Az érintések forrón égető lüktetéssé változnak, egy pontban koncentrálódnak össze, egymásnak feszülő testünk alatt. Albert bőre mindenhol jótékony hevességgel éget, ahol hozzám ér, észvesztő vágyakat korbácsolva, sürgetést kiváltva, követelőző mozdulatokat generálva, csakhogy míg én egyre sietősebben szeretném, addig ő mélyenszántó lusta lassúsággal halad, őrjítően megfeszítve az idegeimet. Beleremegek minden érintésbe, beleborzongok minden csókba, és már egészen biztos vagyok abban, hogy meg fogok veszni, ha tovább játszadozik, türelmetlenségig feszít, mintha nem érezné ugyanazt a lüktetést, mintha nem feszülne ő is olyan tettere készen egészen a hasamnak, mintha lenne miért elhúzni az időt. Persze Albertről van szó, teljesen egyértelmű lehetne már ennyi idő után, hogy ha én valamit máshogyan szeretnék, akkor ő azt annak a teljes ellentétében kívánja.
Jólesőn ráz ki a hideg a nyakra lehelt szavaktól, megborzongva hunyom le  a szemeimet egészen, mielőtt az ajkamba harapva taktikus módon igyekeznék visszafogni minden kikívánkozó nyögést. Ha ő úgy, akkor én meg így. Persze esélytelen lenne ezt pillanatoknál tovább bírni, mert végre, végre a forró keze egészen körém fonódik, én pedig egészen megkönnyebbülve nyögök a szoba félhomályába vele párhuzamosan, vagy éppen teljesen ellentétesen. A vállába kapaszkodom, valahol, az agyam hátsó részén egy pont, egy picike pont próbál emlékezni, hogy merre húzódik a sebe, de ebben a túlfűtött állapotban az óvatoskodó mozdulatok csak elnagyoltak, a sóhajok, az egymásnak feszülő testünk hatalma sokkal erőszakosabban követeli a figyelmet. Közelebb hajolva követelőző játékossággal harapok egészen a nyakába, lágyan karcolva a bőrét, aztán persze visszadőlök a párnák hideg ölelése közé szétcsúszó csókokért. A csípőmet egészen a kezével mozgatom, türelmetlenül kérlelve, könyörögve, hogy az érintések egészen mozduljanak más irányba, hogy ne csak hozzám dörgölőzzön, hatoljon egészen mélyre, úgy is mindketten erre vágyunk igazán, úgyis csak az hozhat elégedetten megfeszülő izmokat és megkönnyebbülést. Taktikus módon fordítom a nyakamat, a karjaim egészen a felkarjába kapaszkodnak, úgy húzva egészen közel, visszafojtott lélegzettel várva a fogainak karcosan csípős harapását, helyette mégis csak forró csókok hagynak égtő hideget maguk után. A tekintetem érdeklődően kutat utána, most már egészen biztos vagyok benne, hogy direkt csinálja, túl nagy önkontrollal rendelkezik, míg nekem egy másodpercnyi is alig van. Felsóhajtok, türelmetlenül meg egy kicsit követelőzve is, mielőtt közelebb hajolva utána nem nyúlhatnék magunk közé, egy kicsit a kezembe köpök éles súrlódásoktól megkímélve, mozdulataimat olyan ütemre állítom, amik az ő ujjaival egyezőnek számítanak, valahol mégis elcsúszok, tovább tartom ki, vagy éppen meggyorsítom figyelmetlenül csókolva, a hátába kapaszkodva húzva egészen közel. Egészen a fülébe nyögök, oda sóhajtozom, néha a nyakába temetkezem, dörgölőzve kérlelem. Aztán persze felnevetek, lágyan kéjes kacagás az erőszakos ujjak ellen. Megnyalogatom az ajkaimat mielőtt marna, apró késszúrások, kisülések, a kezeim egészen szorosra fonódnak odalent.
Szédülni kezdek, lágyan forgó körhintává változik a szoba, én meg csak húzom és húzom közelebb, mintha azt szeretném, hogy sose hagyja abba, hogy addig folytassa, amíg csak lehetséges, csakhogy Albert mindig sokkal józanabb, mint amilyen én a legjobb pillanataimban is tudok ilyenkor, időben húzódik el, én pedig csak csalódottan próbálok fókuszálni valahova rá. Ha rajtam múlva sosem lenne elég az édesen éles fájdalomból, a szorosan nyakamra tapadó ajkakból, és sosem lenne elég belőle sem.
Szédülve támaszkodom négykézláb, egészen hozzá nyomva magamat, ellenfeszítve Albert biztosan tartó kezeinek, szapora légzéssel vágyakozva.
A fejemet megtámasztom az alkaromon várakozás közepette, lihegek, szinte egészen nyüszögök az édes kielégülés után, amit ő tudatosan megtagadó játékkal tesz elviselhetetlenné. Persze azért én bepróbálkozom hátra-hátra tolódó csípővel, de hát esélyem sem lehetne ellene, annyival gyorsabb és taktikusabb, szinte hallom, ahogyan a lélegezte elégedetten távozik a tüdejéből, látom magam előtt ördögi mosolyát, és már tényleg rá akarok szólni, nem is szólni egészen parancsolni, reszkető hanggal, pattanásig feszült idegekkel, amikor megteszi. Forró és erőszakos, birtoklástól éles de rettentően kéjes fájdalom, beleremegek, elégedett nyögéssel jutalmazom csak, majd újabbal és újabbal, párnába harapó fogakkal, ívbe feszülő háttal, készséges ellen mozdulatokkal. A szoba csendjét ütemesen töri meg az összecsapódó testünk túlfűtött zaja, nyögéseink erőszakossága. Egy ponton túl már nem tudok semmire sem gondolni, sem arra, hogy kicsit halkabb legyek, sem semmi másra, csakis rá, meg az általa okozott fájdalmas gyönyörre. A mozdulataim egészen kiszámolhatatlanul esnek szét saját magamon, erőszakosan elhunyt szemeim mögött a világ még mindig szédül, és csak pillanatok választanak el attól, hogy körülöttünk minden felrobbanjon, pillanatok kellenének a forrósághoz, érzem az alhasamból ágyékig költözni készülő forróságot, belefeszítem az egész testemet, de a beteljesülés helyett mégis Albert nyomódik rám, a mellkasa az enyémnek feszül én pedig csak kapkodom a levegőt tehetetlenül. Lüktet minden, minden érintés, minden mozdulat, lüktet a szoba körülöttünk, el elmaradó orgazmus fájdalmas lüktetését adja vissza a forró érintése, az ütemes mozgása, azt adja vissza, ahogyan a lábam egészen a derekára kulcsolódik szorosan, mintha sosem akarnám elengedni, csókokért hajolva, folyton gyorsabb tempóért könyörögve, folyton nyögve, sóhajtva, robbanásra egészen készen, hogy aztán amikor megtörténik az egész testem ütemes, lüktető remegéssel adjon utat. Égeti k a hasamat a forró cseppek, hátrafeszített fejjel csak lihegek és lihegek, a tekintetem előtt fényes csillagok úsznak, és bele tudnék veszni ebbe a kéjmámorba, bele tudnék ájulni, ha Albert érintései nem válnának annyira izgatóvá, hogy az ütemtelenül verdeső szívemnek újfent ütemet adjanak.
Csókokat újabb csókok követnek, érintéseket még újabb érintések, az ágy pedig csak serényen nyikorog alattunk hosszú-hosszú ideig még, mígnem már csak arra eszmélek, hogy hason fekve nem vagyok képes megmozdulni, lustán lapos pillantások időznek a csuklóm körül kibontakozó lágyan liluló foltokon. Ebben a pillanatban képtelen lennék megmondani bármit, nem tudnám visszaidézni, hogy hányszor kerekedtünk még egymás fölé, hányszor mart még belém, vagy hogy hányszor követelőztem még a kielégülésünk után. Azt sem tudnám megmondani, hogy mennyi az idő, hogy egyáltalán telt-e az idő, napok múltak-e el vagy csak percek, amióta egymásnak estünk.
A lepedőbe ásítok, kiszáradt torkom karcolja a sok levegő, de még csak arra sem érzek elég energiát, hogy a fejemet elfordítsam. A testem sajog, fájó kielégüléssel tudna felidézni érdes, feszes mozdulatokat. Pillantásom Albert után kutat anélkül, hogy a fejemet egy másodpercre is megmozdítanám, képtelen vagyok bármit is tenni, csak elégedetten hunyom le a szemeimet, mintha bármelyik pillanatban képes lennék elaludni, és valahol ez így is van, ha sokáig nem nyitnám ki a szemeimet, mély álomba zuhannék és valószínűleg estig fel sem kelnék, az is lehet, hogy napokig lennék képes aludni, amilyen fáradtnak érzem most magamat.
A szempilláim mégis felrebbennek, ahogyan megmozdul, vagy az is lehet, hogy én mozdulok, nem tudnám megmondani, csak arra eszmélek, hogy a bőrünk újra összesimul, én pedig egy kicsit tényleg megmozdítom a fejemet, hogy egészen elkényelmesedhessek.
- Ugye nem azt fogod mondani, hogy újból készen állsz egy menetre? - A hangom fáradtságtól és kielégüléstől rekedt, pillantásaim lassúak és néha egy kicsit túl sokáig nem akarnak felnyílni, de aztán végül mégis megadják magukat Albert tömegvonzó erejének, mindig rátalálok valamelyik fedetlen bőrfelületére. - Azt hiszem, hogy szomjan fogok halni, de esélytelen hogy innen valaha is elmozduljunk. - Erőtlen mozdulatokkal fogok rá a kezére, mielőtt egy kicsivel is arrébb akarna húzódni. - Úgyhogy kérlek majd temess valami erdőbe. Valami kőrisfa alá. Egyébként tudtad, hogy minden fának sajátos illata van, legalábbis az egyik haverom szerint. Mondjuk szerintem egy kicsit hazudott. - Összefüggéstelen minden, a pillanatok pedig szertefoszlanak, egyetlen biztos, idecsatoló pont a testnedvektől lágyan összeragadó testünk, ha az nem lenne, el sem tudnám hinni, hogy mindez valóság, nem pedig valami csodásan forró álom.

- Most megpróbálhatom. -Elég kéjesen nyögöm ahhoz, hogy ne lehessen teljesen komolyan venni, mindketten pontosan tudjuk, hogy úgy sem tudok rajta kívül másra gondolni miközben  harapdál, még csak azt sem tudnám visszaidézni, hogy mit mondott pontosan. Egyáltalán kérdéseket tett föl, vagy csak válaszokat adott. Az eszemet teljesen elveszik a különböző érintések, meg az ahogyan a bőrömre szuszog. Csiklandoz azzal a fajta csiklandással, aminek a vége mindig valami sokkal forróbb és fullasztóbb. Felnyögök az erőszakos ujjak szorítása alatt, folyton egyre csak többet és többet akarva Albertből meg a forró érintéseiből.  Bármire rá tudna venni, könnyűszerrel csalhatna csapdába, úgy egyeznék bele bármilyen eszement ötletbe, hogy még csak meg sem kérdőjelezném. A józan ítélőképességem valahol kint maradt a fürdőszobában a hideg zuhany alatt, mert úgy is tudta, hogy mi következik majd. Lehetetlenség úgy feküdni mellette, hogy az ember ne akarjon belőle többet, vagy ne akarná, hogy egészen felfalja és eleméssze.
Abban legalább tökéletesen egyetértünk, hogy Albertnek előbb-utóbb muszáj a hátára fordulnia, én pedig abban a pillanatban kerekedem egy kicsit fölényesen fölé - nem mintha nem tudná bármikor könnyűszerrel megfordítani a felállást, de úgy sem akarja majd - tökéletesen helyezkedve a bokszerén, úgy dörgölőzve, mintha máris túl szeretnék lépni az előjátékon, rögtön a közepébe csapva az eseményeknek.
Aztán azért mégis elemelkedem, előrehajolva, hogy a forró csókok végül egy pontban teljesedjenek ki, de ott aztán nagyon.
A hajszálaim egészen belefeszülnek az erőszakos mozdulatokba, meg egy kicsit fuldoklom is, hogy néha-néha egy-egy lökés közt levegőért kapkodva emelkedjek meg, mielőtt Albert egészen a torkom nem szántaná fájdalmas izgatottságot okozva. Felpillantok, ahogyan az ujjaink összefonódnak, hogy aztán nagyokat nyelve tartsam meg elég ideig magunkat a hullámokban rátörő élvezetek közt. Aztán persze fölemelkedem, a kézfejemmel megtörlöm a számat, aztán pedig összenyalogatom. Nagyokat nyelek, meg nagy levegőket veszek, hogy aztán elégedetten vigyorodjak el. Albert íze egészen betölt minden érzéket, még most is érzem a mozdulatai ütemes hullámzását, pillantásom természetesen őt keresi, hogy a nyögései nyomán azért megbizonyosodhassak róla, hogy mennyire élvezte.
A sarkaimra ülök, onnan nézem ahogyan a mellkasa szaporán fölemelkedik, aztán pedig lesüllyed. - Csak nem aludni akarsz? - Kérdezek vissza incselkedve, készen arra, hogy bármikor újrakezdjük. Tekintetem lecsúszik az arcáról egészen az ágyékáig kérdő kíváncsisággal. - Hiszen még csak most kezdtük. - Közelebb mászok, nyugodt, lassú nevetéssel. Kicsit sem bánom, hogy nem én kaptam, mert akkor talán tényleg aludni támadna kedvem, most viszont semmire sem tudok gondolni rajta kívül. Bele is dörgölőzöm a cirógató ölelésbe, aztán pedig lekövetem a mozdulatait túlfűtött izgalommal. Tudom mi következik ezután, és a tudat még egy kicsit fokozza a vágyakat.
Belenevetek a követelőzően magához húzó mozdulatba, a nyakam köré fonódó ujjai egészen fojtogató szorításig tudnának feszülni, még csak gondolkoznia sem kellene rajta, hogy hogyan roppantsa össze a csigolyákat. Bennem mégsem kelt félelmet, sokkalta inkább máris oda akarok simulni, még több levegőért kapkodó csókot váltani, csakhogy egy pislogás múlva az fejem máris a párnának nyomódik én pedig készségesen nyögök föl alatta, a csípőmet pedig követelőzően lököm felé. Most már én is szeretnék kapni valamit, nem elégszem meg csupán az ő örömével, vagy ha meg is elégedtem eddig, hát most újra kapni akarok belőle forró és gyötrelmesen kéjes mozdulatokat, hangos nyögéseket és türelmetlen morgásokat.
Újra megnyalom az ajkaimat, türelmetlen éhséggel, a tekintetemben valószínűleg csillog a vágy keltette őrület, a kezem az övé után nyúl, hogy egy kicsit sürgetőbben nyomja lefelé, szinte kiáltva, hogy ne szarozz már, csak csináld.
Megrezzenek ahogyan a nadrágom nekicsapódik valaminek, a tekintetem arra felé szalad, egy másodpercre kizökkenek, egy kicsit ki is hagy a szívverésem, de most igazán nincs időm azon gondolkozni, hogy mi lehet az, túlságosan hajt a vágy, meg aztán most tökéletes biztonságban érzem magamat Albert alatt. Ha lenne itt velünk valaki, minden bizonnyal tökéletesen hallaná, még akkor is, ha éppen nagyon el is van foglalva.
Körülbelül ennyi ideig tudok azzal foglalkozni, hogy ijedten meredjek a sötétbe, a tekintetem máris Albert alhasára siklik, mintha csak azt kérdezném, hogy készen vagy-e már, aztán pedig rámeredek, türelmetlen sürgetéssel. - Albert. - Még meg is szólítom nyögéssé alakuló vágyakozással, és valahova felé nyúlva a csípőjébe markolok, hogy úgy húzzam közelebb, magamat meg olyan közel nyomom, amennyire ez éppen lehetséges, összefeszítem a testünket, mintha nem lennék képes megpihenni, pedig tudom, hogy percek múlva már egészen el fog hagyni az erőm, és remegős érzés jár majd át, de addig is akaratoskodom egy kicsit, a nyakamat egészen félrefordítva, lehetőséget kínálva neki, hogy harapjon, hogy marjon, hogy lökjön és csináljon, végtelen körforgásba zárva magunkat.

Most ez egy kicsit olyan, mintha azt mondaná, hogy ehhez az egészhez túl öreg, hozzánk túl öreg. Kicsit le is sütöm a tekintetem, elmenekülve a félhomály nyújtotta biztonságba, mintha nem tudnám, hogy Albert úgy is lát mindent a sötétben is, pont úgy, mintha nappal lenne, de azért jó azt hinni, hogy nem tud mindenről. Például arról, hogy a szavak milyen mély sebeket tudnak ejteni anélkül, hogy ártó szándékkal szúrnánk oda - bár ebben a pillanatban nem vagyok igazán biztos abban, hogy Albert csak egyszerű kijelentéseket tesz, vagy inkább jól megérdemelt szurkálódásokat ad vissza - és, hogy közben mennyire nehéz úgy tenni, mintha nem fájnának. - Nem tudom, valószínűleg tényleg öreg vagy hozzá, vagy én vagyok túl fiatal, hogy próbálkozni akarj. - Erről még is akaratlanul az olyan pornófilmek jutnak eszembe, ahol öreg emberek fiatalokkal kerülnek viszonyba, és nem érzik magukat elég öregnek ahhoz, hogy ezt meg is tegyék, erre itt van Albert, akinek csak a lelke képes korosodni, ő mindig megmarad majd ilyennek, ilyen csinos arcú, jó testű fiatalnak, és még sem mer próbálkozni. Vagy inkább nem akar, mert hát nyilván nem mindegy, hogy az emberre csak azért vannak, mert tök jó szabadidős elfoglaltság két vonzó embert összeereszteni, hogy aztán levezethessék a felgyülemlett energiákat, vagy mert éppen szükségük van egymásra. Eldönthetetlen lenne, hogy Albert pontosan miért is van itt. Én mondjuk megmondhatnám neki, hogy mire van szükségem, valószínűleg ezerszer egyszerűbb lenne, de azt hiszem nem bírnám elviselni, ha túlságosan elutasító lenne, így csak hagyom neki, hogy úgy játszadozzon, ahogyan csak akar. Még készségesen közelebb is bújok hozzá, kellő löketet adva ezzel.
Felnevetek bárminemű sértettség nélkül, nevetek rajta meg közben nevetek magamon, nevetek ezen a szerencsétlen, elfuserált helyzeten, a gondolataimon és egy ponton túl már abba sem tudom hagyni, éppen csak az ő mozdulatai fojtják belém a vihorászást, mintha elvágták volna. Egyszerre már nem esik jól nevetni, sokkalta inkább az összesimuló bőrünkre akarok koncentrálni, arra, hogy mennyi minden rejlik a mozdulatok mögött, és hogy milyen izgalmas reakciókat képes kiváltani belőlem vagy éppen belőle. A testem nem tud nem reagálni minden érintésre, nem tudom kevésbé kívánni, vagy kevésbé akarni, sőt minden mozdulat csak egy újabb csepp olaj a tűzre, s az nem hogy apadna, egyre nagyobb lángokkal ég.
Hozzábújok, macskákra emlékeztető nyájas mozdulatokkal dörgölőzöm, mintha igazán szeretnék elérni valamit, csak nem akarnám kimondani, hogy mit, de Albert úgy is megteszi helyettem.
Kicsit feljebb nyomom a csípőmet, hogy történjen már végre valami, közben pedig rámeredek, értetlenül. - Miért ne akarnék? Utálhatlak közben is, nem? - Nem mintha tényleg utálnám és nem mintha tudnék gondolkozni, hogy értelmes válaszokat adjak, amikor Albert keze pontosan jól tudja, hogy mi a dolga. Meg aztán végül is úgy is az történik, amit én szeretnék, a teste pont úgy nehezedik rám, hogy egy kicsit még többet akarjak belőle. Az ajkai után kapok, koordinálatlanul, gyorsan és követelőzve. A rövidre vágott körmeimet a hátába mélyesztem, és úgy emelem magam alatta, minta nem lenne elég közel. Pedig így is elégé egymásnak nyomódunk, így is érzem, ahogyan az ágyékunk egymásnak feszül. Szinte képtelenség lenne ennél is közelebb bújni, nekem még sem elég. Belőle sosem elég.
Kinyílik a szemem, igazából észre sem vettem, hogy lecsukódott, a félhomályban egészen a pillantását keresem, őszinte akarással - nevezzük most így, ne az igazi nevén, az olyan komoly lenne és sok mindent ígérő - meg ezernyi őszinte csodálattal és fényévnyi megértéssel.
Magunk közé nyúlok, hogy egy kicsit lejjebb ügyeskedjem az ő nadrágját, hogy aztán a tenyerem alatt érezhessem, mennyire nagyon is forró.
- Megőrülök érted Albert. - Kicsit nyögöm, kicsit meg mondom vágytól rekedt hangon, miközben egészen hátrafeszítem a nyakam, tökéletesen feltárva előtte a harapásra alkalmas területet. Azt akarom, hogy tegye meg, hogy a fogai hatoljanak a bőröm alá, és amikor végre-végre megtörténik, csak belenyögök az éjszaka fülledt csendjébe. Ez már nem elég, csak pillanatnyi kielégülést hoz, aztán pedig újbóli, őrjítő vágyat.
Az ujjaim a hajába marnak bármilyen finomkodás nélkül, nem akarom, hogy kedves legyen, vagy, hogy túlságosan óvatoskodjon, nem akarom azt sem, hogy ne szedjen szét darabokra, tegye csak meg, legyenek reggelre kék-zöld foltjaim, nyomjon egészen bele a párnákba, legyen minden olyan nagyon ösztönös, legyen az egész próbálkozás nélküli és vad, hogy aztán másnapra ne akarjak arra gondolni, hogy mi mindent nem próbáltunk meg, hogy ő mi mindent nem akarna megpróbálni azért, hogy működjön. Kicsit azt is akarom, hogy tudja mi mindent veszíthetne.
Úgy helyezem a kezemet a mellkasára, hogy tudja éppen én szeretnék fölé kerekedni, kicsit nyomom is, és ha nem hagyja magát, hát akkor csak a nevén szólítom, addig ismételgetve, amíg meg nem adja magát nekem. Akkor aztán egészen az ágyra lököm, a lábamat átvetem a combján, a mellkasán meg megtámaszkodom, pillantásom az övét keresi mielőtt elmosolyodnék és egy csókért nem hajolnék. Óvatosan harapok az ajkába, puha és forró, aztán máris a nyakát csókolom, majd a mellkasát, a hasát, az alhasát, aztán éppen csak felpillantok komisz mosollyal, mintha csak azt kérdezném, hogy akarod-e. Lerángatom a kölcsönkért nadrágot mielőtt megnyálaznám kiszáradt ajkaimat és újra rá nem pillantanék. Nem húzom sokáig, máris egészen közel hajolok és még csak nem is óvatoskodom, fölösleges is lenne, már régen nem az ismerkedős szakaszban járunk, pontosan tudom, hogy mire kell számítanom.
Albert egészen forró és olyan lágyan pézsma ízű, hogy az ember nem tud nem többet akarni belőle. Valami olyan tempót keresek, amit én megfelelőnek tartok, minden rezdülésére igazán figyelve. A puha lepedőbe kapaszkodom valahol alattunk, hogyha akar, hát könnyűszerrel mozdíthassa a csípőjét a mozdulatba, csak néha lépek ki a felvett ütemből, néhány kortynyi levegőért, aztán persze újból folytatom, kérlelhetetlenül hajszolva Albert minden vágyát.

- Most mit kell ezen úgy meglepődni? - Tetetett értetlenkedéssel hunyorgok bele Albert szemeibe, megjátszott, könnyed sértettséggel, olyannal amit egy nevetéssel könnyen el lehet simítani, meg persze bármivel, ami egy kicsit is kedvesebb egy kelletlen odaszúrásnál. Amúgy sem akarnék nagyon haragudni, amikor ilyen közel fekszünk egymáshoz, hogy érzem minden egyes lélegzetvételét a pólómnak ütközni, amikor a keze olyan izgalmasan cirógat egészen az alhasamnál, hogy belesajdul az ölem, és többé a gondolataim nem képesek kifejezetten követhető fonalon formálódni, valahogy mindig visszacsatolnak Albert taktikus cirógatásához, és valahogy mindig egy kicsit többet akarnak belőle. Aztán persze mégis elfintorodok minden kedves érintés ellenére, egy kicsit fészkelődöm is, az egyik kezemet behajtom a fejem alá, onnan pislogok bele a sötétbe. Persze ilyen közelről a beszűrődő éjszakai fényekben lehetetlen lenne bármit is kiolvasni a tekintetéből, meg aztán Albert mindig olyan kiszámíthatatlan,hogy fölösleges lenne arra hagyatkozni, amit gondol, úgy is mást fog a következőben.
- Szóval akkor inkább meg sem próbálod ? - Vonom föl a szemöldökömet, ő úgy is mindent olyan pontosan lát, mintha föloltott villanyok mellett beszélgetnénk, meg úgy is minden csalódott szívdobbanást úgy hall, mintha a füleit egészen a mellkasomra tapasztaná. - Csak azért, mert félsz? - Kicsit incselkedem vele, mintha csak azt várnám, hogy erre földühödik, és majd bizonygatja az ellenkezőjét, de közben azért egyetértően bújok egészen közel, mintha csak biztosítani szeretném róla, hogy ez a tűz nem is éget annyira, éppen csak olyan kellemes a melege, amilyen kellemes egy kandalló mellett téli estéken.
- Megígérjek valamit? - Csíntalan, komisz nevetést hallatok, mielőtt a lábamat egészen Albert lábának nem nyomnám, a hátamat meg egy kicsit a kezéhez is domborítom. - Ha arra kerülne sor, nem csak kis lángot gyújtok, hanem hirtelenjében futótüzet szabadítok rád. - Folytatom gyorsan, aztán fel is nevetek, mintha nem lehetne valóságos, hogy egy komolyabb, dühösebb vagy félelemmel telibb pillanatban tényleg megtörténjen. Persze nem Alberttel, vele sosem, őt nem tudnám bántani, vagy nem úgy, ahogyan azt mások gondolnák, ellenben mást, őt vagy minket fenyegető alakokat könnyűszerrel égethetnék porrá. - Csak viccelek. - Úgy teszem hozzá, mintha nem lenne teljesen egyértelmű a dolog, kicsit még nevetgélek az elképzett jeleneten, mielőtt megkomolyodnék és úgy néznék rá, mintha tényleg azt várnám, hogy kipattintson innen. Lenne hozzá persze egy-két szavam, elvégre ez az én hálószobám és az én ágyam, még akkor is, ha könnyűszerrel nevezhetnénk a miénknek.
- Hááát.. - Kezdek bele, közben persze a szívem úgy ver a bordáim alatt, mintha valami komoly koncerten ez lenne a dobszóló, az arcomra egy egészen elámult vigyor telepszik. - elég kicsik a melleid ahhoz, hogy bármilyen anya legyél, de Teréznek még szólíthatlak, ha szeretnéd. - Elviccelem, leginkább azért, mert túlságosan jól esik Albert összes gesztusa, mert bármikor képes lennék neki valami olyan szentimentális baromságot mondani, amitől aztán mérföldekre menekülne, ami miatt egyetlen kutyás képemre sem reagálna, csak megnézné, amivel engem addig idegesítene, míg éjszakánként már ébren feküdve bámulnám a telefonomon a neve alatti csetfelület ürességét. Persze az is lehet, hogy megőrültem és azért vihorászom, vagy már túl fáradt vagyok ahhoz is, hogy értelmes reakciókat gyártsak, amiből aztán normális párbeszéd lehetne, de ahelyett, hogy valami olyasmit mondanák, hogy sosem akarom, hogy elengedj inkább csak megnyugszom, de ebben a nyugodtságban benne van ez a kimondatlan mondat is, meg ezernyi másik amik valahogy úgy kezdődnének, hogy nem is fogom engedni, hogy elengedj.
Mire az ajkaink találkoznak, már elég közel fekszünk egymáshoz, a felcsúszó pólóm alatt érzem, ahogyan a bőre a bőrömhöz simul, ezernyi kisülést és újratöltést okozva ezzel. Ha egyszer meghalok, biztosan azért fogok, mert a szívem kiakad, de ha egyszer ki kell akadnia, akkor ezerszer inkább így, mint egy rossz álomból fölriadva.
Kicsit a hajába túrok, kicsit meg átvetem az egyik lábam rajta, készen arra, hogy a követelőző csókok közepette egészen a hátára akarjam nyomni, de aztán készséges kutyaként vetem magamat a hátamra, széttárt combokkal, mintha hasvakarásra vágynék. Csak, hát nem éppen arra vágyok.
- Nem akarok aludni. - Konokul nyomom az egyik kezem behajlítva a fejem alá, a másikkal meg valahogy úgy nyúlok a tarkója mögé, hogy közelebb húzhassam valahova magam fölé, hogy a súlya egészen belenyomjon a matracba, és az illata ott legyen mindenhol, a testünk meg úgy tapadjon össze, mintha soha el sem akarnánk válni egymástól. Közben azért újabb csókokért hajolok, amik aztán fókusz vesztetten maradnak abba pillanatokra amíg minden érintésbe beleborzongok egy kicsit, meg minden mozdulatba belesóhajtok, a csípőm meg úgy feszítem neki, mintha azért könyörögnék, hogy legyen önző egy kicsit.

Csak bámulom a plafont azon gondolkozva, hogy vajon mit csinál Albert, borzalmas kíváncsiság ül meg rajtam, egy pillanatra arra is gondolok, hogy egyszerűen csak fogta magát és lelépett arra gondolva, hogy elég gyors ahhoz, hogy nekem csak hosszú percek múlva tűnjön fel a hiánya, addigra már egészen messze járhat és még csak nagyon hibáztatni sem lehetne érte. Mármint félreértés ne essék, én eléggé tudnám hibáztatni, sokáig tudnám aztán kínozni bosszantóan tudálékos modorommal és értetlenkedésemmel, már éppen eltervezem, hogy miként fogom utálni és miként fogom minden egyes napját megkeserítően bosszantóvá tenni, amikor csak úgy megjelenik, mintha semmi sem történt volna, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.
A tekintetem rátapad meztelen testére, nem tudom nem minden lépését lekövetni, a testem nem tud nem reagálni a teste látványára, lúdbőrös leszek mielőtt elontana a forróság, egy kicsit a légzésem is mélyebbé válik, kicsit lejjebb csúszom a takaró fogságában, a tekintetemet a plafonra emelem és elkezdek képzeletbeli vonalakat számolni. Egy.  Még véletlenül sem gondolok a hátán megfeszülő izmokra. Kettő Természetesen eszembe sem jut az illata Három. Sem ahogyan nézni tud. Négy. Véletlenül sem arra, hogy pontosan hogyan tudna az ágyra mászni. Öt. Mi jön az öt után? Összesimuló testek? Egymásba fonódó végtagok, felborzolt kedélyek, elfulladó nyögések?
Megrázom a fejemet, elhessegetem a lágyan kibontakozó feszülést ami a mellkasomtól egészen az alhasamig csúszik, egyszerűen csak figyelmen kívül hagyom, de azért mégis elfúló lélegzettel kostatálom Albert súlya alatt benyomódni az ágyat, egy kicsit a levegő is bent reked a türelmetlen várakozásba, hogy végül is csalódottan távozzon.
Némán bámulom csak a sötétben a plafont, s hiába próbálom lélegzetemet a lehető leghalkabbra csitítani, szélviharnak tűnik Albert halk szuszogása mellett. Lágy dallama van, tökéletes altató zene lenne, ha nem vibrálna a levegő köztünk, ha nem akarnám minden másodpercben a testemet az övének feszíteni.
Felé fordítom a fejemet, ahogyan mozdul, hunyorognom kell a sötétben, hogy fókuszálni tudjak, vonásai a félhomályban is szédítően elevenek.
Megremegek, a kezét vissza akarom tuszkolni a saját térfelére, kicsit dühösen, kicsit meg csalódottan, de a testem önkéntelen reagál rá. A bőrömön lágy lúdbőr bontakozik, magamtól mozdulok, közelebb csúszok, áthágva a saját magam által hozott szabályokat.
Úgy vonz magához, mintha mágnes lenne, én meg vaspor, aki képtelen ellenállni a nagyobb hatalom vonzásának.
- Így is, úgy is megégetsz. - Suttogom vissza a sötétben, a fejemet egy kicsit közelebb csúsztatom a párnámon felé, a kezeim maguktól indulnak útra, s meg sem nyugszanak, míg Albert testébe nem ütköznek. Ujjbegyeim izmos mellkasra tapintanak rá, kidolgozott vonásokra, megfeszülő inakra. - És különben is nem jobb a tűz közelében, még akkor is, ha felemészt, mint távol állni tőle? - Egészen közel merészkedem, be egészen az ő térfelére, az általa uralt területre. Érzem, ahogyan a lélegzete csiklandoz és mégsem vagyok még eléggé közel, pedig a lábaink már össze is ütköznek. - Persze az már mondjuk más kérdés, ha te nem szeretnél megégetni, de akkor ki kell mondanod, hogy nem akarod. Hangosan és valahogy úgy, hogy én is elhiggyem. - A tenyerem egészen a nyakáig siklik föl várakozva, még pont időben el tudnánk húzódni, még pont azelőtt, hogy az a bizonyos tűz tényleg maradandó sebeket égetne.

- Nem tudom, hogy fogom kibírni a főztöd nélkül. - Incselkedem játékosan, kihívó tekintettel. Albertet nem igazán tudom elképzelni semmilyen nyugodt helyzetben, semmi olyan hobbival ami teljes mértékben igényli a figyelmét. Nem véletlen hát, hogy sosem képzeltem róla szaktudást a tűzhely mellett, sosem bírna ki órákat ott teljesen egyedül unalmas lassúsággal kevergetve a különböző zöldségeket. Az első öt perc után megunná, a felgyorsult életéhez képest borzalmasan lassú lenne minden ott töltött pillanat.
Meglepődöm, őszintén és csak hosszan bámulom egészen értetlenül, de azért kíváncsian mielőtt elnevetném magam. - Akkor ez azt jelenti, hogy nekem kell a palacsintát csinálnom? - Nevetek tovább, mintha olyan szórakoztató lenne a vele való főzés gondolata, de inkább olyan megkönnyebbült nevetés ez. Sosem gondoltam volna, hogy magától fog ilyeneket felajánlani és, hogy magától nem ítél el ilyen programokat. - Szóval filmet nézni béna, de együtt főzni nem? - Komolyan nem értem, pedig én esküszöm, hogy próbálkozom  mégis folyton mást tesz, mint amit várnék, mint amit elképzelnék vagy gondolnék.
Persze, mint ahogyan minden éremnek, ennek is két oldala van. Mert hiába kedveskedik, hiába tudna fűt és fát ígérni, ha végtére is valami teljesen más az oka annak, hogy itt marat velem. Fájdalmasan csap arcon a valóság, piros pofonnyomot hagy a jobb arcom peremén.
Munkakapcsolat, erre emlékeztetem magamat egyfolytában, csak amiatt marad, hogy nehogy meghalljak éjszaka végkimerülésben.
- Hát legalább te kettőnk közül kellő önismerettel rendelkezel, hogy ítélkezz helyettem is. - Teszem hozzá egészen keserű éllel, aztán ott hagyom, és a fürdőszobába menekülve, a csukott ajtónak támaszkodom és hosszú percekig csak a hideg csempén időzöm, pislogás nélkül nézem a visszatükröződő tükörképemet. Mintha évszázadok telnének el, mire a zuhany alá mászom, a jéghideg víz alatt reszketek, fejemet csakúgy döntöm a falnak, mint a rémálmok után, arcomon halálugrásra készülnek a vízcseppek, mégsem tudok eléggé fázni ahhoz, hogy kimásszak a kádból, hogy visszamenjek, hogy a szemébe nézzek. Csak állok ott a hideg vízsugár folyó súlya alatt reszketve, közben persze arra gondolok, hogy lehetne másképp, hogy lehetne máshogy. Állhatna itt ő is, a hátam a mellkasának simulhatna, a derekam ívesen feszülhetne meg, és a nyakamba marhatna édes fájdalmat okozva. Beleszédülnék, ez egészen biztos de legalább szédülhetnék.
Mire kimászom a zuhany alól a végtagjaim elgémberedettek a hidegtől, összehúzott lábujjakkal, dideregve pólóban meg boxeralsóban sietek a szoba sokat ígérő ágya felé. Persze megtorpanok, Albert úgy terül el az ágyamon, mintha fenségterülete volna, a nyúl meg ott szuszog mellette.
Összekoccannak a fogaim, ahogyan még félig nedvesen melléjük telepszik, vele ellentétben én a hátamra fekszem, hideg ujjaim a meleg szőrpamacsot keresik, közben persze ásitok egyet.
Addig fekszem ott, míg egy kicsit át nem melegszem, akkor aztán a konyhából azért behozom a vacsorát, vagy nevezzük akárminek, meg persze a nyúlnak Albert zöldséges zacskójából egy nagyobbacska répát.
Melléjük telepszem, az ő adagját felé nyújtom, a nyulat meg gonosz módon a répa al edesgetem közelebb. Lágy rugózással húzódik el tőle, hogy elégedetten darálhassa kettőnk közt a zöldséget. Én is némán kezdek enni, halkan hümmögve jelzem csak a tetszésemet. Nem szólalok meg, míg az utolsó falatot le nem nyelvem, akkor aztán a nyulat a ketrecébe teszem, az üres ételhordót meg az ágy mellé helyezem. - Azért kösz, hogy itt maradsz velem. - Kezdem megjátszott könnyedséggel. - Szóval, tisztázzuk.. Az ágynak ez a fele az enyém, az én párnám, az én takaróm, az meg a te oldalad. - Bújok be az ágyba, felkönyökölök, úgy nézem édes, ártatlan mosollyal. - Úgyhogy megkérlek, hogy tartsd a testrészeidet a saját térfeleiden, mert hát ugye én ennél jobbat érdemlek. - Szúrok oda kegyetlen éllel, közben persze nem tudok elmenni a tény mellett, hogy az ágyamban fekszik és ahelyett hogy hadakoznánk, egymásba is temetkezhetnénk forró csatákat vívva.

Könnyebb lenne csak úgy átadni az irányítást Albert kezébe, hagyni, hogy kontroll alá vonja az életemet, hogy tegyen, amit csak akar. Könnyű és egyszerű lenne, mint egy könnyű nyári fuvallat egy erdő szélén: hűs és idegen, mégis meglepően jó érzés. Nem lennének többé gondok, vagy ha lennének is, akkor azokat hirtelen másnak kellene megoldania, nem pedig egyedül kellene megküzdenem velük, mégis kételkedve pillantok el, pedig a szemébe ezernél több ígéretet tudnék beleképzelni. Csakhogy a képzelgések még sosem váltak valósággá, így hát inkább csak ráhagyom ezt az egészet, nekem nincs kedvem erről ellenkezni, ő pedig elég hamar ráunna a rémisztő álmok utáni ideges lihegésemre.
Albert bőre meglepően puha, ha vissza kellene keresnem az emlékeim között, hogy milyen volt először hozzá érni, biztosan nem ez jutna eszembe, ezerszer inkább az, hogy tüzes és mindent felemésztő, pont olyan, mint ő maga. Beférkőzik az ember gondolataiba, és nem ereszti el, béklyóként csavarodik rá, mint egy komisz kis gondolat. Képtelenség elfelejteni, képtelenség kirekeszteni vagy elüldözni, mert egy része makacsul megkapaszkodik a szöveteken, mint valami kór. Persze Albert azért nem egy kór, vagy ha kór is, hát akkor semmiképpen nem az a rossz fajta, amitől az ember szeretne megszabadulni, sokkal inkább az a fajta, amitől sosem szabadulna meg teljesen.
Elfintorodok nevetését hallva, meg aztán az égnek is emelem a tekintetemet, de hangot nem adok neki. Nevessen csak az igazi őskövület, és persze szívesen az orra alá dörgölném ezt, de mégsem teszem, helyette igen is nagy figyelmet szentelek a karjának, amin a sebek aggasztóan mélyek ahhoz, hogy komolyan foglalatoskodjunk velük. Vagyis inkább én, az ő egyetlen dolga, hogy ne akadályozzon meg engem benne.
- Hát nem éppen. Nem vagyok ilyen kulináris? Annak nevezik, ugye? Mármint tudod, egyszerű lélek egyszerű igények. Megelégszem a hús sült krumpli kombóval. - Rántom meg a vállamat egészen másra koncentrálva, és maradjon köztünk de nem is vagyok teljesen biztos abban, hogy szeretném megkóstolni ezt az édes-savanyú karfiolt, mármint ez az egész olyan abszurdul hangzik, mintha nem is lenne valóságos. Persze nyilván az, mint ahogyan az is, hogy Albert ilyeneket eszik. Mármint komolyan karfiol?
- Hát, - Gondolom végig, hogy pontosan mit is mondhatnék erre, mármint ez nyilván még nagyon sokáig fájó pont lesz Albert hiú lelkében. - mondjuk pont így, vagy csak fogod magad és nyersen odavágod. Hidd el, nem lepődtem volna meg. Néha elég furcsa dolgokat kérsz tőlem.- teszem hozzá megrántva a vállamat, aztán a dühöngése helyett inkább újra elkezdek foglalkozni a kezével, meg a mély sebeivel és azzal, hogy a lehető leghamarabb és a legfájdalommentesebb módon meggyógyíthassam. Kicsit ráfogok a kezére, nem mintha bármiben meg tudnám állítani, addig és addig nem ereszteném és nem is eresztem, míg be nem gyógyulnak a sebek. Aztán persze hátradőlök, egészen elgyengülve és a plafont bámulva, hogy a szédülés  és a csillagok mihamarabb eltűnjenek. Egészen kényelmes így, a keze alatt csak lüktet és lüktet a bőröm, egyfolytában, mintha hirtelen átkerült volna oda a szívem és onnan akarná pumpálni a vért az egész testembe.
Kicsit összeszoruló torokkal várom a válaszát, mintha ennek az egésznek jelentősége lenne, aztán persze rosszul is esik, és nem tudok mást tenni csak bámulni a plafont szótlanul, meredten. Arra koncentrálok, hogy a légzésem ne váltson át dühös szuszogásba, hogy ne essen ez annál is rosszabbul, mint amilyen borzalmas, de persze azért elfintorodok.
- Ennél azért lehetnél eredetibb. -Könnyed hangsúlyt erőszakolok magamra. - Ezután általában az a rész jön, hogy "Silas ez igazából nem a te hibád, hanem az enyém", ez pedig a legnagyobb hazugság az egész világon. - Úgy bámulom továbbra is a plafont, mintha megbabonázott volna, kérdésére csak megrántom a vállamat türelmetlen egykedvűséggel a megbántottak látszólagos nemtörődömségével. - Nem mintha amúgy ismernél, vagy tudnád, hogy mire van szükségem. Elvégre csak munkatársak vagyunk. - A nyelvemre harapok mielőtt elküldhetném a picsába, keze alatt megfeszül a lábam és hirtelen csak el akarok tűnni. - Nem gondolkozom egyébként rajta, csak eszembe jutott. -Futnom kell, tényleg futnom.
Felülök, a lábamat elemelem az öléből, a véres rongyot pedig az asztalra helyezem, nyugodt mély lélegzetekkel. - Én letusolok. - Nyújtózkodom megjátszott álmossággal. - Itt a bankkártyám, hogyha közben megérkezne a futár. - Túrom elő egészen ügyetlenkedve a pénztárcámból az említett kártyát és közben próbálom valahogy úgy a kezébe nyomni, hogy közbe még véletlenül se kelljen hozzá érnem vagy ránéznem.

Egy másodpercre ugyan, de lehunyom a szememet, jóleső, otthon érzés kerít a hatalmába így a fejemet a tenyerébe hajtva. Megnyugtató érzés és meglepően puha, egyszerre mintha minden gondot lehetőség lenne felakasztani egy szögre. Örökre így maradnék, itt és vele, ebben a pillanatban, ebben a mozdulatban. Meg akarom ölelni, egészen közel bújni, a fejemet a nyakába fúrni és mély lélegzetet venni, hogy elraktározhassam az illatát hosszú időre. Túlzásnak érzem mégis bármit tenni, inkább mozdulatlanul figyelem csak, fejest ugrok Albert veszett kék szemeibe. Hirtelenjében, ahogy megszólal, nem marad többé pökhendi fiatal, tekintetéből egy pillanatra kihuny a lobbanékony tűz, helyette bölcs, sokat megélt és sok mindent látott magabiztosság veszi át a helyét, én pedig törpének érzem magam mellette, kisfiúnak, esendőnek. El akarok pillantani vesébe látó íriszei elől, menekülőre fogni, de mégis láncra ver, nem bírok elnézni, csak szomorúan hallgatni, befogadni és elfogadni minden szavát. Nehéz, mely sóhaj szakad ki belőlem ajánlata hallatán, meglepődöm tekintetem a magasba szalad, kicsit megfordul körülöttem a világ, egyetlen biztos pontja, nem is pontja tengelye Albert. Néma egyetértéssel bólogatok csak, belül szinte felrobbanok. Soha-soha nem mondott még ilyen hangsúllyal semmit, soha nem volt még ennyire őszinte és soha nem éreztem még ennyire közel magamhoz. A tekintetem szemei közt cikázik, mintha csak szeretne onnan valamilyen plusz információhoz jutni, mintha egy kicsit tartanék attól, hogy odaszúr még valamit, ami miatt a pillanat elszáll. De ez nem történik meg, én pedig ettől egy kicsit izgalomba jövök. - De csak egy egészen kis pihenő, jó? - Suttogom, mintha csak félnek, hogy az engem üldözők meghallhatják titkolt tervemet és akkor aztán könnyűszerrel levadászhatnak. Az ember könnyű préda, ha nem számít arra, hogy megtámadják, így hát mindig résen kell lennem, minden pillanatban felkészülten várni kongó, mély léptek tulajdonosának érkezését.
Egyszerű lenne bevallani, egyszerűbb, mint folyton rettegni, időnként a hátam mögé tekinteni, csak hát a rémek sokszor nem is tűnnek olyan rémesnek, ha az ember hangosan kimondja a nevüket, de attól, hogy megnevezzük, s már elsimítja élüket, még ugyan olyan ijesztőek és veszedelmesek maradnak.
Azért mégis csak jobban éget Albert kezének hiánya, mint azt bárki gondolni merte volna, hideg ürességet hagy maga után, és forró vágyat.
Lekövetem minden mozdulatát, összefont karral figyelem ahogyan a kanapén foglal helyet, mintha csak otthon lenne, kényelembe helyezi magát, én meg kicsit kótyagosan állok meg fölötte, pásztázom, mintha csak várnám, hogy mikor veti le ezt az álcát, kissé bizalmatlankodva pillantok felszínre kerülő bőrére, éhesen és élesen. Homlokom ráncba szalad sérülése láttán, tekintetem egészen kérdőn szaladna az övébe, ha mondjuk nem éppen a telefonját nyomkodná.
Némán visszalépek a konyhába, egy tiszta ruhát nedvesítek csak meg a csap alatt, mielőtt magamhoz vennék egy növényt és visszatérnék, és egészen mellé telepedve törökülésben a térdcsontom egészen a combja külső felének szorítanám.
Óvatos mozdulatokkal a karjáért nyúlok, a kezem a levegőben megáll egy pillanatra, engedélykérően, tényleg csak egy másodpercre. Nem igazán várom meg, hogy bármit is mondjon, sérült kezéért nyúlok és óvatoskodó mozdulatokkal húzom át a saját ölembe,hogy közelebbről is pásztázhassam a mély sebet. Kedveskedve, könnyed mozdulatokkal mosom csak körbe a sebet, s megzavarva pillantok föl, mikor elém tolja a telefonját. Gyorsan cikázó tekintettel olvasom el a neveket és találomra bökök a legjobban hangzóra. - Ez jó lesz. Bankkártyás fizetésre kérd, nincs nálam készpénz. - Vissza akarok pillantani a sebére, hogy tovább ténykedhessek, csakhogy az ajánlata ledermeszt, félrebiccentett fejjel nézem a vonásait, arcomra aztán hatalmas mosoly ül ki, vidám és levakarhatatlan. Egy kicsit olyan, mintha randevúra hívott volna, de azért mégsem teljesen olyan. - Mindenképpen menjünk el! - Egyezem bele túlzottan lelkesen, mielőtt a tekintetem visszafordulna a keze felé. - Nem tudtam, hogy szereted a vegán kaját. - Meg hát vagy ezer másik dolgot sem tudok róla,ebben egészen biztos vagyok. Még egy kicsit tisztogatom a sebét, mielőtt a véres-nedves rongyot az asztalra nem helyezném. - Amikor arról kérdeztelek, hogy jól vagy-e, ilyen dolgokra gondoltam. - Pillantok egy másodpercre föl, mielőtt tenyeremet a nyílt sebhelyre simítanám, és bilincsként fonnám ujjaimat a karjára. A másik kezembe a növényt fogom meg, ujjaim a virágföldre siklanak, szemeim meditációra készen csukódnak le, mély, elraktározott energiaforrások felé nyúlok. Ajkaim némán formálnak latin szavakat, az orrom ráncba szalad a koncentráció alatt, tenyerem alatt pedig felforrósodik Albert bőre. Persze van esélye kirántani magát a tenyerem fogságából, ellenben ha nem teszi meg, biztosan égeti a belőlem sugárzó hő, ami szépen és valószínűleg fájdalmasan kényszeríti a sejteket összeolvadásra. A másik kezem alatt a növény szép és lassú halálra van ítélve, levelei lassan száradnak el, mígnem egészen feketévé nem változik.
Mire végzek az orrom vére újból elered, én pedig lustán felnyíló szemekkel nyúlok csak a véres-nedves rongyért, hogy az orromhoz nyomhassam.
Szédülök, borzalmasan nagyon szédülök, el kell nyúlnom a kanapén, tekintetemet a plafonra szegezem, mély lassú légzéssel nyugtatom magam.
- Kérdezhetek valamit? - Indítom el hirtelen felszínre törő kíváncsiságom. - Ha már többé nem lennék a hasznodra, akkor elfelejtenél, ugye? -Kicsit orrhangon beszélek az odanyomott nedves rongy miatt. - Mármint nem szó szerint, csak úgy értem, hogy.. akkor nem lennél érdekelt abban, hogy jóban legyünk, vagy nem is csak jóban, hanem így. Nem igaz? Akkor igazándiból nem hívnál el vegán helyekre és nem jönnél el az éjszaka közepén, mert többé nem tudnék neked segíteni, ugye? -

- Legalább majd mondhatom, hogy mindent kényszer alatt tettem. -Na nem mintha valaha bárkifelelősségre akarna vonni, amíg ez a kormány uralkodik és még csak belegondolni is borzalmas lenne, hogy mi történne ha valaki megbujtatná. Akkor azt hiszem jogos félelem lenne , hogy valaki faggatni kezd különböző módszerekkel, és roppant mód meglepő is lenne, ha ez bárkinek sikerülne, de akárhogy is történjen, vagy történik ebben az elképzelt jövőképben, soha nem adnám föl Albertet és sosem vallanék ellene. Még az a szerencse, hogy igazándiból semmi ilyesmiről nincsen szó, ez inkább csak egy kedves szurkálódás a részemről. - Hogy bedrogoztál, leitattál és kényszerítettél. - Vigyorodom el pimaszul. A történetem egyébként már ott megbukna, hogy nem tudnék mit mondani már arra, ha valaki megkérdezné, hogy mivel kényszerített bármire, mert teljesen nyilvánvaló, hogy én mindent önként és dalolva tettem, amire megkért utasított. Persze néha ellenkezem Alberttel, de azért mégsem lehetne mondani, hogy valaha is rákényszerített bármire. Nincsen akkora hatalma fölöttem, meg aztán sokkal tovább szóval lehet tartani, ha az ember nem bólogat minden kérésére. Kiszámíthatóbbá válik: dühöng egy kicsit, talán kiabál is, járkál és újabb utasításokat ad, de mondjuk közben meg lehet róla tudni bizonyos dolgokat. Például, hogy a farzsebében kábítószereket tart, meg hogy jó koktélokat kever, meg, hogy valószínűleg sokkal tovább bírja pislogás nélkül, mint én, meg vagy ezernyi apróságot fel tudnék még sorolni, amit úgy általánosságban a vele együtt töltött időben magamba szívtam, tudom, hogy milyen illata van, hogy milyen színű ruhadarabot hord a legszívesebben, hogy milyen árnyalatot ölt az írisze, ha igazán dühös, hogy az arcán pontosan hol jelennek meg gödröcskék ha mosolyogni kezd, és még vagy egy tucat másik dolgot, amiről neki nyilván semmi fogalma sincs, meg hát persze Albert valószínűleg fele ennyi dolgot nem tudna rólam felsorolni, de ez nyilván csak részletkérdés.
Összepréselem az ajkaimat, nem akarok semmi csípős megjegyzést tenni, ha főzni akar, felőlem főzzön, én elég jó fej vagyok ahhoz, hogy bármit megegyek, aztán persze a wckagylót ölelve biztosan az életemért fogok könyörögni és rimánkodni, hogy aztán megígérjem, hogy soha többé nem eszek kétes eredetű gyrosokat aluljárókban, nem eszem semmi olyat, aminek a kinézete is borzalmas és nem eszem semmit, amiről első pillanatban tudom, hogy bele fogok pusztulni. Aztán persze ezeket mindig megszegem, mert egy kellemesen átbulizott éjszaka után, mi is lenne jobb egy szenny kajánál valamelyik olyan utcasarkon, ahol a közegészségügyisek sosem járnak? Ezzel persze nem azt mondom, hogy Albert nem tud főzni, inkább csak azt, hogy természetesen fel vagyok készülve minden eshetőségre. - Azért nem kell seggfejnek lenned, mert az őskorból származol és ismeretlen számodra a televízió fogalma. - Fintorodom el. Persze nyilván tudom, hogy tudja mi az a film és mi az a tévé, de azért egy egészen kicsit szarul esik. Én például szeretek emberi dolgokat tenni, unalmas dolgokat, hülye sitcomokat bámulni é rémunalmas dokumentum sorozatokat a Discoveryn, és attól, hogy mondjuk Albert nem kedveli ezeket, kicsit olyan, mintha elhívtam volna valahova, ő meg lepattintott volna. Kínos, nagyon-nagyon kínos. Inkább félre is vonulok, hogy egy könnyed szeánsz után megcsináljam amire kért, mert hát én ilyen vagyok. Megkér valamire és előbb vagy utóbb úgy is megkapja.
- Aha, persze, csak kissé sokat használtam mostanában. - Kicsit túl sok volt a varázslat és napok óta tényleg nem aludtam már, meg persze Albert is egyfolytában kiborít. Sosem tudom, hogy mit akar, vagy mit nem akar, néha napokra eltűnik, hogy aztán úgy jelenjen itt meg, mintha joga lenne csak úgy bármikor beállítani, mintha én mondjuk nem lehetnék mással, vagy nem tehetnék mást.  Rámarkolok a karomat tartó karjára a másik kezemmel és csak hosszan bámulom.
Brutálisan összezavar. Leginkább ezt szeretném neki elmondani, hogy fejezze be, mert csak fejfáját okoz, meg azt, hogy ne játszadozzon, mert most túl fáradt vagyok hozzá. Persze végül semmit sem mondok neki, csak a fejemet jó kutya módján a kezébe hajtom egy kicsit.
- Kösz szépen, mindig elfelejtem, hogy mennyire jól értesz az emberekhez. - Kicsit rápaskolok a fejemet tartó kezére, jelezve, hogy akkor most el is engedhet, ha arról van szó, mert hát ugye nyilván már vagy másodjára köti az orromra fél óra alatt, hogy mennyire borzalmasan nézek ki, és kösz nem, nem akarom még mondjuk ötször meghallgatni, másrészt, nekem tényleg nincsen arra szükségem, hogy bárki csak úgy kipofozzon, aki megtehetné úgysem fogja megtenni. - De oké, délután azt hiszem ráérek. - Nem mintha a naptáram tele lenne programokkal. A szabadidőm nagy részét Charleeval, Romolusszal vagy Trish irodájában töltöm, ha pedig nem velük időzöm, akkor vagy Albert szolgájaként ugrándozom, vagy pedig belevetem magamat az éjszakába. Egy kicsit rosszul érzem magamat, és nem úgy rosszul, persze a fejem egy kicsit fáj, de az valószínűleg betudható a rémes alvási szokásaimnak, inkább úgy érzem magam rosszul, hogy rémesen magányosnak érzem magamat még így is, még most is, pedig lehetne másképp, tudom, hogy lehetne, csak sosem lesz, mert vannak bizonyos dolgok, amiket még akkor sem lehet megváltoztatni, ha az ember igazán próbálkozik. Szóval csak összefonom a mellkasom előtt a karjaimat és úgy bámulom, mintha arra várnék, hogy akkor csináljon valamit, vagy mondjon valamit. - Akkor.. ennyi? -

-Miért, zavarba fogsz jönni, vagy mi?- Vonom föl egészen incselkedve a szemöldökömet, komisz mosollyal megfűszerezve a szavakat. Nem mintha úgy gondolnám, hogy Albertet zavarba lehetne hozni - bár biztosan lenne egy pont, amitől még ő is egy kicsit kínosan érezné magát, persze mindenképpen jól leplezné, támadna és hárítana -, de kétlem, hogy egy kósza, kétértelmű kijelentéssel lehetne kiugrasztani a nyulat a bokorból. Meg aztán valószínűleg én sokkal hamarabb zavarba jönnék, mint ő.
Egy kicsit még az ablak közekében maradok, hogy a hűs levegő ténylegesen visszahűtsön normális hőfokra, és segítsen olyan dolgokra koncentrálnom, amire ténylegesen szükség van.  
Például most, most zavarba jövök, mert általánosságban Albert sosem próbál úgy tenni, mintha saját magán kívül más is igazán érdeklené, de most mégis csak tényleg kedves. Szóval vagy ténylegesen megátkozták, vagy ténylegesen majdnem ott hagyta a fogát, ez pedig érzelmessé tette.
Beharapom az alsó ajkamat, a kezeimet pedig benyomom a kapucnis pulcsim zsebébe, az ujjaimat meg ott összefonom és lábujjhegyre emelkedem, hogy utána zavartan a sarkamra gördülve hintázhassak.
- Hát tudod.. - Köhintek egyet. - Az is számít, hogy te hogy vagy. - Egy hosszú percig Albert kék pillantását keresem. - A közös munka miatt, persze. - Teszem hozzá sietősen, mielőtt kiforgathatná a szavaimat, vagy belekapaszkodhatna egy olyan hátsó gondolatban, amit nem mondtam ki, de ő kihallott onnan. Pedig nyilván nem csak a munka miatt számít, hogy hogy vagy, hanem úgy alapból is. Elmondhatatlan indokok miatt, hosszú, rá pazarolt gondolatok miatt, hajnalban felbukkanó és késő estig maradó emlékek miatt.
Egy kicsit azért megküzdünk azért a piruláért, nyilván nem akarom neki hagyni, hogy megkaparinthassa a zsákmányomat, de azért annyira nem lázongok ellene, hogy bármilyen varázslattal tartsam távol, csak megadóan végül - meg hát azért mert rendesen feszegeti az ujjaimat, és van egy pont, amikor a feszegetés töréssé alakulhatna - kinyitom a tenyeremet, de közben azért bosszúsan rápillantok, egy olyan ez nem volt fair pillantással, és csak nézem ahogyan az italomban pezsegni kezd a tabletta. Elfintorodom. Igazából nem szoktam drogozni, leginkább azért, mert rettegek tőle, hogy akkor az üldözési mániám egy kicsit erőszakosabbá válna, de ezt nyilván nem kötöm az orrára, úgy hogy egy kicsit tartva a következményektől, de belekortyolok. Nem fogok visszavonulót fújni.
- Szóval ezzel azt akarod mondani, hogy azért volt nálad ez a nevezzük  gyógyszernek, hogy egy adandó alkalommal bedrogozz engem, vagy a fajomat? - Ráncolom össze a szemöldökömet miközben gondolkodóba esek mindezen, leginkább csak bosszantóan hangosan gondolkozom.
- Aha. Szóval te tényleg azért jöttél el hozzám éjszaka, hogy kettő darab követő varázslatot kényszeríts ki belőlem? -  Hitetlenkedve nevetek föl, mert ez azért tényleg elég hihetetlenül hangzik, de hát nekem mindegy.
Figyelem ahogyan ügyeskedik, aztán már nem is igazán Albertre figyelek hanem a két nyomra. Felsóhajtok, de ez a sóhaj nem olyan nagyon panaszos, hanem inkább olyan, na jó csináljuk.
Azért meglep Albert felajánlása, miközben rettentően jóleső érzéssel tölt el, az arcomra mosoly ül ki ami utána hosszú ideig levakarhatatlanul ott is marad. Közben előkotorászok minden alkatrészt, gyertyákat meg füstölőket, térképeket és kristályokat, mindent amire nagy vonalakban szükségem lehet, aztán a poharammal együtt átvonulok a nappaliba és a dohányzó asztalra helyezek mindent szép sorban, egymástól pontosan ugyanannyi távolságot tartva, gyertyákat gyújtok, meg füstölőt.
- Tudod, - Pillantok vissza Albertre innen, a biztos távolból. - Akár rendelhetnénk is valamit és mondjuk nézhetnénk egy filmet, vagy valami. - A legnagyobb probléma azt hiszem az, hogy fogalmam sincsen a köztünk lévő viszonyról, így hát nem tudom, hogy ettől a falnak megy, vagy inkább beadja a derekát. Meg sem várom, hogy reagáljon, helyette máris foglalatoskodni kezdek a nekem szánt feladattal.
Először leginkább meditálni kezdek, törökülésben csak hagyom, hogy a gondolataim téren és időn átívelve kiürüljenek - ami jelen pillanatban nem a legegyszerűbb - hagyom, hogy a légzésem a lehető leglassabb legyen, a saját szívdobogásom ütemére figyelek, mély és egyenetlen dobbanások sorozata nyugszik halk dobszóvá. Érdekes érzés egyébként, a koncentrált varázslat, egészen bizsergető s meglehetősen forró, de közben meg olyan kellemes, hogy az ember csak örökre ebben az állapotban szeretne maradni. Nem tudom, hogy mennyi idő telhet el, mire ténylegesen neki kezdek, de végül előbb az egyik, majd a másik kabátdarabbal végzem el ugyan azokat a mozdulatokat. Halk, ismeretlen, kelta eredetű mondókával hagyom elégni őket, mígnem a végén a belőle maradt hamu koncentrálódva siklik a térképen. Egészen erőlködnöm kell, a szokásosnál sokkal kimerítőbb, vékony vérsugár kezd az orromból folyni, nekem pedig ez túl kellemetlen és eleven emlékeket idéz föl.
Ellököm magamat az asztaltól, lihegve emelkedem föl, a pulcsimba törölve az orromból alácsorgó vért. - Valaki védi őket, vagy egy védővarázslat vagy egy védett hely. - Kiráz a hideg és indokolatlanul izzadni kezdek. Mély levegő, nem fogok pánikba esni. - De valahol ezen a környéken vannak. - Bökök a térképre az ujjammal. - Ez nagyjából három kilométeres körzetet takar le, de ha adsz egy kis időt, akkor leszűkíthetem egy vagy másfél kilométerre, és ha szerzel onnan egy térképet, akkor mondjuk a házat is be tudom határolni. - Nyelek egy nagyot.

Csak megrántom a vállamat, mintha nem lenne elég egyértelmű, hogy milyen gyorsan tudnánk legalább egy tucat okot felsorolni, hogy pontosan mi baja lehet, de hát én biztosan nem fogom erőltetni,  Albert valószínűleg amúgy sem ismeri az érzelmi skálán szereplő dolgok felét sem, nem várható el tőle hát, hogy mondjon róla valamit, meg különben is, én sem szívesen mondanám el, hogy mi bajom van vagy éppen mi bánt, biztosan nem szeretnék olyan kiszolgáltatott helyzetbe kerülni, ami miatt aztán hosszú hetekig szívhatja a véremet, és most nem szó szerint. De az is tény, hogy mondjuk én sokkal inkább alkalmas vagyok befogadni és helyén kezelni azt, amit elmondhatna, mint ő valaha képes lenne azt befogadni, amit én mondhatnék. Úgyhogy inkább csak megrántom még egyszer a vállamat, mintegy jelzésértékűen, hogy nekem aztán teljesen mindegy, hogy igazán jól érzi-e magát, vagy amúgy rendesen szarul van. Az évek alatt csak hozzászokott már, hogy bizonyos időközönként bizonyos fajok megtámadják, a személyisége egészen irritáló tud lenni, ha valaki, akkor én ezt biztosan állíthatom. Szóval titkon azért nem vagyok benne teljesen biztos, hogy Albert egy pillanatra sem volt provokáló vagy mondjuk sértő, úgyhogy lehet, de tényleg csak lehet, hogy egy kicsit hibásabb a történetben, mint ahogyan azt előadja, de ezt itt és most biztosan nem fogom ötletként fölvetni, még túl instabil és még én sem érzem magamat kellően felkészülve arra, hogy végighallgassam újból, hogy mennyire kellene sajnálni, amiért egy kicsit küzdenie kellett az életéért.
- Hát ja, tényleg elég elkényeztetett ficsúr vagy. - Egyezem bele a lehető leggördülékenyebben, szerintem hosszú-hosszú ideje ez az első dolog, amivel ténylegesen egyet tudok érteni, pedig leginkább fogalmam sincsen arról, hogy milyen lehetett mondjuk gyereknek, vagy milyen lehetett, mielőtt azzá vált, aki most.
Érzem, ahogyan a levegőt veszi, szuszogásától kiráz a hideg, csak félre szeretném dönteni a fejemet, önkéntelenül egy kicsit közelebb engedve a nyakam vonalához, mert hát mi másért csinálnánk mindezt, ha nem azért, hogy egy kicsit közelebb kerülhessünk a másikhoz? De végül elhúzódom, feladva a néma játszmát, Albert valószínűleg úgy is évekig bírna így maradni, anélkül, hogy bármit elkezdene, vagy bármit kezdeményezne, én pedig egy ponton megunnám a folytonos játszadozást, a folytonos sakkban tartást. De egyelőre még elég izgalmas ahhoz, hogy a hátulról kapaszkodó érzéseket egy kicsit még visszaszorítsak a függöny mögé a sarokba.
Felülök a konyhapultra, leginkább azért, hogy megtarthassuk a három lépés távolságot, csakhogy ha én valamit eltervezek, azt ő biztosan teljesen máshogyan akarja. Például abban is teljesen biztos vagyok, hogy azért lép közelebb, azért teszi a kezeit ilyen könnyűszerrel az én lábamra, mert én éppen meg akartam tartani azt a bizonyos távolságot. Mégsem húzódom el, pillantásom inkább leszalad a kezére, a légzésem felgyorsul, és hirtelen melegem lesz, nagyon-nagyon melegem, le akarom venni a pulóverem, de Albert közelsége egészen megbéklyóz. Túl könnyű elveszni a hideg kék szemekben, túl egyszerű lenne közelebb csúszni, egy kicsit még közelebb kerülni és egymáshoz érni. Lágy és fullasztó forróság bontakozik, ki az alhasamban, lassan, de elég magabiztosan veszi át a vágy az irányítást az agyamban, és ha Albert nem szólalna meg, biztosan valami oltári nagy baromságot csinálnék, így viszont csak megköszörülöm a torkomat és zavartan nézek el egy másik irányba, miközben mindjárt felgyulladok.
- Ágyba dugsz? - Kérdezek vissza megjátszott értetlenkedéssel.- Ezt most pontosan hogyan is kell érteni? - Ártatlanul pislogok kettőt, mielőtt az ablakhoz lépve engednék be egy kis levegőt, és biztos távolból, a mellkasom előtt összefont karral figyelem a ténykedését, nézem ahogyan az egyik alkoholos italt a másik után veszi elő, a szemöldököm meg közben egyre magasabbra csúszik értetlenül amint megjelennek azok a kis zacskók. - Szóval a nagy terved az, hogy leitatsz és bedrogozol? - Kérdezek vissza kétkedve, de azért egészen közel merészkedem, hunyorogva bámulom a különböző pirulákat.- Egyébként ma, nyilván semmilyen koffeint nem ittam, mert hát a ma még nem tart olyan hosszú ideje. - Okoskodom egy kicsit mielőtt brutál gyorsan - mármint neki ez biztosan brutál lassú, de nekem azért nyilván minden energiámat bele kell ölnöm ebbe  mozdulatba - kikapom a kezében tartott egyik kis zacskót, és úgy fordulok, hogy egy másodpercnyi előnyt kovácsolva a zacskóból kivéve a tenyerembe zárhassam a tablettát. - De kedves tőled, hogy így aggódsz. - Az egyik pohárért nyúlok, hogy azzal együtt nyelhessem le a tablettát, aztán meg hümmöghessek egy sort.- Ez egész jó. - Csak reménykedni merek, hogy nem felajzó szert tartott magánál - elég öreg ahhoz, hogy simán szüksége legyen ilyen szerekre -, mert hát ugye arra eleve semmi szükség, így is sokkal nehezebb távol tartanom magamat tőle, mint azt képzeltem. Ezen a ponton pedig elkezdek azon gondolkodni, hogy ez vajon miért van így, és ezen a ponton elkezdek olyan dolgokon is gondolkozni, amin nyilván nem kellene, mert hát ki kíváncsi arra, hogy a kiszemeltje mennyire aktív és milyen szexuális életet él, de már nem tudom leállítani az agyamat, úgyhogy kissé elhátrálok és kifejezetten erőlködve, valami teljesen másra terelem a szót.
- Gondolkoztam, és még mindig nem értem, hogy mit szeretnél tőlem. Mármint, ha nincsen nálad egy marék szőrcsomó, akkor nem sok mindent tehetek, mármint persze, nagyjából meg tudom találni az elkövetőket, de még csak semmilyen voodoo varázslatot sem tudok létrehozni. Persze ha véletlenül van nálad egy-két szőrszál, akkor nyert ügyünk van. Ismerek néhány varázslatot, amivel.. szóval könnyűszerrel csinálhatják azt, amit csak akarsz. Persze ez veszélyes terep, de.. - De a fekete mágia is mágia.

Elviccelhetnénk ezt az egészet, mármint én tényleg képes lennék úgy tenni, mintha ez nem lenne több, mint Albert túlszőtt története, olyan izgalmasan kiszínezett, mint amilyen elefánt nagyságú egy bizonyos bolha, de aztán valószínűleg túlságosan sokáig és túlságosan jól adja a szerepét ahhoz, hogy szöget üssön a fejemben a történet valódi eredete.
Nagyot nyelve pillantok rá, egészen nagyon aggódva, elvégre az nem valami kevés mennyiségű vér, mintha csak felsértette volna a karját, hanem igenis komoly problémának tűnik. Rosszul kezdem érezni magamat, amiért ennyire félvárról vettem, amikor láthatólag tényleg majdnem ott hagyta a fogait a farkasokkal szemben, szóval megállok egy pillanatra  a mozdulatban egészen félszegen, mert hát most mégis csak én vagyok a szar alak, aki sokkal többet törődött magával, mint bárki mással. - Egyébként jól vagy? - Kérdezek rá komoly hangsúllyal bárminemű élcelődéstől vagy kritizálástól mentesen, teljesen őszintén. A falakról csak visszhangként verődik vissza minden ki nem mondott gondolat? akarsz-e még inni belőlem? szeretnél-e róla igazán beszélni? akarsz-e dühöngeni? akarod-e levezetni a feszültséget rajtam? Nem mintha mondjuk nekem nem lenne ezerszer egyszerűbb minden dühömet rajta levezetni, minden visszafojtott haragot, minden mellkast feszítő félelmet.
-Készíthetek neked egy bájitalt, amitől jobban érezheted magad, vagy legalább megnyugszol egy kicsit. - Mondjuk mindketten elég jól tudjuk, hogy nemcsak egy bájitalt tudok, ami megnyugtatja a borzongó, hangosan tomboló kedélyeket, amit alapvetően talán fel is ajánlanék, ha Albert mondjuk ne lenne olyan kihallhatatlanul bosszantó, ha mondjuk nem idegesíteni föl minden második mondatával, és ha mondjuk nem úgy osztogatná a parancsokat, mintha egy rég elfeledett királyságban lennénk.
- Hűűű.. ez aztán hatásosra sikeredett, csak éppen azt nem tudom, hogy ettől a parancsolgatástól megijednem kellet volna vagy inkább elnevetnem magamat, amiért azt hiszed, hogy bármit is teszek anélkül, hogy megkérnél. Persze tudom, hogy a torkodon akad legtöbbször a kérlek kifejezés, de azért megpróbálkozhatnál vele. Néha legalább, mert tudod akkor lehet, de tényleg csak lehet, hogy nem akarnának kóbor kutyák széttépni.- Hangos gondolkodásom- apró, finom szurkálódás csupán- közepette még a fejemet is félredöntöm, ahogyan benézek egy másik szekrénybe, vagy az is lehet, hogy pontosan ugyan abba, mint amelyikbe eddig is újra meg újra belestem.
Megremegek, Albert túl közel van, érzem ahogyan egészen közel lép, érzem az illatát, meglepően eleven - halott létére tényleg meglepően - és fűszeres, olyan, ami után az ember biztosan utánafordul, esetleg követni is kezdi, hogy ha csak egy másodpercre is, de belekábulhasson.
Fókusz vesztetten dőlök hátra egy pillanatra, mintha a hirtelen vérhiány szédítene meg, a hátam egészen a mellkasának ütközik, másodpercnyi szívdobbanás kihagyást okozva, s mintha csak tűzről pattant volna, égetve akar lyukat vájni a pulóverem vastag anyagába. Egyszerű lenne, mindennél egyszerűbb lenne örökre így maradni, vagy ha nem is örökre, hát akkor egészen hosszú időre ahhoz, hogy a világ megfakuljon körülöttünk.Csakhogy Albertnek nyilván nem pont ugyan arra van szüksége, mint nekem, ettől pedig végtelen szomorúság tölt el, másodpercnyi megingásom után úgy húzódom el, mintha tényleg égetne, mintha nem lenne ez több egy tényleges szédülésnél, csak némán hallgatom hosszú és gyötrelmesen őszinte kifakadását, és habár ránézek, nem őt figyelem. Tekintetem lekövet minden egyes mozdulatot, az agyam felfog minden egyes szót, mégsem képes túl lépni azon, hogy neki nem erre van szüksége.
- Azért elég jogos a felháborodásod. - Kicsit talán későn csatolok vissza, de azért reflektálok arra, amit mondok, mielőtt dühösen hozzám vághatná, hogy nem figyelek arra, amit mond. Igazából csak rá figyelek.
- Figyelj főnök. - A főnök szót mély, szarkasztikus hangsúlyba helyezem, hogy eléggé érezze ő is a súlyát.- Kedves tőled, hogy így törődsz velem, de jól vagyok, oké? - Nyelek egy nagyot, ahogyan a konyhába lépve mellette felülnék a konyhapultra. - Nem akarok aludni. - Lesütött pillantással vallom be, halkan, mintha csak mély titkot oszthatnék meg vele. - Úgyhogy csináljuk. Csak adj abból a koktélból.-