Ezernyi dolgot tudnék erre a kicsit sem kedves kérdésre válaszolni, kezdve olyan nagyon izgalmas dolgokkal, mint hogy napok óta nem tudok három óránál többet aludni és nem, nem szedtem be rá semmilyen bájitalt, mert nem-nem szeretem kiütni magamat, de ez aztán nagyon sok másik kérdést generálna, amire most tényleg semmi kedvem sincsen válaszolni, másrészt Albert kérdése egy másodpercig sem hangzott úgy, mintha tényleg érdekelné, hogy mi bajom van. Persze általában akkor is az orrára kötök mindent, ha éppen kifejezetten nem kíváncsi semmire, de ez azért egy teljesen más szituáció, teljesen más témáról. Úgyhogy inkább nem mondok semmit, csak összepréselem az ajkaimat. Láthatóan Albert sem érzi magát elég fényesen, sőt nem hogy fényesen nem érzi magát, rémesen szarul is néz ki, így hát nem tehetek mást, mint felajánlani neki az egyetlen olyan lehetőséget, amitől legalább ő jobban érzi magát. Olyan természetességgel nyomom elé a csuklómat, mintha a világ legegyszerűbb dolga lenne, hogy a fogait belém mélyeszti, és nem lenne ebben semmi intim.
Albert ujjait a saját csuklómon hidegnek érzem, jeges hidegnek a saját forrón lüktető bőrömön, kiráz tőle a hideg.
A saját tekintetem róla egészen leszalad a saját csuklómra, a mögöttünk halló szimfónia háttérzajjá csendesül, én pedig türelmetlenül tartom vissza a lélegzetemet.
Felszisszenek, ahogyan belém mar, a szemfogai átütik a bőröm, és a tekintetét keresem, izgatottan, mániákusan, mielőtt egészen meg kellene kapaszkodnom valamibe. Megszédülök, leginkább a folytonos alváshiány ütközik ki ilyen módon, de egy kicsit az is, hogy élvezem ahogyan az ajka egészen a bőrömre tapad, ahogyan megszívja alatta a felületet, ahogyan az ujjai erőszakosan és keményen szorulnak a karom köré, ha akarnám, biztosan nem tudnám elhúzni onnan, ösztönös erővel tartja a szája előtt,de én nem akarom elhúzni, nem akarom, hogy abbamaradjon, mert egészen izgatottan tereli el a gondolataimat, egészen magabiztosan veszi át az uralmat fölöttem, nekem meg egészen vissza kell fognom magamat, hogy ne akarjak a hajába túrni vagy ne nyögjek föl az érintése alatt.
Torok köszörülve húzódom el, amint elenged, olyan ez, mint egy kellemes álomból való ébredés, két karral ránt vissza a valóság. A karomra a másik kezemmel gyűröm vissza a pulcsim ujját, majdhogynem zavarba jövök ettől, ettől az egésztől. Lesütöm a pillantásom a földön heverő véres kabátra és mellé guggolok, az ott keletkezett vértócsa közepébe nyomom bele mutató és középső ujjamat, hogy aztán innen egészen lentről bámuljak vissza Albertre.
- Gondolom nem a tulajdonosát kell megkeresnünk. - Erről a felállásról egy teljesen más helyzet jut eszembe, mint amilyenben éppen vagyunk, szóval mielőtt túlságosan eluralkodna rajtam ez az érzés, inkább fölegyenesedem. Valahol, valamelyik fiókban még valami furcsa táncot lejt én pedig éppen nagyon serényen kezdem el nyitogatni a szekrényeket és kihúzogatni a fiókokat, mintha rémesen zavarna a csörömpölés, miközben igazából az Albert által kiváltott érzéseim zavarnak. - Szóval? - Már vagy negyedjére nyitom ki ugyan azt a szekrényt és húzom ki ugyan azt a fiókot. - Ha akarod körbe kérdezhetek egy-két ismerősömnél, hogy mi volt ez az egész. - Pillantok hátra, és már csak gondolatban teszem hozzá, hogy akkor mehetsz is.

A pizsamának használt elnyűtt pólót egy jobb állapotban lévőre cserélem türelmetlen éllel minden mozdulatomban, arra pedig egy kapucnis melegítőfelsőt erőltetek, majd az ágy szélére ülve a zoknijaim közül túrok egy kevésbé feltűnő fajtát, mondjuk egy feketét, mielőtt felsóhajtva hátra nem dőlnék az ágyamon, hogy elnyúlva rajta csak hosszú percekig bámulhassam a plafont pislogás nélkül. A végére már úgy érzem, hogy lassan ki fog folyni a szemem, ég és szúr a nedvesség hiányától, mégis ezerszer nehezebb most bármit is csinálnom, mint csak feküdni így és hagyni, hogy egy kicsit fájjon. Az arcomat beletemetem a tenyereimbe és hatalmasat sóhajtok, mintha már csak az is rémesen megerőltető és fárasztó lenne, hogy ki kell kelnem az ágyból, csakhogy nem az a rémisztő, hogy ki kell kelnem és el kell mennem valahova, hanem az, hogy mindeközben csak itt szeretnék maradni, benyomni valami filmet és napokat vagy heteket végigaludni egy álomtalan álomban.
Kitapogatom a telefonomat az ágyon, az ujjaim szinte rögtön beleütköznek, és elindítom azt a play listet, amit kifejezetten ilyen és ehhez hasonló alkalmakra tartogatok, ha éppen azt szeretném, hogy valami egy kicsit megpörgessen, vagy felbőszítsen eléggé ahhoz, hogy aztán ne csak kocogni legyen kedvem, hanem egyenesen sprintelni addig, míg a végén ki nem akarom köpni a tüdőmet vagy el nem hányom magamat a hirtelen megerőltetéstől.
Valószínűleg húsz perce megy más a fülhallgatómban a zene, mikor sikerül kikászálódnom az ágyból, addigra már elég motiváltnak érzem magam egy kisebb maraton letolásához, szóval egészen újult erővel na meg ütemes léptekkel húzom föl a sportcipőmet, nyúlok a kulcsomért és kapcsolom le a villanyt, hogy aztán majd azzal kezdjem a távot, hogy bemelegítésként lekocogok a lépcsőkön.
Szinte feltépem az ajtót, hogy aztán egészen hirtelen a szívemhez kapjak, ami egészen vad tempóban próbál keresztültörni bordakosaraimon.
- Te meg mit álldogálsz így itt a sötétben? - Szegezem neki a kérdést, miután az egyik fülemből kihúzom a fülhallgatót. - Rám hoztad a frászt. - Nem arról van szó, hogy Albert egy borzalmasan rémisztő alak lenne - mármint ha valaki tisztában van a ténnyel, hogy Albert egy vámpír, akkor jogosan tartja rémisztőnek, de hidd el nekem, hogy nem ő a legrémisztőbb egyed, akivel találkozhatsz életed során - inkább csak egyáltalán nem számítottam arra, hogy megjelenik most itt, vagy egyáltalán a közel jövőben.
Meghökkenve lépek egyet hátra, ahogyan közelebb kerül, szerény ámbár nagyon is testközeli tapasztalataim alapján nem egyszerű Albert közelében lenni, és ha valamikor, akkor most tényleg semmi kedvem nincsen ahhoz, a kedves kis játékhoz, amit előszeretettel játszik konkrétan bárkivel.
Összefonom a mellkasom előtt a karjaimat, merthogy attól, hogy ő maradni szeretne, én igenis mennék. - Hát persze Albert, gyere be. Elvégre ez pont alkalmas időpont a látogatásra. Rajtad kívül még vagy egy tucat embert meghívtam, és persze, igazából semmi dolgom sincs. - Fintorodom el nagyképű megnyilvánulásán, hogy aztán egészen dühösen húzzam ki a másik fülhallgatót is a fülemből, és nemes egyszerűséggel egészen dühösen lecsaphassam egy szekrényre.
- Figyelj, ez tényleg nagyon kedves tőled Albert, hogy gondoltál a nyulamra, meg minden.. de ez most tényleg nem egy alkalmas időpont erre. - Túrok bele a hajamba mielőtt elvenném azt a nagy zacskó zöldséget és oda nem tenném a konyhapultra, ahol aztán csak hetykén belepillantok anélkül, hogy kifejezetten megnézném mit is tartalmaz.
Felsóhajtok, leginkább azért, mert egészen biztos vagyok abban, hogy Albert nem fog elmenni még ha könyörgök neki akkor sem, na meg pedig azért, mert túl feszült vagyok ahhoz, hogy könnyűszerrel elviseljem minden piszkálódását, mondjuk anélkül, hogy körülöttünk bármi a darabjaira hullana.
Nekidőlök a pultnak, hogy egészen szemügyre vehessem Albert csinos profilját. A szokásosnál sokkal rosszabbul néz ki, sápadtabb és elnyűttebb, mint, amilyennek valaha is láttam. Fáradtnak és leharcoltnak tűnik, én pedig hirtelen nem akarok mást csak közelebb lépni és az ujjaimmal végigsimítani azokon a sötét karikákon, amik olyan izgalmasan mélyek a szeme alatt. Csakhogy pontosan tudom, hogy Albert pontosan miért van itt, és azt hiszem nem tenne jót a munkakapcsolatunknak, ha én most csak úgy egyszerűen simogatni kezdeném.
Hümmögök egy sort még mindig a mellkasom előtt összefont karokkal, tüntetőleg.
- De élsz, nem? - Biccentem félre a fejemet egészen érdeklődve. - Mármint ennek tényleg örülnöd kellene. - Mondjuk ahelyett, hogy itt dühöng, vagy ahelyett, hogy nem hagyja, hogy levezessem minden fölös energiámat és bennem rejlő feszültségemet azáltal, hogy ELMEGYEK FUTNI. Megint felsóhajtok,leginkább azért, mert már képtelen vagyok eldönteni, hogy Albert egyáltalán igazat beszél-e vagy csak teljesen ki szeretne hozni a sodromból mindenféle kitalált és abszurd történettel. - Nem akarom tudni, hogy mit csináltál amiért ezt érdemelted. - Újból elfintorodok, a tekintetemet meg inkább elveszem róla, mert túl feltűnően bámul, ami más esetben biztosan nagyon hízelgő lenne, de most amikor ő feltűnően sokszor bámul rá a nyakam vonalára, egészen egyértelművé válik, hogy igazából miért jött.
- Nevezz meg egyetlen egy alkalmat, amikor nem kaptad meg, azt amit kértél. Arról már nem tehetek, hogy nem úgy dolgozom, ahogyan te akarod. Nem vagyok sem robot sem pedig fáradhatatlan.- Megborzongom. Pontosan vissza tudnám idézni az alkalmat, amikor a férfi először mélyesztette hegyes fogait a nyakamba, emlékszem arra, ahogyan áthasította a feszes bőrt, ahogyan belé kellett kapaszkodnom, ahogyan megszédültem a hirtelen vérhiánytól, és arra is emlékszem, hogy utána hogyan nézett rám. Az emlékek viszont mégsem tudnak enyhíteni azon az érzésen, hogy nyilvánvalóan ki leszek használva.
- Essünk túl rajta. Mármint nem értem, hogy miért jöttél el egészen ideáig ilyen állapotban, ahelyett, hogy mondjuk elkaptál volna egy nőt valamelyik szórakozóhely mellet, de most ezerszer nagyobb problémáim vannak, mint hogy ki akarsz használni. - Hirtelen lököm el magamat a pulttól, hirtelen és váratlanul közelítem meg, hogy végre elég közel lehessek, hogy egy kicsit megszédülhessek a közelségétől, hogy a hüvelykujjam begyével végigsimíthassak a szeme alatt lévő hatalmas árkokon, és hogy a csuklómat felfedve végül mégis csak tegyek hátrafelé egy apró lépést.
A helyzet azért némiképpen megalázó: itt áll előttem Albert aki mindig és megmásíthatatlanul nagy hatással van rám, ő pedig nyilvánvalóan ezt ki is használja, és itt állok én, akit szintén kihasználnak leginkább azért, mert szeretné az erejét fitogtatni és úgy uralkodni fölöttem, mint egy kibaszott király akinek szolgák hada lesi minden kívánságát. Feldühít meg egy kicsit meg is aláz. Más esetben, más helyzetben és más napszakban valószínűleg kevésbé zavarna, addigra már nem lennének olyan élénkek az álmom képei, addigra már egészen le tudnék nyugodni, addigra más teljes mértékben fel tudnék készülni rá, de most váratlanul ért, annyira nagyon váratlanul, hogy nem tudok nem dühös lenni rá, nem tudok nem dühös lenni mindenkire. Nem éppen a legjobb kombinációmban talált meg, még akkor sem ha tényleg szüksége van rám, ami nyilván nincs. Szóval ez rémesen felbosszant és kikészít, mire föleszmélek a szekrényben mögöttünk remegni kezdenek a poharak, tányérok és villák, mintha egy szimfonikus zenekar kelt volna életre, akik valamilyen furcsa újítással játsszák Chopin Tavaszi keringőjét.