Vér fröccsen alabástrom bőrömre; apró pettyekben a mellkasomra, hosszanti sávban az arcomra, a hajamat a hideg betonhoz tapasztja. Volt egy kis hó is, reszkető fények, saját, elfúló lélegzetem, amint páraként keringett fölöttem a hideg levegőben. Nagyon sok vér volt.

Eszembe jutott a nagymamám, és a mézbarna, megfáradt lélektükrei – egy kicsit sem hasonlítottak apám hideg, acélos íriszeire. Melegséget árasztottak, és megértést – néha úgy éreztem, hogy lesajnálóan néz vissza rám, méreget, fel nem tett kérdéseire keres-, vár választ. De soha nem utált, soha nem vetett meg azért, aminek születtem. Hazudnék, ha azt állítanám, nem értettem meg. Időbe telt ugyan, de mára már minden kristálytiszta, és világos.
Nem sokkal az után halt meg, hogy az anyám elhagyott engem, és akkoriban egy kicsit megtörtem. Akkor még nem értettem. Egyszerűen dühös voltam – az anyámra (főleg), a helyzetre, az egész rohadt világra, de leginkább az apámra, hogy hagyta, hogy a dolgok idáig fajuljanak. Úgy éreztem, hogy képes lennék felgyújtani az egész világot, felhasítani, ordítani lett volna kedvem tehetetlenségemben, hogy valaki, valamiféle felsőbb hatalom végre meghalljon engem, a keserves kiáltásomat, s válaszoljon.

Semmirekellő boszorkány. Tehetségtelen. Haszontalan. Olyan vagy, mint a halandó apád. A természet csúf tréfája. A pokolba veled – az anyám gyakran mondogatott ilyeneket, és ehhez rettentően hasonló dolgokat. Addig mondogatta, míg végül el nem hittem neki, hogy kettőnk közül tulajdonképpen én vagyok a szörnyeteg.
A tény, hogy mindarról, ami velem, és a családommal történt, nyugodtan beszélek, vagy gondolok vissza a történtekre, az idő gyógyító hatalmának fényes bizonyítéka, mert, amikor mindez történt, egyáltalán nem vettem könnyedén. Az életem olyan volt, mintha egy igazán borzasztó autóbalesetem lett volna, éveken keresztül, minden áldott nap; és ez egyszerűen túl sok volt. Tudom, a történetnek ez a része meglehetősen szomorú, de muszáj leírnom, mert történt valami ott, Lengyelország szívében, ami végérvényesen megváltoztatta az életem menetét. Hasonlóan azokhoz a fantasztikus csillagaszati jelenségekhez, mint mikor egy bolygó pólusai átrendeződnek, vagy más pályára áll.
Valami ilyesmi történt velem is.
Nem tudom, hogy mikor kezdődött, mert fiatal voltam, és vak. Nem akartam az anyám útjában lenni. Nem akartam, hogy újra belém marjon csípős szavaival. Nem akartam esélyt adni neki, hogy még egyszer belém rúgjon. De megtette; újra, és újra, és újra. Örömmel. Néha azzal vigasztaltam magamat, hogy ezzel csupán az a célja, hogy kiugrassza a nyulat a bokorból. Annyira fel akart dühíteni, hogy az erő, mely alig pislákolt a lelkemben, a felszínre törjön; megzabolázhatatlanul, fékeveszettül, irányíthatatlanul – megállíthatatlanul. Én helyette is rettegtem ettől.
Nem tudom, hogy mi vert fel zaklatott szendergésemből, csak anyámra emlékszem, amint a nappaliban térdepelt a kandalló előtt, a tűzbe révedt, és mormolt valamit. Nesztelenül közelítettem meg, ennek ellenére ő, mintha tarkóján is lett volna egy szem, hirtelen kapta felém éles pillantását.
- Elmegyek, és te velem jössz – szögezte le, kérés, kérdés nélkül, mintegy parancsként, olyan hirtelen, hogy még csak fel sem tudtam készülni rá. Értetlenül megingattam a fejemet, de egy tapodtat sem mozdultam.
- Hova? – préseltem ajkaim között. Féltem tőle, féltem attól a tébolyodott csillogástól, ami a szemeiben izzott. Nem értettem, és főképp azt nem értettem, miért akarná, hogy vele menjek bárhová is, amikor úgy gyűlöl engem, mint egy szeget a cipőjében.
- El, minél messzebb innen. Egy ismerősöm, régről, a kovenből invitált az Államokba. Nagy dolgok vannak készülőben, amik nagy hatalommal járnak, és én a részese akarok lenni. Azt akarom, hogy velem gyere, hátha ott majd kikupálnak téged, és valami hasznodat vesszük. Meg különben is... nincs maradásod itt. Boszorka vagy, az apád hasonszőrűeket öl, mint te, meg én. Ha nem vagyok itt neked, ki fog megvédeni téged, hm? – kissé oldalra biccentette a fejét, ajkai sötét, kétes mosolyra rándultak.
- Menj, ha menni akarsz – mellkasom előtt összefontam karjaimat, és hanyagul megvontam a vállamat. – Én maradok – ő pedig kinevetett.
- Nem csak tehetségtelen vagy, hanem ostoba is, Kalina. Mit gondolsz, mi lesz a sorsod? Az apád majd megtanít téged varázsolni? Megtanít arra, amire még én, én is képtelen voltam? Szerintem előbb végzed holtan, egy jelöletlen sírban, vagy, stílusosan, egy máglyán. De, ha velem jössz, bármit megkaphatsz, amire csak vágysz, amit valaha is akartál. Rang, pénz, hatalom... örök élet, és korlátlan mágia – ő felemelkedett a földről, én pedig leeresztett karokkal egy lépést hátráltam. – Hát, mi másra vágyhatnál, ha nem erre? Mit akarsz itt, Kalina? Egy szánalmas boszorkány vagy, vadásznak is satnya, esetlen, ha esetleg megfordult volna a fejedben, hogy az apád nyomdokaiba lépsz, és embernek is csak középszerű vagy... mit akarsz, Kalina?
Semmit – gondoltam, de makacsul hallgattam róla.
És te? – ezt sem kérdeztem meg, mert tudtam; mindent.
- Sejtettem... – negédes kacagása, ólomsúllyal csordogált le a falakról, és még sokáig hallottam tompán a hangot.
Aztán a tüdőmre is ráereszkedett valamiféle megmagyarázhatatlan, nehéz nyomás. A levegő megrekedt. Nyögtem. Sikítani akartam, de képtelen voltam rá. Nem a haláltól féltem. A tulajdon anyámtól, attól, akivé vált. Ez az ember nem az anyám. Vagy mindig is ilyen lett volna, csak átverte az apámat, aztán engem is? Miért? És mikor történt ez vele?
- Nem mondhatod el, hogy hova megyek, és mire készülünk, mert nem akarok felesleges akadályokat, nekem pedig nincs időm játszadozni – még csak nem is sajnálta. A fájdalom kérlelhetetlenül a testembe mart, a tüdőm szinte széthasadt, a szívem hevesen vergődött bordáim alkotta ketrecében. Nem tudtam gondolkodni többé. Nem emlékeztem. A világ csupán színek-, és fények kivehetetlen elegyévé lényegült. Az ereimben pulzált a harag-, és undor alkotta tűz. Az a tűz, amely mindvégig bennem élt, mely lappangott, hogy most a felszínre törjön, mindent elsöpörjön, ami valaha is az útjában állt. Lángok borították be a helyiséget, a falakat nyaldosták a nyelvek, a plafon sem állította meg őket, az ablak hatalmas robajjal repedt ezer, apró szilánkra. Az anyám sikítását lélegeztem be, a hangja töltötte ki a tüdőmet, és a koponyában még hosszú ideig vert visszhangot. Kezei gyúltak először lángra, az égett bőr és hús szaga az orromban robbant. Megállíthatta volna – próbálta is, de nem tudta, képtelen volt rá. Az arcán olyasmit láttam, amit az előtt még soha... döbbent rettegést.
A ház leégett, mire az apám hazaért, az anyámnak pedig hűlt helye volt. Azt hiszem – azt akarom hinni -, a lángok martalékává vált. A rendőrségnek azt mondtam, baleset volt, hogy mindketten el akartuk oltani a tüzet, de képtelenek voltunk rá, és anyám bent rekedt.
A nagyanyám szemében akkoriban, az esetet követően nem sokkal, láttam először... megértést. Talán megbecsülést. Úgy gondolom, hogy amikor a szemembe nézett, nem látta többé azt a gyenge, elnyomott embert, akivé az anyám tenni akart. Azt látta, akit azon az éjszakán a lángok formáltak. Soha nem fogom elfelejteni, mit mondott: az az igazság, Lina, hogy az anyád úgy kezelt, mint egy bogarat. Mindenki úgy kezel, ahogy hagyod magad. Ha hagyod, hogy kitépjék a fényes szárnyaidat, megteszik.

A mocskos kövön fekve csak ez jár a fejemben: ha hagyod, megteszik. És most nem rólam, van szó. Én már nagyon régóta nem félek a haláltól. Nem, itt már sokkal több-, sokkal nagyobb dolgokról van szó. Végső elkeseredésemben – és a vérveszteségből adódó gyengeség okán – az ezüst tőr után nyúlok. Ódivatú, tudom jó, de egyetlen, gyors mozdulattal szúrom át vele a vérfarkas állkapcsát, és ezzel egyidejűleg a koponyáját. Arra sincs sem ideje, sem ereje, hogy fájdalmasan vonyítson, csupán halk nyikkanás hagyja el a torkát, aztán teljes testével rám ereszkedik.

Mint a sötétség.
Volt egy kis hó, és nagyon sok vér. Csontig hatoló, húsba maró hideg. Szorosan markoló kezek.
(...)
- Mindig szerettél a tűzzel játszani – az apám az, az ágy mellett ül, ki tudja, mióta -, nem igaz? – megvonom a vállamat. – Meghalhattál volna – komolyan néz a szemeimbe, én pedig elmosolyodok.
- Nincs olyan szerencséd.
- Egy nap meg fog ölni a makacsságod, és a hivatástudatot, ugye tudod? – újabb vállrándítás a részemről.
- Amíg van még jó ezen a rohadt világon, amiért megéri küzdeni, miért ne tennénk? Miért ne harcolnánk?