Ha telepatikus-, vagy gondolatolvasó képességek birtokában lennék, és tudnám, hogy mire gondol éppen Wesley, abban a pillanatban, amikor meglát, és felismer, kinevetném. Mármint, miért akarnám learatni a babérokat, meg az elismerést és a dicsőséget, melyekre ő oly’ annyira ácsingózik? Az jobban érdekelne, hogy élve, egyben – még, ha sérülésektől nem is mentesen -, farkas harapás nélkül megússza ezt a kis kalandot, ami úgy tűnik már közös kalandunk lett. Feltéve persze, ha nem szalad el előlem. (Azt azért gyanítom, ő is sejti, hogy nem hagynám egyedül, csak az nem világos számára, hogy nem azért, amiért ő gondolja.)
De nem vagyok gondolatolvasó, úgyhogy az éles kérdésre megvonom a vállamat. Már-már ártatlanul. Megválaszolni persze nem fogom a költői kérdést. Nem. Nem mondanám. Őszintén szólva abban sem vagyok biztos, hogy minden, eredendően birtokolt képességem tudatában vagyok, aminek mégis, azt sem használom, mert... szilaj, irányíthatatlan és éppen ezért – számomra – kiismerhetetlen, és hektikus, veszélyes másokra nézve.
Bólintok, bár nem fejti ki – egyelőre -, hogy mit takar az, hogy egy ideje. Legalábbis akkor nem, csak pillanatokkal később, amikor már karnyújtásnyira állunk egymástól. Próbálok olvasni a vonásaiból, a tekintetéből, s hiába enged makacs, feszes tartásából, azt azért mégis csak érzem, hogy szinte ugrásra, futásra van kiélezve, hogy minden izma megfeszül, hogy a gondolatai csapongnak. Pedig eléggé egyszerű ez az egész. Kékjeimmel tekintetét keresem, próbálom megragadni, nem agresszívan, sokkal inkább kíváncsian. Nem ismerem annyira Wesley-t, mint Zachet, de azt azért én is tudom, hogy eléggé maximalista, és éppen ezért kimagasló teljesítménnyel zárta az iskolás éveit, továbbá nem kevésbé kiváló vadász, úgyhogy, ha gondolatolvasó lennék, könnyen összeraknám a képet, hogy jelen esetben inkább vagyok a vetélytársa, semmint a szövetségese. Egyelőre egyszerűen nem értem.
- Ami azt illeti, nem vagy túl jó bőrben – tudom, hogy nem volt ilyen kérdés, de így mégsem eredhet egy falka nyomába, vagy folytathatja a vadászatot. Meg amúgy is, családtag, az anyja az apám jobb keze, ha most magára hagynám, vagy hagynám, hogy így induljon tovább, akkor, ha bármi történne is vele, az az én lelkemen száradna. Nem, mintha a lelkemnek már nem lenne mindegy, mert, ha létezik a pokol, ott fogok elégni. De a lelkiismeretem mindettől függetlenül lehet tiszta. Részben ezért is veszem le a kis méretű zsákot a hátamról, majd nyújtom felé a szarvas húsát. – Már megsütöttem, és amúgy is meg kellene tőle szabadulni, mert kiszagolják – újabb, hanyag vállrándítás. – Szükséged lesz az erődre – teszem hozzá a vitathatatlan tényt.

A nyílvessző lyukat fúrt az őzsuta koponyáján, mely élettelenül rogyott össze az erdő sűrű fáinak árnyékában. Az egyik hegyorom tövében telepedtem le, kínosan ügyelve rá, hogy sem a füstöt, sem pedig az elejtett állat sülő húsának szagát ne vigye magával a szél egy illetéktelen orr szaglójárataiba. Márpedig az a valaki, akinek a nyomában vagyok, egészen éles orral – és más érzékszervekkel – rendelkezik, nekem pedig értelemszerűen nem áll szándékomban magamra vonni a figyelmét. Nem, egészen addig, amíg fölé nem magasodok, és fegyvert nem szegezek a homlokának. Neki, és a társainak egyaránt. Az utóbbi időben ugyanis elkanászodtak, és úgy irtják a halandókat, mintha nem volna más, amire vadászhatnának.
A nyomaimat eltüntetem – nincs sok, tűzrakó helyre sem volt szükségem a képességeim okán -, mintha csak egy erdei szellem volnék, mintha nem is léteznék, mintha nem is jártam volna itt; nem maradtam sokáig, de az erőm legjavára szükségem van, ha szét akarom szedni a szörnyek fészkét. Az ilyesmi nem valamiféle sétagalopp, jobb is, ha ennyiben maradunk. És nem is egy embernek való, de, amiről az apám nem tud, az nem is fáj neki – ez is egyfajta örökérvényű igazság.
Északnak indulok az erdőben, amerre a kaptárt sejtem, nem vesztegetve tovább az időmet. Ez az erdő ismeretlen, mi több, idegen, de úgy mozgok, mintha csak egy itt élő nagyvad lennék. A lépteim gyorsak, és szinte nesztelenek. Az aljnövényzeten nyomokat keresek – lábnyomokat, esetleg vért, ruhákból leszakadt darabokat, és követem őket, meg a boszorkányos megérzéseimet, amik ritkán hagynak cserben.
A tűzvörös hajam olyan lehet Wesley számára, mint valamiféle céltábla, és, amennyire tudom, ő sem igazán téveszti el a célt. Úgy fordítom felé az arcomat, mint ahogyan az őzsuta nézett rám, úgy egy órája, minden izmom megfeszül, és ugrásra vannak kiélezve – de kivárom az utolsó pillanatot, mert akkor nagyobb valószínűséggel lő mellé.
De, persze, miért is akarna lelőni?
Nem is teszi, leereszti a nyílpuskát.
- Kitalálom – hágom át a kettőnk közötti távolságot pár lépéssel -, te is a vérfarkas falka nyomában vagy – nem kérdezek, kijelentem. Bevallom, nem számítottam egy másik vadászra a környéken, de nem lep meg, hogy ez az egy Wesley Krakowski.