Would you like to react to this message? Create an account in a few clicks or log in to continue.


Atlas & Silas


Vendég
Anonymous


Vendég

Elküldésének ideje -- Kedd Ápr. 07, 2020 4:52 pm
Csupa él vagy, csupa gyönyörű virágnak álcázott kaktusz ezernyi tüskével: ránézésre senkit meg sem szúrnál, de közelebbről szemügyre véve mindenhonnan ezernyi szúrós szál áll ki belőled, ami nem csak megszúr, hanem beléd mar, megkapaszkodik és a tüskéd meg alattomosan a másikba tör kihúzhatatlanul. Ilyen vagy, álcázott kedvesség, álcázott pompa, kemény és mély belsővel. Látszatkép, hazug valóság, amibe az ember adott esetben bele tudna veszni, más esetben ott pusztulna el előtted, mert soha be nem fogadnád.
Összeszűkülő szemmel figyellek csak, nézem a kitolt tüskéidet, amibe óvatlan ragadok bele, mindegyik belém tör, belém ragad, és én hiába próbálnám kitépni őket, esélyem sem lenne. Túl ragaszkodóak, túl mélyre nyomulnak és túlságosan szúrnak belülről ahhoz, hogy elvonatkoztathassak tőlük. Csakhogy igazából a szavaid a tüskék, te magad csak az anyatest vagy, mérgezve lövöd felém a nyilakat, és hiába próbálkoznék, semmilyen varázslat nem menthetne meg előlük.
Hosszan bámullak, összeszűkülő pillantással, pezsgőtől tényleg részegen, betompulva, kétkedve és gyanakodva, mintha azt sem hinném el igazán, hogy létezel, hogy hús-vér ember voltál egykor, most meg valami egészen más, egy igazi szörnyeteg. Nem úgy, ahogyan az ember elképzeli: nincsenek hosszú karjaid, nincsenek foltok a bőrödön, nem bűzlesz döghús-szagtól, helyette tökéletesnek látszol, pompásnak, csillogó szeműnek és gyönyörűnek. De én megtanultam már a mesékből, hogy mindig a legszebb dolgok a legveszélyesebbek, és te, öregem, ezen az estén te vagy a legszebb, te vagy a legveszélyesebb.
A becézgetéseidtől a hátam is libabőrbe burkolózik, kedvesnek ható szavaid ösztönös félelmet keltenek bennem, orkánként söpör végig rajtam, egy szót sem szólok, hagyom, hogy a nyertesek diadalával élcelődhess rajtam, hogy fogást találj és oda üss, ahol a legsebezhetőbbnek hiszel. Csak mosolygok, mintha legyőztél volna, lebiggyedő ajkakkal, részeges tekintettel. Gondolkodás nélkül cselekszem, előbb teszem meg, minthogy a következményeken rágódhatnék, így is túl nagy következménynek tűnsz, nem még akkor, amikor a csuklómból éles fájdalom indul útnak a könyököm felé. A szememet szúrja a fájdalom, a fogaim összecsikordulnak az éles lüktetése miatt, de még csak fel sem szisszenek. A fogaim véresre marják a belső ajkamat, érzem a győzelmed keserű ízét a számban, nézem ahogyan elindulsz, pillantásom kopóként követ.
Telibe talállak, még én sem hiszem el, halk, meglepett kacaj szalad kettőnk közé, néhány hitetlenkedő tekintet, rosszmájú összesúgás csak a jutalmam. Kivárok, hosszan, pislogás nélkül, erőlködve. Eléd lépkedek, óvatosan, több adrenalintól túlöntözött bátorsággal, mint valós félelemmel. Túl szép vagy, ahhoz, hogy igaz légy, és habár elfeledhetném, minden bizonyára el is felejtettem, még mindig te vagy a legveszélyesebb kettőnk közül.
Értetlen bámullak, szánakozva is egy kicsit, de értetlenül leginkább. Rá akarok kérdezni, hogy miért, hogyan, hiszen Albertről beszélünk.
Bolondnak tartalak, amiért elhagytad. Ütődöttnek, amiért hagytad kicsúszni a kezeid közül, szánalmasnak, amiért eldobtad magadtól. Ellökted. Eltaszítottad és biztosan hálásnak kellene lennem érte, hiszen te lökted pont arra az útra, amelyiken éppen most halad, te nyomtad bele ebbe a pozícióba végül is ha egy bizonyos irányból nézem, de ha másfelé fordítom, akkor különösen vészjóslóan vagy te minden gondom okozója. Hiszen  lehetsz te, amiért pont ilyen és nem más milyen, de még csak végiggondolni sincs időm, a hátam máris csattan, én meg beleszédülök, ahogyan a földre rogyok, fájdalmasan nyögök. Az is lehet, hogy beleájulok egy másodpercre, zúgó, alig fókuszáló tekintettel kapok ép kezemmel a tied után, tenyereim a fojtogató ujjakra siklanak, lusta sóhajként távozik a maradék levegő belőlem, a tüdőm visít még több oxigénért. Semmire sem tudok gondolni, a szavaid is olyan távolinak tűnnek, mintha nem is egy világban lennénk. A hátam sajog, iszonyúan sajog, a kezem szintúgy, a tüdőm marcangolódik, a lábaim kapálóznak, az emberek meg sikítanak. Groteszk egy látvány lehetsz, te, aki itt a legszebb és immáron a legveszélyesebb, te aki a tökéletes köntösbe bújva leplezted a benned lakó szörnyet.
Összepréselődő ajkakkal szorítok rá a kezedre, nem kell kimondanám a varázsszavakat, hogy csoda történjen, elég csak gondolnom rá, és ha elég erősen gondolok, ha belőled merítek erőt, bármi megtörténhet.
A kezem égetni kezd téged úgy, mint engem is, mintha parázsló tűz lenne, sziszegek alatta, az arcom is eltorzul, és ahogy elengedsz, négykézláb érkezem a földre. A kezeinknek fizikálisan semmi baja, csak a tudatunk alatt parázslik még a fájdalom, de még csak idő sincs törődni vele, öklendezve kapkodok levegőért, és én csak szeretnék itt lefeküdni, elaludni és rossz álomból felébredni.
Felpillantok rád, az elszívott energiádból táplálkozva, és ahogyan a tekintetünk találkozik, mert hát miért ne találkozna, és térdre kényszerítelek, úgy véve át másodpercekre az akaratod fölött az uralmat, mintha te és én egyek lennénk, és te fel se akarnál kelni. Éppen csak annyi időre elég ez, hogy a teremben lévő növények indákként kússzanak felénk, megnyúlva, polipszerű karokként ragadva meg téged a sikoltozó emberek tömegében. Sietős lépések zaja zökkent ki a koncentrációmból, de hiába minden inda, hiába minden erőfeszítés, egy varázslat sem tarthat örökké, legalábbis nem így, hogy szédülök, észeveszejtően szédülök, csillagok kúsznak a látásom szélére, a kezem ég, ahol a bőrünk egymásnak feszült, a másik csuklóm sajog a törésed nyomán, a tüdőm sípol. Visszakúszom az oszlopig, hátamat neki támasztom, lihegek, vért köpök, acsarkodó pillantással szemezek veled, és vigyázz, mert ha nem sietsz a rezgő üvegablakok, üvegpoharak, kristályok és porcelánmacskák, mint egy emberként robbannak föl majd a tömegben.
Vissza az elejére Go down
Vendég
Anonymous


Vendég

Elküldésének ideje -- Csüt. Ápr. 02, 2020 12:12 pm
Silas & Atlas
The smell of him


Óriásra tágult, ártatlan szemekkel néz rám – szinte látom az írisze mögött kavargó gondolatokat, amiket én taglalok a fejébe, én szajkózom őket, hogy olyat lásson, amit nem akar, közben pedig én látok olyat, amit nem akarok: őt. Látom Albert ajka lenyomatát a nyakán, nem, nem látom, csak érzem, de ez bőven elég ahhoz, hogy olyan gondolatfolyam elől görgesse el a sziklát, ami nem hiába volt bezárva a medrébe.
És igazából a szívem összemarkolja a saját magát, szorítja a törhetetlen követ, mert nem akarom elriasztani ezt a fiatal férfit attól, hogy valakit szeressen – hiába osztozkodik imádatunk egy személyen. Talán nem kellene semmit mondanom, talán mindent, ki tudja, mivel ártanék a legtöbben, holott menekülni akarok ettől a szorító érzéstől a gyomrom mélyén, ami arra emlékeztet, hogy túllépett rajtam. Nekem pedig mindenki egy próbálkozás volt, egy lépcsőfok, amiről azt reméltem, hogy a tetején ő vár majd; erre csak visszazuhantam a padlóra.
Látom a szemeiben megölű csalódottságát, ahogyan lassan befészkeli magát, egyre mélyebbre és mélyebbre, lassan az álmaiba is. Baj az, ha menteni akarom? Hümmögése kizökkent – mind a bennem ragadó jóból, mind abból, hogy hagyjam futni -, ártatlan mosolyától a fejemet csóválom, ahogyan mindenáron bosszantani próbál.
- Nézd, hogy ugat a kis csivava – hunyom le unott módon a szemeimet, mint egy lassított felvétel, néha inkább szemhéj-remegtetés ez, mintsem lecsukás. Persze így is látom, ahogyan kacérkodva tapogatózik, meddig mehet el – jó sokáig, mert egy vámpírpofontól nem megszédül az ember, hanem szó szerint elveszti a fejét. – Szerintem kettőslátásod lett a sok pezsgőtől, tudhatnád, hogy nem minden való az ilyen kis boszorkányoknak, mint te – teátrálisan sóhajtok egyet, mintha egy ezerszer leszidott gyerek vagy testvér volna – nem tudhatom, egyikhez sem volt még soha szerencsém. Helyettük kaptam éhezést és bolhákat, egyik jobb volt, mint a másik, utána meg a nyakamba varrtak etikettet, könyveket és politikát, hogy minél jobban tudjam szolgálni Franciaország kiéhezett nemeseit.
Öregemnek hív, komolyan, megnyomja, átitatja gúnnyal, felnevetek ezeken a dühítő próbálkozásokon, noha a türelmem cérnaszállá vékonyodik, fokozatosan pattan és szakad el a józanságtól. Az önuralomtól.
- Kedvesem, habár imádok versenyezni, kínosság tekintetében téged biztosan nem élőzhetek le – mérem végig tetőtől talpig, elítélő módon, leplezve, hogy igazából tetszik, amit látok. Tetszik a fiatalos életerő, a felemás zoknik, a szokatlan ruhaválasztás, minden olyan, mintha egy velem ellentétes világból rángatták ki, ahol ő a legtermészetesebb egyed és én vagyok az, aki mutogatni kell.
De ő nem tudja, hol a határ – az arcomhoz ér, birtokló és abszolút nem ijedt módon, inkább úgy, hogy megmutatja, ki itt a jani. Nem tetszik az érintése, morgás szökik a mellkasomba, ki is engedem, lecsapnám a kezét, vagy annál fogva dobnám ki valamelyik ablakon; mindehhez túl törékeny. És én nem akarok Alberttal megint szétverni egy műremeket, hogy szilánkosra törtem a kedvenc játékát.
Ujjaim a csuklója köré szöknek, olyan az egész, mintha nem is számítana rá, mintha elfelejtené, hogy kivel áll szemben. A csontjai túl könnyen adják meg magukat, mintha az ember kinyomja a buborékos fóliát, úgy pattannak el. Habár a szíve veszettül dörömböl, egy nyikkanás, annyi sem szökik ki az ajkán, helyette vér szaga mar a levegőbe, egészen a szája mögül dalol felém; isteni illata van, telis-tele tömény elektromossággal, mindazzal, ami őt sem teszi igazán emberré. Nem mostanság éreztem ennyi erőt egyetlen csepp vérben, és ettől a rá meredő tekintetem érdeklődővé válik.
Leejtem a kezét, hagyom, hadd nyalogassa a sebeit; még egy pillanatig maradok, nézem, ahogyan utána kap, ahogyan lehunyja a szemeit, mintha ettől alább hagyna a fájdalom. A mellkasa elé húzza a kezét; enyhébb lesz a tekintetem, rajtam a sor, hogy az ajkamat harapjak, utolsó gúnyos végszót odavágjak neki és eltűnjek a tömegben.
Rágódom egy levélen, habár nem tudom, milyen címre küldeném, mit írnék bele, vagy csak egy festmény tekernék tartalmául, esetleg egy bocsánatkérést egy törött csuklóért; Albert úgysem válaszolna rá. Lassan csatangolok, céltalanul a tömegben, egyre beljebb vesznék az emberáradatban, ha nem marna valami a nyakamba, nem borítaná be a körülöttem lévőket darabjaival. Szilánkok marnak a nyakamba, egy kacérkodik, igen szorosan a gerincem mellett, kényelmetlenül táncoltatva az idegeket – aztán odakapnék, hogy letöröljem, kitépjem a darabokat, de a testem nem mozdul, nem engedelmeskedik. Ez pedig Bethia-ra emlékeztet, noha itt nem kellemes az érzés, helyett felbőszülten morgok, a nyelvemet forgatom a számba, az erőfeszítéstől megfeszül a szemgolyóm.
A férfi elém tántorog, szavakkal golyókat ereszt belém, mégis; egy pislantása után úgy érzem, képest vagyok mozogni. De azért én továbbra is rafinált macska módjára maradok mozdulatnak, csak az ujjaimat ráncolom, mintha ennél több nem menne.
- Mert elhagytam – morgom, úgy húzom a szavakat, hogy alig érthetők legyenek, zárt ajkakkal beszélek, várom, mikor hajol közelebb, mikor hiszi azt, hogy ő állhat a dobogó legmagasabb fokára. És amikor bekövetkezik ez a pillanat, az ujjaim a nyakára fonódnak – férfihoz képest kecses hattyúnyak az egész -, az oszlophoz vágom, vissza a kezdőponthoz, a háta mintát mar a téglába.
- Ez fájhatott – jegyzem meg fintorogva, ahogyan a fejem fölé emelem, lába hasztalanul kalimpál a semmiben – 102 évet sose becsülj alá, és ha csak egy átkozott latin szó is elhagyja az ajkadat, kibaszottul összenyomom a gigádat, megnézzük; úgy mit kezd veled Albert!
Vissza az elejére Go down
Vendég
Anonymous


Vendég

Elküldésének ideje -- Csüt. Márc. 26, 2020 1:28 pm
Kiráz a hideg attól, ahogyan az Alberttől hallott szavakat ismétled, nem is ismétled, ezerszer inkább indokot adsz a létezésüknek, és az egésznek van egy olyan arcul csapós éle, amitől hirtelen nem tudok mást tenni, csak bámulni téged, hatalmasra nyílt, őszinte kíváncsisággal, meg egy kicsit csalódottan, de hát nem is benned csalódottan, téged még csak ismerni sem ismerlek, csak egy idegen vagy, akinek hirtelen több köze van Alberthez, mint nekem valaha lesz, és ettől olyan csalódottá válok, hogy még félrenézni sincsen erőm. Látni akarom, ahogyan róla beszélsz, ahogyan undok hangszíned közé édesség keveredik, titkos édesség, amitől fázóssá válok. Túl hideg már a mögöttem lévő oszlop ölelése, vagy az is lehet, hogy csak a felőled áradó fenyegető szél miatt érzem magamat így, jól is esne összefonni a mellkasom előtt a karjaimat, de az olyan lenne, mintha elérted volna a céljaidat, így inkább csak állom a pillantásodat, mást amúgy sem igazán tehetek.
Hümmögök egy sort, mintha nagyon figyelnék a szavaidra, de tudod, igazából én még mindig azon kattogok, amiről nem akarsz mesélni, pedig tudom, nagyon is jól tudom, hogy mik vannak a ki nem mondott szavak mögött, ezerszer el tudnám képzelni. Látlak magam előtt, meg látom Őt is magam előtt, látom, ahogyan rá nézel, meg ahogyan Ő néz rád, és ettől olyan furán kezdem el magamat érezni, és nem éppen úgy furán, ahogyan az ember akkor érzi magát, ha két férfit lát csókolózni és azt kívánja, bárcsak-bárcsak egy kicsit izgalmasabb terepre tévednének, hanem inkább úgy, hogy hiába látlak magam előtt titeket nagyon izgalmasnak, rimánkodom, hogy ne kelljen tovább képzelnem.
- Oké, szóval akkor te is olyan vagy, mint a kutyák. Értem. – Lépek vissza egy ponton a beszélgetésbe, ártatlan mosollyal, ahogyan a jó gyerekek teszik, amikor valami csínyt követnek el, és ha már te amúgy is nagyon fiatalnak tartasz, és ficsúrnak, miért ne játszhatnék rá? - De most azt hiszem kicsit összezavarsz. Most akkor kutya vagy, vagy inkább vámpír? Mert ebből a szögből, hát nem is tudom.. – Kacérkodós mosolyt villantok, határokat feszegetőset, olyat, amitől már ezerszer kerültem bajba, de most nem tehetek róla, hogy te ilyen élesen reagálsz minden szúrkálódásra. Sosem piszkáltak az iskolában mi? Abban a korban, ahol te születtél volt-e egyáltalán iskola? Biztosan valami úri kölyök voltál, akinek senki nem mert volna beszólni, mert az apja megvehette volna a fél világot, és ez valamiért mindenkiben kellő félelmet ébresztett. Mondjuk, én akkor is beléd kötöttem volna, mert hát minden bizonnyal gyerekként is pont ugyan így nézhettél ki, mint aki sosem lépett a pórnép közé.
- Most ugye nem fogod itt elkezdeni Albertet védeni? Az elég kínos lenne, mármint tényleg. Inkább ne tedd öregem. – És ezt az öregemet úgy nyomom meg, mintha valamiféle haverok lennénk, és a gúnyos élt egy kis kedvességgel akarnám enyhíteni, de az igazság az, hogy még mindig csilingelnek a fejemben vészcsengők veled kapcsolatban, és hiába erőlködöm, nem tudom őket leállítani, csak csilingelnek, dallamtalanul, ütemtelenül.
Összeszűkítem a szemedet, ennek az egésznek van egy olyan hangzása, mintha azt próbálnád nagyon finoman és precízen a tudtomra adni, hogy akkor te engem ma este szépen ki fogsz nyírni, és ettől nekem egyszerre támad olyan érzésem, hogy mindjárt kiugrik a szívem a helyéről, meg olyan kakaskodós gyere rám érzésem. Persze foghatnám a pezsgőbuborékokra a felelőtlenségemet, de valószínűleg ezen a ponton ezt már senki sem hinné el, mégis jobbnak látom mondjuk nem megkérni, hogy akkor kérje számon, pedig ott van a nyelvem hegyén, pimaszul nyújtózkodik, szinte követeli, hogy mondjam ki, ide egyenesen a szemed közé, mégis ezerszer jobbnak és barátibbnak hat az arcodat paskolni. Nagyon puha a bőröd egyébként, hajlamos lennék megkérdezni, hogy milyen arcmaszkot használsz, hogy aztán Charleen kísérletezzem ki, hogy hazudtál-e, de elkapod a csuklómat, és nekem még felkészülni sincsen időm arra ami következhet.
A csontba éles fájdalom hasít, én pedig nagyon-nagyon erőlködöm, hogy egy hangot se adjak ki, helyette szétharapom az alsó ajkamat belülről, vér vasas íze árad a nyelvemre, és tudod nagyon utálom a vér ízét, de most még csak ez sem tudja elvonni a figyelmemet az éles fájdalomról, ami a jobb csuklómból bontakozik ki a gerincem mentén. Szúrni kezd a szemem, meg kiszárad a szám, és ahogyan zuhan le a kezem, még esélyem sincs utána kapni, fájdalmasan nyekkenve érkezik, kifacsarodik, és ettől már tényleg kedvem támadna sírni, de nyilván nem fogom elbőgni magamat itt előtted, úgyhogy csak morgok egyet, meg szorosan hunyom le a szememet, hogy a fájdalom csituljon. A bal kezemmel nyúlok utána, hogy a törött rész alatt megfoghassam óvatosan, és a mellkasomhoz fektethessem a kezemet valamilyen olyan pózban, amiben kevésbé fáj.
És tudod, én esküszöm, hogy ezek után tényleg elmentem volna, de benned is van egy olyan játékosság, mint bennem, és hiába tartod magad úriembernek, hiába igyekszel úgy ellépkedni, mintha legalább királyok szültek volna és jogod lenne erre a felsőbbrendűségre, pontosan tudod, hogy hogyan húzd meg az alvó macska bajszát. Dühösen pillantok a hátad után, az arra libbenő pincér tálcájáról leveszek egy jégkockával és tömény itallal töltött whiskeys poharat, aminek a tartalmát gyorsan meg is iszom, nehogy pocsékba menjen, aztán pedig csak félrebiccentem a fejemet, hogy pontosan bemérhessem a távolságot, meg a tempód és csak úgy utánad hajítom a poharat, mintha baseball labda lenne. Van egy olyan előnye ennek a boszorkányságnak, hogy a lehetetlen néha nagyon is lehetséges, szóval még azelőtt mormolok egy igét magamban, mielőtt elindítanám a dobást, ezzel eredményezve, hogy a pohár némán hasítsa köztünk a teret, nehogy meghalld.
Igazából nem hittem benne, hogy célt talál, mert a bal tényleg a bénább kezem, de azért reménykedtem benne, hogyha mégis akkor legalább olyan erővel dobtam el, hogy ezer felé pattanjon szét a tarkódon. Még én is hitetlenkedve nevetek föl, amikor ez megtörténik, a körülöttünk lévők meg hitetlenkedve pillantanak rám. Nagyot nyelek, a kezemmel meg visszafogok a törött csuklómra. Igazából ezt nem gondoltam végig, úgyhogy csak rád mondok még egy igét – körülbelül abban a pillanatban, amikor a pohár eltalál – amit a kezem híján a saját pislogásomhoz kötök. Amíg nem pislogok képtelen leszel megmozdulni, vagy megszólalni, de hát azért te is meg én is tudom, hogy maximum egy percet bírhatok. Kicsit azért áldom az eget, hogy az instagrammon volt egy olyan filter, ahol ezt gyakorolhattam és a rekordom éppen hetvenhárom másodperc volt, úgyhogy van időm elmondani neked azt, hogy - Jól van te szeretők gyöngye. Bár egészen érdekes, ha olyan jó voltál, miért nem téged dug helyettem? – Még kitartom a pillantás nélküli állapotot, de a szemem már szúrni kezd, és egyszerűen képtelen vagyok tovább sakkban tartan téged. A szemem ahogyan lecsukódik, te elszabadulsz, és hát öregem ötletem sincsen mivel állítsalak meg, ha te itt hirtelenkedve vámpírsebességre váltasz, mert akkor bizony, mire a szemeimet felnyitom ebből a másodperc törtrésze alatti pislogásból, te már itt fogsz előttem állni. Ebben egészen biztos vagyok.

Vissza az elejére Go down
Vendég
Anonymous


Vendég

Elküldésének ideje -- Szer. Márc. 25, 2020 2:02 pm
Silas & Atlas
The smell of him


Szinte ki akarom belőle csalni, előrángatni, napfényre hozni a fájdalmat, a féltékenységet, hogy a gondolat, az én személyem belerágja magát a szívébe és ne hagyja nyugodni, hogy ki voltam, ki vagyok, mennyire mély az általam okozott seb Albert szívében.
A fiú pimaszkodik velem – innen érzem, hogy remekül halad az önző tervem -, olyan, mintha egy német dog lábát rágó csivava lenne, magas hangon ugat, fenyegetőzik, ő maga remeg, de a hozzám hasonló vén kövületeket nem könnyű megtörni. Mindig azután a gondolat után kap, kapaszkodik bele, amelyik a lehető legtöbbet sejtet magából, legalábbis pont annyit, hogy ő azt higgye, csak egy kellemes emlék vagyok a szeretett férfija életében.
A kezével jelzi, hogy legyek türelmes, előrendenül az oszlop tövéből, találgat, keresi a pontot, amitől fájdalmas grimaszba torzul az arcom, csakhogy én felrántom a szemöldökömet és mocskosul a képébe nevetek.
- Annyira kíváncsi vagy, hogy az már aranyos. Hidd el nekem, kis boszorkányom, szeretnél még éjszaka aludni, szeretnéd még úgy kívánni őt, ahogyan ezelőtt, szóval nem is kecsegtetnélek a befejezéssel, mert az ilyen kisfiúknak nem való – pöckölök ujjammal az orra felé, mintha csak egy türelmes nagybácsi lennék, leszámítva a hangom gúnytól csöpögő élességét. Azonban az ujjam sosem ér célba, mert a csivavák harapós is dögök és nem kockáztatnám, hogy egy varázsló rágja le az ujjam hegyét.
Ahogyan a korával becézgetem, ő szívére veszi, bókként raktározza el, csakhogy bosszantson vele. Megjegyzéseket bök ide és oda, várja, hogy végre mikor szisszenek fel. Meglep, hogy ennyire eszetlen módon kötözködik egy vámpírral; egy varázsige sem rebben gyorsabban, mint az én torkára fonódó karom. Persze jelenleg csak gondolatban, de ott már nagyon.
- Nem tudom eldönteni, hogy ostobának tartsalak vagy bátornak. Vehetjük úgy is, hogy a korral jár; minél idősebb vagyok, annál jobban idegesítenek az emberöltőt sem élt ficsúrok. És tudod, kisfiú, ha egy vámpírt valami bosszantja, akkor ő nem morog, nem panaszkodik, csupán fogakat villogtat. Hát mit tanítanak manapság az iskolákban? – a szemem felfelé rebben, megforgatom, válaszként az incselkedő szavakra, amik a türelmemet karcolják. A testtartása, az arcára erőltetett gúny, ujjai támaszkodása az oszlopnál – mind-mind az hivatottak sugallani, hogy nem fél. De szíve versenyt fut a másodpercekkel, szinte beledobol a fülembe, arra kényszerít, hogy elképzeljem, ahogyan kivérzik az ajkam nyomán, erre egy másik férfi szája jut eszembe, akinek pecsétje a fiú nyakán dalol…
Pillantása az enyémbe mar, ahogyan fölé támaszkodva lyukat kaparok a falba. És valahol képes vagyok becsülni a kitartását, hogy rágja a fülemet, mert valamit generáltam benne, ami nagyobb a félelemérzeténél és sejtem, hogy a szíve Albertért ásítozik. A jelleme a kettőnk tökéletes ellentéte, kifordított és retusált változata – mindaz, amit valaha neki kívánnék.
Nevetése csalódott sóhajt csal ki belőlem, ahogyan Albertet említem. Valószínűleg az alkohol már régen a vénáiban ropja szédítő táncát, vagy gyermekkorában ejthették ki az ablakon…
- Úgy teszel, mintha fogalmad sem lenne róla, hogy milyen is ő pontosan – mérem végig, bármi jelét keresve annak, hogy szavaim bizonyosságot nyerhetnek. – Igazából, kis ficsúrkám – elgondolkozást mímelek, mint aki jól megrágja a témát -, egyetértek veled, azt teszel, amit akarsz. Végtére is már egyre kevésbé vagyok benne biztos, hogy tetteid miatt el kell Albertnél számolnod, mert én előbb kérem őket rajtad számon – igen, erőteljesen arra célzok, hogy mindjárt beteszem egy sírba melegedni és vakációzni.
A férfi bőre alól adrenalin édes nektár-illata táncol felém, a ragadozóm morgással válaszol, eltéphetetlen láncait rázva. Erre a barátjának nevez, döbbenten nézem, ahogyan keze az arcom felé lendül és megpaskolgat.
A láncok pedig úgy tűnik, hogy könnyen elszakadnak.
A keze után kapok, nem engedem, hogy elhúzza; megszorítom a csuklóját, a szemébe meredek, mutatóujjam azt a pontot keresi, ahol könnyen törik a vékony csont. Aztán jön a roppanás fülbe reccsenő hangja, amely groteszk mosolyt csal az arcomra.
- Ha szerencséd van, nem kell összecsavarozni. Váú – sziszegem neki az ajakbiggyesztésére, amely arra szolgált, hogy még hangsúlyosabbá tegye azt, hogy én vagyok az a kutya, aki csak ugat. Aztán elengedem a kezét, de nem is, inkább lefelé ejtem, hagyom, hogy becsapódjon, az ölébe húzza, dédelgesse, ahogyan akarja.
Fejemet arrébb fordítva régmúlt illata szökik az orromba, egyenesen a fiú nyakáról. A mosolyom ajakszorításba fordul:
- Tudod, merre van az ajtó. Ha ne adj isten, panaszkodni támadna kedved, elég lesz annyit mondanod neki, hogy Atlas, csak ügyelj arra, hogy a szíved ne nagyon bánja az utána érkező szavakat – és már ellibbennék, bele a tömegbe, nem bántva mások játékszerét, kissé lemondóan, kissé vérszomjasan.
Már, ha hagyja.  
Vissza az elejére Go down
Vendég
Anonymous


Vendég

Elküldésének ideje -- Pént. Márc. 20, 2020 1:28 pm
Egy ponton a szívembe valamilyen kényelmetlen érzés rágja be magát, mint egy bosszantó féreg, aki majd rothadásra ítéli az egész gyümölcsöt. Le is sütöm a tekintetemet amíg összeszedem magamat ebből az összemarkoló pillanatból, aminek az éle valahol bosszantó módon ragaszkodni próbál ki nem mondott szavakhoz. A hangod mélyülése ezernyi titokról árulkodik, ezernyi ki nem mondott szóról, bizalmi viszonyról, kettőtökre tartozó pillanatokról, ami miatt csak kényelmetlen betolakodónak érzem magam ebben a pillanatban, a köztetek feszülő barátság egyenes ívében. Aztán mégis felpillantok rád, a szemeid hosszú évek tapasztalatától vállnak karamell színűvé, az arcodon évtizedek vetnek árnyékot és titkokról súgnak izgalmasnak tűnő titkokról. - De? De mi? - Kapaszkodom meg az egyetlen gondolatban ami nem akar berántani valami észvesztő mélységbe. - Várj csak. - Tetetett meglepődöttséggel intelek türelemre, kicsit előrébb is dőlök feléd, azért a tenyereimet megtartom az oszlop simogató márvány hűvösén. - Csak nem azt fogod mondani, hogy messze sodort titeket egymástól az élet? - Dőlök hirtelen vissza az előbbi meglepődöttségemet kötekedő mosolyra váltva. - Ezt valami klasszikus regény lapjairól loptad? - Biccentem félre a fejemet, a jobb lábamat pedig felhúzom, hogy úgy támaszkodhassak egy sokkalta kényelmesebb pozícióban az oszlopon.
- Amúgy kösz. - Rántom meg a vállamat egykedvűen, mintegy bóknak felvéve a koromra tett szavaidat. - Te is egészen jól tartod magadat, csak a fogaid villannak meg olyan sokszor. Ez amúgy a korral jár? Hogy nem tudod őket bent tartani a helyükön, vagy ez valami fenyegetőél akart volna lenni? - Édes, pezsgőtől karcos mondatokká formálom az incselkedésemet, miközben úgy feszengek az oszlopnál, mintha semmi félnivalóm nem lenne, pedig bizonyos pillanatokban, amikor a fény úgy vetül rád, egészen félelmetesen fest meg a sárgás fény. Tudnál a rémálmom folyton visszatérő alkata lenni, aki az egyik pillanatban márvány szépségével közelít, a másikban pedig rémséges szörnyetegként vetnéd rám magad, szaggatnál és tépnél, a fogaid pedig egészen biztosan nem úgy akadnának a bőrömbe, ahogyan Albert fogai, fájdalmasak lennének és végzetesek. A hátamon is feláll tőled a szőr, el-elkalandozó pillantásom is csak a magabiztosságomat enyhíti, amit valahol az elmúlt hónapokban Albert mellett szedtem össze.
Kitartom a pillantásod, kicsit meg is könnyebbülök alatta, a fejemet egészen megtámasztom, mintha nem lennél centiméterekkel magasabb, mintha az egész megjelenésed nem engem nevetne ki. Összehasonlíthatatlanul vagy kifinomult és tökéletes, ezernyi könyvben mintázhatnák rólad a daliás hercegeket. Mégis ilyen közelről, a lélegzeted nem herceghez méltóan simogat, hanem félelmet generál, nagyot kell nyelnem, hogy tartsam a tekintetedet, hogy a rám hulló vakolatpor alatt is olyan fölényesen bámuljak rád, mintha nem fenyegetnél.
Aztán felnevetek,előrebukó fejjel, a hajam megcsiklandozza a nyakadat, mielőtt hátra vetném újból. - Te most komolyan Alberttel fenyegetsz? - Kaján vigyorral szalad a szemöldököm a magasba. - Csak mert Albert nincs itt, szóval tulajdonképpen azt csinálok, amit csak akarok, nem igaz? Csak a következményekkel kell számolnom, azzal pedig elég csak akkor, amikor már ott tartunk nem igaz? - Megnyalom az ajkaimat, adrenalintól izgatottan. Tulajdonképpen olyan ez, mintha az autód kulcsát adtad volna a kezembe, ragadozó pillantásod eltörpül a tény mellett, hogy csak a szádat jártatod. - Nem baj drága barátom. - Könnyedén emelem el a kezemet az oszlopról, arcodhoz emelve gyorsan, türelmetlenül és pofátlanul paskolok rajta párat, a bőrödön érzem a lassan kibontakozó borosta első serkenését - persze ha csak időközben rá nem szorítasz a kezemre - elégedett, félelmet nem ismerő mosollyal. - Megtanultam már, hogy amelyik kutya ugat, az egyáltalán nem harap. - És mintha csak sajnálnám, hogy ez a kutya most te vagy, lebiggyesztem az ajkaimat.

Vissza az elejére Go down
Vendég
Anonymous


Vendég

Elküldésének ideje -- Hétf. Márc. 16, 2020 6:32 pm
Silas & Atlas
The smell of him


Ahogyan hátát egy oszlopnak veti, ahogyan szívdobogása egyre erősödő dobszólóra hasonlít – minden egyes dobbanás, minden egyes véráramlat, amelyet szétküld a testében csakis arra való, hogy előcsalja belőlem a ragadozót. És az a ragadozó nem hiába van a józan ész ketrecei közé szorítva, nem hiába acsarkodik és vicsorog minden egyes alkalommal, amikor kitörésre lát lehetőséget.
De annak a ragadozónak, amit az előző, bomlott életem csinált belőlem, a ketrecben kell maradnia, különben felégeti a világot.
Hunyorog, ahogyan újra rám néz, néha felengedett szusszanás bukik fel a mellkasából, mire én is összehúzott szemekkel sandítok rá. A félelmének illata az orromba kúszik, átbukik a ketrec rácsain és én őrülten rázom a saját magam által kreált szabályokat. Közben mégis, mintha a tekintete hol váltana a rémült kisnyúl és a műelemző között; most éppen az utóbbi szemével mér végig. Rámorgok.
Azért elismerem, hogy csodás emberi példány; de még szebb lenne márványarcba faragva. Karakteres, előre ugró álla van, tekintetet csókra inti, a fentebb lévő ajkakra. Ezeket követi a daliás orr, amitől mosolyognék, ha nem lennék fogvicsorgatós kedvemben. És a szemébe belemeredve sejtem, hogy mi volt az, ami Albertet a nyakához, a kéken kacskaringózó érekhez vezette. Abban pedig nem vagyok feltétlen biztos, hogy a lusta macskának csakis a gyomra éhezett egy kis falatra…  
Mosolya szédítően hamis, hátra hőkölnék ettől a magára erőltetett édességtől, ha nem késztetne egy mocskos vigyorra az, ahogyan a szemei mégis a kijárat felé vándorolnak, de hiába szuggerálja, az sehogyan sem kerül közelebb hozzá.
Szagot fogtam és válaszokat akarok. Az ajkába marva kérdez tőlem, a kérdésére felkérő egy táncra, arra a fajtára, amin előbb-utóbb valaki elveszíti a fejét és néhány végtagját is.
- Talán nem gondolod, hogy ennek oka is van, kis boszorkányom? – hajolok hozzá közelebb, a szemöldökömet felrántom. Arrogáns mosoly mászik lustán az arcomra, napfény módjára cirógatja végig a vonásaimat, hogy még irritálóbb színben tűntethessen fel.
A szavai mögött, amelyben leminősíti Albert és az én kapcsolatomat, bizalmatlanságot érzem. Akármilyen fülnek alig hallható módon, de ott vibrál a hangjában a remegés, bezengi a fülemet, a testemet, mert nem biztos önmagában. Nem biztos a tudásban, az ismeretekben, amit Albert osztott meg vele.
- Látszik, hogy bosszantóan fiatal vagy – horkanok fel és egyik kezemmel a feje mellett támaszkodom meg, szinte belehajolva a privát terébe. – Szerinted Albert miért nem beszélt rólam? Nem lehet, hogy talán túlontúl is jó barátja vagyok? Vagyis, hadd pontosítsak neved, mielőtt szétrágod miatta a kis szívedet, hogy jó barátja voltam, de… - meguntam. Odaadom neked. Vidd. Nem fogok miatta szétverni valamit. Nem fogok elgondolkozni azon, hogy a Klimtet széttépem, megrágom, lenyelem és kiköpöm. Minden egyes szavam hazugság lenne, így a mondat végét elharapom, mosolyba fojtom és egy pillanatra másfelé kell néznem. Aztán a pillanatból perc lesz, mert a szívem dühöng és tébolyult módon emlékszik vissza ezeréves érintésekre, elsuttogott titkokra, széttört ágyakra.
Aztán a fülemet súgó szavak ütik meg, felkeltve figyelmemet. Ám már késő, a pohár, amelyben megmártóztattam a cigaretta csikkemet szilánkokban robban felém, egyenesen bele a karomba. Még csak meglepett képet sem bírok vágni, ahogyan játszott bosszankodással emelem a karomat a boszorkány elé. Kecsen módon táncol ki belőle jó pár szilánk, vérem megmártózik az ingem fehér anyagjában.
- Jaj – semmi felkiáltójel, csak monoton hangú közlés, de mégis, öreg macskától mit vársz? Kézzel tépem ki a szilánkot; nem fájdalommentes, de esetemben nincsen árulkodó szívdobogás. Csakis a körmeim marnak a mellettem lévő oszlopba. A fal csikorog, nyekereg, ahogyan körmeim helyett öklömet egyre mélyebbre tolom benne. A férfira fehér vakolat hullik. – Nem szívesen játszom Albert kis játékaival, nem rajongok a kölcsöndolgokért – hátrébb lépek, a kezem nyomán egy lyuk tátong a falban.
Jól fog mutatni ott egy porcelánmacska.  
- Túl törékeny vagy te ahhoz, hogy mi együtt játsszunk, bel ami. Ráadásul én csak kedvesen érdeklődtem egy régi jó barátom iránt, de te máris túlfűtött fejjel földrengést generáltál a házamban széttörted egy poharamat… - ciccegni kezdek – Ejj, ejj, kis barátom, mit fog ehhez szólni Albert, ha megtudja?
És ez a nagy szerencséje.
Hogy sosem bántanám, ha fontos neki.
Vissza az elejére Go down
Vendég
Anonymous


Vendég

Elküldésének ideje -- Szer. Márc. 11, 2020 12:00 pm
A nevetésed egyáltalán nem kedves, és nem csak nem kedves, egyenesen rémisztően hatol csontig, hideg késként vág bele minden szabad bőrfelületbe, a hátamon feláll tőle a szőr, és kellemetlenül szorongatja a torkomat, nyelni is alig tudok tőle, kiszárad a szám, megcserepesednek az ajkaim, fagyasztó, dermesztő mélységgel száll le, mint egy kegyetlenül hideg köd.Belém folytja a szavakat, egyenesen az oszlopnak szegez, felveri a szívverésemet, hallom a fülemben dübörögni, mintha egy dobszóló lenne, ütemes, taktikus vágtázás ez, visszafoghatatlanul visz a vesztem felé. Hiszen hallod te is, ebben egészen biztos vagyok, látni a szemeidben, ragadozó mélységgel pillantanak egészen a lelkembe, valószínűleg elég lenne egy kibuggyanó csepp és téged már senki nem téphetne le rólam, a fogaid egészen artériákat tépnének át, finomkodás vagy érzékiség nélkül. Kicsit sem hasonlítana arra, amikor Albert csinálja, az élvezet helyett, az életemért nyögnék.
Felszusszanok, a fejed fölött a veszély tábla villog erőszakos, piros fénnyel, még hunyorognom is kell egy kicsit, mielőtt visszavezetném rád a tekintetemet, lassú pezsgőbuborékoktól megrészegült pillantással figyelnélek meg.
Túl szép vagy, olyan beleszédítően szép, mint egy tökéletesre megfaragott Dávid-szobor, jól kimért vonásokkal. Hosszú szempillák, angyal arc, lágyan göndörödő tincsek, szépen munkált nyakív, erős, izmos vállba torkolló karok, jól ápolt megjelenés. Szédítő és roppant mód veszélyes. Tökéletes ragadozó. Az emberben egyszerre keltesz félelmet és őszinte kíváncsiságot.
Elmosolyodom, reszketeg, lágy lábakon álló mosollyal, rebbenésre kész madárszárnyakon ül csak meg az arcomon, mely széllel borzolt faág csupán, te pedig messziről érkező ciklonként felém tekeregsz, s hiába minden kósza pillantás kijárat után keresve, a lábaim gyökeret vertek.
- Ó, ez igazán érdekes, Albert egyetlen egyszer sem említette a nevedet, jó barát. - Az utolsó két szót szemtelenül incselkedve vetem eléd, az ajkamba harapok pimaszkodva veled, mintha nem érezném a fenyegetés szagát a levegőben a villogó fények meg a halk kacagások közepette. - Szóval vagy te is hazug vagy, vagy.. Albert egészen egyszerűen nem tart elég jó barátjának ahhoz, hogy megemlítsen. - Kíváncsiskodva biccentem félre a fejemet, magamra erőltetett könnyed hangnemmel, pedig mélyen legbelül háborgó tengerként zengnek az emlékeim, lázasan kutatok bármi után, amiből csak sejtésem lehetne róla, hogy kivel van dolgom, csakhogy Albert sosem említett neveket, sosem beszélt igazán a múltjáról, mindig mélyre zárta, vagy valami kelletlen megjegyzéssel hessegette el a túl kíváncsiskodó kérdéseket. Pedig mindenre úgy emlékszik, mintha noteszbe jegyzetelne minden megemlített nevet, helyszínt és egyéb információkat. Emlékeznie kell rád, tudnia, hogy ki vagy és egy kicsit bele is sajdul a szívem a gondolatba, hogy miért volt jó oka titkolni téged.
Felpillantok a himbálózó diszkógömbre a fejünk fölött, öntudatlan fedve fel a nyakam ívét Albert fogainak tökéletes bélyegével. Szédítő érzés az adrenalin lökettel ilyen mereven állni itt az oszlopnál, mely csak egy szeletnyi biztonságérzetet generál, azt is olyan hamisan csengő hanggal, hogy hízelkedés nélkül el sem hinném.
Pillantásom lassan vezetem vissza rád, fenyegetésed ívétől egészen izzadni kezd a kezem a zsebembe, tekintetem rólad komisz módon elcsúszik rólad arra a pohárra, amibe a jó elébb a cigarettádat nyomtad, s az ajkam éppen csak megmozdul, ártalmatlan szűkül a szemem arra az egyetlen pontra, hogy aztán meglepődve borzongjak bele az üvegpohár reccsenő robbanásának, ezerfelé szórja az apró üvegszilánkokat, apró lágy porként.
- Hupsz. - Kínzóan kihívó mosoly kúszik az arcomra, egyik szemöldököm a magasba szalad, olyan tökéletes lehetőségeket adsz a kezembe, labdákat dobsz föl, nekem pedig egyszerűen muszáj hozzájuk érnem, lecsapásra készen. - Szóval, akkor csinálsz is valamit? Vagy gyáva nyúlként fenyegetőzöl tovább? - Adrenalintól túlfűtött izgalommal nyalom meg az ajkaimat, ezüst tálcán szervíroznak eléd, neked pedig csak ugranod kell, nem igaz? Hiszen ezek vagyunk, vadász és az általa űzött vad, mert ugye nem gondoltad, hogy nem feszítem majd az idegeid az utolsó pillanatig?

Vissza az elejére Go down
Vendég
Anonymous


Vendég

Elküldésének ideje -- Kedd Márc. 10, 2020 7:12 pm
Silas & Atlas
The smell of him


Ijedt őzikeként rebben a tekintete hol a tömegre, hol rám, aztán végül rajtam is marad; letapogat, végigmér. Én ugyanezt teszem, csak közben más szemmel; szinte keresem azokat a vonásokat, amiket Albert vonzónak láthat rajta. És meg is látom őket, az ajkába lévő vonalban, a borzas hajában, amelynek egy tejjel megtáncoltatott kávé színe van, vagy vihar előtti felhő-szemének, amiben csak úgy dübörögnek a villámok…
És a szíve is dübörög, eszeveszett, szélben lobogó táncot jár, mintha tépné a félelem, belerágná magát a csontjaiba. De ő még mindig próbál udvarias lenni, felesleges köröket járni velem, holott a nyerséget jobban tisztelem, valamint karmaim közül is hamarabb menekülne, ha készségesnek bizonyulna.
Az udvarias szavak mégis a torkában rekednek, ahogyan tekintete a biztonságot jelentő kijáratra, avagy bejáratra tapad, de én útját állom, mint a folyékony láva, ami frissen és dühösen gördül le a vulkánnal megpecsételt hegy bordáján. A szemei összevissza táncolnak, egérutat keresnek a szövegben, én nem értem, hogy miért nem tart kedvesnek, pedig igyekszem, de mennyire, hogy igyekszem. Erre ő hátrébb lépdel; hát nem tudja, hogy egy ragadozó elől menekülni csak még jobban felkorbácsolja a vágyát, az a bizsergető adrenalin illat a véréből felém kúszik, az orrcimpáimat kitágítva szívom magamba az illatot.
Albert illatát.
Egy fél-vicsor kúszik az arcomra, de visszanyelem, még a morgás előtt.
Feljebb húzza a vállát, ahogyan nyakát vizsgálom, keresem a szag legerőteljesebb pontját rajta A lélegzete gyors, mint egy kolibri szárnyának verdesése és már kezdem unni, az arcom lefelé konyul, a szememet forgatnám, hacsak nem törne ki a fiatal férfiből élete legnagyobb abszurditása; Albert egy kávézóban. Ettől felnevetek, de őszintén, talán kissé őrült módon is, közben nem veszem észre a villámszagot a levegőben; remegés kúszik a csontjaimba, egészen a padlóból indul ki és félelemmé rágja magát az ember szívébe.
Csakhogy én nem ember vagyok.
- Ó, kedves kis barátom – görnyedek szét a nevetés között, a villámszag belőle árad és bánom, hogy nem vettem észre előbb. – Ma két dolgot is megtudtam rólad; boszorkány vagy, ráadásul hazug is. És rohadtul nem hat meg a félelmed generált földrengésed – a vigyor leolvad az arcomról, a hangszíne elárulja, ahogyan kérdez; átadjon neki valamilyen üzenetet?
A szívem lefelé konyul, magába fordul és bevonul a bordáim mögé. A férfi arcára nézek, ahogyan az általa megremegtetett világ csillára táncoló fénybe vonja az arcát, olyan, mintha villognának a vonásai, egy pillanatra becsukom a szememet.
- Nem kell, de nagylelkű tőled, hogy így felajánlod nekem – nézek rá lustán, fel a szempilláim alól és egyik kezem körmét kezdem el pattogtatni. – Egy nagyon régi jóbarátja vagyok még abból az időből, amikor nem mászott Bastien szoknyája alá és benne volt a Versailles-i palota szétverésében… csupán érdekelne, hogy te melyik táborba tartozol, noha Albert esetében és mivel még életben vagy, gyanítom, a szíve kevésbé kő-oldalára esőkét gyarapítod – a szavak morgással vegyítve törnek fel a torkomból, mert nem tetszik, hogy ez a siheder-szagú fiatal férfi a saját otthonomat táncoltatja meg a föld rengetésével.
A fogaimat villogtatom felé, miközben macska dorombolásba bújtatott selyem-fenyegetést vetek elé:
- Ha egy porcelánmacskám is eltörött a kis műsorod miatt, két darabban küldelek vissza Albertnak. Vagy várj – emelem fel mutatóujjamat -, mivel olyan művészetkedvelő lehet, hogy csak az egyik füledet tartom meg. Mindig is szerette Van Gogh-ot…
És azt megtartom magamnak, hogy melyik képét húztam a fejébe.
Vissza az elejére Go down
Vendég
Anonymous


Vendég

Elküldésének ideje -- Szomb. Márc. 07, 2020 10:09 am
Zavartan morzsolgatom zsebem mélyén a ruhám anyagát, idegesen. Pillantásom a tömegről, az ott kiszemelt ismerősnek hazudott lányról, a férfira eresztem vissza értetlenkedve, meglepődve, meghunyászkodva. Tekintetem egészen feltérképezi, végigmaszatolja tökéletesre faragott arccsontját, orrának egyenes ívét, szemöldökeinek lágy formáját, hajának rakoncátlan görbületeit, drága öltönye alatt finoman domborodó lágy izmait. Tökéletesnek hat, egy megfestett, emberke számára élvezeti tárgyként készített alaknak, csodásan élénk pillantással, lágyan hívogató mosollyal. Szédítő lehetne, ragadozókra jellemző édes vonzása, mintha az ember csak röppályára került volna az égitest körül: lassú, végeláthatatlan utazás az ismeretlenbe.
Kicsit kaparni kezd a torkom, alattomos félelem kúszik föl rajta, hosszúra hagyott körmeit vájja a vörös, puha húsba.
- Igazán örülök, hogy...- Belém fullad minden szó, s hiába kutakodom utánuk, hiába kapaszkodom nehéz hegyeken, ezerszer végigolvasott Jane Austin könyveken át, mégis képtelen vagyok befejezni gondolataim kusza vonalát.
A tenyerem izzadni kezd, és csak menekülnék, sietve, vissza sem pillantva. Elhúzok mellette, a tekintetem az ajtó biztos menedékére tapad, csak hogy a férfi utamat állja, erőteljes megjelenésén enyhít finom modora, de így sem csillapít a bennem tombol vad rettegésen. Csak úgy száguld az ereimben az adrenalin, felhevít, felpezsdít. Hirtelen melegem lesz, ezerszer megbánom, hogy annyi pezsgőt ittam: reakció időm lelassul, érzékeim tompulnak, tekintetem róla rezignáltan csúszik a teremben forgó párok köré, vajon hányan lehetnek még, vajon mibe keveredtem. Hátrálok, óvatosan, láthatatlannak szánt siettséggel, hátam egy oszlopba ütközik, én pedig úgy simulok hozzá, mintha szerető kar fogna közre.
Ösztönösen feljebb húzom a vállaimat, ahogyan éles pillantása nyakam ívére szalad, Albert neve hallatán a szívem kihagy egy ütemet, hogy utána kétszeresen gyorsított vágtázásba kezdjen.
Kiszáradt ajkaimat nyelvemmel nedvesítem meg, látszólagos önuralmat mutatva csillapítom kapkodó lélegzetvételem, talán mindhiába, úgysem verhetem át.
- Albertet? - Kérdezek vissza zavartan, dühös indulatok eveznek facsónakon az ujjaim felé, Albert mindent föléget maga mögött, nekem pedig választásom sincsen, önkéntes tűzoltóként vezényelnek a helyszínre. - A városból, egy kávézóból. - Ujjaim végén bizseregni kezd a puha bőr, sarokba szorított kutyaként lapulok a hideg kőoszlop biztos melegének. Kezeim immáron odasimulnak, ősi ösztönöktől vezérelve lágy remegést okozva ezzel.
Az oszlopok, a csillárok, a fények mind elmozdulnak egy pillanatra, a szépen húzott vonós beleremeg figyelmeztető jelzéseimbe. Az emberek egy pillanatra megdermednek gyönyörű táncuk közepette, értetlen, egymásra villanó tekintetek, mielőtt újfent táncba kezenének.
- Adjak át neki valamilyen üzenetet? -
Vissza az elejére Go down
Vendég
Anonymous


Vendég

Elküldésének ideje -- Pént. Márc. 06, 2020 3:53 pm
Silas & Atlas
The smell of him


Szabadna, hogy egy férfi hattyúra emlékeztessen? Minden mozdulata, még ha pezsgővel bódított is oly módon kecses és elbűvölő, még a nyaka is, ahogyan gúnnyal itatott szavaim hatására az ajtó irányába hajlong. Kacagásának a hangja a fülembe kúszik, a szívemen keresztül a grabancánál fogva megragadja a féltékenységemet és a felszínre rántja; mert belegondolok, hogy Albertre is hasonlóan nevet. Habár ez enyhe túlzás, mivel csak a szaga telepszik rá, de az mocskos módon lepi be a fiatal férfi testét. És én tudni akarom, miért. Hogyan. Mikor.
Az érzékszerveim a férfin landolnak, végig tapogatják a testét, kezdve az egyre gyorsuló szívdobogásával. A nyelvembe harapok; kedvesebb irányba kell noszogatnom a beszélgetést, a hangomat, vagy menekülni fog. Kezeit jó mélyre süllyeszti a zsebében, mintha ott keresne valamiféle menekülő-útvonalat előlem.
- Azt hiszem, szívesen – a hangom még mindig hűvös, ezt az árnyalatot a féltékenység viszi bele. Valahol próbálom összekapni a gondolataimat, de már csak a Rá való gondolat is borzalmasan sok érzést vet fel bennem, olyanokat, amiket legszívesebben kihajítanék a testemből egy lakatlan szigetre.
A rá fújt füstöt ellegyezi, mintha zavarná, az egyik szemöldököm pedig fásult módon szökik a magasba. Kényeske.
- Az emberi izzadtság szaga csak számotokra kellemetlen, mert képtelenek vagytok érzékelni benne a mélyebb tónusokat is. A tiéd gyömbéres és éles, mint egy kifacsart citrom keserű héja és ott van benne… - kitágul az orrcimpám, ahogyan megérzem a jól ismert pézsmát. Aztán rájövök, hogy ismét sikerült a legkevésbé sem emberi módon viselkednem. A férfi pedig tiltakozni kezd, a szíve dobogása a fülembe hasító sziréna, a hazugságának fémes illata bekerít engem. Minket.
Az ajkába harap, testtartásán látszik, hogy szíve szerint hátat fordítana nekem, a kérdéseimnek, az éveimből eredő furcsaságaimnak. Drogosnak hisz, mire csak macskamód hunyorítom felé a szemeimet, karomat összefonom a mellkasom előtt, miután a cigicsikket az egyik itt hagyott pohárba nyomom. Némán hallgatom, ahogyan hebeg-habog és próbálja kihúzni magát a beszélgetésből, ebből a nyomott légkörből.
Elindulna hamis indokok nyomában és én képtelen vagyok hagyni, hogy elmenjen. Az útját állom; egyik pillanatban mögötte, a másikban előtte. Semmi erőszak, kényszer nincsen a szemeimben, csupán valami lágy és morgós könyörgés, ami a lényem legmélyéről fakad és lassan feleszi magát a torkomig.
- Kérlek, ne ijedj meg tőlem – emelem fel a kezemet csitítóan és próbálok idős korom ellenére is kevésbé bizarrnak tűnni -. Csupán egy közös ismerősünk szagát érzem rajtad, szinte beborítja a testedet, legfőképpen ott – intek egy lazának álcázott mozdulattal a nyaka felé, miközben szétvet az irigység -. Szóval könnyítsd meg a dolgomat és ne tettesd teljesen hülyének magad; a szagod mindent elárul – villantom neki ki élesre hegyezett szemfogaimat egy pillanatra, nem fenyegetően, csak titkot sejtetően, amiről már ketten is tudunk.
- Honnan ismered… - a hangom elakad, pedig a tüdőm erős és próbálkozik, birkózik a szívemmel, hogy az érzések ne gyűrhessenek maguk alá, de veszítek – Albertet?
Vissza az elejére Go down
Vendég
Anonymous


Vendég

Elküldésének ideje -- Szer. Márc. 04, 2020 4:45 pm
Az agyam vészjósló sebességgel kongatja meg a nagy harangot, amely mély kongó hangon igyekszik a tudtomra adni, hogy valami nincs rendben. Más esetben természetesen rögtön szemet szúrna a férfi hirtelen mozdulata, túl sok időt töltök egy másik vámpír társaságában ahhoz, hogy könnyűszerrel ismerjem föl őket, de ez most nem egy másik eset, hanem egy csodás party tele fényekkel és lüktető élettel, bennem pedig a keleténél egy árnyalatnyival több pezsgő szenderedik, hogy fent akadjak olyan könnyed, de picit sem elenyésző dolgon, hogy egy charleston szám alatt a férfi keze túl gyorsan mutat egy iránya. Akaratlanul pillantok én is arra, hunyorogva, lábujjhegyre emelkedve lesek el a kalapok, hajtollak és elsuhanó copfok között az említett irányba. Felkuncogok, lágyan, mintha tévedésem betudható lenne a káprázatnak és a túlontúl fiatal hóbortomnak.
- Igaz is. - Kapok a fejemhez szédült fiatalossággal, és elmosolyodom, mintha a férfi nem terelné a beszélgetésünket egy egészen más, kevésbé barátságos mederbe, mint amilyenbe én eresztettem a folyóból a vizet. - Hát azért biztosan akad egy-kettő, aki nem olyan unalmas, és.. óó hát, kösz, azt hiszem.- Zavarba jövök, ilyen roppantmód egyszerűen, a kezeimet hirtelenjében a zsebembe nyomom pótcselekvésként, és lesütöm a pillantásomat egy másodpercre. Nem igazán tudom hova tenni a meglepően jóképű férfi furcsa közeledését, közben persze a vészharang a fejemben megállíthatatlanul csak kong és kong, szomorú balladát játszik, elnyomja az izgalmas zene pattogós ütemét.
Zavartan legyezem csak el a füstöt, pillantásommal a partneremet kezdem vészesen kutatni, bárcsak megpillanthatnám és bárcsak ő is megpillanthatna engem szorult helyzetemben. Kínosan mosolyodom el, az ujjaim ráfognak a zsebemben lévő napszemüveg ismerős szárára, mint egy nyugtatásképpen.- Hát, bocs, lehet, hogy tényleg megizzadtam.. -Krákogom egy kicsit mielőtt értetlenül léphetnék egyet hátra. - Ne haragudj, de nem tudom miről beszélsz. Pontok meg miegymás.. - Harapok bele az ajkamba, közben pedig nem csak kong az a harang, hanem egyenesen visít és ordít, leginkább kivehetetlenül egységes szavakat kiált bele a levegőbe: fuss. Ez harsog végeláthatatlanul sorban, összemosódva. - Szóval nem tudom öregem, hogy mit szívtál, de mondjuk adhatnál nekem is belőle. Mármint a legtöbbször nem szedek semmit, de ha ilyen szinten beálltál, lehet, hogy nem ártana nekem is kipróbálni a dolgot. Szóval ha megbocsátasz, azt hiszem, hogy.. ja igen, ott a lány, akit kerestem. - Nincs ott, hát persze, hogy nincs ott, de nekem mégis csak meg kell szabadulnom a furcsa idegentől. - Szóval kösz szépen az iránymutatást öregem, és ne állj le a cuccal! - Egy pillanatra arra gondolok, hogy sokkal kedvesebb dolog ezt mondani olyan valakinek, aki folyton szintetikus drogokat használ, mintha arra biztatnám, hogy hagyja abba. Még egy félszeg mosolyt is libbentek felé, hogy aztán igyekezzek ellépni és elfintorodni. Süt róla, hogy totál szétcsapta magát: sápadt bőr, koordinálatlan mozgás és furcsa szóhasználat.
Vissza az elejére Go down
Vendég
Anonymous


Vendég

Elküldésének ideje -- Szer. Márc. 04, 2020 4:04 pm
Silas & Atlas
The smell of him


Már megint egy szürke emberekkel telített – monokróm – szombat este. Habár táncolnak, bűvölt kígyók módjára mozgatva csípőjüket, hol egymásba gabalyodnak, hol a Holdig hajolnak és a fények szivárványszínre festik őket mégis borzalmasak unalmasak.
Egyhangúak.
Időpazarlás.
Lélekpazarlás.
Ingerpazarlás.
A szavak pörögnek az agyamban, azonban nem engedem, hogy a nyelvem hegyére guruljanak. Ma nem a szokásos kakasülömön foglalok helyet, ami az egyik fenti gerendát jelenti. Lucifer módjára buktam le a saját házamban megrendezett szombat esti alvilágba, az ajtót lesem, a szívem is lesi, mert reménykedik, hogy egyszer egy A betűvel kezdődő ember bebukik rajta. Mert ő csak lazán bebukna, mintha övé lenne a ház, francia szavakat csalni ki belőle és porig égetnénk mindent.
De nem ma.
Mondhatnám, hogy bosszús vagyok, ám lusta mód kortyolok bele az italomba; szinte nem is érzem az ízét. Persze, füstös, kaparja a torkomat, érzem benne a tölgyfahordót, amiben érlelték, a szorgos kezek munkájának obszcén szavakért kiáltó gyümölcsét. Ezzel szemben a obszcénról is egy ellentét, egy apáca jut az eszembe, Prudence… Ezektől a szívet eláruló gondolatok elől menekvésképpen egy cigarettát tolok a számba, macskaszememet összehúzva gyújtok rá, egyenesen a tömeg kellős közepén. Mintha én lennék az a biztos pont, aki mellett szétválnak, egy pillanatra megáll az őrület, hogy aztán újra összefolyjon az embertömeg.
Egy kiöltözött hebrencs ficsúr áll meg mellettem; egy pillanatra még pillantást sem pazarlok rá, mondhatni, a fülem botját sem mozdítom. De a mellettem hömpölygő tömeg az illatát az orrom elé táncoltatja, rég ki nem mondott francia szavakat, pézsmaillatot juttatva az eszembe. Érzem az Ő illatát a fiatal férfi testére tapadva, szinte bekebelezve azt; legerősebben a pulzáló nyaki ütőere szédíti meg ezt a felém áradó illatot, keveredve a férfinak saját szagával. Lonc, szantál.
Kissé döbbenten bámulok rá, ahogyan szavak tömkelege árad ki az ajkán, az egyik szemöldököm enyhén felrántom és igyekszem tudomást sem venni arról, hogy azért kőszívem megkondult a mellkasomban. Mintha egy második szív dobbanna ott, mind-mind az emlékek hatására.
- Gondolom onnét – emelem kezemet egy emberhez túlontúl gyors mozdulattal a bejárati ajtó felé. A hangom érces, egyetemben a tekintetemmel, amit most rá függesztek. – Nagyjából minden második nőre illik a leírásod; ugyanolyan az összes, unalmas és monokróm módon. Viszont te... – fordulok felé teljes testemmel, poharamat egy mellette elsuhanó tálcára teszem és a férfira fújom a cigarettafüstöt.
- Te egy élénk pont vagy ebben a bosszantóan egyhangú tömegben. És nem mellesleg bűzlesz – húzom fel az orromat, miközben a fejemmel a nyaka felé biccentek. – Attól, hogy még nem díszeleg két kacsintó pont a nyakadon, pontosan érezni rajtad, hogy mit csináltál. Nevezzelek huncutnak, vagy simán őrültnek? – félmosolyt rántok elő a farmernadrágom szakadt zsebéből; csöppet sem kedves, de érdeklődő. Sőt, nem érdeklődő, hanem őrülettel fűszerezett, mert róla van szó.
Már megint.
Mon Enfer. Merre jársz?
Vissza az elejére Go down
Vendég
Anonymous


Vendég

Elküldésének ideje -- Szer. Márc. 04, 2020 3:32 pm
- Ha rossz lesz, de már miért lenne rossz.. szóval ha rossz lesz, akkor iszunk egy kis ingyen whiskeyt, és lelépünk, jó? Nézek veled olyan gagyi romantikus filmeket a Netflixen vagy, nem tudom..- A gagyi romantikus filmeket a Netflixen természetesen én nagyon is kedvelem, de erről soha-soha nem vallanék neki, bár abban egészen biztos vagyok, hogy ő ezt nagyon is jól tudja, mert a végén valahogy mindig hozzám kerül a televízió távirányítója, és a végén mindig én kapcsolok valami filmet, azzal a jeligével, hogy csakis a te kedvedért, csakhogy van valami azokban a filmekben, amitől a saját életem ezerszer könnyebbnek tűnik, és kinek ne lenne kedve ahhoz, hogy valami megkönnyítse, ha csak egy rövid időre is, de mindenképpen könnyítsen a mindennapjain?
- Szóval mehetünk? - Már akkor elrontotta, amikor a legelején hagyta, hogy a szemébe nézve egy kicsit ráerőltessem az akaratomat, hogy a képességeim kiaknázásával csak egy másodpercre, de irányításom alá vegyem, óvatosan, hogy még véletlenül se vegye észre, hogy ő bizony egészen nagyon meg lett vezetve. Átkarolom a vállát, amikor nagy kegyesen felsóhajt - mintha nem döntöttem volna már el ezer éve, hogy be fogunk lépni a raktár ajtaján - és csak annyit mond, hogy : Jó. Rendben. De tényleg lelépünk, ha béna lesz. Én pedig, mintha magától döntött volna így, csak egy kicsit még közelebb húzom magamhoz, hogy aztán a lüktető zene és az emberek csodás, a korba éppen beleillő jelmezei, meg a csillogás, meg a halk duruzsolás egészen nagyon elkápráztasson.  Olyannak tűnik, mint egy tökéletesen létrehozott varázslat: színes anyagok keverednek össze, táncot lejtenek a zene ritmusára, elvakító, ezerfelé szétszóródó csillogás, lágy hegedű szó mély zongorával kísérve, édes nevetés, keserű alkoholpára, cipőkoppanások lágy rigmusa, cigarettafüst és csillogás, mindenhol minden csak csillog, szédítően és izgatottan.
Három pohár pezsgőt döntünk le és legalább kétszer ennyi táncot lejtünk, nevetünk és még hangosabban nevetünk, valakivel kártyapartiba keveredünk, aztán mini szendvicseket kóstolgatunk, újabb pezsgőért nyúlunk és újabb táncokat lejtünk, kihevülve elkeveredünk, székek, emberek, és táncok állnak közénk, lágyan szakítanak el de kőből készítik a falat, áthidalhatatlanul, megmászhatatlanul magasat építenek, s többé már nem marad más csak kósza pillantások, elkapott tekintetek, és néma telefonrezgések, amit semelyikünk sem vesz észre idejében.
- Elnézést. - Állok meg egy idegen mellett egészen szórakozottan, kibomlott csokornyakkendővel és kigombolt ingujjakkal. - Meg tudnád mondani, hogy merről jöttem? Azt hiszem végleg beleszédültem a sok forgásba. - Elnevetem magamat, buborékos alkoholtól félrészegen, táncoktól fájó talppal és fáradtságtól nehéz tartással. A férfi sokkal frissebbnek tűnik, mint az elvárható lenne ennyi mulatság után, és sokkal elevenebbnek, mint sokan mások a hosszú és fárasztó beszélgetések végén. - Illetve keresek valakit, csinos lány félhosszú barna hajjal, mindegy, ebből biztosan nem fogsz ráismerni, én meg már nem is emlékszem, hogy a ruháján milyen színű filterek voltak, itt pedig túl sok mindenkinek hasonló az öltözéke, meg persze azt hiszem egy kissé  többet is ittam, mint kellett volna. - Ütemes ritmusban kezdek beszélni, mintha csak ezer éve ismerném már az illetőt, lágy természetességgel és izgatottan, mintha soha semmire nem vágytam volna jobban, mint itt és most az egyik elhagyott oszlop tövében filterekről beszélgetni.

Vissza az elejére Go down


Ajánlott tartalom

Elküldésének ideje --
Vissza az elejére Go down
 
Atlas & Silas
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
I N G O D W E T R U S T ❞ :: Archivált játékok-
Ugrás: