jóképű ahhoz, hogy az ember közelebb és közelebb akarjon kerülni hozzá.  Lesütöm a pillantásom, ahogyan a számra néz, megnyálazom, olyan hirtelen száradt ki, hogy önkéntelen muszáj újra és újra megnedvesítenem.
Mondjuk attól függetlenül, hogy haldoklik, biztosan lehetne kedvesebb. Csak türelmetlenül sóhajtok föl, ahogyan kitépi a kezemből a fagylaltos dobozt, kicsit összerezzenek, ahogyan becsapódik, farkasszemet nézek vele, amiből muszáj kiolvasnia, hogy soha nem adom meg magamat.
Kihúzom a kezemet az övéből, erőtlenül hideg bőre kellemesen forró bizsergést vált ki belőlem, indokolatlan vonzódást. - Tudod nem kell seggfejnek lenned. Megkérhettél volna szépen is, hogy tegyem le a fagylaltot, mondjuk ezen a ponton abban sem vagyok biztos, hogy tudod mit jelen a kérlek szó. Nyugtass meg, hogy tudod. - Leginkább hangosan gondolkozom, de a szavaimat nyilván neki címzem miközben pár lépéssel mögötte követem. A tekintetem egészen feltérképezi, a válláról egészen a hátára csúszik a pillantásom, onnan pedig lejjebb és lejjebb, még a torkom is kiszárad, folyton céltévesztően tapad rá a pillantásom, és mikor meg áll, én csak zavartan nézek hirtelen valamerre más merre. Szerencsére felnyílik az az ajtó, én meg csak döbbentem bámulok hol Albert ezernyi izgalmat ígérő arcára, hol pedig a boszorkányok legnagyobb álmát feltáró raktárra. - Váóóóóóó. Ez elég menő. Meg elég beteg is. Vannak igazi testrészek is, vagy csak ezek az állatok? - Lépek közelebb, mielőtt visszafordulok felé. Felsóhajtok, ahogyan vetkőzni kezd és én esküszöm, hogy próbáltam nem a hasizmaira fókuszálni, hanem a sebeire, de egyszerűen nem tudom nem bámulni őket. Az ajkamba harapok ahogyan közelebb lépek, erőszakosan arra kényszerítem magamat, hogy még véletlenül se érjek a hasfalának köldök alatti ívéhez, helyette óvatos mozdulatokkal, meg leginkább elámulva kidolgozott felsőtestén az ujjbegyeimet végigvezetem az ezerfelé futó ereken. - Ez egészen lenyűgöző. - Súgom, és nyilván rá gondolok, meg a kezet vonzó izomzatára, nem pedig az átkára, de neki ezt nem kel tudnia. - Mármint bocs, de ez tényleg lenyűgöző munka. - Hátrálok egy lépést, a nyakamat pedig megropogtatom, és mint aki valami teljesen másra készül, csak ledobom a bőrkabátomat.
- Ha őszinte akarok lenni veled, tényleg nincs sok időd hátra. -
Megerősítésként mondom leginkább ahogyan odalépek a kellékeket tároló szobához. - Szabad? - Kérdezek vissza, de máris különböző porokat, növényeket veszek le polcokról, gyertyákat és sót, jó sok sót. A végére természetesen a kezem olyan szinten tele van, hogy az állammal támasszam be, mielőtt izgalmasan kihívó mosolyt villantanék.
- Ó, az nem nekem kell, hanem neked. Ott foglak rendbe hozni. Szóval merre megyünk? - Amint Albert elindul követni kezdem, hogy végül a fürdőszobában kilyukadva - amitől persze meghökkenek, legalább akkora, mint az én hálószobám -megkérjem, hogy hozzon vért, annyi vért, amennyi tartalékban van nála és ha lehet, még annál is többet.
Közben amíg ő remélhetőleg képes elvánszorogni érte, én vizet engedek, jéghideg vizet, amibe az összes sót amit magammal hoztam beleszórok. Gyertyákat pakolok egyenlő mértékben a kád köré félkörívben, közéjük kénport szórok ujjnyi vastagságban, úgyhogy mire valószínűleg visszatér, már majdnem teljesen készen vagyunk.
- Annyi van csak?  - Bökök a fejemmel a kezében tartott tasakokra. - Jó mindegy. Azt most mind meg kell innod, pótolnunk kell az erődöt, különben nem fogod bírni. - Csóválom meg a fejemet elégedetlenül, mintha ez az egész az ő hibája lenne. - Egyébként az fog történni, hogy belefekszel a kádba, amiben mezei só van, illetve mindjárt jég lesz belőle. Lehűtünk, hogy a mérgezést lelassítsuk. A vérzésed ekkor el fog állni. A mérget át kell vezetnem valamibe, szóval hagynod kell, hogy a szúrás epicentrumába szúrjak egy tört és igazából itt fog történni a varázslat. Én áldozatot fogok hozni, és a víz segítségével visszafordítom a folyamatot, a mérget a tőr fogja felszívni. - Közben pedig magamat győzködöm, hogy természetesen ez menni fog. - És ez pokolian fog fájni. Égetni fogsz, meg úgy érzed majd, hogy fulldokolsz. Lehet, hogy le kell nyomjalak majd a víz alá, és technikailag nem kellene, hogy rosszul érezd ott magad, de az agyad egy furcsa állapotba fog kerülni, és a lényeg az, hogy a vízben kell maradnod, akármi történjen idekint, vagy odabent. Érted, ugye? -Dörgölöm meg a tenyeremmel az arcomat.- Szóval kezdhetjük? - Lépek be az általam felrajzol félkörbe, és a kád szélére ülve belelógatom a kezemet a vízbe, ami aztán szépen lassan elkezd hűlni és fagyni.

Összeráncolom a szemöldökömet mielőtt önkéntelenül bámulnék le magamra, szemügyre veszem a farmerem, a póló ingem, a kabátom meg a zoknim és végül arra jutok, hogy azért nem is olyan borzalmas, mint amilyennek Albert lefesti. Sőt, szerintem egészen megfelelő, és ezen egy kicsit el is kezdenék nevetni, nem mintha vicces lenne, csak hát hirtelen valahol a mellkasom és a nyakam között egyenesen betép a szobába, és nekem nagyon kell koncentrálnom, hogy akkor se ő se én ne bukjunk föl, egyrészt ő nem úgy néz ki, mint aki a helyzet magaslatán van, én pedig tudom, hogy nem vagyok a helyzet magaslatán, úgyhogy csak megköszörülöm a torkomat mielőtt a szájában lógó cigimről egészen a szemébe bámulnék. Mélykék, mint a tenger zúgás Massachusettsben, húz is be, mint amikor az ember egy hajóról néz a feneketlen mélységbe és nem akar mást csak belemerülni a kellemesen fagyos hullámok ölelésébe. Össze is zavar hirtelen és nem tudok mást, mint csak zavartan krákogni, aztán jól szemügyre venni a csatakos haját, meg az átázott pólóját, és szeretném elhúzni a számat, jelezve, hogy tényleg borzalmasnak ítélem a helyzetet, de inkább csak elfordítom a pillantásom róla a házára, nem hinném, hogy van szüksége arra, hogy biztosítsam még egyszer mennyire szarul néz ki, olyan mindjárt elájulok és itt halok meg módon.
Körbepillantok, mielőtt lerúgom a cipőt az ajtó mellet és csak úgy, mint aki otthon van máris, félig megelőzve, félig meg Albert mögött maradva követem. - Beizzítottam a mit?  - Kérdezek vissza megjátszott kíváncsisággal, hogy aztán felsóhajtva csak tök egyszerűen levágódjak az egyik fotelbe, mintha azért hívott volna át, hogy xboxozzunk. - Egyébként ez nem így működik. Nem tudod csak úgy izzítani, nem motor. - Félrebiccentett fejjel tapasztom a szememet a véres foltra az oldalán, lassan és biztosan szép mélyvörösre fogja festeni az egészet, mielőtt értetlenül felnevetnék. - Oké. Szóval annak ellenére, hogy nem ismersz és a bátyád külön megkért, vagy nem tudom, hogy mit csinált, mindegy, hogy ne engem hívj, te felhívtál engem. - Kicsit lejjebb csúszom a fotelon, és majdnem ráteszem az asztalra a lábamat - azért csak majdnem, mert nem akarom, hogy itt belehalj a pofátlanságomban, mert akkor aztán futhatok a bátyád elől, meg ki tudja még ki elől és én kifejezetten nem szeretek futni, meg nem is tudok olyan gyorsan - éppen csak megállítom a levegőben, hogy aztán az ölembe húzzam, és látszólag mély semmittevésbe merüljek. Tulajdonképpen valószínűleg úgy nézek ki, mint aki mindjárt el fog aludni, de igazából magamban ezernyi emléket pörgetek végig ehhez hasonló helyzetekről. Közben nem válaszolok semmilyen kérdésre, még csak a szemöldököm sem rebben meg a kelletlen megjegyzésre - egy kicsit azért részeg vagyok - de azért a szám széle kelletlen fintorra rántódik a kedvesnek kicsit sem számító becézésre.
- Jól van cicuka. - Pattanok föl hirtelen a székről, az utolsó szót pedig kelletlen éllel nyomom meg játékos incselkedéssel, a tenyereimet meg összedörzsölöm mielőtt eltűnnék a konyhába és otthon érezve magamat nyitogatni kezdem a polcokat, aztán pedig a hűtőt, hogy két borospoharat teletölthessek pezsgővel végül, meg a hónom alá csapjak egy kanalat és jégkrémet. Visszaegyensúlyozom Alberthez, és az egyik poharat felé nyújtom, hogy aztán leülhessek elé a szőnyegre. - Oké. Szóval mi történt. Megátkoztak? Mert elég sok ötletem van rá, hogy miként hozzunk téged rendbe, de tudod, ha megátkoztak, ami nyilván a lehető legrosszabb opció, szóval azon végső soron csak a vérmágia tud segíteni, és légyszi ne szólj bele  a beszédembe. - Kortyolok egy jó nagyot a pezsgőből, a buborékok meg csiklandozzák a szájpadlásomat. - A vérmágia egy elég kemény dolog, és nem tudom itt ez mennyire számít sötét varázslatnak, de otthon nálunk elég kétes terület volt. De ne aggódj, csináltam már többször is, és hát úgy az esetek legnagyobb százalékában jól jöttem ki belőle. - Persze volt egy-két olyan kínos helyzet, ami nem sült el olyan jól, de ezeknek a részleteiről semmiképpen sem kellene tudnia, mert ez most nem éppen a megfelelő alkalom arra, hogy minden bűnömet bevalljam. - Kérsz egy kis fagyit? -Nyomom bele a kanalat a hideg, fagyos folyadékba és egy jó nagy adagot szedek ki belőle, amit aztán leharapok és kicsit hangosan cuppogva fogyasztok el. - Ehetnél belőle, mert elég lázasnak tűnsz. - Biccentem félre a fejemet, és a kanalat rajta a maradék fagyival Albert felé nyújtom várakozóan. Semmi értelme nem lesz, ha hirtelen elájul vagy tudom is én lehetnek-e lázálmai. - Egyébként ha nem átkoztak meg, akkor öregem nem is kell egy kicsit sem aggódnod. Se perc alatt helyre tudlak pofozni.- Úgy rántom meg a vállamat, mintha éppen azt készülnék ecsetelni, hogy egyébként hogyan éreztem magamat, amíg meg nem zavart, csakhogy ahelyett, hogy arról kezdenék áradozni, hogy a lányokon milyen szemet verően csillogó bikini volt és, hogy a férfiak mennyire szédítően klisések, inkább csak feltérdelek és egészen közel hajolok hozzá, elfeledkezve arról, hogy az embereknek intim szférájuk is van, és csak úgy belebámulok a szemébe. Rettentő mély és rémesen kék,brutálisan vonzó és hihetetlenül szédítő, még az ajkamat is öntudatlanul nyalom meg. Persze aztán hátra is húzódom, csak az egyszerű átkok árulkodó jeleit kerestem a szemfehérjében.
Azért meg kell köszörülnöm a torkomat, hogy az izzadtságon lágyan átcsapó férfias illat keltette izgató szívdobogásomat visszasimítsam. - Egyébként kádad van vagy tusolód? Vannak gyertyáid? Van valamilyen növényed vagy aranyhalad? Mondjuk erre inkább ne válaszolj, nem nézel ki olyannak, mint aki szabad idejében kertészkedik. - Megforgatom a szemeimet mielőtt újabb adag fagyit nyomnék a számba. Igazából majdhogynem lényegtelen, ha olyan varázslatra kerülne sor, majd használunk engem.

Amikor ez a fiú - egy nyurga, furcsán mély hangú fiú, furán lenyírt vörös hajjal és túl édes illattal - azt mondta, hogy buli lesz valamelyik menő klubban, én nem valami ilyesmit képzeltem el, sem menő klubnak, sem pedig bulinak. A zene valahogyan túl hangos, a füstgép meg túl füstös, a társaság pedig túl forró, még akkor is, ha egészen kedvesen kínálják körbe a behozott italt a kabátjuk zsebéből, és még akkor is, amikor a lassan vonagló lányokról akarnak hosszú diskurzusba keveredni, mintha látnának bármi többet rajtuk a kerek melleken és formás fenekeken kívül. Én meg csak bólogatok, mintha nem tartanám ezerszer izgalmasabbnak a zene lüktető erejét, meg a szemben ülő férfiak csinos vonásait, a lányok lágyan kígyózó testénél. Persze azért lassan folyó, mély tartalmakat mellőző beszélgetésbe elegyedek valakikkel, akik aztán több környi röviditalt fizetnek és Massachusettsről érdeklődnek, az ottani életről, a tenger ízéről meg egy csomó más érdektelen dologról, amitől nekem aztán kínzó honvágyam támad és rettentő szomorúságom. Mindent fölajánlanak, amit csak lehet, hogy jobb kedvre derítsenek, füst szaguk van és hangosan nevetnek saját poénjaikon, velük nevetek, pedig kicsit sem tartom viccesnek egyiküket sem, de legalább elég részegek ahhoz, hogy ne faggatózzanak, és elég kedvesek ahhoz, hogy aztán majd késő éjszaka felajánljam, hogy jöjjenek velem haza valami elcseszett afterpartiként, aminek a vége úgy is kétes helyről származó marihuána és ezernyi bogyó elfogyasztása lesz. Csakhogy erre még lehetőségem sincsen, a telefonom a farzsebembe már harmadszor kezd erőszakosan rezegni, soha véget nem érően, valahol a massachusettsi emlékek és a jelen között, én pedig csak türelmetlenül sóhajtok föl, mielőtt végre megadnám magamat a zaklató, ütemesen idegesítő rezgéseknek.
Még el sem múlt éjfél. Először erre gondolok, csak aztán bámulok értetlenül a kijelzőn villogó névre, és én tényleg azt tervezem, hogy kinyomom, aztán pedig lenémítóm a telefont, esetleg tiltólistára nyomom az este további részére a számot, csakhogy eszembe jut a férfi összes elnagyolt mozdulata, ritkánkénti találkozásunk furcsa éle, és végül arra gondolok, hogy lehet megpróbálna szétkapni, ha következőleg találkoznánk.
- SZERINTEM TÉVES SZÁMOT HÍVTÁL. - Éppen csak összegabalyodó nyelvvel ordítok bele a telefonomba, bele sem gondolva abba, hogy valószínűleg nála nem üvölt olyan erőszakosan Pitbull valamelyik másodosztályú száma, mint itt. Aztán felnevetek, amikor ez eszembe jut, az egyik kezemet pedig rányomom a másik fülemre, hogy halljak valamit. - AZ A BAJ ALBERT, HOGY NEM HALLOK SEMMIT. VÁRJ EGY KICSIT! - A szavai csak össze-vissza duruzsolásnak tűnnek a fülledt levegő, ütemes basszus és a halk beszélgetések között. A fejemtől elhúzom a telefont, egészen odanyomom a mellkasomhoz, amíg azt tátogom a többieknek, hogy egy perc, aztán átverekedem magamat az ingben összefeszülő testek tömegén, a magassarkúban vonagló lányok között, kint pedig a friss levegőn fellélegzek. Megkönnyebbülten, meg egy kicsit légszomjasan. - Na most már hallak. -A telefont csak úgy hetykén betámasztom a fülem és a vállam közé, miközben a bőrkabátom zsebéből cigarettáért kutakodom, amit aztán a számba biggyesztek anélkül, hogy meggyújtanék. - Most most? - Kérdezek vissza, közben pedig nagyon próbálok koncentrálni, hogy még véletlenül se nevessem el magamat  helyzet lehetetlenségén. Albert morgósan pattogó hangja pedig elég alapot adna hozzá, hogy félspicces állapotban rávágjam, hogy kösz nem, de igazság szerint semmi kedvem visszamenni az idegen férfiak közé, idegen vicceken nevetni és idegen érintéseket elviselni.
Aztán végül még mond valamit, amire én már nem is figyelek, valahogy a szél elől próbálok úgy fordulni, hogy rendesen meggyújthassam azt a szálat a számban, persze közben hümmögök hozzáértően, mintha semmi nem terelhetné el róla a figyelmemet.
Háromszor szállok rossz buszra, mielőtt elérnék hozzá, egyszer rossz irányba keveredtem, másodszor pedig nem figyeltem eléggé, meg egy kicsit majdnem el is aludtam, de végül persze kilyukadok itt, vegyes érzésekkel a hátam mögött, meg egészen fázósan, a kezeimet egészen bemélyesztem a zsebembe, a vállaimat meg fölhúzom. Túl csendes a környék, és én hirtelen csak arra tudok gondolni, hogy ez egyáltalán nem volt jó ötlet, mert igazából semmit sem tudok róla, még csak abban sem lehetek biztos, hogy jó helyen vagyok, minden olyan sötét, hunyorognom kell, hogy házszámokat vagy kapucsengőre írt neveket ismerhessek föl.
Aztán persze arra is rájövök, hogy mindez a napszemüveg hibája, és kicsit nyugodtan, de azért még mindig bizonytalanul fölnevetek. Valamin átesek útközben, egy cserépen vagy valami más, csörömpölni képes eszközön, ahonnan aztán egészen nehezen állok föl, de azért fölállok és le is porolom magamat, mintha nem nyilallna fájdalom a tenyerembe.
Esélyem sincsen igazán arra, hogy kopogjak vagy felkészüljek arra, amit mondani fogok - mondjuk ezen a ponton ráeszmélek, hogy egy szál meggyújtatlan cigaretta még mindig a számban van, a piros sültkrumplis zoknim pedig nem éppen illik a szerelésemhez, és a napszemüveg is még mindig a szemem előtt, valószínűleg semmit sem kellene mondanom - amikor kinyílik az ajtó, én meg nem tudok mást tenni csak meglepődötten hátrálni egyet.
- Hűű.. te aztán tényleg szarul nézel ki. - Tolom föl végül a szemüveget a fejem tetejére és úgy lépek közelebb, mintha attól tartanék, hogy bármelyik pillanatban fel fog falni élve. - Egyébként, te mindig így dirigálsz mindenkinek, vagy csak most, félig a halálodon gondoltad úgy, hogy jól állna az imidzsedhez? -