- Szerintem pedig már elegük van a különleges dolgokból. -Fintorodok el. Nekem legalábbis egy életre elegem lett abból, hogy a különlegesség jegyével bélyegeztek meg. Évek óta nem akarok mást csak átlagos lenni, átlagos élettel, átlagos hibákkal, és itt vagy te, akinek máris furcsa fintorba áll az orra, ha arról beszélünk, hogy átlagosnak kellene lennie. Nem értelek, és ezen a ponton nem is kívánlak megérteni, mert a szemedben ott van minden összecsomagolt táska, és ott van minden reményvesztett pillantás. Te valószínűleg ölni tudtál volna azért, ami nekem volt, csakhogy te a körülményeken kívül nem tudsz semmit igazán. Nem tudod, hogy milyen hosszú büntetőköröket futni éjszakákon át, hogy milyen amikor már a gyomrod képtelen az epét visszaöklendeni, hogy milyen bámulni, ahogyan a többieket büntetik meg, hogy milyen pincékben takarítani, kertet ásni, hogy milyen a Papától pofont kapni. Nem tudsz te semmit.
Felsóhajtok, türelmetlenül. - Jézusom, ez most olyan, mintha azt vallottad volna be, hogy még sosem néztél pornót. - Fintorodom el rajtad leginkább, túl nehezen kapható vagy, nem olyan akikhez hozzászoktam már. Nem bújsz a takaróm alá, nem veted le azt a pólót, nem akarsz magadon tartani, nem akarod, hogy a testünk összesimuljon, és így szépen lassan megölöd a bennem növekvő vágyat.
Csak egy lány leszel újból. Az átlagosnál is átlagosabb.
Elhúzódom, innen fentről nézek le rád, ahogyan ott fekszel az ágyamon, a pólóm nevetségesen nagynak tűnik rajtad, te meg nevetségesen kicsinek az ágyamban. - Miért mit vártál? Hogy megsajnállak és befogadlak? Hogy lehetsz a kiskutyám? Ugyan már, nincs időm arra, hogy körüludvaroljalak. -Horkanok föl a cigarettám keresése közben, futó pillantással díjazlak csak. A másik zsebből előhúzom a telefonomat is, és miután meggyújtom azt a szálat, csak felülök a belső ablakpárkányra, a lábam alá egy széket húzok, innen nézlek. Annyira nem illesz ide, persze a szagod mindenhova odatalál, de te idegen vagy a szobám szokta magányban. Csak megrántom a vállamat. - Vidd el őket. Nem igazán érdekel. - Aztán pedig rólad a telefonomra csúszik a tekintetem, az értesítéseket és az üzeneteket egyenként nyitom meg, hogy közénk feszülhessen a telefon folytonosan halk rezgése.
Hagyom, hogy a kezeim közül kihúzd a cigarettát, fel sem pillantok igazán, éppen csak annyira, hogy vissza is vehessem, aztán a számba illeszthessem, hogy immáron két kézzel pötyöghessek a mobilba. Csak félig veszek rólad tudomást, idegesítő vagy, ahogyan itt állsz előttem, borzolja az idegemet, az ahogyan viselkedsz. Kezet foghatnál Mimivel.
- Oké. - Állok meg egy pillanatra a mozdulatban. Felpillantok, a számból is kihúzom azt a szálat. - Akkor menj el Charlee. - Úgy bámullak érdektelenül, mintha az ágyon töltött percek egy másodpercre sem számítanának nekem. Hiszen mindaz csak egy futó kaland legeleje lehetett volna, nem igaz? - Nekem erre nincs szükségem. Nem valami húsz éves hülye gyerek vagyok, akit még izgat ez a játszadozás. - Slukkolok. - Úgyhogy menj el. Megkaptad a válaszaidat. Megbizonyosodhattál róla, hogy tényleg egy seggfej vagyok. - Közel vagy, olyan közel, hogy láthatom rajtad a szavaim által kirajzolódó érzelmeket, olyan közel, hogy te láthatod mennyire jól tudok úgy tenni, mintha egy cseppet sem érdekelnél.

- És ez persze bánt téged, mert te aztán olyan baromi különleges akarsz lenni. - Vegyünk példának engem, nézz rám, szerinted valaha is kiakadnék azon, hogyha egy nagy klisének állítanál be? Zavarna valaha a kelleténél is jobban a dolog? Szerinted érdekelne? Mi van akkor ha én ilyen vagyok? Egy hatalmas klisé az élettől? Persze, mindketten olyan jól tudjuk, hogy mindenki a klisékre bukik, a rossz fiúkra, a tetovált srácokra, akik mindig megbántanak.
Összeráncolom a szemöldököm, így igyekszem elfojtani a feltörni kívánó nevetést. - Puha padlizsán. - Robban aztán ki belőlem, a falak meg visszaverik. Hihetetlen könnyedséggel, mintha félórákkal ezelőtt nem széttépni akartalak volna, hanem ide csábítani, a saját fenségterületemre, ahol ezerszer kényelmesebbnek érzem magamat, még téged is kényelmesebbnek érezlek itt az ágyamban, a saját szagom ölelésében, mintha birtoklóan elég lenne neked csak ennyi.
- Én pedig máshogy emlékszem Charlee. Szerintem te dörgölőztél előtte hozzám. Éreztem az illatodból, hogy mit akarsz tőlem. - Kaján vigyorral emelem meg a jobb szemöldökömet. Nem fogom hagyni neked, hogy rám kend az egészet. Persze szó se róla, nem tudtam neked ellenállni, de benned már akkor is túltengett valami, amitől aztán te csak egyre többet és többet akartál. Nem is tudom miért vettetted úgy rám magadat. Persze tagadhatod, de végtére is csak összebújva táncoltunk valami borzalmasan intim latin zenére. Ha behunynám a szememet, még érezném a bőrömön a basszus ritmusát. - Rám másztál. - Teszem hozzá teljes meggyőződéssel, hogy az igazi hibás te vagy, nem én, hanem te.
Mélyen szívom be az illatodat, elraktározom, megtartom másodpercekre a tüdőmbe, hogy aztán kókusz és vattacukor illatot lélegezzek ki, beleszédüljek az édességébe. Innen a nyakad tövétől egészen intenzíven kúszik előre az illatod. Az orrom csiklandozza a nyakadat, a bőröd forrón éget, szinte könyörög nekem, érintésért kiállt. Csak hagynod kellene magadat. A kezem lecsúszhatna a combodra, becsúszhatna a póló alá, esküszöm, hogy tudnék gyengéd lenni. Úgy csinálhatnánk ahogyan te akarod, lehetne ez a válasz minden kérdésedre. Ha rajtam múlna, ez elég válasz lenne mindkettőnknek, de nyilván nem rajtam múlik, inkább rajtad, azon hogy csak úgy tolod el a kezemet, a fejemet, mintha bántana minden érintés. Óvatosan húzódom csak el, pár centit engedek csak, hogy egymás szemébe nézhessünk. Az arcomra olyan mosoly csúszik, amivel minden bizonnyal meg tudnálak győzni bármiről. - Hát, nem tehetek róla. Oda vagyok magamért. - Rántom meg a vállam hetykén, nem törődöm módon, mielőtt félrebiccentett fejjel húznám ki a kezemet ellökő karjaid alól, hogy csak úgy, mintha nem érteném, hogy éppen visszautasítasz és nem borzolná a bundám hátrafelé. Ujjaimmal a karodat cirógatom végig. - Miért Charlee mit csinálok? Zavar amit csinálok? - Húzom vissza a kezemet, hogy aztán hátrább is csúszhassak tőled, felülhessek és értetlenül bámuljak rád. - Nem értelek. Idejössz, levetkőzöl, befekszel az ágyamba, közel bújsz és aztán hozzám vágod, hogy nem játszom tisztességesen. - A szemöldökeim a magasba szaladnak, értetlenül sóhajtok csak egyet, mielőtt felállnék és a vizes ruhakupacból a nadrágomat ásnám elő, abból pedig cigarettát. Meg sem kínállak, csak a saját számba tolok egy hamis kis szálat, amit aztán meg is gyújtok, csak aztán fordulok vissza feléd. - Mit akarsz? De most komolyan. Elmondtam, amit tudni akartál. Miért vagy még itt? - Átható pillantással fallak föl.

Felnevetek, még hitetlenkedve oda is pillantok feléd, hogy aztán visszadőlve nevessek tovább. - Ne már. Te is ilyen csaj vagy? - Fintorgok. - Mind azt hazudjátok, hogy nem a méret a lényeg, de igazából ez tényleg hazugság. A csávókat tényleg nem érdekli, mert hát most egy mell akkor is az marad ha kicsi, ha nagy.. de ti.. - Nevetve harapok a az alsó ajkamba, közben pedig a fejemet csóválom türelmetlen nevetősséggel. - Mondd meg Charlee, hogy mi számít, ha nem a méret. - A hangomba ezernyi kíváncsiskodó él költözik, el akarja hitetni veled, hogy még mindig körméretekről és kosarakról társalgunk, miközben már ezerszer privátabb vizekre eveztünk.
Azt akarom mondani neked, hogy soha nem fogok megtudni többet rólad, tökéletesen megelégszem annyival, amennyit így is elárultál magadról. Egy-két információt majd azért még begyűjtök, de ugyan bébi, ahhoz még megszólalnod sem kell. Nem akarok többet a nem létező családodról hallani, sem a pocsék munkádról. Nem akarom, hogy közelebb kerülj hozzám, hogy beidd magadat egyenesen a vénáimba, hogy aztán kitörölhetetlen legyél. Még lehetsz csak egy illat a párnámba. Odaférsz a többi mellé.
Félrefordítom a fejemet, ahogyan beszélni kezdesz, tekintetem az ajkaidra vándorol, kihívóként mozdulnak egymáson, én pedig nem tudok mit tenni, játszanom kell veled. Elmosolyodom a kritizálásodon, ajkaimat éhesen nyalom meg mielőtt visszabámulnék a plafonra. Folyton eszt teszed velem. Az egyik pillanatban izgatóan bújsz közelebb, a másikban már el is vetsz minden örömöt. - Túl részeg voltál. - Sóhajtok. - Nem is akartam táncolni, te meg úgy húztál magad után, mintha azt vártad volna, hogy a kezedet kérem meg. - Fintorgok a fellobbanó emlékek tüzének melegében. Megfestik az arcomat, visszarángatnak abba a szórakozóhelyre, és minden más amit mostantól mondasz, csak fakón jut el a fülembe. Az illatodat pont olyannak érzem, mint akkor, látom magam előtt a tekinteted.
Megrázom a fejemet úgy eszmélek föl, lustán fordulok feléd a fejemmel, türelmetlenül pislogok kettőt-hármat, ahogyan itt fekszel mellettem. - Én már akkor sem voltam tinédzser, nem hittem hogy buta rajongás miatt akarsz velem találkozni Charlee. - Visszafordulnék a plafon felé, vissza az emlékeim felé, csakhogy öntudatlan képzellek el téged farkasként, belőlem szakadó mintavonallal a hátadon. A bundád az enyém árnyalatát ölti a képzeletemben, és ott a farkas éned úgy dörgölőzik hozzám, ahogyan te sosem tennéd meg.
Rád kapom a tekintetemet, ahogyan megböksz. - Nem ígértem neked teát egy szóval sem. - Emelkedem meg, hogy az oldalamra fordulva egészen közel csúszhassak hozzád. A tenyerem, persze csak ha hagyod, egészen a derekadig vándorol, a fejemet, meg valahova a nyakad ívének közelébe nyomom. - Még mindig ugyan olyan őrjítő az illatod. - Búgó hangon súgom neked, anélkül, hogy a kezem egy másodpercre is el vagy megmozdulna rajtad. Odahajolva az orrom éppen csak érinti a nyakad ívét, ahogyan mélyen belélegezlek. - Csak egy kicsit érzem rajta saját magamat. Leheletnyit. -

Megrántom a vállamat, kelletlenül, mert veled róluk nem akarok beszélni, nem akarom, hogy bárkinek is több legyél egy újabb lánynál, akinek az illata beissza magát a szobámba túl édes illatot alkotva az összes többivel együtt. Nekik erről nem kellene többet tudniuk, mint amennyit már így is kierőszakoltak belőlem, nekik nem kell tudniuk, hogy te vagy mindennek az oka. Megóvhatlak tőlük, vagy csak megóvhatom magamat tőled, attól hogy beedd ide magadat, mint a penész a falra, hogy egyszerre már ne csak egy idekeveredő illat legyél, aminek a mélye az enyém esszenciája.
- És az meg kit érdekel? - Sóhajtok föl türelmetlen panaszkodásod élén, majd felszárad, vagy feltörlik, vagy anyáznak majd miatta. Már nem a birtokon vagyunk, ahol egy sáros lábnyomocska miatt hosszú köröket futottunk, ahol a Papa mindent megtett, hogy a maximumot hozza ki belőlünk, hogy többé ne csak fiúk legyünk és lányok, hanem alfák, megtűrhetetlen fölénnyel mások versenyében, mindig első helyen végző kiképzett kis katonák.
Ez már egy más világ, és te Charlee, ennek a másvilágnak a megalkotója vagy, egy lökés, ami akarva-akaratlanul mindannyiunkat eltaszított. Egymástól, a világunktól, a Papától.
A szobám rejtekében persze nem kell ettől tartanunk, ott az a világ amit te teremtettél, az csakis az enyém és a tied, bepillantást nyerhetsz a férfi élet keserű magányára, arcomra ettől pedig pimasz mosoly kúszik csak. Feléd pillantok, lesajnáló tekintettel.
- Az ágy alatt biztosan vannak, de azt hiszem azok rád rémesen nagyok lennének. - Csak a tekintetemben villan a kötekedés mellé finom játékosság, az arcizmaim nem mozdulnak konok módon bevett helyükről. Pásztázlak és folyton bántalak, elüldöznélek, csakhogy te egy pillanatra sem akarsz elfutni. Úgy állsz itt, mintha soha nem akarnál már igazán máshol lenni, beleillesz a miliőbe, köréd rendeződhetne minden.
Összeráncolom a szemöldökömet, nem igazán értelek, nem igazán értem, hogy hova akarod kifuttatni ezt a beszélgetést, hogy miért veszed el a hajónk kormányát, ha még csak nem is értesz hozzá.
Hátradőlök tekintetemet a plafonra meresztem. - Szar ügy. - Nem az vagyok Charlee, akinek hinni szeretnél, sosem leszek az a fiú, akit te magadnak álmodtál, aki összeszedett válaszokkal felel minden bugyuta kérdésedre, amit jól tudod a választ. - De lépj már túl rajta. Felnőttél. - Nem akarok a sanyarú gyereksorsodról hallani, nem akarom és nem is fogom végighallgatni, ahogyan én sem fogok veled romantikus történeteket megosztani.
még csak rád sem pillantok, pedig hallom, ahogyan vetkőzöl, a harisnyád szakadó zajától felborzolódnak az idegeim, vigyázzban állva várnak valami jelre. - Klisé? Miben klisé? - Kérdezek vissza elhessegetve minden kényelmetlen gondolatomat rólad, egy másodpercre sem odébb húzódva ahogyan az ágy besüpped, még csak oda sem pillantva. Belefeszülök a mozdulatlanságba, az illatod ugyanis túl közelről ostromol, túl sok idegszálat tépáz meg, túl sok ösztönös reakciót akar kiváltani belőlem.
Csakhogy lehűtesz, még azelőtt, hogy igazán beindítottál volna. Keserű íz dől a számba. Megrántom a vállamat. Ujjaimat a hasamon fűzöm össze. - Csakúgy. - Felelem. - Részeg voltam, életemben először annyit ittam amennyit akartam, te meg hozzám dörgölőztél és az illatod, őrjítő volt. Megvesztem tőled. - Túl nyers vagyok és túl érzelemmentes, túl hideg, de legalább őszinte. - Ezért. Nincsen semmi más oka. Ne képzelj mögé többet. -

Nem válaszolok egyetlen egy szabadon hagyott kérdésre sem adom meg a választ, pedig ezernyi mindent mondhatnék, ezernyi minden adhatna kielégítő enyhülést neked, csakhogy abból az ezer dologból egy sem tudna igazán elcsitítani benned mindent, úgyhogy csak némán fordítok neked hátat, ahogyan elindulunk. Lépteid helyett mancs nyomokat hallok az aszfaltra vesződni, a füleim hozzá igazodnak, beleszeretnek. A lépteim a tieid akaratlan ritmusát veszik föl, a hátamban érzem a tekinteted, szuszogásod.
Üvölteni akarok veled, hogy mennyire felelőtlen vagy, hogy mennyire meggondolatlan, akárcsak a farkas kölykök, aki botladozó léptekkel vonul játékba, hogy kivillanó tűhegyes fogacskáival édes harapásokat ejtsen játékos áldozatán. Hát soha senki nem tanította meg neked, hogy ne menj sehova idegenekkel? Főleg ne idegen férfiakkal, akik erődön fölülkerekedhetnek és anélkül kényszeríthetnek maguk alá, hogy különösebben küzdenének veled? A fejedhez akarom vágni, hogy meggondolatlan vagy, de túl készségesen mozdulsz minden mozdulatomra, ahhoz hogy máris neked essek.
Nem sokáig vonulunk az esőben, míg a ház kulcsával benyitok a lépcsőházba. Mélyet szívok a levegőből, kiszagolva hány fürkésző tekintet szegeződik majd ránk, ahogyan összekeveredett illattal törünk be a farkaslyuk megszokott ölelő melegébe.
Elhagyták az illatukat, mindent átitat a közös emlékek játékának, a védelmező ösztönnek édessége, és hiába tekintenélek betolakodónak, a te illatod az enyémhez simul, mintha csak ott lenne a helye.
Belököm a lakásba vezető ajtót, a kulcsot meg eldobom a kanapéra, szaltózik párat, mielőtt bebukfencezne valamelyik párna mögé, hogy aztán egy adott ponton bebújjon valaki illata mögé, nekem pedig az idegeimet tépje majd a hiánya.
Szívdobbanások keverednek össze, én pedig csak felsóhajtok. Szobák ajtaja nyitódik és én máris visszafordulok feléd, újból a csuklód után nyúlok, jól lehet szorításom már fele annyira sem erőszakos. - Gyere, és ne nézz senkire. A lelkedbe látnak és kiszívják onnan a gondolataidat. - Balsejtelmű jóslatomba enyhe játékosság vegyül, ahogyan a testvéreimre utalok, a szívdobbanások gazdáira, és bárcsak eléggé félnél tőlünk ahhoz, hogy menekülj, hogy az illatod még véletlenül se jusson a szobámba.
Végighúzlak a folyosón, lágy vízcsíkot hagyunk magunk után, összemosódó pocsolyákat. Bertiet belököm a szobája ajtaján, mielőtt berántanálak az enyém mögé, az ajtót pedig úgy csapnám be mögötted, mintha a Titkok Kamráját akarnám egyszer s mindenkorra lezárni.
Idebent minden rendezetlenül hever: bevetetlen ágy, elhasznált pólók, kiivott vizes flakonok, elhagyott illatok ismeretlenektől. Rád sem pillantok, csak ott hagylak a szobám ajtajában, mint valami cserepes virágot. Lerúgom a cipőmet mielőtt a nadrágom övét csatolnám ki, a nehéz nedves anyag a padlón végzi, a bőrkabátom utána, a pólóm szintén követi, nedves zokni gyarapítja a ruhák alatt lassan kibontakozó tócsa vízmennyiségét, s zavartalanul, mintha te itt sem lennél vetek le végül mindent, hogy aztán az ágy szélére ülve, neked háttal lassú öltözésbe kezdjek. Az alsót a póló követi, aztán csak egy rövid melegítő nadrág. A rólad lehulló esőcseppek fájdalmas visszhangot vernek a szoba csendjébe.
Tiszta ruhákat szedek össze neked: boxeralsó, valószínűleg rád túl nagy zokni, póló ami majd a térded tetejét veri.
- Mi van, meddig fogsz ott álldogálni? - Forgatom meg a szememet köpcös hangnemmel, mielőtt nagy sóhajjal lépnék oda hozzád, túl közel, szinte az ajtóhoz préselve. Hiba volt belépned a farkas birodalmába. - Nem öltözöl? - Innen, ilyen közelről beleremeg a hasfalam az illatodba, arra késztetne, hogy neked feszüljek, hogy magamhoz húzzalak, hogy a pólód alá dugjam a kezemet. Mégis hátrább lépek, egészen az ágyig, ahol aztán a tenyereimre hátra támaszkodva ülök, tekintetemet le sem véve rólad. - Unalmas vagy Charlee. - Sóhajtok türelmetlenül, mekkora hazugság, aztán persze hátradőlök, meghagyva neked egy leheletnyi magánszférát, hogy öltözz ha akarj. -Ki iszik délután teát? -

Az esőcseppek hideg zuhanyként szánkáznak végig az arcomon, legalábbis valami hasonló funkcióval szeretnék lehűteni borzolt idegeimet, csakhogy azok lehűthetetlenül forrnak miattad, felrobbanásra készen. Még csak azt a lehetőséget sem adod meg, hogy katapultáljak, láncra vertél négy éve, hosszú pórázon tartottál, most mégis fojtó nyakörvet akasztasz a nyakamba és én csak fulladozva tudok ellenkezni veled. Esélyem sincsen másik irányba szaladni, ha te nem tartasz velem. Ettől pedig ideges leszek, roppant mód ideges és türelmetlen, és ezen tényleg nem segíthet semmi sem.
Felhorkanok, a Papa tökéletes kis farkast nevelt belőlem, te meg nem vagy olyan távol, hogy ne halljam a szavaidat. Kiráz tőlük a hideg, mindig is gyűlöltem azt a szerencsétlent, meg aztán sosem voltam az a fajta, aki mesékbe menekül, vagy ha valaha meg is próbáltam, hát a valóság egészen biztosan keményen arcul csapott. Leginkább veled. Mindig csak veled. Először évekkel ezelőtt, aztán meg most, ahogyan az életem ráfordulna egy egyenes pályára kanyarok és buktatók nélkül, megjelensz, én pedig csak tömegvonzásba kerülök veled, és máris itt vagyok, itt előtted. Olyan közel, hogy hallom a szíved vad vágtáját azokon a sztyeppéken, hogy érzem az illatod, szinte érzem az ízed.
A tekintetem keményen csúszik a tiedbe, ilyen közelről meg tudnám számolni az összes élesen festett cirádát benne. - Miért vártál rám? - Kérdezek vissza, visszatükrözve az ürességet a hangodból, tekintetem mégis lecsúszik a szemedről egészen a kezedhez, a fülemet bántja minden általad létrehozott zaj, nagyokat is kell lélegeznem, hogy ne akarjak rád parancsolni, hagy már abba, csak kiborítasz, hát észre sem veszed?
- Baszd meg. - Túrok idegesen a hajamba, még csak a nevedet sem tudom, te meg úgy mondogatod az enyémet, mintha legalább valami ima lenne, folyton panaszos éllel hagyja el a szádat, és nekem ebből már elegem van, hogy mindenki csak így tud rólam beszélni, mint egy szerencsétlen, okát vesztett megbeszélésről. - Mi mást tehettem volna? Felfogod egyáltalán, hogyha akkor nem tépnek le rólad, akkor nem is élnél? - Úgy mordulok rád, mintha legalább azt várnám, hogy ettől majd füled-farkad behúzva hunyászkodsz meg előttem. - Nem tudom mit vártál tőlem, vagy hogy mire számítottál. A kibaszott életemet vetted el, és még csak nem is a te hibád volt.- Ha nem érnél hozzám, ettől pedig nem érezném úgy, hogy mozdulatlanul kell kivárnom, akkor most megráználak, a válladnál fogva. addig amíg észhez nem térsz. Csakhogy úgy érsz hozzám, mint ahogy soha senki, nekem pedig egyszerre mindenem tűzzel-vassal küzdene a lassan kibontakozó melegség ellen, közben pedig foggal-körömmel kapaszkodik meg belé.
A tekintetem lehunyom, ekkora már az illatod egészen az agyamig itta be magát, érzem a vattacukor ízedet a számon meg az édes kókuszét és, csak úgy belesajdul a szívem abba, ahogyan elköszönsz.
El akarlak engedni, esküszöm, hogy szeretném ha elmennél, de a kezem máris a csuklódra fog, biztos bilincsként tart meg a közelemben.
- Itt lakom pár utcányira. - Elég volt egy túl kedves érintés és a bennem lakó farkas máris hátrébb lépet kettőt.Érzi rajtad a saját szagunkat, és még ha beléd marna más esetben, itt az esőben, ahol az ázott bunda illata keserűen kaparja a torkomat, képtelen lenne bármit is tenni. Én meg nem tudok mást tenni, csak megadom magam neki, neked, hagyom lecsillapodni a dühöm, háttérbe szorítom, hagyom, hogy ismeretlen érzések írjanak át könyvoldalakat bennem. - Gyere. Adok száraz ruhát és válaszolok a kérdéseidre. - Realizálom, hogy az ujjaim még mindig a csuklód szorítják, úgyhogy csak lazítok a kínzó bilincs fogságán, hüvelykujjam végigsimít a csuklócsontodon lágy ismerkedéssel, mielőtt elengednélek, a kezeimet meg zsebre vágnám, a fejemmel pedig arra böknék, hogy merre is kell elindulnunk, hogy aztán veled vagy nélküled némán tegyem meg azt a három rövid utcát.

- Jézusom. - nyögök föl teljes kétségbeeséssel, még olyan rémült kutyaszemeket is erőltetek magamra, amivel ezernyi női szívet olvasztottunk folyékony lávává Romulussszal. - Egy drámakirálynő. - Fintorodom végül el majdnem nevetésbe forduló vonásokkal. Ha nem lennél ennyire idegesítően erőszakos, ha nem lennél az életem élő pokla, valószínűleg kedvelnélek, nem csak egyszerűen kedvelnélek, egyenesen rajonganék érted, lekenyerezett kölyökkutyaként lengenének körül, kikapnám a kezedből a sok klasszikust, ha úgy érezném álomvilágba menekülsz, rövidebb szoknyáért könyörögnék és hosszú csókokat lopnék, a szobámba csempésznélek, a pólómban altatnálak, aztán kinevetnélek reggel, amikor a párna gyűrött csókjaival ébrednél, bulikba rángatnálak, és addig táncolnánk, amíg már menni sem tudnál, aztán haza cipelnélek, ahol az éjjeliszekrényem mély rejtekéből apró, tudatmódosító tablettával kínálnálak, és neked esélyed sem lenne ellenkezni, lekenyereznélek kívánós szemeimmel és vad érintésekkel, hosszú nevetésekkel meg engesztelő ölelésekkel.  Csakhogy te bosszantó vagy, és egyszer elvettél tőlem mindent, amim valaha volt, most pedig úgy könyörögsz a maradékomért, mintha hiéna lennél az oroszlánok között. Döghúsra vágysz, azon élnél, azt marcangolnád.
Itt hagylak, engem ugyan te nem tépsz darabokra, egyszer már megetted, milliónyi darabra szakítottál, amit aztán nagy nehezen pillanatragasztóval összefoltoztam, erre itt állsz előttem, nehéz kalapácsot fogsz, és lendítésre készen készülsz porcelánt törni. Újból, mintha a mogyoróbarna szemeid arany cirádáit ezzel igazi karáttá tehetnéd.
Rajtad gondolkozom az esőben menetelve, a pocsolyákba meredve, a fejembe költöztél, berendezkedésre készen akarsz letelepedni, s mire feleszmélek, már ott ülök veled szemben, idegesen remegő lábbal, farkasszemet nézve veled. A pillantásom a bögrére siklik, aztán vissza rád, komoly összeszűkült szemekkel, bennem az ugrásra kész farkassal, némán, szavak nélkül figyellek, mély, erőszakosan nyugodt légzéssel, kontrollált mozdulatokkal, visszafogottan mozduló ajkakkal, és csak hagyom, hogy itt hagyj, hogy kivágtass és az ajtó utánad is olyan siránkozva zörögjön.
- Fizetni meg ki fog? - A pult mögött álló kiállt utánad, erőszakos, csalódott hangjában ezernyi ki nem mondott szitok visszhangzik, a fejemhez csapódnak, a bőröm alá szivárognak, állati, ösztönösen védelmező morgást váltva ki belőlem. Nem tudom, hogy ki lepődik meg jobban, ő hátrálva emeli a kezét felém, rettegve a kivillanó farkasfogaktól, én pedig merev értetlenséggel a szakadt farmerem farzsebéből kutakodom apróért, amit aztán hozzávágok, azok meg, mint ezernyi gondolat, ezer felé repülnek. - Szállj le róla. - Fenyegetően lépek felé, mielőtt utánad erednék.
- Elizabeth Bennet! - Kiáltok utánad az üzlet elől, hiszen a nevedet sem tudom, csak egy kókusz illatú idegen vagy édesen igéző tekintettel. Lépek egyet feléd, nem túlságosan közel, csak egy kicsit közelebb, pocsolyában állok meg, a vászon cipőmbe máris szökőárként folyik a koszos moslékvilág ürüléke, a tekintetem mégis rád szegeződik. - Azt ígérted odabent, hogy lehánysz vagy széttépsz, most mégis menekülsz. Se hányás, se cafatok. - Óvatos, vadászösztönnel felszerelt léptekkel közelítelek meg. - Azt mondtad engem vártál, most mégis úgy futsz, mintha üldöznének. Pedig itt vagyok, nem ott a túloldalon. - A hajam egészen a homlokomhoz tapad, ahogyan a tied is csurom vizes, csak úgy folyik a tincsekből a víz, mintha mindenki téged siratna. - Üss meg! - Biztatlak egészen közel érve, a kezeimet a hátam mögött fonom csak össze. - Elvégre megérdemelném, nem igaz? Az amúgy is szerencsétlen életed egy kicsit még szerencsétlenebbé tettem. - Rántom provokáló vonásokkal meg a vállam. Ellenben te, minden tökéletes dolgot darabokra cincáltál körülöttem. - Üss meg, aztán felejts el. -

Összepréselődő ajkakkal emelem égnek a tekintetemet, türelmetlen bámulok föl a kávépárás plafonra, hátha leimádkozhatok onnan egy nyugodt kávét vagy egy nyugodt másodpercet anélkül, hogy bármit mondanál és az a bármi, amit mondasz ne hatolna egészen csontvelőig éles késként. Rád bámulok értetlen elégedetlenséggel. - Tényleg? Nem is tudtam.. - Gúnyolódom veled, mintha csak újra kiskölyök volnék a Papa hatalmas kúriájában és onnan kiszabadulva a pórnép közé ereszkedve kellene elviselnem az emberi butaság legalját. Pontosan ilyen ez, és én pontosan olyan türelmetlenül bámullak emiatt, mint ahogyan a Kalóz tette mindig amikor túl hangosan nyafogtunk a büntetés mázsás súlya alatt. Persze te nem tudhatod, hogy valószínűleg sokkal több érzelmet fel tudnék sorolni, mint amennyit te meg tudnál nevezni, a latin megfelelőjüket szépen melléjük helyezném, mint ahogyan a virágágyásokba ültetik tavasz közepén a tulipánhagymákat, gondolkodás nélkül az arcodba vághatnám tökéletes kiejtéssel,önelégült arccal.
A kezedre akarok fogni, erőszakos, vad mozdulatokkal, bilincsként csuklóid köré tekeredni, mintha rabbá akarnálak tenni az általam alakított börtönben. El akarom tépni magam tőled, hagyni, hogy a puha anyag megreccsenjen a szorításod alatt, és szerelmes sóhajjal adja meg magát. Akár fel is pofozhatnál, az sem hatna igazán rám, rángatásod is csak finom széllegyezgetés, csak az illatod, ami olyan fojtó, csak attól szédülök meg, attól válhatnának szemeim vérben forgó gyilkos pillantássá. Mégsem mozdulok, merev, mozdíthatatlan végtagokkal, bábúként hagyom, hogy zsinóron mozgass kényed-kedved szerint.
- Miért szívesebben lettél volna AIDS-es? - Gúnyolódom veled, mintha semmi nem lenne ebben a találkozásban, mintha nem hallanám, ahogyan a szíved vadul kalapál, mintha nem hatna rám az illatod kábulást okozó drogként, mintha nem ültem volna föl egy végtelen hullámvasútra, s utasként nem te bújnál a karom alá sikítva.
Nyomot hagysz, mély soha el nem tűnő nyomot a pólóm gyűrődéseiben, megülsz, s majd mikor senki sem számít rá, átok ként bújsz elő.
Bele is halhattál volna. Ezt akarom következőleg a fejedhez vágni, csak hogy a gondolat alattomosabb, mint bármelyik gyilkos kór, beeszi magát a tudatalattimba, ezer éve beetette már, s álmatlan éjszakákon, kielégült hajnalokon folyton úgy jut eszembe, mint latin igék helyes ragozása.
Megölhettelek volna, de vajon akkor is így kisértenél-e? Élő szellemként, akaratos ujjakkal, még akaratosabb szavakkal, türelmetlen, igéző szempárral.
A falnak présellek, könnyű szerrel nyomhatnálak egészen neki, kezeimmel a fejed mellett támaszkodhatnék, úgy adva a helyzetnek teljesen más körülményeket. Rád hajolhatnék, könnyűszerrel csókolhatnám végig megsebzett nyakad vonalát, és tudom, hogy a bőröd csak úgy dalolna érintéseim alatt, mintha a legszebb hangszer lennél, olyan, amin képtelenség nem gyönyörű dallamokat játszani. Az orrommal a vénád vonalát követhetném egészen a kulcscsontod lágyan kirajzolódó hullámtörőjéig és édes lennél, rettentően édes, beleszédítően édes, elfeledhetetlenül édes. Csakhogy te látszólag nem akarsz édes lenni, helyette keserű gyümölcsként tetszelegsz: beléd harapnék, hogy aztán az egész testemben ránduljak össze.
Lenézek rád, könnyű szerrel győzhetnélek le, megtörhetnélek, összetörhetnélek, harcod csupán begyógyuló sebeket ejtene, fogaid nem tudnának csontig hatolni, szavaid viszont az erő mázat is sértik, kegyetlenül. - Ha te tényleg én lennél, akkor nem akarnál a közelemben lenni, mert akkor ismernél, ismernéd minden titkom, minden rezdülésem. Akkor nem szólítottál volna a nevemen, csak hagytál volna meginni nyugodtan egy kávét. - De te mégis én vagyok, érzem a mozdulataid lágyan felsejlő illatában, hallom a hangod legmélyén, hagytam magamból benned valamit, egy láthatatlan, soha el nem vágható köteléket, egy apró mozzanatot, mintha csak iránytű lennél, folyton felém mutatsz észak helyett.
Elhúzódom tőled, messze menekülök, lépéseket teszek hátra, de így is itt érzem a bőröd melegét magamon, hiába ülsz le, hiába koppan a lábad a széken, mintha soha el sem mozdultál volna.
- Na jó. - Nevetek föl elkínzott elégedetlenséggel, kezeimmel türelmetlen túrok a hajamba, s mintha csak rémálomból akarnék ébredni, beletépek, de nem ébredek föl, ebből az álomból sosem menekülhetek igazán.
Anélkül lépek le, hogy köszönnék, a teázó üvegajtajának remegését még akkor is hallom, amikor hosszú lépésekkel odább az ég felé bámulok. De az esőcseppek hiába igyekeznek minden bűnöm kedveskedve elmosni, az illatod nem tudják eltüntetni, a kezeid nyomát nem tudják levakarni. Mire észbe kapok, újra ott állok a te illatú teázóban fölötted, az esőcseppek rád is rád hullanak rólam, mintha előlem nálad keresnének menedéket.
- Szeretnéd, hogy hangosan is kimondjam, amit mindketten tudunk? Azt szeretnéd hallani, hogy véletlen volt, hogy szándékosan szemeltelek ki, hogy forró hangulatban voltam és te éppen kapóra jöttél? Azt akarod hallani, hogy ha nem történik meg, akkor percek múlva a férfimosdó retkes csempéjének nyomtalak volna? Azt akarod, hogy bevalljam soha, egyetlen egy embert sem martam még meg, ellenben téged megveszekedett, erőszakosan téptelek volna szét, ha le nem rángatnak rólad? Azt akarod, hogy megmondjam miért tettem, ugye? Hogy van-e bármilyen indokom rá, kifigyeltelek-e, vagy csak csillapíthatatlan tombolásom martalékaként szerencsétlen voltál a szerencsések tengerében? -Úgy vetem le magam az általad kínált szék kényelmetlen ölébe, mintha kényszerítenél, mellkasom előtt fonom össze a karjaim tőled védekezve. Lábaim ideges táncot járnak a padlón, belerázkódik az asztal, s a könyvedben gyomrukat foghatják már a szereplők, borzalmas földrengés ez.
- Szabadság szagod volt, - Vallom be végül kelletlen keserűséggel, tekintem látszólag az ablakon túli világot kémleli, de a négy évvel ezelőtti bár füstöt termét látja. olyan, amit csak beszűrődő fénynyalábok mellett érezni. Én pedig raboskodtam, addig a pillanatig nem is tudtam, hogy rácsok mögül nézek. Szabadság szagod volt, én pedig csak tudni akartam, hogy tényleg felszabadíthatsz-e . -

Utálatos kis görcs vagy, úgy játszol az idegemen, mintha még sosem fogtál volna hegedűt, túl erősen és túl esetlenül, mintha nem tudnád, hogy a hegedűn csak a kiváltságosak játszhatnak, mintha egy alapművet sem ismernél, nekem pedig, aki egy vonásból felismer híres remekműveket, pedig sérti a fülem a keserű zaj.
Az arcom megrándul hirtelen közelségedbe, hátrálni akarok, mégsem bírok elhúzódni, béklyóba versz, mozdulatlanságra ítélsz, dühös indulatokat gerjesztesz lelkem amúgy sem nyugodt tengerén, háborgok, bőszöngök, némán, türelmetlenül, megveszekedetten.
- Baszd meg. - Nevetek föl görcsösen, piszok kis dög vagy, oda szúrsz ahol a legjobban fáj, mintha élveznéd, hogy az elevenbe hatolnak rövid kis ujjaid. Vigyorom újfent vicsorrá torzul, ahogyan közelebb lépek, a tested tüzel, a combunk szinte összeér, és én már érzem, ahogyan egymásnak simulunk, ahogyan ezernyi apró szikra lenne képes végiggördülni a testünkön. - Nem mintha nem élvezted volna. - Fintorgok vad vádakkal rád. Pontosan tudnám felidézni, hogy miként léptél mellém, hogy milyen kihívó éllel húztad magad elé a bólés poharamat, hogy mennyire kívánatosan csillantak a bőrödön a diszkógömb odavetített fényei, mintha gyémántporral hintettek volna meg. Lehetetlen volt nem észrevenni téged, lehetetlen lett volna ellenállni, lehetetlen lett volna elhúzódni, amikor úgy simultál hozzám, mintha nem létezne rajtam kívül más.
Morranok, minden rezdülésedre villanó szemekkel válaszolok, mintha folyton ugrásra kész lennék, egy tökéletes vadász ösztöneivel figyellek, gyanítom jó préda válhatna belőled.
Felhergelsz, ütemes, taktika nélküli tervvel, meggondolatlanul, mintha nem érdekelne, hogy milyen következményei lesznek a tetteidnek, mintha te én lennék négy évvel ezelőtt, mintha sosem változtál volna meg, örökké az maradtál, aki én voltam akkor. Mégis csak van benned valami belőlem.
Lépek feléd egyet, ahogyan hátrálsz, meg még egyet és még egyet, amíg egymásnak nem ütközünk, ha hátrálsz követlek, egészen hozzád dörgölőzöm, és ebbe minden idegszálam belesajdul, minden porcikám azt kívánja, hogy újra beléd marhasson, csak kicsit másképp, csak kicsit máshogy, kicsit máshol.
- Nem vagy a felelősségem bébi. - Morranok rád mélyről jövő torokhanggal, ujjaimat nem tudom megállítani, jobb kezem mutatóujja egészen a hajadhoz ér, óvatoskodva, mintha esély lenne rá, hogy megégetsz, és forró, fájdalmas sebeket hagysz rajtam.
Megnyalom az ajkam, éhes farkasként mélyeszteném beléd a fogaim, megvillannak, ahogyan mosolyt erőltetek magamra. - Sosem voltál, és sosem leszel az. - Egy tincsedet két ujjam közé emelem, megállíthatatlan erőszakossággal húzom az orrom elé, és lehunyt szemmel szagolom meg, mielőtt észbe kapnék. Megőrjítesz, sosem szabadulok majd tőled.
Ellököm magam tőled, és mintha csak egy fonalat vágtak volna el, köldökzsinórt, ami minket köt össze, föleszmélek, kótyagos, megbénult elmém varázsod alól szabadul föl. Felsóhajtok.
- Bocs. - Pökhendi, megbánás nélküli odavetett valami, minden lehet, aminek képzelni szeretnéd, csak igazi bocsánatkérés nem lesz soha. - Most már elhúzhatsz. - Ellegyeznélek a bal kezemmel, mint a kósza gondolatot szokás félálomban egy álmos ébredés után.

Kiráz a hideg, olyan velőig hatoló kellemetlenséggel, amitől nincs menekvés, ami elől nem lehet elbújni semelyik sarokba, amitől nem tud megvédeni semmilyen szörnyet ölő csodafegyver: sem egy anya forró ölelése, sem egy nő hívogató karjai, sem takaró, sem forró fürdő. Fázni kezdek a forróságban, lihegni, mintha maratoni távot futottam volna le percek alatt, a vízcseppek okozta lassan szikkadó nedvesség akár gyöngyöző izzadtság is lehetne, te pedig eltűnhetnél, köddé válhatnál. El kellene tűnnöd, ha lenne benned bármi félelem, megtennéd, farkát behúzó kutyaként, fejedet leszegve, a földig lapulva húznál el mellettem. Ha lenne benned bármi belőlem, ha nem csak a szagom fakó oldalbordájaként léteznél, rettegnél, tudnád mi következik a halk morgás után.
Földbe gyökerezem, úgy méregetlek.
Nem pislogok, mintha bármikor rád kellene vetnem magamat.
Csönd van, csak te morogsz rám, fülsiketítő ellenkezéssel.
Visszamorgok, fölényes, alfa hím mélységgel, behódolásra kényszerítenélek, ha kutyák lennénk, a mancsommal kényszerítenélek a földig, fogaimat a nyakad puha bundájába mélyeszteném figyelmeztető éllel, s addig tartanálak úgy, míg panaszos nyüszítéssel nem fogadnál el. Csakhogy nem ismersz, nem érzékeled a bennem zajló változásokat, nem figyeled, ahogyan a testemen lágy gyűlölet veti meg lábát.
Itt is vagy, pont előttem, az államat könnyen támaszthatnám meg a fejed búbján, ha arról lenne szó, s valahol, egy másik dimenzióban mindez bizonyára így történik: a karjaim szorosan vonnak magukhoz, mintha többé nem akarnálak elengedni, mintha a világ törvényeivel ellentétes lenne, hogy te és én ne osztozkodva simuljunk össze.
De mi ebben a világban élünk, ebben az elcseszett, kamillatea illatú világban, és én ebben a világban nem akarlak megölelni, nem akarlak a közeledbe tudni, nem akarom érezni a kókusz illatod a finom eper édes zamatával, nem akarom, hogy ez a különös érzés fészkelje be magát a gyűlölet mellé, mintha kakukk hozta volna, hogy én neveljem madárrá.
Minden érintésed ostorcsapásként hat rám, fájdalmasan bőszít fel. Mindegyik bökés, csapás forró olaj csak a tűzre, de hát így is lángol, elemészt mindent miért nem veszed észre?
- Elég legyen. - Dörrenek rád folyton szélesedő morgás közepette. Hosszú ujjaim egészen körülfonják vékony csuklódat, finomkodás helyett erőszakos, gyengédséget nem ismerően intenzitással fonódnak köré. - Túl feszíted a húrt. - Sziszegem néma acsarkodva. A Papa ezért felpofozna, addig ütne, amíg nem esnék össze félholtan. Nővel nem bánunk így. A fejemben visszhangzik a hangja, erőszakosan dörren, meghunyászkodásra kényszerítene még ennyi év után is. Csakhogy a Papa nem védhet meg tőlem, senki nem védhet meg tőlem, egyetlen árva lélek sem.
Mély levegőt veszek, mintha csak így nyugtatnám a bennem élő szörnyeteget, mintha minden egyes lélegzetvétellel képes lennék láncra verni, barlangok mélyére vetni, mintha nem ettől veszne meg igazán.
A tekintetem a nyakad ívére ereszkedik, öntelt izgalommal keresi a saját nyomom. - Fuss, amíg még tudsz. - Eresztelek, löklek magamtól. Menekülj, mert úgy is levadászlak.

Futólépésben közeledve lököm be a koszos üvegajtót, aztán pedig megrázom magamat, mint ahogyan a kutyák rázzák meg nedves bundájukat, a vízcseppek ezer felé szaladnak az ajtó belső felén, a padlón, a szőnyegen, rácsöppennek a körülöttem állókra. Ragaszkodnak hozzám, mintha otthont nyújthatna nekik a hajam, a bőrkabátom, vagy a szakadt farmerem, mintha nem meghalnának abban a pillanatban, ahogy a szövethez érnek, ami galád módon szívja magába őket.
A hajamba túrok, mintha így akarnék megszabadulni az ott megülő párás víztől, csak hátrafésülöm, arcomon ezernyi útjára szabadult gyalog rohan a vesztébe, hogy az államról egyenesen a földig zuhanjanak ejtőernyő nélkül.
A saját szagom ázottnak szag, elfintorodok, ahogyan a kávé vegyül a nedves kutyaszag keserű elegyével, bántja a nyálkahártyám, karcolja a torkom.
Még egyszer megrázom magamat mielőtt a telefonomért nyúlnék, hogy nedves ujjakkal próbáljam feloldani a képernyőt, csakhogy mielőtt az ujjaim az ujjlenyomatolvasóhoz simulhatnak megszólítasz. Persze nem tudom rögtön, hogy te vagy az, emlékeimben a hangod sokkal másabbnak hat, persze nehezen idézem föl, éveket töltöttem el azzal, hogy tökéletesen elfelejtselek.
A szememet tudatlan emelem a hang irányába értetlenül, kelletlenül, meggondolatlan hirtelenséggel, mintha csak rád akarnék pirítani, csakhogy ahogyan a tekintetem a tiedbe ütközik, megismerlek.A hajad mozgásával lágy kókusz és eper illat kúszik felém, keserű kamillával fűszerezve, tappancsok nyomát húzva maga után. Érzem rajtad a saját szagom mutálódott változatát, érzem, ahogyan hozzám simulsz, ahogyan izzadt testünk egymásnak csapódik, érzem rajtad az olcsó bólé illatát, a buli fényeinek érzéki ölelését és érzem a fogaim alatt a puha bőröd, még ennyi év után is hallom, ahogyan áthasítja, ahogyan felszántja, ahogyan örök érvényű billogot nyom ránk.
A tekintetem összeszűkül, tenyerem szorítása alatt a telefon halk reccsenéssel adja csak meg magát, mintha az olajos bőrön szaladna szét ezernyi vízcsepp, pókhálószerűen reped meg a sík képernyő.
A hátamon, a karomon az egész testemen feláll a szőr, még most is megvadítasz, mintha zabolázatlan rottweiler lennék,ajkaim rángva akarnak vicsorba torzulni, mellkasomból ösztönszerű, figyelmeztető morgás szakad föl, neked szól, csakis neked, hiszen létezel, nem csak egy képzelt foszlány vagy elmém megborult peremén. Tényleg létezel. A személyes büntetésem vagy és most senki nem rángathatna le rólad.