Csak megrántom a vállamat, az egész szomszédfiús dolog nem igazán érint, persze valamilyen szinten igen, de valahogyan mostanában sokkal fontosabb, hogy Alberttel legyek. Az időm egy nagyobb részét úgyis nála töltöm, a másik részében meg a szomszéd drogdíler fiú húgával beszélgetek vagy éppenséggel az öccsével, úgyhogy bármennyire is tűnik jogosnak Esmond tanácsa, azért mégis csak furán jönne ki, ha én akarnám kiiktatni a testvérüket. Úgyhogy csak szomorkásan elmosolyodom, olyan 'nincs-igazán-mit-tenni' mosollyal.
Aztán megáll a lift, nehézkesen kezd pislákolni a fény mielőtt kialudna, ránk pedig sötétség telepedik. Az a baj, hogy nem bírom a szűk és sötét helyeket, mert folyton eszembe jutnak róluk a rémálmaim amikor éppenséggel valóság és álom között léteztem, amikor azt sem tudtam, hogy a sarokban látszódó fényforrás csak a kintről beszűrődőd közvilágítás gyatra fénye vagy éppenséggel egy ember bőrén megcsillanó világos fényfolt. Emlékszem milyen borzalmas volt, és ez, szóval ez majdnem olyan borzasztó csakhogy itt a sötét mellett még szűk is a hely. Ettől persze elkezd nagyon melegem lenni, lever a víz, érzem, hogy izzadni kezd a hátam és a homlokom, a levegőt meg gy kapkodom, mintha éppen arra készülnék, hogy bekortyoljam is az utolsó oxigént Esmond elől. Őrült módjára nyomkodom a gombokat, meg sem hallva a kérlelését. Csak akkor engedem le a kezemet, amikor az összes lehetséges kombinációt végignyomogattam. - Semmit, hát veled beszélgettem. Egyszerűen csak megállt. - Mármint én tényleg nem csináltam semmit, most pedig ötletem sincs, hogy mit csinálhatnék. Az a baj, hogyha egyszer elönt a pánik, akkor képtelen leszek tovább uralkodni a bennem kavargó mágián, ami ilyenkor, félős helyzetekben ott szeretne kiszivárogni ahol csak tud.

- Ó jaj… – Kissé csalódottnak hangzom, ennél azért szaftosabb pletykára számítottam. Mondjuk, nem tudom mit vártam, hisz maga a kérdés sem volt teljesen komoly. Vagy annak hangzott? Kicsit úgy tűnik a fiú válasza alapján, hogy nem szeretné, ha ilyen dolgokba próbálnék tenyerelni. De végülis mindegy. Szóval csak elgondolkodom a hallottakon egy másodpercre. – Én a helyedben minél hamarabb kifüstölném onnan valahogy. A városban kezdenek megszaporodni a drogügyletek, és az ilyen csóró terjesztőkkel jönnek a csótányok is. – Vonok vállat jótanácsként. A csótányokat bárhogyan értheti. Szó szerint vagy átvitt értelemben is. Nem lehetek túlzottan képmutató én sem, én is vettem már át Titantól egy kisebb csomagot, hogy szétdobjam az egyik Spring Valley-i bulin, de azért nem sorolnám magam az ilyen szennyel egy lapra. Mégis hallani a hangomon a tapasztalatot, nem próbálom titkolni, mondjuk nyíltan az orrára sem kötöm, de egészen egyértelmű, hogy több vagyok, mint a vállalat örököse.
Aztán hirtelen megáll a lift két emelet között, bennem pedig hirtelen az ütő is. Vagyis nem hirtelen, hanem néhány másodperc múltán, amikor eljut az agyamig, hogy mi történik. Ahogy Silas a lift gombjait kezdi el nyomkodni, diszkófény jelenik meg a panelen. Jó, csak én vagyok a telefonom vakujával, de kis túlzással pont ennyire remeg a kezem. A másikkal meg vehemensen próbálom elhessegetni a srác kezeit a gomboktól.
- Légyszi ne. Ne nyomkodd. Elrontod. Ne már. – Jobban aggódom saját magamért, mint a lifért. Hiába a Moray név, hiába a családi örökség, a sok cicoma alatt én is csak egy srác vagyok, aki nem csak a tűktől kap hülyét, de a szűk helyektől is. Van az a helyzet, amikor ezt a típusú adrenalin löketet értékelem, például mikor víz alatti barlangrendszerben merültem, és vannak ezek a helyzetek, mikor konkrétan totál elsápadok és érzem a vesztem. – Ez a lift nem szokott elromlani, mit csináltál?

Egy másodpercre meglepődöm, tényleg csak annyira, nyilván ha tippelnem kellett volna, biztosan nem arra tippeltem volna, hogy ez a fiú az a fiú, szóval pislogom párat amíg helyre rakom magamban az információt, a fogaskerekek serényen dolgoznak a fejemben, aztán csak elmosolyodom, rázok egyet a kezén és elengedem. - Hát örülök, hogy megismerhettelek. - Még egyszer végigmérem, egy kicsit kevésbé látványosan, mint azelőtt, de hát sohasem árt, ha az ember pontosan megjegyzi, hogy kivel is áll szemben, ki tudja mikor kerül sor majd még egy találkozásra, akkor pedig kifejezetten fontos lehet, hogy felismerjük egymást. Sosem lehet tudni, hogy mikor van szükség a jó kapcsolatokra.
- Pletyka? - Szalad fel a szemöldököm, ha valamilyennek, akkor pletykásnak biztosan nem mondanám magamat, nem is ismerek olyan sok mindenkit a városban, akiről pletykákat mondhatnék, vagyis pontosítva: a legtöbb ember, akit a városban ismerek kormányközeli, róluk meg akármilyen pletykákat is tudok, nyilván nem köthetem Esmond orrára. Úgyhogy gondolkozni kezdek, igazán sebesen,végül is az ingyen fagyi gondolata tölti ki az egész fejemet: epreset fogok kérni, meg valami nagyon különlegeset. - Hát nem tudom, hogy pontosan milyen pletykát szeretnél hallani, deeeeee..... - Hosszan nyújtom el a szót, mielőtt gy tennék, mintha nem azt gondolnám, hogy márpedig ez a fiú mindenképpen valami kormányközeli információt szeretne. - Az alsó szomszédomhoz visszaköltözött a rég nem látott testvérük, aki hát tudod, elég fura alak. Egy hétig ugyanazt a pólóját hordja, és drogot terjeszt. - Megrántom a vállamat egy 'bocs-most-csak-ennyivel-szolgálhatok' tónussal, lehet, hogy ez egy kicsit kínos lesz, és lehet, hogy én már tökre szeretnék kimenekülni ebből a liftből, csakhogy a lift hirtelen megáll, belerogy a lábam, mintha valaki satuféket nyomott volna, és kialszanak a fények. - Hűhaaaa... - Az a baj, hogy nem bírom a szűk helyeket, és ez így, sötétben baromi szűknek érződik, kicsit őrült módjára kezdem el nyomkodni a gombokat, hátha történik majd valami. - Ez elromlott. - Most csak nekem van melegem, vagy tényleg meleg van itt?

Megemelkedik a szemöldököm, szóval ő is olyan 'too-much-information' típusú ember. Persze mosolygok a szavalást hallva. Hát, örülök, hogy legalább neki szárnyalnak a szívügyei. Nem sajnálom tőle, más esetben talán még a számát is elkérném – vagy megszerezném máshogy – de mostanság nem csak én, hanem nyilvánvalóan ő is el van foglalva a saját háza körül.
- Ehhez kétség sem fér. – Bármennyire is nincs hozzá hangulatom, a fiú jókedvéből egy adag rám is átragad, ezért kuncogva válaszolok neki. Nagyjából Franco az egyetlen, akivel szemben elég érdekes önértékelési problémáim vannak, de voltam már randikon, voltak rövidebb-hosszabb kapcsolataim, szóval tudom magamról, hogy nem vagyok egy komplett nyomorék.
Amikor közelebb hajol, kimérten – majd hogy nem fintorogva – pillantok le a felém nyújtott kézre, aztán csak elnevetem magam, és én is kezet nyújtok. – Esmond. – Ennyivel le is tudnám, de ezzel nem feltétlenül kap választ a valódi kérdésére, ami kimondatlanul is egyértelműen az, hogy mégis ki vagyok én, hogy ilyen jól ki tudnám deríteni, hogy ő ki. Úgyhogy hozzáfűzöm a vezetéknevemet is és úgy folytatom. – Moray. - Felteszem tudja, hogy milyen épületben van, úgyhogy ez már mondhat valamit.
- Hm… – Akaratlanul is hümmögök egyet elgondolkodva, mikor elengedem a srác kezét a bemutatkozásunk után. Egészen máshogy éreztem sercegni a vérét az érintésem alatt, mint az átlagembereknél. De egyelőre nem vonok le nagy következtetéseket. – Jó, végülis miért ne. Most egyelőre úgyis végeztem. Tudod, mit? Van egy ajánlatom. Ha van valami szaftos kis pletykád számomra, fizetem a fagylaltod. – Azért ez jó ajánlat, nem? És itt nyilván nem politikai dolgokra gondolok, hanem olyan szintű dolgokra, hogy a szomszédlány mit csinált a kertésszel és ehhez mit szólt az unokanővére, érted. - Aztán beszélhetünk munkáról. - Teszem még hozzá szórakozottan.

- Igen, ami azt illeti sosem alakult még jobban. - Egy kicsit a nyelvemre harapok, hogy a vigyorgásom mellett ne kezdjek kéretlen mesébe arról, hogy ez pontosan mit is takar: ezer üzenetet, ezer képet meg vagy még az ezernél ötször több ölelést, szeretgetést, biztonságérzést, bizonyosságot, örömet és szeretetet, hiszen bizonyára látja rajtam, hogy az arcomra akkora vigyor kúszik, hogy jó hogy szét nem szakad a fejem, és hogy éppenséggel nem csak kiegyensúlyozott vagyok hanem borzalmasan hálás is. Leginkább Albertnek, amit ez a másik fiú sajnos nem tudhat és ettől csak még nagyobb vágyat érzek aziránt, hogy hosszan ecsetelgessem neki mennyire de mennyire tökéletes fiúm van. Azért persze belém is szorult egy csomó jó érzés, így modorálom magamat, a vigyoromból visszaveszek, hagyom, hogy kedves mosollyá szelídüljön, a fejemet félrebiccentem barátságosan, a legszívesebben megölelném hátha attól jobb lenne csak egy kicsit tartok attól, hogy inkább megriasztanám mint nyugtatnám, szóval összességében csak mosolyogva bámulom.
- Nem, akkor tuti felismernélek! - Biztosítom róla, mármint mióta Albertet ismerem szinte mindenki arca nagyon feledhető és hát nem szeretném azzal megbántani ezt a fiút, hogy valószínűleg a randink közben is Albertre gondoltam volna.
- Ööööö okéééé, de én is megtudhatom, hogy te ki vagy? - Hajolok közelebb izgatottan a kezemet előrenyújtva. - Silas. És azért jöttem, hogy miután megyek valami nagyon finom fagyit ehessek. Van kedved csatlakozni? Akkor talán elmesélhetnéd, hogy milyen vakvágányon van éppen a szerelmi életed, vagy csak úgy arról, hogy mennyire izgi a munkád meg elmondhatom én is. Na? - Húzom fel izgatottan a szemöldököm miközben konkrétan lehetetlennek gondolom, hogy nemet mondjon. Pedig hát tökre benne van a pakliban.

Furcsállón vonom össze a két szemöldököm, azért nem ma jöttem le a falvédőről. Jó, lehet, hogy sok mindenben tök szerencsétlen vagyok, de amihez értek, ahhoz értek. Ettől függetlenül nem erőltetem a témát. Nem vallatáson vagyunk, meg lényegében nekem aztán édes mindegy, hogy merre járt és ki küldte, meg hogy Bastiennek dolgozik-e. Sem a recepciós, sem a biztiőr nem én vagyok.
- Ezek szerint legalább neked jól alakul a szerelmi életed. – Nem az igazi a mosolyom, mert képtelen vagyok nem Francora gondolni és irigy lenni mindenkire, aki kicsit is közelebb áll hozzá manapság, mint én… az meg nagyjából tényleg mindenki, mert nem nagyon beszél velem. És hát így eléggé hiányzik. És túl bonyolult minden és utálom. De egyrészt túl sok dolgom van ahhoz, hogy ezen rágódjak – ami megint csak rosszul jöhet le, mert duplán olyan, mintha direkt kerülném – másrészt meg, ha valóban ilyesmi miatt nincs már Tinderen a srác, akkor tökre örülök neki. És ha már a felsorolásnál tartunk, akkor harmadrészt meg fogalmam sincs, hogy mivel ösztönöz ilyesfajta közvetlenségre. Nem szoktam minden jöttmenttel Tinderről meg egyebekről trécselni. De ő kedvesnek tűnik, én meg mentálisan egy borzalmasan magányos helyen vagyok egy ideje.
- Hát az elég ciki lenne, ha randiztunk volna, és nem ismernél fel. – Szórakozottan teszem hozzá. Hogy melyikünknek lenne cikibb, arról meg vitatkozhatnánk, de nyilván nem fogunk. De azért elég vicces gondolat. Aztán ismét lepillantok a mellkasára tűzött vendég beléptetőkártyára, és játékosan – ami tök flörtölőnek is tűnhet, mert nincs sok különbség – nézek vissza a szemeibe. – Igazából nem kell bemutatkoznod, anélkül is megtudhatom, hogy ki vagy és miért jöttél. – Elkacarásznék én rajta, de mihelyt végzek a mondandómmal, azzal is szembesülök, hogy ez csak gondolatban hangzott jól. Mármint én cukin tökre azt akartam mondani, hogy ’hé, hát még be sem mutatkoztunk’ meg azt, hogy ’látom vendég vagy, amúgy én itt dolgozom’, meg hasonlók. Ezzel szemben, jó szokásomhoz hűen, valami sokkal furábban jön ki, mint én azt szántam. Vagy hát attól függ, hogyan veszi.

Hümmögve bólogatok egyetértés gyanánt, mert hát a fagylalt éppenséggel nagyon jól hangzik, sőt egészen kevés dolog van, ami a fagylaltnál ebben a helyzetben jobban hangozhatna, elvégre szinte az az egyetlen, ami borzalmas napokat is megfelelően elviselhetővé alakíthat, a kezeimet meg a zsebembe nyomom, hogy aztán a fülhallgatómat odabent kezdhessem az ujjaim közt tekergetni egyfajta figyelemelterelés gyanánt. A pillantásomat egy másodpercre egyébként a másik fiú cipőjére szegezem, ezt valamiért kevésbé érzem kínosnak, mintha a sajátomat bámulnám, aztán pillantok fel csak zavartan, hogy most azért egy kicsit jobban szemügyre vehessem, pofátlanul térképezve fel az arcíveit, a szempilláit, az orra vonalát, mintha éppen azon gondolkoznék, hogy honnan ismerhetem ( és egy kicsit tényleg azon gondolkozom, eskü!! ), aztán csak felhúzom a vállamat és leeresztem, olyan nagyon hetykén, de azért kicsit sem pöffeszkedően, így jelezve, hogy tulajdonképpen nincsen ötletem, hogy pontosan honnan is ismerhetjük egymást.
- Miért lenne baj, ha a Tinderről ismernél? Balra húztál? Vagy inkább jobbra? – Hatalmas mosolyra húzom a számat, incselkedősre, kihívóan még meg is emelem a szemöldökömet, így kerülve ki a munkám iránti hirtelen jött érdeklődést. - Egyébként szerintem lehetséges, de tudod már egy ideje nem vagyok fent az alkalmazáson. Vagy hát nem is emlékszem, hogy a profilomat töröltem-e, de az alkalmazást mindenképpen. –Úgy fordulok a liftben, hogy egymás felé fordulva lehessünk, az oldalammal, vállammal dőlök neki végül pedig a fejemet is neki támasztom. - De egészen biztosan nem randiztunk. Arra emlékeznék. – Mosolyodom el egészen megnyugtatóan, mintha éppenséggel azt szeretném csak közölni vele, hogy ne aggódjon, semennyire, egyáltalán nem felejthető.

Jaj, de bunkó vagyok. Az különösebben el sem jutott a tudatomig, hogy talán zenét akar hallgatni – vagy épp senkivel nem beszélgetni – azért van bedugva a füle, én meg rögtön rákezdtem. Mondjuk ha valaki annyira nem akarja, hogy hozzászóljanak, az nem is köszönne ilyen kis kedvesen, mint ő tette. És valljuk be, nagyon szép mosolya van.
- A fagylalt azért elég jól hangzik. – Úgy mondom, mintha ezért nyilván nem lehetne hibáztatni, hogy ennyire szét van szórva, ha egyszer a gondolatai a fagyik körül forognak. De leginkább csak udvariasságból teszem. - Nem mondanám borzalmasnak. – Nem mondanám borzalmasnak, de ezt nem pont egy idegennel fogom megbeszélni. Igazából még apámmal se, ameddig nem muszáj. Nem kell tudnia, hogy mekkora kavart csináltam a ’gettóban’ a beállt legjobb barátom miatt, akit sosem kedveltek igazán.
- Várj, te nem… – egy pillanatra azért elgondolkodom, hogy biztosan nem mondok-e hülyeséget, aztán hamar úgy ítélem meg, hogy igazam lehet – Bastiennek dolgozol? – Közvetve vagy közvetetten legalábbis, de tűzközelben lehet, mert szinte biztos vagyok benne, hogy azokból az aktákból ilyen ismerős.
- Bocsi, csak tök ismerős vagy. És remélem, nem Tinderről. – Olyan esmondos cuki kínossággal elnevetem kicsit magam, és hát normális beszélgetésbe nem csúsztatnék be ilyen szavakat, hogy Tinder, de manapság sosem tudni, és a másik reakciójából igen sok minden kiderülhet. Amúgy már fent sem vagyok azon az appon egy ideje. Van elég ’bajom’ anélkül is.

A falnak dőlök, pillantásom lopva a másik fiúra siklik, kicsit megnézem magamnak de inkább olyan kíváncsiskodva, mint kifejezetten kívánkozva, leginkább azért, mert ismerősnek tűnik, de nem nagyon tudnám hova tenni, vagy nem igazán tudnám megmondani, hogy honnan találom olyan ismerősnek. Simán találkozhattunk már, többször is akár, csak futólag, rendelhettünk egymás mellett a Sax pultjában, dolgozhat ott is egyébként, lehet, hogy valamelyik étterem futára, akivel többször is jót beszélgettem már, csak sosem sikerült megjegyeznem az arcát.
- Tessék? - Húzom ki hirtelen a fülemből a fülhallgatót, ahogyan megmozdul a szája, a mondat elejéről maradok le, a többire aztán pedig odakoncentrálok, hogy csak kínosan nevetve húzzam föl a vállaimat, kicsit bocsánatkérően. - Hát most biztosan azt kellene kamuznom, hogy csak nagyon rossz napom volt, vagy, hogy túl fáradt vagyok, tudod, az emberek általában mindig ilyen hülyeségeket mondanak, átlátszó kifogásokat, de az igazság az, hogy nekem nincs mentségem, csak ha nem számít mentségnek, hogy őrülten vágyom már legalább három gombóc fagylaltra. - Mosolyodom el egészen enyhén, a fagylaltokra gondolva, a finom gombócokra édes tölcsérben, aztán észbe kapok, tekintetemet visszavezetem a másikra, egy kicsit közelebb is lépek, a földszintig való lejutás pont elég ahhoz, hogy az ember gyors beszélgetésekbe elegyedjen. - Miért, neked borzalmas napod volt? - Még idejében harapok rá a nyelvemre ahhoz, hogy ne kérdezzek rá, nincs-e kedve fagyizni, mert hát a fagylalt mindenre, de tényleg mindenre gyógyír lehet.

A gondolataim eléggé szét vannak szórva mindenfelé. Itt is vagyok, meg ott is vagyok, és próbálok egy csomó dologra nem rápörögni éppen. És ez talán látszik is azon, amilyen elbambultan nézek ki a fejemből egy random irányba, ami éppenséggel a lift gombnyomogatós panele. Most jövök Zoyától, ott van ez a dolog a 100 clubos vámpírokkal, aztán ott van ez a dolog Francoval… Had ne kezdjek bele.
Az ránt ki a gondolatok kavalkádjából, amikor az egyik szinten megállva egy srác lényegében forgószélként érkezik meg. Automatikusan kapom fel a fejemet az irányába, totál készen arra, hogy nem tudom, elkapjam, ami a kezében van és épp kizúgni készül onnan. Asszem ő is pont olyan toppon van, mint én, azzal a különbséggel, hogy én kívülről legalább egy egész nyugis vízfelületnek tűnök.
A homlokomat ráncolva figyelem, ahogy a panellel bénázik és nem tudom nem megmosolyogni. Nem akarok én pofátlan lenni, de azért kiszökik egy kis nevetés is. Mert amúgy elég lenne a számot megnyomni, de jól van, ő biztosra megy. És úgy tűnik, ugyanarra a szintre, ahova én. Mármint a földszintre.
- Szia. – A tőlem megszokott kedves mosollyal válaszolok, és hát bevallom, egy kicsit meg is nézem magamnak. Nem azért, mert halál cuki, mármint kicsit azért is, de leginkább azért, mert ismerősnek tűnik valahonnan. Nem igazán tudom hirtelen hova tenni. Errefelé azért elég sok féle-fajta ember megfordul. Felteszem nem pizzafutár, mert azokat a portánál tovább nem engedik. Néhány másodpercnyi hallgatás után végül csak megszólalok. Olyan kis vicceskedő módon, még akkor is, ha nem teljesen tudok elvonatkoztatni attól a rengeteg dologtól, ami nyomaszt. – Látom, te is a helyzet magaslatán vagy.

A lábamat még éppen sikerül becsúsztatnom a lift kerete és ajtaja közé, hogy a szenzor érzékelje a jelenlétemet, ennek hatására persze a telefonom egy kicsit megcsúszik az ujjaim között, de utánakapok – a szívem persze eléggé dobogni kezd miatta - , kicsit szétesek ahogyan az ajtó kinyílik, megadva a lehetőséget, hogy ne kelljen legalább három percet várnom, míg a nem tudom hányadikról felér ide a másik felvonó, vagy éppenséggel nem kell gyalog mennem, pedig néha, amikor a fejemet leginkább kedvem van kiszellőztetni, hatalmas épületek előtt állok, mintha éppen várnék valakire, hogy amikor az egyik lakó végre kijön vagy éppenséggel bemegy, a lábamat pont ugyan így tudjam bedugni az ajtó és a keret közé. Akkor felkocogok a lépcsőfokokon, egyesével lépkedek, megszámolom az összes lépcsőfokot felfelé, majd lekocogom, kettesével, vagy éppenséggel hármasával szedve a fokokat, átszámolva az összes lépcsőt. Most persze nincs mitől kiszellőztetnem a fejemet, az agyam a fülhallgatóból áramló zenén kívül, és hogy pont helyesen dúdoljam a feszes tempójú dallamot, nem igazán tud mire koncentrálni. Oké, ez így lehet, hogy nem teljesen igaz, mármint éppenséggel dúdolok – de kicsit elmaradok benne, amiért a telefon a kezemben megcsúszott – de az agyam a dal helyett folyton arra a csinos kis fagyizóra koncentrál, amit a buszról idefele láttam pár saroknyira innen.
- Szia! - Vetek egy gyors, bocsánatkérő mosolyt a bent álló fiúra ahogyan beljebb húzódom, kiesve a zene ritmusából, leginkább a nyomkodós panel előtt megállva. Egy másodpercre elgondolkozom azon, hogy előbb a szint gombot kell-e nyomni vagy az ajtózárót, vagy éppenséggel fordítva, de aztán arra gondolok, hogy tulajdonképpen egészen lényegtelen, mert a végeredmény végül is ugyan az lesz. Azért kicsit úgy helyezkedem, hogy a másik srác – akire egyébként eddig egészen nem sok figyelmet fordítottam – ne annyira lássa a bénázásomat, és gyorsan – mintha számítana – benyomom előbb az egyik, aztán meg a másik gombot és az ajtó végre teljesen becsukódik.