- Az mégis csak inkább a pizza érdeme mintsem az ananászé, nem gondolod? - Harapok bele az ajkamba kicsit összekuszálódó pillantással, és valamiért úgy érzem, hogy muszáj megvédenem a többi pizzát az ananászossal szemben: mi van a négysajtossal, a húsimádóval és a tavaszival? Mi van a gyroszos pizzával, a babossal és a vegetáriánussal? Nem azt mondom, hogy a Hawaii pizza nem lenne jó, de azért a többi pizza szívragasztó és másnaposság oltó képességét se becsüljük alá. Azért rád vigyorgok, valamiért úgy gondolom, hogy nem tudod mi jár a fejemben, de hát honnan is tudhatnád, elvégre nem vagy gondolatolvasó. Ugye nem vagy az?
Nem feltétlenül emlékszem tisztán, hogy miként jutunk ki a szórakozóhelyről, és tudod, ha józanabb lennék biztosan szégyenkeznék, amiért meg kellett nézned ahogyan lehánytam valakit, de hát nem vagyok elég józan ahhoz, hogy szégyenkezzek, te meg elég cukinak tűnsz ahhoz, hogy ne kezdjek el szabadkozni. Legalább úgy karollak át, mintha sosem akarnálak elengedni, és hát ki tudja, lehet hogy így maradhatnánk az idők végezetéig. Mondjuk azért jó lenne, ha nem lennék közben berúgva.
- Corgi tesók for life. - Vigyorgok rád újfent és hát tudod, nagyon-nagyon remélem, hogy tényleg csináltatunk egy corgis tetkót, mert azt hiszem jól állna, és kicsit bánt is a dolog, hogy nem mersz részegen tetováltatni, mert ez azért mégis csak olyan, mintha te ezt józanon megbánhatnád.Nyilván nem ismersz, mert akkor tudnád, hogy én sosem bánnák meg egy kutyusos tetkót sem, soha!!
Közben valahogyan elzarándokolunk a hamburgerezőig - és igen zarándokolunk, mert legalább egy életnek tűnik a dolog -, és olyan átható olaj szag ömlik ki onnan, mintha az egész épület maga lenne egy olajos bödön: elképzelem az olajszaggal átitatott puffokat, asztalokat, szalvétákat és embereket, és máris forog a gyomrom. Baromi jót tesz nekem, hogy kicsit magamra hagysz, és mire bevágódom a boxba veled szemben már az éhségtől korog a gyomrom. Betömök a számba egy sült krumplit, aztán leöblítem kólával, aztán a hamburgeremért nyúlok. Nem szagolom meg, szerintem jobban járunk, ha nem kezdem el az olajat mindenhova odaképzelni, és akkorát harapok bele, hogy elég hangosan kell nyammognom, hogy egyáltalán be tudjam csukni a számat. - Esz egészh jó. - Nyögöm ki közben, és amúgy tényleg baromi finom, közben meg eléggé meglepődöm azon, hogy senki nem visz téged randizni, de azt hiszem ez nem az a pillanat, amikor meg kellene kérdeznem, hogy akarsz-e róla beszélni, ha meg ez az a pillanat, akkor bocsi. Szar vagyok a fontos pillanatok felismeréséhez.
- Hát én sem voltam még igazi randin, csak olyanon aminek a végén tuti le kellett szopjak valakit, és  a legtöbb esetben pénzes pasik vittek puccos étterembe és a combomat simogatták az asztal alatt, de úgy gondolom, hogy gy rendes randin órákat töltünk el úgy, hogy észre sem vesszük az idő múlását. - Kezdek el mélázni, aztán mielőtt ebbe nagyon belemerülhetnék te felkiáltasz én meg csak bambán abbahagyom a rágást és csak bámullak értetlenül. Ajjajj, akkor most itt fogsz hagyni mi?
Lesütöm a pillantásom és egy krumplit kezdek piszkálgatni, leginkább a kezemben forgatom. - Visszamenjünk érte? Igazából ő is aludhat nálam, ha szeretnétek. Elég nagy az ágyam elférünk benne hárman, vagy izé.. aludhatok a kanapén is. - Csak légyszi-légyszi ne lépj le most!!

Felnevetek, pedig ezen nem is tudom, hogy mi olyan vicces, de hát elég ahhoz, hogy a hasamba kedveskedő fájdalom csússzon és az arcom is görcsölni kezd, olyannyira, hogy a kezemmel kell visszaszorítanom a nevetést, miközben jajongok. Rettenetesen fáj, de közben meg olyan jól esik, hogy úgy akarom abbahagyni, hogy egy másodpercre se maradjon abba, mert ez az állapot annyira rossz közben meg annyira jó, hogy azt sem tudom mihez kezdjek magammal, inkább csak tovább nevetek.
- Ez nagyon kedves tőled, de tudod szeretek a házi kedvence lenni, vagy nem is tudom. Annyira kavarognak a gondolataim ezzel az egésszel kapcsolatban, hogy inkább most ne is beszéljünk róla. Túl részeg vagyok hozzá. – Vallom be bűnbánó éllel, lesütő pillantással és közben még mindig nevetve, kicsit hozzád bújva, kicsit belebújva ebbe a pillanatba. Tarthatna örökké, vagy egy kicsivel tovább, mint amennyi időt hagytunk neki.
- Nem tudom, hogy elég lesz-e egy hawaii pizza tehetsége ahhoz, hogy kijózanítson. – Húzom el a számat miközben megbámulom a földet. Elég rottyon vagyok azt hiszem, már vagy ezer éve nem rúgtam be így, ennyire sok mindent összekeverve, amik már most zúgolódnak a gyomromban, de csak lágyan, alig észrevehetően kezdenek hullámozni, hogy mire beérünk és elkezdjük a jelenetet, felkorbácsolt tengerként csapjanak egyfolytában a sziklákra. Egyébként szándékozom visszanyelni, és egy pillanatra még én is elhiszem, hogy menni fog, csakhogy aztán mégse sikerüljön. Totális megkönnyebbülés egy cseppnyi megaláztatással, de nem nagyon van időm gondolkozni rajta, mert még így is elég szarul vagyok ahhoz, hogy bármikor téged is lehányjalak, és tudod nem segít rajtam, hogy erről beszélsz, mert ettől megint olyan szar érzés kezd a számba kúszni, ami előjelként vibrál.
Rád támaszkodom, majdhogynem a teljes testsúlyommal, a másik kezemmel meg a gyomromat simogatom kívülről, mintha segíthetne rajta a kívülről adott kellemes kedveskedés. Végül is biztosan segít valamit, mert végül nem bukik ki belőlem semmi, csak szépen és lassan lépkedek veled előre, halványan mosolyogva, néhol meg nagyon nevetve. - Nem is akarnálak kirakni. – Mosolygok rád őszintén, de azt nem vallom be, hogy nem szívesen ülnék taxiba, mert tudod te sem nézel ki olyan jól, meg hát én sem, és mi van ha valami fake taxi lesz és majd jól megerőszakolnak? Nem mintha ez rendesen valós félelem lehetne, de azért bennem felmerül egy opcióként.
Aztán megállítom magunkat egy pillanatra, amúgy is borzalmasan lassan haladtunk, és rád pillantok. - Miért ne lehetnénk tényleg barátok? – Úgy bámulok rád, mintha a lehető legnagyobb butaságot kérdezted volna és semmi valóságalapja nem lenne az egésznek. Pedig nyilván holnap önthetünk úgy mindketten, hogy nekünk ebből bőven elég volt ennyi, de miért kellene ezen egyáltalán most gondolkoznunk? Miért nem ér rá majd holnap? Aztán felnevetek ezen, ezen amit mondasz, csakhogy a gyomromnak nem tesz jót, nyögök is miatta. - Értem a célzást. – Húzom el a számat az amerikai hamburger zsíros szagát megérezve. Ajjajj. - Figyu? Előre mész? Nekem még szükségem van egy kis taktikai szünetre. – Húzódom el nagyokat nyelve és csak reménykedem benne, hogy nem akadékoskodni, csak bemész és rendelsz nekem is valamit.
Azt persze megvárom, hogy ténylegesen elindulj, aztán hajolok csak a kuka fölé, hogy legalább húsz percen keresztül el se mozduljak onnan.
Mire belépek a kis étterembe – nevezhető ez annak egyáltalán? – már ezerszer jobban vagyok, nem zúg a hasam és már nem érzem magamt egyáltalán rosszul. Szerintem a színem is visszatért. Becsúszom veled szembe a kis boxba és elmosolyodom, mintha nem most hánytam volna szét magamat, mintha ennél az esténél szebbet el sem tudnék képzelni. - Amúgy nem lakom olyan messze innen, szóval akár mehetünk busszal is. Három megálló. – Nyomok egy sültkrumplit a számba, meg jó sokat iszok a kólából, hogy a keserű íz eltűnjön a nyelvemről. - Egyébként még nem is voltam igazi randin sosem. Olyanon biztos nem, aminek a vége nem kellett, hogy szex legyen. – Avatlak be hátra dőlve, hatalmasat harapva a hamburgerbe és úgy hümmögve, mintha életem legfinomabb szendvicse lenne.

- Húú én utálom a macskákat, pedig az állatokat nagyon-nagyon szeretem, meg aztán van is egy nyulam, és képzeld!- Felemelem a mutató ujjamat, fokozva  feszültséget, még az ajkamba is harapok izgatottan, mintha ez akkora de akkora hír lenne. - Kutyasétáltató vagyok! - Legalább úgy közlöm, mintha azt vallanám be, hogy igazából én vagyok az angol királynő. Az arcomra egy hatalmas mosoly kúszik, és várom az üdvrivalgást vagy legalábbis az együtt érzést, az örömöt, amit én is érzek ennek kapcsán. Mármint komolyan, el tudnál képzelni ennél jobb munkát? - Meg van egy másik titkos munkám, de az nagyon titkos, szóval nem mondhatom el. - Harapok az ajkamba, persze ha könyörögnél nyilván elmondanám, de leginkább csak arról áradoznék, hogy kivel dolgozom és az a valaki mire képes, és hogy mennyi kép van róla a telefonomban, és hogy milyen illatú, hogyan nevet meg általában milyen seggfej. Úgyhogy szerintem mindketten jobban járunk, ha nem kérdezel rá erre az egészre, mert akkor hallgathatnál egy áradozást számodra ismeretlen emberekről.
Aztán persze elkezdünk másról beszélni, én meg elfelejtem Albertet, mármint nem véglegesen, inkább csak egy rövid kis időre,mert kókuszról, ananászról és koktélcseresznyéről dumálunk. Hihetetlen, hogy mennyire közelinek érezlek magamhoz, mármint úgy lelkileg, nyílván nem testileg, mert persze elég vonzó csaj vagy, de tudod, mármint nyilván nem tudod, de én a fiúkat kedvelem. Aztán mégis visszaterelődik a szó ALbertre, mielőtt ezt kifejthetném neked.
Nagyot nyelek, és inkább csak elhúzom a számat. - Hát nem tudom, nem tudom, hogy szeretnék-e örökre házi kedvenc lenni, mármint ugye persze egy darabig tök izgi, de egy ponton túl...azt hiszem nem. És ez túl bonyolult ahhoz, hogy részegen akarjalak beavatni. - Rántom meg a vállamat egykedvűen, mielőtt az arcomra hatalmas mosoly kúszna. Nem is mosoly, hanem vigyor.
- Corgikat!!!! Kérlek, menjünk! Most? Vagy most lehet zárva vannak, de holnap mindenképpen! - Izgatottan nézek rád, kiskutyaszemekkel és nevetve rajtad, a helyzet komikusságán, meg igazából a saját helyzetemen, fájdalmasan legalább addig amíg be nem érünk, mert ott már annyira nem támad kedvem nevetni, tudod a gyomromban elkezd kavarogni az a sok minden amit össze-vissza ittam, és tudom, hogy nem lesz jó vége, de közben már annyira késő lenne leállítsalak, hogy inkább csak megpróbálom bent tartani.
- Háááát.. - Még mondani akarnék valamit, de aztán ugye már nem bírom visszatartani, és az egész kijön belőlem, ami után nekem csak nevetnem kell, meg szabadkoznom, de mindenképpen megkönnyebbülök, máris egy kicsit jobban vagyok, te meg olyan édeses viselkedsz, hálásan pislantok föl rád. Jól esik a kezed simítása  a hátamon, bele tudnék bújni ebbe a pillanatba, a kedvességedbe.
- Aha, azt hiszem. Bár még egy kicsit hányingerem van. - Harapok az ajkamba, és közben tényleg azon gondolkozom, hogy ki fog-e jönni még belőlem valami, vagy sem.
Valahogyan felnyomom magamat, és rád támaszkodom. - Nem ígérem meg, hogy nem fogok többet hányni, de igyekszem nem rád, oké? - Nevetek, tudod milyenek a részeg emberek, nem? Mindent viccesnek tartanak, és nekem ez a helyzet éppen nagyon vicces. - Majd fogom a hajad közben. - Kuncogok föl, a homlokomat meg a tenyerednek nyomom. Olyan jó hideg. - Oké, együnk valamit. Úgy is nagyon-nagyon éhes vagyok. - Vallom be keserű szájízzel, úgyhogy inkább ki is halászom a kezedből a kólát, és belekortyolok. - Aztán haza jössz velem? Egyedül nem biztos, hogy menne. -

Megrántom a vállamat dekoncentráltan alkoholtól részegen. Igazából még gondolkozni is képtelen vagyok ebben az állapotban, vagy ha valamennyit tudok is gondolkozni, akkor arra már nem tudok elég erőt fordítani, hogy erre a kérdésre válaszoljak, inkább csak felnevetek, ahogyan a Holdat ugatod meg, aztán pedig összevont szemöldökkel méregetlek egy kicsit, hogy közelebb hajolva látványosan még egyszer megszagoljalak. Aztán persze hátrább is húzódok, hogy magyarázatot tudjak adni erre a tettemre. - Egy ismerősöm azt mondta, hogy a farkasok elég büdösek, de te nem vagy az. Nem is értem miért mondta. - Egyet nem értően csóválom meg a fejemet. Neked jó illatod van, bár az én szaglásom egészen nem számít fejlettnek ebben a világban, örülök, hogyha az öt fő fűszert fel tudom ismerni, de te semmiképen nem vagy büdös, még csak furcsa illatod sincsen, inkább olyan kellemesen lányos, amitől az ember úgy érzi, hogy belekeveredett egy rózsaszín valamibe, amiből aztán ki sem akar keveredni. A lány illatoktól mindig úgy érzem magamat, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, de csak az ilyen lányosan édes parfümöktől, nem azoktól a karakán, mindent felfalni készülő nőies illatoktól, amikről csak úgy már messziről süvölt a kiéhezettség és a szexualitás.
- Koktélcseresznye? - Kérdezek vissza egy másodpercnyi látványos gondolkozás után, de azért nem viszem túlzásba a dolgot, mint említettem az agysejtjeim éppen harakirit végeznek az agyam belsejében. Egyébként nekem nem ízlik az a cseresznye cucc, de ha az ember annyira berúg, amennyire az emberileg ténylegesen lehetséges, akkor azért nem árt, hogyha rendesen magadba tömöd, hogyha esetleg hánynál akkor olyan édesen cseresznyeízű legyen.
Megkönnyebbülten sóhajtok föl, amikor elmondod hány éves is vagy, és valamiért úgy érzem, hogy nekem is most azonnal el kell mondanom magamról mindent, vagy legalábbis azt, hogy én hány éves vagyok. - Én huszonkettő vagyok. - És legalább úgy ugrok a nyakadba ennek örömére - azért az merő túlzás hogy ugrok, inkább oda dőlök így átölelve téged -, mintha az derült volna ki, hogy az eltitkolt testvérem vagy. - Hát nem. Igazából nem tudom, hogy mim. Lehet, hogy én vagyok az ő valamije. Házi kedvenc vagy valami hasonló. - Ennek az élén hangos, egyáltalán nem bánós nevetéssel enyhítek, aztán persze el is húzódóm, vagy leginkább megpróbálok, az egyik karomat persze úgy hagyom, a válladon ellógatva húzva és rajtad támaszkodva.- Megtisztelnél vele kedves Charlee. - Össze-vissza fókuszú tekintetem végül kiköt Charlee arcán és úgy mosolygom rá, mintha soha többé nem akarnék mással barátkozni, még közelebb is hajolok hozzá és hozzádörgölöm az arcomat az övéhez, mintha állatok lennénk bármiféle szexuális utalás nélkül. - Úgyhogy majd varrathatunk közös barátság tetkót! Tényleg léééégyszi varrassunk! - Könyörgősre fogom a hangomat, hatalmas szemekkel pislogok feléd, édesen húzlak magammal a bejárat felé, miközben hallgatom amit éppen mondasz, aztán el is engedem a másik oldalon. Nem igazán sikerül így sem beazonosítanom azt az illatot, de azt hiszem ez már egy csöppet sem számít idebent a fülledt testek között és az alkoholpára nehéz szaga alatt. Valahogyan eldülöngélek addig a székig ahol a nő ül, felmászok - szó szerint - a bárszékre, és részegen könyökölök el a pulton, a napszemüvegem mögül csak hunyorgok rá, semmit sem látok, vagy ha látok is valamit, azt nagyon nehezen tudom kivenni, mintha be lennék állva.
Nem tudom, hogy a velem szemben ülő miről kezd el beszélni, mert én csak arra tudok figyelni, hogy a mögötte lévő srácnak milyen viccesen mozog a haja ahogyan bólogat, fel is nevetek, te ekkor jelenhetsz meg én meg összerezzenek és egy másodpercre csak furcsán bámullak mielőtt tetettet meglepődéssel lesápadnék - egy kicsit hányingerem is van, azt hiszem - és csak feltolom a napszemüveget a fejemre, miközben nyekkenek - nem segít a hányingerem hogy így hátba kólintasz - aztán fájód háttal bámulok rád.
- Bébi.. ne reagáld ezt így túl. - Ennyit sikerül kinyögnöm, mert közben elkezd nagyon kavarogni a gyomrom és beszédülök itt a te hirtelenségedtől meg a nő sápítozásától, és nem tudok mást tenni csak telibe nyomni az elmúlt órák alkohol mennyiségével a nő nagyon csinos ruháját. Ő meg ledöbben, meg igazából én is, gondolom te is, hápog én meg csak bámulok rá elég megkönnyebbülten, merthogy a világ forgása abba marad, és jobban is érzem magamat. - Bocs. - Ennyit nyögök ki mielőtt megtörölném a számat a pulcsim ujjával. A szám íze keserű marad, úgyhogy a kólát amit a nő ivott elveszem előle és belekortyolok. - Bocs még egyszer, de a barátnőm, szóval ő itt az én barátnőm, úgyhogy.. -Feltámolygok a székből Charleeba kapaszkodva, átkarolva, szédelegve, e elég nagy vigyorral. - Azt hiszem neki haza is kell majd vinnie, mert egy ponton már a lábam fel fogja adni a szolgálatot. - Mondom végül kiesve a saját szerepemből, a kezemet persze a hasamra szorítom ahogyan az újból háborogni kezd, és csak remélni merem, hogy nem fogom lehányni sem a nőt többé, sem pedig Charleet.

Sosem voltam még senki lelki társa sem, ezt akarom következőleg mondani, de útjukat állják a ki-kiszakadó nevetéshalmazok, amik válogatott intenzitással robbannak bele a világba, félrészegségtől hóbortosan, kicsit túl érzelmesen, kicsit túl érzelemmentesen. Könnyed hangvételedtől, simulékony, alkalmazkodó mosolyodtól egészen megkönnyebbülök, ezernyi gond gördül le a vállamról, ahogyan felfelé fordulva csak bámuljuk az eget.
- KAPD BE!- Harsogó, részeg rekedtséggel kiáltom ujjaink tán, hangom pedig csak úgy szalad, ablakokról, épületfalakról csapódik vissza. Többen felénk pillantanak, tekintetükből zavart elutasítás fedezek fel, betakarnak, megsimogatnak, felöltöztetnek. Jól érzem magamat a tekintetek súlya alatt, hunyorogva, nevető tekintettel fordulok csak néhány szempár után, engesztelően, túl vidáman.
- Akkor most.. ? Kezdek bele a visszakérdezésbe, félútig jutok csupán, mielőtt nevetés robbanna ki, ezer felé szórva a boldogságot, csillagszóró fényeként árad meg körülöttünk. Nem tudom folytatni, az össze akadó nyelved miatt egyfolytában csak nevetnem kell, olyannyira, hogy a kezemet egészen a hasfalamra kell szorítsam, fájdalom szökik az izmaimba. - Kösz kedves idegen. Legalább te úgy gondolod, hogy elég tökös vagyok. - Mondom végül pihegve,nevetéstől édes ráncokkal, lassan rendeződő légzéssel.
Az előbbi pánikrohamon már az utca másik oldalán lézeng, sötét résekbe bújik sértődötten, hogy majd ha eltűnsz újból rám vethesse magát vérszomjasan, mérgesen.
Összeráncolom a szemöldököm, úgy pillantok le rád, fókusz vesztetten kalandozik el a tekintetem arcod lágy ívén, félrebiccentem a saját fejem, kicsit felfallak a szememmel, értetlenül. - Ugye elmúltál már huszonegy? -Szakad ki hirtelen belőlem egészen rekedten. - Tudod, nem akarok sittre kerülni, mert akkor azt hiszem, a spanom. - Jót kuncogok a mondat közben saját pongyola szóhasználatomon. Azt hiszem sosem neveztem még így Albertet, de mintha mindig is eltitkolt vágyam lett volna, megteszem. - Szóval ő azt hiszem a rácsok között rángatna ki. - Hetvenkét órán keresztül őrjöngene, persze ha éppen fontos dolgunk lenne, csak akkor, más különben valószínűleg fel sem tűnne neki hosszú kimaradásom.
- Mii? Szerintem elég menő neved van. Charlee, olyan könnyed, de közben meg kemény. Falhoz vág. - Aztán kedveskedik, megszeretget, hogy pontosan utána gyűlölni tudjon, mintha a világ legegyszerűbb dolga lenne ambivalens érzelmekkel másokat dobálni.
Egy kicsit, de tényleg csak egy egészen kicsit az arcomat a hajadba fúrom, belélegzem az illatodat, aztán pedig elhúzódom, dőlök veled egészen előre, leutánozva nevetésed ívét, felkészülve az esésre, a lila foltokra, a soha fel nem kelésre.
Nem tudom, hogy végül miként maradunk meg a talpunkon, ha rajtam múlt volna te és én már odalent fetrengenénk, háton fekve mutathatnánk be újra az égboltnak.
Kicsit rád támaszkodom, de nem éppen úgy, hogy a testsúlyom kellemetlenül nehezedjen rád, inkább csak olyan vékony kedvességgel, ami állandóan azt jelzi, hogy itt vagyok.
- Basszus. - Lököm be az ajtót a lábammal, füst, alkoholpára, olcsó parfüm és fülledt hányásszag csap meg egyszerre, elfintorodom, mégis úgy húzlak magammal, mintha a bűn barlangjába léphetnénk be, én pedig alig várnám, hogy megrontsanak. - Nem tudom, hogy mi az a bergamott. - Vallom be a zene pumpáló ütemével ellentétes ritmusban, lehet, hogy egy kicsit a füledbe is kiabálok, nem tudnám pontosan megmondani, ahhoz már túl részeg vagyok.
Kérdésedre csak megrántom a vállamat, játékosan, meg egy kicsit úgy, mintha fogalmam sem lenne róla, hogy miként kellene egy barátnőnek viselkednie. - Igazából még sosem volt barátnőm, szóval.. - Lebbiggyenő ajkakkal adom a tudtodra, mielőtt leemelném a kezemet a válladról, csíntalan, ördögi mosollyal. -.. improvizálnunk kell! - Kacsintok, napszemüvegemet a fejem tetejéről a szemem elé ejtem vissza, és ott hagylak, félúton visszapillantok rád, közben megbotlok, nevetve meg persze torok köszörülve érek vissza a negyvenes koraiban járó nő mellé. Letapogatom a széket, felcsúszom rá, és megköszörülöm a torkomat.
- Ne haragudj, hol is tartottunk? -

Felnevetek egy kicsit az ajánlatod hallatán, más esetben biztosan kínosnak tartanám, hogy ilyeneket ajánlgatsz, de így és most, alkoholtól mámorosan és emlékektől részegülten csak nevetni tudok, fűt-fát ígérnék, csak azért, hogy megments. Úgyhogy csak én is az ég felé bámulok, mintádat követve fölemelem a kezemet az ég felé és bemutatok minden ott lakónak, mindenkinek aki ezen a Földön él, minden komplexusnak, minden gyűlölködőnek és minden félelemnek. Persze tudom, hogy ez nem fog segíteni, csak pillanatnyi enyhülést hoz, de azért ez a pár másodperc is sokkal jobban esik, mint órákat a földön ücsörögni. - Oké, veszek neked Pina Coladat, egy vödörrel is akár!- Ígérem meg rögtön közelebb kerülve hozzád, egészen nagyon közel, mintha többé nem létezne intim szféra, csak egy közös tér amiben te és én egyszerre és együtt osztozkodhatunk.
Csak visszatükrözöm a mozdulataidat, hetykén rántom meg a vállamat, pillantásommal persze a tiedet keresem őszinte nyíltsággal. - Hát valószínűleg nem vagyok elég tökös. - Vallom be teljesen őszintén, kuncogva az alkohol jótékony hatása alatt.
Magaddal ragadsz, felültetsz arra a hullámvasútra, amin te is utazol, én pedig úgy csatlakozom hozzád, hogy jegyet sem váltottam. Elragadsz és ezerszer elvarázsolsz, a legszívesebben megölelnélek, mintha csak egy ezer éve nem látott ismerős lennél, nem pedig egy kedves idegen, aki nem hajtott el. Túl naiv vagy, ez jut eszembe rögtön rólad, fel sem merül benned, hogy így akarlak felszedni, valami béna, kitalált szöveggel, és ettől egészen elkábulok. Jóleső drogként hatsz rám, könnyed páraként ereszkedsz le, búgócsigaként forogsz és forogsz, én pedig nem tudok kiszállni a pörgésből, jól lehet nem is akarok. - Sosem volt még féltékeny barátnőm. - Vallom be.- Úgyhogy azt hiszem, éppen itt az ideje! - Kacsintok rád, aztán pedig a maradék teret áthidalva köztünk a karomat egészen átvetem a válladon, úgy húzlak magamhoz óvatosan közel, a fejemet egy pillanatra barátságosan a tiednek döntöm édes eper és kókusz illatod van, a legszívesebben megnyalnálak, nyilván persze ez csak a részegség egyik hátulütője. Nem nyallak meg, nem akarlak elijeszteni, inkább csak innen nagyon közelről pillantok le rád.
- Silas vagyok egyébként. - Mutatkozom be a füledhez hajolva. - És muszáj elmondanom, hogy kókusz illatod van meg egy kicsit epe, és ettől úgy érzem magam, mintha egy hatalmas vattacukor lennél. Persze nem foglak megenni vagy hasonló, csak szerintem tényleg finom illatod van. - Félúton valahol rájövök arra, hogy kínosan viselkedem, úgyhogy a mondandóm végére kínos éllel kezdem a cipőnket bámulni és csak megköszörülöm a torkomat. - Szóval, akkor rendezünk jelenetet? - Szélesedik ki a mosolyom komisz vigyorrá.

- Ki kell mennem cigizni. - Ezzel rázom le azt az idősebb nőt, akinek hirtelenjében sokkal fiatalabbnak képzeli magát, mint amilyen korban jár, és habár egészen érdekfeszítőnek tartok minden  indiai utazásáról szóló memoárszerű monológot, valahogy mégis csak az anyámra emlékeztet lágyan megfestett tusvonalával, édes barna hajával és mély zöld szemeivel, ettől pedig gombóc ül a torkom peremére, összeszorítja a mellkasomat, légszomjat generál, éppen csak felszisszenő éllel, fuldokolva és a koktélos poharamba kapaszkodva van időm arrébb lépni, lépéseket ütemes sietéssé generálni, dühösen és rettegve kilökni a szórakozóhely ajtaját, tántorogni, a falnak támaszkodni, és kétrét görnyedve várni, hogy valami történjen. Csakhogy a gyomromban a saját emlékeimen kívül nincs mi felkavarodjon, így hát egy percnyi néma öklendezés után csak megtörten támasztom a hátamat a falnak, hogy aztán a hideg és nedves utcakőre csúszhassak le, kinyújtott lábbal, kényelmesen.
A fejemet az épület falán támasztom meg, a bőrkabátom zsebéhez nyúlva végigtapogatom a levegőtől hűvös anyagot, hogy aztán remegő kézzel húzhassak elő a dobozból egy mentolos szálát, s mintegy kedvelésként helyezhessem az ajkaim közé. Mélyet szívok belőle, de ahelyett, hogy letüdőzném, inkább csak bent tartom egy pillanatra, mielőtt kifújhatnám, lágyan hagyva, hogy a keserű nikotin íz némileg nyugtató hatással próbálja csillapítani a felkavarodó emlékeket.
Nem tudom, hogy mennyi időt töltök el odakint, emberlábakat számolok és hosszan bámulok el az utca túloldalára. Az italomban a jégkocka eggyé olvadt már réges-régen az alkohollal és az üdítővel , a kezem melege pedig langymeleggé hevítette. Három szál cigaretta jut halálsorra, mindegyik gyilkos fegyvere az  egyetlen egy szívás, amit meggyújtások után intézek ellenük, majd maguktól égnek porrá.
- Hé figyu.. - Nyomom föl magamat hirtelen a fal tövéből, a poharamat meg csak ott hagyom, mint ahogy az ember elhagyja a pénztárcáját a próbafülkében. - Megtennéd, hogy.. szóval megfoghatom a kezed? - Pillantok rád izgatott vidámsággal, és melléd lépve úgy mosolyodom el, mintha nem utasíthatnád vissza az ajánlatomat. De vajon ténylegesen képes lennél-e megtenni, ha én azt szeretném, hogy minden úgy legyen, ahogyan azt én elképzeltem? - Van bent egy idős nő, aki eléggé rám szált, és az előbb már táncolni is akart, csak szóval tudod, én nem annyira bukom a MILF-ekre, mármint, oké.. szóval rájuk mindenki bukik, de szóval ő nem az esetem. - A mondatomban benne van minden kérlek-kérlek, amit el tudsz képzelni, minden óvatos erőszakosság, hogy ne akarj nemet mondani és minden nyílt őszinteség, ami miatt ne akarj elmenekülni.