Fáj az élet, ahogy a többieket figyelem a pályán. És ettől egy kicsit azt gondolom, hogy fáj a lábam, mert a fizikai fájdalommal azért mégis csak könnyebben elbírok, mint a mentálissal. Ha meg a lábam fájna, akkor azt kívánnám, bár inkább csak a kedvem lenne rossz, mert a fájdalomtól meg dühös leszek, ez már kiderült a kórházban töltött rengeteg idő alatt. Mert érted, itt kell ülnöm ezen a szaros testnevelés órán, mert a tanár azt mondta, az óra második felében a légzőgyakorlatokra majd beszállhatok, jót fog tenni.

Nem, nem fog jót tenni.

Az tenne jót, ha egyáltalán itt sem kellene lennem, mint ahogy tavaly szerdánként soha, hisz délután teniszre jártam és ez az órám lyukas volt. Mielőtt azonban belespirálozhatnék a mogorvaságba – ami ritkán történik meg, de rosszabb napokon nyilván velem is megesik, például tegnap egész nap majd ki szakadt a térdem a front miatt – Te hozzám szólsz, én meg kíváncsian pillantok fel, mert hirtelen nem is tudom hova tenni a hangodat.

- Oh, szia. -  Igazán sajnálom, de automatikusan az az első reakcióm, hogy a vállam felett körbe pillantok, rávilágítva a tényre, hogy mennyi más üres hely van még. Aztán rájövök, hogy milyen régen nem beszéltem én SEM veled. És hogy mennyire nem fair, ahogy bánnak veled. És hogy mennyire szar itt egyedül ülni. Szóval bólintok, még udvariasan arrébb is húzódok a padon, nem mintha nem lenne elég hely, és csak kínosan figyelem tovább a pályát, nem találva a szavakat smalltalkhoz.

Really,
how is anybody doing this sober?

Az edző javaslatára a lacrosse szezonban hanyagolnom kellene az óráit de semmiképpen se aggódjak, mert leigazolja nekem őket:
ugye nincs harag Krakowski?
ugye megérti Krakowski?
ugye teljes mértékben tisztában van azzal, hogy ez csakis MAGA MIATT van Krakowski?
És nem is azért zavar ez az egész, mert mindenképpen szerettem volna a harmadik órában leizzadni és hagyni, hogy a csapat tagjai az óránk keretében gyakorolják a legújabb védekezési technikát, vagy mert éppenséggel élnék halnék a testnevelés óráért meg az edzőért, hanem azért, mert miközben az edző a szünetben hozzám beszélt magunk közé ékelt vagy három lépés távolságot, ügyelt rá, hogy legyenek szemtanúk és megkért, hogy végig maradjak higgadt.
Szóval csak besunnyogok az ajtón tíz perccel az óra kezdete után - eddigre legalább már mindenki csinál valamit és senkinek nem tűnik fel, hogy én sündörgöm - és megállok melletted. - Leülhetek? - Bökök a fejemmel a melletted lévő üres rész felé és le sem dobom a táskámat amíg nem bólintasz rá: nyugi eléggé hozzá vagyok szokva ahhoz, hogy az emberek többsége retteg tőlem vagy éppenséggel elküld a picsába vagy kigúnyol, vagy valami disznóságot nyom a szekrényembe. Nem fog rosszul érinteni, ha most te is megteszed.

I FEEL LIKE I AM
DEAD BUT BREATHING
summertime sadness