Tehát Remust keresi, ezzel pedig nem is lephetett volna meg jobban. Nem mostanában volt az, hogy egy lány Őt keresse – természetesen nem is az első ilyen eset lenne ez, de tekintve a körülményeket igencsak érdekes. Nem igazán tetszik nekem a helyzet, nem bízom ebben a Charleeban még úgy sem, hogy Remus illata árad belőle. Ezzel még inkább csak összekuszálja a dolgokat.
Míg belőlem a nyugodtsággal kevert kíváncsiság árad addig belőle az idegesség. Figyelem ahogy a kabátja ujjával matat meg a lábát, ahogy ütemesen dobol a földön és érzem a farkasát is mintha fel-alá járkálna, meg-megállna és szimatolna, keresné Remust meg próbálna valahova rakni engem. Amikor pedig szó szerint körbeszimatol kénytelen vagyok nevetni, mert ha valamit hát ezt nem vártam tőle, a nőstényfarkasok akikkel eddig találkoztam sokkal kifinomultabbak és óvatosabbak. Charlee viszont olyan, mint egy neveletlen kis farkaskölyök – falka nélkül.
- Ez inkább legyen meglepetés – kicsit komolyabb lesz a hangom, nem szándékozom beavatni a családi titkokba még, először az lenne a legjobb ha elmondaná, hogy pontosan miért is keresi Remust meg úgy alapból honnan tudja, hogy kicsoda Remus meg mit tett Remusszal – vagy éppenséggel Remus mit tett vele. Először arra tippelnék, hogy megint egy viszonzatlan románc áldozatával hozott össze a sors, aki azért elég messzire elment azért, hogy még egyszer kérdőre vonja Remust a szokásos lelépésével kapcsolatban – mert ha szorult a hurok a nyaka körül mindig ezt csinálta. Különben most is itt lenne ha ez nem lenne igaz. De nincs itt.

Most rajtam a sor, hogy közelebbről szagmintát vegyek róla meg a farkasáról. Még mindig nem ismerős a saját szaga, ami mögött ott bujkál valahol Remus. Elhúzódok tőle és megint csak kérdőn nézek rá, felvont szemöldökkel amikor valami mellékhatásról beszél – minek lenne ez a mellékhatása? Talán farkas alakban csinálták? Jézusom Remus. Aztán megint csinál valamit ami annyira nem nőies, hogy szívem szerint odanyújtanék neki egy zsepit és megtanítanám kifújni az orrát, ahogy azt egy ember csinálja. Charleeban van valami vadság amiről valószínűleg a farkasa tehet, de nem hiszem, hogy az állat ennyire dominálna az ember felett. Ha meg mégis akkor meg nagyon nem lennék szegény lány helyében.

Aztán végre kiböki és bár ne is mondott volna semmit. A tekintetem elsötétül szeretném megragadni a vállát, megrázni és az arcába üvölteni, hogy ne merje ilyen dolgokkal vádolni Remust, mert ha valaki hát Remus mindig ura magának és soha a büdös életbe nem harapna meg senkit – hiszen ha valaki hát ő pontosan tudja, hogy milyen kínokkal jár az egész farkas-dolog, főleg amikor nem önként választja az ember.
Nem szólalok meg, próbálom feldolgozni a hallottakat, mert nem hazudhat ahhoz túlságosan is árulkodó a szaga – aminek immáron végre megvan a tökéletes magyarázata. Figyelem ahogy leül a fűbe, hallom a szívverésén, hogy mennyire feltüzelte magát az egészen, nézem ahogy tépkedi a fűszálakat, mintha az segítene bármin is. Mintha az segítene rajta meg rajtam, aki most nem is tudja mit kellene kezdenie az információval meg ezzel a kölyökkel.

Felsóhajtok hosszan az égre emelem a tekintetem, várom, hogy megszálljon a Szentlélek – vagy valami amihez a Néni olyan sokszor imádkozott. De nem történik semmi, még mindig teljesen ötlettelenül állok a lány mellett. Így inkább a kabátom zsebébe nyúlok előhalászok egy doboz cigit és megkínálom vele Charleet is mielőtt leülnék vele szemben, ugyanúgy törökülésben és meggyújtanám a szálat.
- Figyelj – egy hosszú slukk, letüdőzöm még mielőtt válaszolnék és kifújnám a levegőt – Először is örülök, hogy nem vagy terhes tőle, de tényleg. Nem kívánok senkinek olyan gyereket, mint amilyen Remus volt – ezt tök komolyan mondom neki majd idegesen megdörzsölöm az orrnyergem – És sajnálom ami veled történt. Tényleg. Ez – mutatok itt magamra aztán meg rá – Ezt nem érdemli meg senki. Remusnak nehéz sorsa volt, mint mindenkinek aki itt nőtt fel – bökök a cigarettával a ház felé – Tudom, hogy nem mentség meg bénán és szarul is hangzik, de ha ura lett volna saját magának biztosan nem harap meg és tökéletesen biztos vagyok abban is, hogy nagyon-nagyon sajnálja az egészet – és csak remélni tudom, hogy akárhol is van most Remus bizony nagyon kellemetlenül csuklik és tényleg őszintén sajnálja, hogy tönkretette egy fiatal lány életét.
- Négy éve – elgondolkozva pillantok rá és az amúgy nagyon is csinos kis pofijára – Hogy élted túl? Mármint … volt akárki is aki segítsen? Mondd, hogy igen – húzom el a számat, mert ha még az is kiderül, hogy ennek a lánynak totálisan egyedül kellett megbirkóznia az első átváltozásokkal, akkor letépem Remus tökeit amint visszatér.

A nosztalgikus hazalátogatás utolsó állomásánál egy idegen farkas szaga szökik az orromba, ezzel felbőszítve a bennem élő állatot, ami egyébként is elég ingerlékeny az utóbbi időben. Aztán az idegen szaggal együtt egy ismerős illat is megcsapja az orromat, egy olyan illat amit már évek óta nem éreztem de még most is, ilyen apró mennyiségben is olyan örömmel tölt el, mint egyébként nem sok minden.
A szag - illat gazdája viszont teljesen ismeretlen. Lelassítok, már nem akarom kettétépni amiért a lábát engedély nélkül a birtokra merte tenni. Szemügyre veszem egy gyors pillantással az egész lényét és még egyszer nyugtázom, hogy nem láttam még ezelőtt soha.
A hirtelen feltámadó szellő viszont megint Remus illatát sodorja felém millió más illattal együtt, de ha egyszer valakivel együtt nőttél fel, együtt váltál farkassá akkor kismillió illat közül, kilométerekről is képes vagy felismerni azt. Ez a lány - nő? - pedig magán hordozza Remus farkasának illatát.
Megállok előtte és így közelről sokkal apróbb, mint ahogy azt gondoltam volna. Szinte beszakítja a dobhártyámat szívének izgatott dobogása, ez pedig csak még kíváncsibbá tesz. Mosolya is olyan bizonytalan, mint a léptei - talán nem éppen a legjobb ötlet volt majdnem lerohanni. Én is valami barátságos mosolyfélét erőltetek az arcomra, olyat amilyet akkor viselek amikor még nem tudom eldönteni, hogy meg kell-e ölnöm a másikat vagy sem.

Charlee Haven. A családnevünk kritizálásával picit őszintébbé varázsolja a mosolyomat, közben pedig lázasan kutatok az agyamban, hátha sikerül valamivel összekapcsolnom a nevét, de egyelőre semmi. Amikor közli, hogy Remust keresi a szemöldökeim az egekbe szaladnak.
- Remus - kapja be, megbaszhatja magát ott ahol van. Természetesen nem így folytatom de még mindig nem tudom, hogy mennyire lehetek ezzel a lánnyal őszinte, bár korántsem tűnik veszélyesnek, bár a nőknél ezt ugye ki tudhatja - nincs itt - rázom meg a fejem majd amikor a szél ismét feltámad és Charlee hajába kap megint olyan erővel sodorja felém a legidősebb Eastaughffe illatát, hogy kénytelen leszek kicsit szüneteltetni a légzésemet. Mi a fene.
- Öhm nos, szerintem hagyhatjuk a felesleges tiszteletköröket mintha nem tudnánk, hogy pontosan mi is a helyzet - összefonom a karjaimat a mellkasom előtt és tovább méregetem a lányt, az arcát, a szemeit a haját aztán egy kicsit megint lejjebb vándorol a pillantásom.
- Tudom, hogy farkas vagy ahogy gondolom te is tudod rólam - folytatom végül visszatérve a szemeihez és egyre jobban idegesít a tény, hogy fogalmam sincs, hogy ki is Ő és mi köze van Remushoz. Tökéletesen fel tudom idézni az összes nőt akivel összeszűrte a levet Remus, egészen az első plátói szerelmétől kezdve - aki egyébként a Kalóz egy ősrégi Playboy magazinjának címlapján szerepelt - addig a fekete hajú lányig, akinek vattacukor illata volt ami már-már olyan émelyítő volt, hogy csodálattal töltött el, hogy Remus egyszer se hányta el magát mellette. Sőt, még csak grimaszolni se láttam.
Ahhoz azonban, hogy valakin ilyen erőteljesen érződjön Remus illata ... ahhoz az kell, hogy a közelmúltban találkozzanak, ami viszont csak is kizárólag arra utal, hogy ... visszatért. Alig láthatóan megrázom a fejem. Arról biztos szólt volna.
- Szóval ha nem a bátyámról lenne szó - ha ezt most hallaná, hogy elismerem, hogy Ő az idősebb valószínűleg önelégülten vigyorogna amiért már most kedvem támadna megverni - akkor nem is érdekelne az egész, de ... kedves Charlee - közelebb hajolok a lányhoz és magamba szívom az illatát amiben még mindig ott keveredik Remus-aromája is - te bűzlesz Remustól. Tehát kettőnk közül nagyon úgy tűnik, hogy Te voltál az aki utoljára látta Őt - újfent kiegyenesedek és úgy nézek le rá - Remus Eastaughffe évek óta nem tolta ide azt a csinos kis pofikáját és egy hónapja nem válaszol arra az üzenetemre, hogy "mizu"? Szóval mikor szexeltetek? Úgy három nappal ezelőttre saccolnám, különben nem érezném ennyire hacsak... - a gondolat ami átfut az agyamon kicsit őrült is de hát a fene tudja, hogy mostanában mi van Remusszal, már a közelében sincs annak a pedáns kisgyereknek, aki a Papa felügyelete alatt volt, szóval végül is miért is ne lehetne, hogy ... - jézusom, ugye nem vagy terhes Tőle?

Figyelem, ahogy nevetnek. A Mama kontya most is tökéletes, ahogy minden más is ami rajta van – az egyetlen szembeszökő változás, amit talán csak én veszek észre, hogy most a mosolya az őszinte. Nincs semmi megjátszás benne, felszabadult – mint ahogy mindannyian felszabadultunk amikor a Papa örökre elment. A Néni meg csak a Mama társaságában nevet, talán egyetlen egyszer láttam elmosolyodni amikor a nappaliban takarított és Remus valami eszméletlenül vicces dolgot művelt, aminek következtében az összes Eastaughffe gyerek a földön fetrengett a hasát fogva. Akkor is csak épp megrezdült a szája széle. Most viszont mind a ketten önfeledten nevetnek, ahogy felidézik Mimi második születésnapját, amit a birtokon töltött. Ahogy túl gyorsan itta a pezsgőt ami visszajött az orrán, ahogy mindannyian nevettünk – kivéve persze a Papát, Ő egyszer se nevetett.

Nézem őket és egy pillanatra elhiszem, hogy egy normális család tagja vagyok, hogy nem egy kicseszett kísérleti patkánynak fogadott örökbe a Papa. Elhiszem, hogy a végén talán egy kicsit Ő is megszeretett minket. Csak egy picit hagyom, hogy elárasszon a melegség utána vissza is rázkódok a valóságba. Még egy bő tíz percig beszélgetek a két öreglánnyal aztán illedelmesen megköszönöm a teát és felállok az asztaltól, megígérve, hogy igyekszem a következő hónapban magammal hozni Mimit vagy legalább Bartiet. Ezt mindhárman tudjuk, hogy nem fogom betartani, ahogy nem tartottam be az Esmenek tett ígéretemet sem.

Még bolyongok egy kicsit a házban, felidézem a régi boldog emlékeket, amikor fel-alá szaladgáltunk és fogócskáztunk vagy bújócskáztunk. Némely helyiség még olyan élénken őrzi a testvéreim illatát, hogy szinte képtelen vagyok levegőt venni. Főleg amikor Esme szobájához érek. Szinte kényszerítenem kell magam, hogy képes legyek megmozdulni és elindulni a kijárat felé. A házból kilépve se indulok meg az autóm felé rögtön, hanem úgy döntök még teszek egy sétát a hátsó kertben is ami egy erdőben folytatódik. Abban az erdőben, ahol annyi időt eltöltöttünk miután megharaptak minket. Ahova minden alkalommal elmenekültünk, ahol egy idő után több órát töltöttünk farkas formánkban, mint a házban emberalakban.

A hátsó kert leghátsó sarkában állok és zsebre dugott kézzel nézem a kilenc sírhelyet, amelyek közül nyolc egyszerű és csak egy keresztnév áll rajta meg azt az egy díszes emléket, amelyet a Papa kapott. Aztán egyszer csak feltámad a szél és ismeretlen farkas szagát sodorja felém. Felkapom a fejem, a szag irányába nézek ahonnan sejtem, hogy jött és a távolban egy pillanatra meglátok egy nálam jóval apróbb alakot.

Megiramodok. Idegen farkasok nem szoktak a területünkre jönni. Szinte biztos vagyok benne, hogy Ő is észrevesz. Nőstény. Felmordulok. Nem tudja, hogy mennyire hatalmas előnyben vagyok a hazai terep miatt. Nem tudja, hogy ismerek minden egyes fát, minden egyes kis apró gödröt a Birtokot körülvevő erdőben. Akármit is akar, nincs esélye ellenem. Itt nincs. Csak nem tudja. Ahogy közelebb érek hozzá valami megváltozik. A szaga nem teljesen ismeretlen. Van benne valami nagyon ismerős, amit nem akarok elhinni. Ettől függetlenül mégis lassítok. Mintha épp befejezném a napi futóedzésem és csak az utolsó pár métert akarnám kocogva megtenni. Még mindig nem értem. Még mindig nem akarom érteni.