Ha megkérdeznéd, hogy mikor tört el benne minden, végérvényesen, olyannyira, hogy sem cellux, sem ragasztópisztoly, de még csak olyan gorilla pillanatragasztó sem hozhatta helyre, akkor... a régi Wesley, az öt évvel ezelőtti Wesley csak beverné a képedet. Erőszakosan, minden dühét belepréselve abba az első ütésbe, és tudod az a helyzet, hogy kurvára élvezné ahogyan a csont a csonton csúszik el, ahogyan reccsen az orrod, kifolyik a véred és minden csupa piros lesz, meg tettektől terhes, tetszene neki az is, ahogyan felnyögsz, ahogyan védekezésre húzod a kezedet, hogy megtántorodsz, hogy visszariadsz tőle. De a mostani Wesley, a TÖKÉLETES WESLEY csak elmosolyodna, megrázná a fejét és azt mondaná minden a legnagyobb rendben van.

Tíz éves volt, amikor először vert meg valakit, úgy istenigazából. Megvárta az iskolaudvaron azt a nála egy fejjel nagyobb kölyköt, akinek az anyja az iskola szülői munkaközösségének az elnöke volt é s olyan szép nő, hogy Wesley néha azt kívánta bárcsak az a nő lenne az anyja, vagy bárcsak ő lehetne a nő fia, mert, mint ahogy azt a hencegő, hetedikes fiútól megtudta, minden reggel palacsintát ehetett, meg gofrit és az a nő még azt is megengedte annak a hetedikes fiúnak, hogy Betsy Baumgartent - egy vörös hajú lány, tizenkét éves, fogszabályzóval meg a Holdról is látható szeplőkkel - áthívja magukhoz. Ott várt rá a betonpalánk mögött, cigirágót rakott a szájába - menőzött, kétségtelen - felhúzta a jobb kezére azt a bokszergyűrűt, amit az apjától lopott el előző este - baromi nagy volt rá, lötyögött a kis ujjain - és megvárta míg az a hetedikes fiú a brancsával a szokásos, nagyszünetes bandázásukhoz oda nem ért. - Hé seggfej! - Kinevették. - Apád a tehetségtelen faszfej! - Nem sok mindenre emlékszik a verekedésből, vékony kisfiú volt, de olyan elemi gyűlölettel ugrott rá arra a fiúra, hogy hármuknak kellett lerángatniuk róla, de addigra már annyiszor találta el a bokszergyűrűjével, hogy a fiú feje több helyen széthasadt és hetekig nem engedte az anyja utána iskolába. HIHETETLENÜL JÓ MUNKÁT VÉGZETT. Wesleyt persze eltanácsolták, az apja pedig akkora pofont adott neki, hogy az egyik tejfoga - ami akkor nem is mozgott még - kiesett.

Az öt évvel ezelőtti Wesley egy elszabadult vadállat volt: pofon ütötte azt a lányt, még a szája is felhasadt és nem érzett igazán semmit csalódottságon, szégyenen és legyőzöttségen kívül. Remegett - a dühtől leginkább -, megalázták, visszautasították és Wesley egyetlen dolgot viselt rosszabbul a visszautasításnál, ha valaki nem ismerte el a teljesítményeit, pedig Wesley akkorra már nagyon sok mindent letett az asztalra. Túlhajtotta magát, bebiflázott mindent, beleadott mindent és KURVÁRA TÖKÉLETES volt. Megremegtek az ajkai, hülye kis luvnya, nem tud róla semmit, nem tudja, hogy Wesley mit meg nem tett a sikerért, hogy feláldozott mindent, hogy darabokra szedte saját magát, lehámozta a saját csontjairól a húst és még csak nem is ordított közben. Létrehozott valamit, valami szépet, valami hihetetlent, valamit, ami annyira közel állt a tökéleteshez, hogy Wesley úgy érezte csak lépések választják el az üdvözüléstől és az a kis csitri, képes volt porig alázni. És még jól meg is rugdosta, már csak az a kurva bokszergyűrű kellett volna, hogy eltalálja képzeletben.

Az apja beíratta bokszra, pedig Wesley kifejezetten azt szerette volna, ha valami csapartsportra járatják: amerikai focira, mint az öccsét, vagy evezni, jég hokizni, valami olyasmit szeretett volna csinálni, ahol ha elbukik sem kell magát hibáztatnia, másokat akart okolni, ujjal mutogatni, az orruk alá dörgölni, hogy elbaszták. Haragudott rá, utálta a bokszot, utált önmagával lenni egyedül, a saját békéjét keresni, meg volt győződve róla, hogy neki olyan nincsen vagy ha van is, hát jó mélyen lehet magában, mert akárhogyan is keresi, akármennyi húsrétegen rágja át magát, nem jut odáig. Utálta a bokszedzéseket, hogy vissza kellett fognia magát, hogy nem rúghatott, hogy nem kapaszkodhatott az ellenfelébe és nem verhette addig amíg felismerhetetlenné nem változott. Utálta, mert megalázták, mert az edző nem engedte meccsekre, mert csak dühösebb lett tőle, mert sosem szabadult fel belőle, földbe döngölték, ahonnan mindig magától kellett felemelkednie, egyetlen kéz sem nyúlt érte, hogy segítsen neki és senki nem ismerte el, hogy milyen ISTENVERTE TEHETSÉG.

Wesley nem volt az a csajozós típus, a legtöbb esetben kikészítette az, hogy a lányok csak magukra tudtak gondolni és elvárták tőle, hogy bókoljon, virágot vigyen és megdicsérje a ruhájukat. Wesley azt akarta, hogy valaki őt dicsérje, simogassa az önbecsülését, mindig elájuljon, ha meglátja póló nélkül, féltékenykedjen, elvégre BAROMI JÓL NÉZETT KI és a jó ég verjen mindenkit, aki ezt nem volt hajlandó észre venni. Olyan lányokat szeretett, akik mellett még erősebbnek, védelmezőbbnek, bátrabbnak tűnhetett, akik jól mutattak mellette, de csak annyira, hogy őt fényezzék, hogy a rivaldafény rá vetülhessen, hogy szépnek tartsák de úgy emlegessék, hogy a Wesley barátnője, az ő tulajdona, a személyes magasztalója, aki a kezét is úgy fogja meg, mintha a világ legnagyobb megtiszteltetése érné és ahogyan olyan sok mindent, ezt is elérte.

Olyan dühös volt arra a lányra, hogy egy pillanatig azt gondolta, hogy meg fogja verni. Hogy megüti, de nem olyan bénán, mint az előbb, nem csak egy pofont ad neki, hanem rendesen, igazából megveri. Emlékszik - most már csak haloványan, alig-alig jut eszébe a dolog - az ujjai a karcsú nyak köré fonódtak, a másik ökle megemelkedett, annyira szeretett volna elégtételt venni, megalázni, meggyötörni, úgy a földbe tiporni, ahogyan őt a földbe tiporták, elvenni azt, amiért küzdött, a tökéletes lány szerepét, a feddhetetlent.

Emlékszik be kellett fognia a száját, úgy sikoltozott.
Vergődött, könyörgött, fenyegetőzött.
Az öt évvel ezelőtti Wesley azt mondaná, ott tört össze benne valami.
A mostani kijavítaná: OTT ÉPÜLT FEL.