A kérdésre, hogy miért nem működött soha, senkivel úgy, mint a tündérmesékben, vagy más, evilági halandóknak, a válasz nagyon egyszerű – és egyben fájdalmas is: én nem akartam eléggé, hogy működjön. Én voltam az, aki rendre elzárkózott már a kezdetektől fogva, már persze, ha egyáltalán bele mertem menni egy hosszabb távúnak tűnő, romantikus kapcsolatba, vagy én voltam az, aki hosszabb-rövidebb tépelődés – és közben folyamatos, lassú hátrálással – felbontotta a kapcsolatot. Talán nem kellene ennyire félnem az emberi kötelékektől, de minden, minden ellenük szól, kezdve az anyámmal, vagy éppenséggel a társaimmal, akikkel felnőttem, és, akik közül már sokakat el kellett engednem végérvényesen és visszafordíthatatlanul. Miért kötődnék, ha meghalnak? Ha én is bármikor meghalhatok. Miért lenne jó tátongó űrrel a szívemben élni, ami amúgy is kőből van, és már csak pár karátos? Miért akarnék magam után fájdalmat és hiányt hagyni? Még akkor is, ha nem halok meg, ha csak el kell utaznom, mert szólít a kötelesség, ki tudja, hová, talán az isten háta mögé egy köpéssel, mi a garancia rá, hogy nem talál a másik fél valaki mást. Valaki kedvesebbet, kevésbé élesebbet? Túl sok kezet engedtem el, túl sokan engedték el az én kezemet, túl sok sírt ástam mostanra ahhoz, hogy könnyű legyen bíznom, hinnem, és mély és tartós kapcsolatokat kiépítenem. Az élet magányosnak tűnhet olykor – de egyben békésebbnek és nyugodtabbnak is.
Érthetetlennek tűnhet, hogy most mégis itt vagyok, a vidámparkban Jasonnel, egy randevú keretein belül, de volt egy olyan boszorkányos megérzésem, hogy el kell jönnöm. Miért is ne? Amúgy sem sok önfeledt móka és szórakozás jutott osztályrészemül manapság. Meg különben is... nincs a férfivel semmi baj az ég egy adta világon. Persze, tudom jól, ha véget ér Bastian Monagham teljhatalma, az én küldetésem is véget ér Washingtonban, és tovább kell majd állnom, ki tudja, hová. Egyet tudok biztosan: Lublinba szigorúan látogatás céljából teszem mélységes tiszteletemet az apám-, és más tanítók előtt, és egyetlen perccel sem maradok tovább a szükségesnél. És ez a szükség nem lehet olyan nagy úr, hogy örökre ott ragadjak a képzeletbeli piedesztálon, a katedrán. Hogy akkor mi lesz, ha el kell mennem innen, kár rágódni és morfondírozni rajta. Az sem biztos, hogy a jövő hetet megérem, ha a polgármester úron múlik, tekintve, hogy az utóbbi időben nem egy, s nem két csatlósát, vagy éppenséggel hű emberét tettem el láb alól; ebben a világban pedig mindennek megvan a következménye. Ha más nem, szembe találhatom magamat olyan szövetségesével, aki erősebb, gyorsabb, jobb, mint én, és akkor aztán nem lesz menekvés. Azonban aggodalomra semmi ok, hozzászoktam már az ilyen, és ehhez rettentően hasonló helyzetekhez, amikor a saját életem az ár – és másoké.
Igyekszem könnyedén venni, ha halálos fenyegetést kapok, vagy azt, ha az életemre törnek, így ennek még csak a gondolata sem tudja elrontani – az amúgy meglepően – jó kedvemet.
- Hármat, igen – bólintok. – De emelhetjük a tétet ötre is, ha nem érzed túl nagy kihívásnak a hármat – ajkam szegletében mosoly bujkál. Mert, bizony, gondolkodás, hezitálás nélkül már most, azon nyomban én is tudnék rá három pozitív jelzőt aggatni.
Mint mondtam, nevetségesnek tűnhetek én, aki világ életében kétszer-, talán háromszor volt szerelmes, most itt vagyok, vattacukrot eszek egy férfivel, és nem sokkal később, a szellemvasút szűkös szerelvényében, az ugyan nem túl romantikus félhomályában, közelebb húzódok ugyanehhez a fickóhoz, és nem azért, mert annyira be lennék rezelve a kísértetektől és a szörnyetegektől, vagy azért, mert olyan nő lennék, aki gyámolításra és támogatásra szorul. Nem, nem erről van szó. Voltaképpen a szó-, vagy kifejezés nemes egyszerűségében, jól esik. Végtére is emberi lények vagyunk - igen, még én is , széles skálán mozgó érzelmekkel, melyek közül az egyik éppen az ősi ösztön, ami abból fakad, hogy társas lények vagyunk. Szükségünk van az emberi kapcsolatokra, és a kötődésre – bármennyire is ódzkodunk tőle, vagy tiltakozunk ellene. Egyszerűen belénk van kódolva, hogy tartozni akarunk valakihez. És, még, ha esetleg csupán tiszavirág életű is lesz a dolog, amit amúgy nem tudom, hogy szeretnék-e (és, ha már gondolkoznom kell ezen, akkor valószínűleg a válasz: nem), akkor is megnyugtató – és egyben, a munkámból, a lényemből fakadóan rémisztő – érzéssel tölt el a férfi közelsége.
A céllövöldénél engedem el Jason kezét, kifizetem a magam részét, mire a pult túl felén álló férfi a kezembe nyomja a könnyű játékfegyvert. Le sem tudom vakarni az arcomról a vigyort, mert én tudom azt, amit ő még nem: hogy pontosan tudom, hogy hogyan működnek ezek a puskák, és, hogy valószínűleg egy kicsit meg vannak buherálva, de éppen csak annyira, hogy ne legyen feltűnő, ha egy, a lövészethez mit sem értő ember ide téved, és nem talál célba háromszor, hanem mondjuk csak egyszer, jobb esetben kétszer. Célra tartok, de csak úgy, mintha egy szerencsét próbáló, középkorú nő lennék, aki nem egyébnek, csupán poénnak veszi a játékot, mint akit nem érdekelne az sem, ha nem lőne semmit, de ennél aligha állhatnánk távolabb az igazságtól. Általában jól viselem a kudarcot és a bukást, ez persze nem jelenti azt, hogy az esélytelenek nyugalmával állnék bármilyen kihívás elé, mondván, ’lesz, ahogy lesz’, vagy ’ahogy esik, úgy puffan’. Oh, nem... ennél azért több versenyszellem szorult belém, és nagyobb győzni akarás, meg persze nem kevés maximalizmus. Így nem is kétség, hogy a három lövésből három célt ér, és nem is akárhogy: a piros körön belül, az utolsóra sikerül annyira kiismernem a fegyvert, hogy pont középen találjam el a kacsát. Idő közben – mármint, amíg a kezembe vettem a pisztolyt - arra is volt időm, hogy a szemem sarkából kiszúrjak egy másik plüsst: egy huskyt, vagy akár nevezhetjük farkasnak is, és úgy döntöttem, hogy az jobban illene a férfihez. Rábökök a ködszürke szőrű, csillogó, kék szemű játékra, és végül azt nyújtja át nekem – száját húzogatva, egy icipicit mintha kelletlenül - a céllövöldés ember.
- Ez jobban passzol – vonom meg a vállamat, lágy, gyermekien ártatlan mosollyal az arcomon, amikor Jason felé fordulok, és megindulva feléje, hogy átadjam neki a farkas – vagy husky – plüsst. E cselekedetemben szavai állítanak meg félúton, és értetlenül, összevont szemöldökkel pillantok rá, és figyelem, ahogy újra lövöldözésbe kezd, melynek eredménye egy vékony, ezüst színű láncon függő, apró félhold. Semmi extra, semmi csilli-villi, kamuköves, olcsónak és bazárinak tűnő nincsen benne – valódi ezüstöt, vagy fehér aranyat sem látott, az tény, de nem is ez számít. Úgy ragyog a letisztult kis medál a fényben, mintha legalább egy valódi darabkája lenne a Föld körül keringő nagytestvérének. Hátat fordítok a férfinek, és áthúzom vállamon hosszú, rézvörös tincseimet, szabadon hagyva a tarkómat, hogy fel tudja tenni a nyakamba, bekapcsolva az apró zárt. S, ha ez megtörtént, újra felé fordulok, a farkast a mancsánál fogva tartom, magam mellé eresztve kezeimet.
Nem akarok olyasmiket mondani, hogy már nagyon régóta nem kaptam senkitől, semmiféle ajándékot, mert az igazán lehangoló és szomorú volna, és nem igazán szeretném elrontani a jó kedvét, vagy azt, hogy sajnáljon.
- Nagyon tetszik – vallom be olyan csendben, mint, ahogyan ő szólt hozzám, de annál őszintébben. – Köszönöm – mosolyodok el, a szemeibe nézve, whiskey színű lélektükreibe és a benne csillogó fényben fürdőzve. – Oh, majdnem elfelejtettem – emelem fel a farkast. – Meggondoltam magam. Remélem, nem veszed sértésnek – nyújtom át neki a bestiát, ami amúgy egy cseppet sem érdesebb szőrű, mint a kutyus lett volna, amit először kinéztem. – Mert nem annak szántam – teszem hozzá, még mindig tartva a szemkontaktust. - Van még kedved, vagy időd felülni a hullámvasútra? Én farkas éhes vagyok, de, ha a Hurrikán lesz a következő megálló, akkor lehet, hogy inkább még türtőztetem magam. Ami azt illeti, fel tudnék falni egy egész malacot... – de kihányni nem szeretném – ezt nem mondom ki hangosan, de attól még nem kevésbé lesz igaz az állítás.

Bár hangosan nem mondom ki, és igyekszem ilyesmire még csak nem is gondolni, elvégre... tulajdonképpen miért is gondolkoznék ilyesmin? Ez egy randevú, szám szerint az első. De egy egészen aprócskát talán bántana, ha ez lenne egyben az egyetlen, és az utolsó is, és, ha az egész arra menne ki, hogy az este végeztével az ágyába csábítson, ahonnan meg páros lábbal rúgna ki – talán már az éjszaka folyamán, talán csak holnap reggel. Ha logikusan akarok érvelni a ’nem így van’ mellett, akkor azt mondanám, hogy nincs ember e Föld kerekén, aki ennyit feccölne a másikba, ha valóban csak pillanatnyi örömszerzés céljából volna rá szüksége. Én sem tettem ilyet soha, nyílt lapokkal játszottam, és kerek-perec megmondtam a velem szemben lévőnek, hogy ebből soha, semmilyen körülmény között nem lehet semmi komoly, és vagy megelégszik azzal, amit nyújtani tudok – ami sem több, sem kevesebb, mint egyetlen éjszaka -, vagy búcsút intünk egymásnak, a másik hitegetése és hülyítése nélkül. És általában a férfiak is ilyen egyszerűen látják a dolgokat, mint én, szóval pontosan tudom, hogy ki az, aki komolyan gondolja, és ki az, aki nem. A Jasonnel kapcsolatos aggályaimnak leginkább az lehet az oka, hogy most, ebben az esetben, vele, nem esne jól, ha ez történne, ha ez lenne a vége, ha az est végére kitálalna, hogy ő tulajdonképpen csak meg akart puhítani, mert a legutóbbi – és egyben első – találkozásunk alkalmával egyikünk sem volt épp felajzott állapotban (legalábbis nem a romantikus értelemben véve), hogy aztán könnyebben szerezzen meg magának, egyfajta strigulaként.
- Rendben – bólintok határozottan. – Legalább három jelzőt kell rám aggatnod. És én ugyanezt fogom tenni az este végén – mosolyodok el haloványan, és épp akkor mondom, amikor ő is, csak épp más szavakba öntöm gondolataimat. – Mármint pozitív értelemben – ismétlem a szavait, és rá kacsintok, biztosítva a jövőbeni jó szándékomról. Egyébként is, ha nem csal az emlékezetem, akkor korábban, éjszaka, a sikátorban, és talán még a parkban is nem túl kedves szavakat és jelzőket vágtunk egymás fejéhez. Most meg tessék: nem csak befejezzük egymás gondolatait, és mondatait, hanem ugyanabban a pillanatban szólalunk meg, és ugyanazt mondjuk! Sosem hittem a véletlenekben, jobb is, ha ennyiben maradunk. – Oh, hát, majd meglátod, ha odaérünk – mármint térben és időben, a kapuhoz, egy kicsit később.
A szüleire tett megjegyzésére röviden és együtt érzőn bólintok. Bár az én apám nem halt meg, fogalmam sincs, hogy mihez kezdenék nélküle. Oh, egek, mihez kezdene nélküle a családom, a világ? A férfi ugyanis nem csak az én hősöm, a példaképem, az ember, akit fiatalabb koromban egyenesen istenítettem, hanem tényleg hős. Remek vadász, és legalább olyan csodálatos vezető. Ő olyan ember, amiről én csak álmodozhatok, hogy egy nap majd a nyomdokaiba léphetek – annak ellenére is, hogy én nem török vezetői babérokra. Az apám minden, ami az életben előre visz, ami arra sarkall, hogy jobb és még jobb legyek, minden, ami lenni akarok. Mindig mellettem állt, még, ha nem is volt olyan gyakran ott, mint a legtöbb édesapa a gyermeke életében. Akkor is, amikor felgyújtottam a házunkat, amikor ott égett az anyám, amikor saját kezűleg vettem el tőle azt az embert, akit rajtam kívül a legjobban szeretett a világon; nem fordított hátat nekem, nem lökött el magától, és minden természet adta erejével azon volt, hogy segítsen nekem meggyászolni az anyámat, túllépni az ügyön, ott hagyni, ahová való – a múltban -, és kontrollálni az erőmet. Tudom, hogy mások szemében nem átlagos apa, sőt, nem is az apák etalonja a maga zárkózott és időnként hűvös viselkedésével, de én ismerem őt, ismerem azt az oldalát, amit csak velem és az anyámmal osztott meg, azt a gyengéd férfit, aki minden hibája ellenére szerette az anyámat, és azt a nagyszerű apát, aki teljes értékű embert – és vadászt – nevelt belőlem. Szóval nem, fogalmam sincs, hogy mihez kezdenék, ha nem lenne többé, és elképzelhetetlennek tartom az életemet nélküle.
- Rá se ránts, szerintem a fél fejem vattacukros – legalábbis tényleg úgy érzem, mintha az orrom hegye, és az arcom is ragacsos lenne az ehető, édes felhőktől, de mire a szellemvasúthoz érünk, azt hiszem, rendben vagyok, aztán, mire kettőt pislantok, a kocsink nyekeregve, és zötykölődve meg is indul a vaksötétbe. Jason karja, keze, finoman a vállamra csúszik, én pedig nem söpröm le, és nem fordulok el tőle, nem húzódok el. Sőt, ha egészen őszinte akarok lenni, meg sem moccanok, meg sem rezzenek, annak ellenére sem, hogy nem zártam ki a szellemvasút hangjait, melyek egyre közelebbről jönnek – egészen pontosan mi megyünk hozzájuk egyre közelebb. A férfi nem láthatja a mosolyomat most a sötétben, s talán ezért merem elengedni magamat egy kicsit, és átadni az értelem helyett az érzelmeknek a helyet. Persze nem felejtettem el, hogy hol is vagyunk, és éppen ezért meglepetésként sem ér a sikító szellem megjelenése, amit, közelebbről megnézve, ’vérrel’ spricceltek le. Nos, igen, azt azért be kell látnom, hogy ahhoz már túl idős vagyok, hogy ilyesmik megijesszenek. Vagy túl sokat láttam már az életben.
Szép kört járunk be a kísértetkastély minden bugyrában, amikor a sötétség tisztulni kezd, és hamarosan újra a vidámpark színesen és vibrálón ragyogó fényeinek játéka tölti ki a látómezőmet. Jason felém nyújtott kezét elfogadom, és egy macska ügyességével ugrok ki a kocsiból.
- Azt hittem, még fel akarsz ülni velem a – puskáznom kell a prospektus térképéből – Hurrikánra – bökök mutatóujjammal a vidámpark legnagyobb szerkezetére, a hullámvasútra, amit innen is lehet látni, és, ami akkora, mint egy hegyomlás. Pár szóban írnak róla, meg a spirálokról, a kanyarokról, a bedőlésekről, meg ilyesmikről. – De megértem, ha nem – mármint, komolyan, nem mindenkinek bírja a gyomra az ilyesmit, vagy pusztán a magasságot. – És te mit szeretnél? Mit lőjek neked? – kérdezek vissza, a kezébe simítva az enyémet, úgy megindulva az oszlop által jelzett irányba.
Amikor elém kerül, én is megtorpanok, egy pillanatra talán még meg is lepődök, aztán kifújva a levegőt, vonásaim lágyulnak és elmosolyodok, aztán röviden nevetek.
- Majd én megmutatom nekik, mi az igazi célba lövés – vigyorodok el, és oh, nagyon is komolyan gondolom. Nem hiszem, hogy ki fog fogni rajtam egy machinált játék pisztoly. Úgyhogy ezzel a mentalitással meg is indulok a céllövölde felé, Jasonnel az oldalamon, és, amikor odaérünk, az egyik plüss felé bökök állammal:
- Az megfelel önnek, uram? – egy nagyon puhának tűnő golden retriever játékról beszélgetünk, piros masnival a nyakán. És, a választól eltekintve, mivel három fegyver van, akár mindketten a kezünkbe vehetünk egyet-egyet, én legalábbis így teszek, és célra – sárga kacsákra, melyekre piros-fehér céltáblát festettek – tartok és lövök.

Már elég hosszú ideje nem randevúztam, kisebb részben azért, mert pontosan tudom, hogy nem lenne elég időm – újabb randevúkra járni, egymással tölteni az időt, ismeretlen, új helyekre menni, vagy csak simán megnézni egy filmet a moziban, vagy a tévében. Nevezhetnénk ezt egy gyenge kifogásnak is akár, ha nem ez volna a csúf, és rideg valóság. Mert, ugyebár, nekem két munkám van: az egyik, amit bárkinek elmondhatok, és a másik, amiről a családomon – és most már Jasonön – kívül nem sokan tudnak. Nekem két helyen kell megfelelnem, és teljesítenem, ami nálam azt jelenti, hogy minimum százhúsz százalékot nyújtok, ha egy mód van rá. És, persze, az, hogy vadász vagyok, nem azt jelenti, hogy gondtalanul, és céltalanul utazgatok a világ városaiban, és hébe-hóba leterítek egy bestiális teremtményt, mert nem - hatalmas felelősséggel jár. Már csak maga a tudat is, hogy a világ, a jövő sorsa félig-meddig, egy egészen kicsit az én kezemben is van, de, ha az nem is, egy térség halandó, mit sem sejtő, vagy éppen magát megvédeni nem tudó, esetleg gyengébb, békés természetfelettié is. Nekem ez is éppen elég, hogy cselekvésre sarkalljon, és jobbá tegyen – és ez által rosszabbá.
Mindebből pedig az következik, hogy én nem horgonyozhatok le, legalábbis itt, Washingtonban nem. Az egyetlen hely, ahol végleg megpihenhetek – még a koporsóm, meg a kripta, és a túlvilág előtt -, ahol letelepedhetek egy életre, az nem egyéb helyen van, mint Lublinban. A központban. A bársonnyal bevont, tömörfából faragott, igazgatói karosszékben. Máshová nem menekülhetek a sorsom elől. Nem élhetek nyugodt, és békés életet, mert... na, jó. Talán megengednék. Talán csak azzal a feltétellel, hogy elveszik minden emlékemet a családomról, és mindarról, amibe bele születtem, amibe beavattak, amit megtanultam. De, vajon élet lenne az? Vajon megbosszulná magát valamilyen formában az, hogy hátat fordítok annak, aminek egy felsőbb hatalom szánt? A Sors fricskája lenne, ha éppen egy természetfeletti venné az életemet. És, bár nem emlékeznék rájuk, a családomra és a barátaimra, de vajon el tudnám határozni magamat, hogy elfelejtsem őket? Tudnék-e mit sem sejtő birka módjára élni?
Néha szeretném, ha működhetne. Most is szeretném. Sóvárgás, és egy képzelt jövő képei kergetik egymást az elmémben, amelyekben Jason is szerepel. Beleugranék, ha nem az a gyilkos katona lennék egy monumentális, természetfeletti háborúban, aki egyébként vagyok. Vannak pillanatok az életben, amikor azt kívánom, bár egyszerűbb lenne, bár valaki más lehetnék, de egy részem mindig visszaránt a valóságba, emlékeztetem magamat, hogy szükség van rám, hogy nem hagyhatom cserben a családomat csacska ábrándok miatt. Igyekszem meggyőzni magamat, hogy működhet, ha már úgyis egy húron pendülünk, hogy meg akarom ismerni még jobban, de a fejemben vészesen kalimpál egy csengő; engem nem erre teremtettek.
- Ezek csak szavak. Nem mondom, hogy én használtam elsőként őket, saját magam jellemzésére, de azt el kell ismernem, hogy van benne némi igazság – megvonom a vállamat, és nem azért, mert nem érdekel, amit a férfi gondol, vagy mond. – A végén úgy sem fog számítani, nem igaz? – nem, mert az fog számítani, hogy mit tettél le az asztalra, hogy milyen érzéseket keltettél másokban; ezekre fognak emlékezni, nem a szavakra, amiket ők használtak. – De, komolyan, az okos és a határozott sem áll tőlem távol, sőt... – vigyorodok el, lesütött pillákkal. Miért is hazudtolnám meg önnönmagam, és tennék úgy, mintha egy ostoba liba lennék, semmint az a tanult nő, aki vagyok, és, aki a sarkára áll, ha a helyzet úgy kívánja? Semmi értelme sem volna, és nem szokásom meghazudtolni saját magamat. – Már én is megszerettem őket – mosolyodom el őszintén. Ezek is a részemet képzik, nélkülük talán nem csak a kisugárzásom, de az egész lényem is más lenne.
A vattacukros standnál, kóstolás közben, után feltett kérdésemre szomorú választ kapok.
- Sajnálom. Nem akartam ilyen rondán beletenyerelni – újra lesütöm pillantásomat. Annak persze örülök, hogy nem jártam távol a múlt valóságától, és neki is legalább olyan rendes apja volt, mint nekem. Az én apám persze szigorú, és legalább olyan fukar az érzelmei kimutatásában, mint én – le sem tagadhatnánk egymást. Nagyon hasonlítunk egymásra, nem csak külsőleg, hanem belső tulajdonságainkat is számba véve. És, azt mondják, az anyámra is hasonlítok – ami a küllememet illeti, ez elkerülhetetlen, ami ennél sokkal-sokkal ijesztőbb, hogy belső vonásainkban is.
Az anyámról pedig jobb is, ha nem mesélek a férfinek. Legalábbis egyelőre nem. Kár volna terhelni a ronda tényekkel.
És, míg az anyám emléke hosszú árnyként magasodik fölém – csak egy metafizikai síkon, az elmémben -, addig éppen ide is érünk a szellemvasúthoz, ahol egy tetszőleges kocsiba be is huppanunk.
- Természetesen a sötétben bujkáló szörnyetegek végett, akik alig várják, hogy a vacsora begördüljön a barlangba, már-már ezüst tálcán kínálva – fordítom arcomat a férfi felé, és komoly ábrázattal, megkérdőjelezhetetlen tényszerűséggel közlöm mindezt Jasonnel. Aztán, mintegy végszóra, döccenéssel indul meg a végeláthatatlannak tetsző alagútba a kocsi.
- Köszönöm, hős lovagom – egy egészen kicsit fordulok felé, leheletem talán arca bőrét simítja. És éppen be tudom fejezni a mondatot, amikor a semmiből előttünk terem egy szellem. Ez sikított az imént, mint most, bele egyenesen az arcunkba. A fehér leplet vöröses-rozsdabarna vérnek szánt foltok éktelenítik, és olyan, mintha a gyér félhomályban fluoreszkálna. A távolban pedig lánc csörög, és, minta láncfűrész berregése zizegne a távolból...

Igazán érdekes az élet, nem? Hogy hogyan szövi a szálakat, és miképp osztja a lapokat. Itt van Jason, és én, a mi esetünk, amely nem épp hétköznapi – már csak abból kiindulva sem, hogy miféle természetfeletti lények vagyunk, és, hogy, ha nagyon szigorúan nézzük, nekünk ádáz ellenségeknek kellene lennünk a séma szerint. Ki gondolta volna, hogy a múltkori fojtogatás, majdnem gyújtogatás, üldözés, és lövöldözés utózöngéje majd egy rövid, de annál kellemesebb és meglepőbb iszogatásba torkollik majd, és egészen idáig vezet. Aztán mégis itt vagyunk, randevúzunk, mondjuk ki, ismerjük el, a szürkület-, és a puha fények ölelésében, a vidámpark bábeli zűrzavarában keringünk, mint a gyerekek. Olyan megfoghatatlan az egész, csodálatos és lehengerlő, és a maga nemében ijesztő, csupán nem hétköznapiságából adódóan az. Idegen, és újszerű érzések kerítenek hatalmába, olyanok, amelyekkel talán soha az életben ez előtt még nem volt részem. Egyszerre érzem magamat könnyűnek, mintha lebegnék, de a szívem, az a kőből való, húzna le, le a mélybe, visszarángatna a földre.
Minél inkább vágyom a boldogságra, annál inkább úgy érzem, hogy én ezt nem érdemlem, a magamfajtának ilyen és ehhez rettentően hasonló kiváltság nem jár, néha menekülnék fejvesztve, mint a vadak, vagy az elfajzott bestiák – legyen az puszta halandó, vagy természetfeletti entitás -, akik ellen nap, mint nap harcolok. Furcsa, és megmagyarázhatatlan játéka a természetnek, a Sorsnak, mely ilyenné formált, hogy egy hevesen csattogó állkapocstól, karmoktól, vagy éppenséggel a egy, a koponyámnak szegeződő fegyvertől a pilláim sem rebbennek, de Jason, és az érzés, mely parazsasan pattogva ébredezik ónix lelkemben, megrémít.
Persze maradok, és nem szaladok el, mert ennél jóval kíváncsibb vagyok, és, mert túlontúl élvezem a férfi társaságát, és a helyzetet, meg a helyszínt.
A kérdését hallva röviden nevetek.
- Ezek nem feltétlenül rossz tulajdonságok – hanyagul vonom meg a vállamat. – Nézőpont kérdése – pillantok fel rá, egy vörös tincset a fülem mögé tűrve. – Ha egy másik perspektívából nézed, akkor a földhözragadt és a merev rendíthetetlent is jelenthet, vagy kitartót, az elvek és a célok mellett, vagy akár megbízhatót, megtörhetetlent – magyarázom. – De persze az okossal és a határozottal is ki tudok békülni – újra nevetek. – A szépség pedig megint csak relatív. Kiskoromban, például, utáltam a szeplőimet, meg a vörös hajamat – és ebben a pillanatban felidézem, hogy miért is: Andrzej, egy vadász társam, annak idején, még az iskolában, előszeretettel Pulykatojásnak nevezett. Akkor még nem szeretetből, vagy kedvességből, mint most, mert a tizenkét éves kisfiúk a sokévi átlag alapján, nem kedvesek. – Hm – a költői kérdésen mégis elgondolkozom. És válaszolok is rá! Természetesen. – A földhözragadt, és merev emberek meggyőzhetetlenek, szóval, Jason, ez veszett fejsze nyele – vállammal az övének érek, finoman, játékosan meglököm egy kicsit. – Elhiszem – felelem, teljes őszinteséggel a szememben, és a szívemben. Aztán elvigyorodok, amikor elharapja a mondat végét, kissé az ajkamba harapok. – Nos? Mint egy lány, az első kiskutyáját, vagy póniját megpillantva? – kérdezek vissza, és Jason még csak nem is sejti, hogy ebben van némi igazság, ugyanis én legalább olyan aléltan, örömmel, és áhítattal néztem az első lovamra, mint az első fiúmra, az első alkalom után. Félreértések elkerülése végett: az öröm forrása teljesen más volt, meg az érzés kiváltó oka is, de hasonlóan csodálatos volt mindkét esemény.
- Tulajdonképpen a családom tagjai ebbe születnek bele, ebben nőnek fel, ezzel a tudattal cseperednek serdülővé. A vérünkben van, az idegeinkben hordozzuk. Nyilvánvalóan nem mindenki való vadásznak, nem mindenki születik erre, rájuk más szerep vár a családi biznisz berkein belül, vagy kívül – magyarázom. – Nem vagy suttyó – szögezem le. – És az őszinteség az utolsó dolog, amiért valaha megharagudnék rád – márpedig én, szívem zegzugos mélyén, remélem, hogy lesz még ’valaha’ a jövőben. És e gondolattal és keserédes érzéssel szorítom meg egy kicsit a kezét, mintha csak arra kérném, maradjon, csempésszen színeket és fényeket, megunt, szürke életembe. Nem tudom biztosan, sőt, egyáltalán nem, hogy mindez hova fog vezetni, de az igazat megvallva, jó érzésem van ezzel az egésszel kapcsolatban. Másfelől pedig most az egyszer az életben, mi lenne, ha nem terveznék előre, hanem inkább csak hagynám, hogy a sodrás vigyen magával, mígnem felveszem a hullámok ritmusát? Mi lenne, ha ezúttal nem akarnék mindent, mindent irányítani magam körül. Különben is... van egy olyan sanda gyanúm, hogy Jason nem az az irányítható típus. De talán pont egy olyan valakire van szükségem az életben, akivel vadul rohanhatok az ismeretlenbe, valakire, aki legalább olyan irányíthatatlan, és megzabolázhatatlan, mint én. Tudják, a zsák, meg a foltja.
- Kár. De legalább jobban értékelik az emberek, ha már van rá sansz, hogy nem lehet csak úgy, bárhol beszerezni – mosolyodok el haloványan, aztán beleszippantok a levegőbe, ahogy elhúzza előttem a vattacukrot, és lecsípek belőle egy falatot. Hirtelen nem tudom eldönteni, hogy melyikünk választott jobban.
- Akkor jól kijöttök az édesapáddal, gondolom...? – a mondat végén mégis kérdőjel lebeg némán. A mondandója második felén elmosolyodok. Vagy visszaadtad a gyermeki ártatlanságomat, a képzelt világ, tündöklő, apró csodáit, Jason – erre gondolok, de nem mondom ki hangosan, csak lesütöm a pilláimat. – Mondhatjuk így is – felelem, még mindig szentimentálisan mosolyogva. – Legyen. De, csak szólok – iménti szelíd, lágy mosolyom ravasz rókavigyorrá görbül -, kevés dolog ijeszt meg. Megengedem, hogy fogd a kezem, jó? – most rajtam a sor, hogy szívjam a vérét. Felém nyújtott kezére csak futólag pillantok, utána nyúlok, és, mintha már egy előző életben, mintha már vagy ezerszer, milliószor megtettem volna ez előtt, fogom meg a kezét.
- Köszönöm – levegővételnyi szünetet tartok, az ösvény kavicsait figyelem, egyik lábamat nézem, a másik után, felváltva. - Zavarba hozol – vallom be. – Mármint, ne értsd félre, jól esik, csak... – csak érzelmi analfabéta vagy, Kalina, ismerjük be. – Jól esik, köszönöm – felelem végül mosolyogva, ráemelve opálos pillantásomat. Tudom, hogy nem vagyok egyszerű eset, mindenféle tekintetben, bármelyik szögből nézve az éleimet, és a sarkaimat, és ez sokszor elijeszti az embereket – általánosan, nem csak a férfiakat. És ezt, itt és most, valamiért nem akarom elrontani, és azt is tudom, hogy ehhez nem egyéb kell, csupán az, hogy letegyem a páncélt, és a kardot. Éppen csak ez szörnyen nehéz számomra, és biztos vagyok benne, hogy ez nem ma este fog megtörténni, de még a következő alkalommal sem, meglehet, hogy csak hetek, vagy hónapok múlva, aztán, ki tudja, mennyire lesz türelmes velem, és hozzám Jason.
A szellemvasút sötét sziluettje rajzolódik ki a félhomályban, itt már nincsenek vidám fények, csak éles reflektorok, és vörös izzók. A vasúton élesen csikorognak az szurokfeketére festett kocsik, odabentről pedig borzongató sikolyok törnek elő, és késként hasítják fel a vidámpark amúgy kellemes és bájos légkörét.
- Felkészültél? – gyermeteg izgalommal a lélektükreimben pillantok a férfire, és, ha igenlő választ kapok, megindulok az éppen álló kocsi felé, és lehuppanok a fekete, műbőrhuzatos ülésre, és, ha a férfi is elfoglalta a helyét mellettem, a vasút kezelője megkér minket, hogy kapcsoljuk be az öveket, és, a biztonság kedvéért, vas kart is húz elénk, nehogy ijedtünkben kiugorjunk a székekből.

Nem igazán vagyok hozzászokva az ilyen, és ehhez rettentően hasonló találkozókhoz. Az egyetemi előadások, a múzeumi idegenvezetések, a vadász megbeszélések, és az ilyen-olyan üzletek lebonyolítása a család nevében, mind-mind rendben vannak, és valahol mind fellelhetők az életemben sűrűbb, vagy hézagosabb időközönként megejtve őket, de egyébként társasági életet nem igazán élek. Őszintén szólva barátaim sem igazán vannak a halandók különböző szféráiban mozgók között, a vadászok között valamivel több fellelhető belőlük, bajtársakból, olyan emberek szűk köréből, akikre az életemet is rá merném bízni, és, akikről tudom, hogy ők is a kezembe helyeznék az övéket. És, az igazat megvallva, ez jól is van így. Jobb, hogy nincsenek sokan, akik a fátyol túloldalához kötnek, akik sebezhetőek, akik védtelenek, akik mit sem sejtenek az egészről, ami a fátyol ezen oldalán zajlik nap, mint nap. Úgy vélem, hogy ők, a halandók, csupán gyengévé tennének, ostobaságokat tennék a legjobb, ember barátaimért, a védelmük érdekében, azért, hogy ők élhessenek. Más, természetfeletti lény, a Bastien-pártiak ezért valószínűleg élve el is égetnének máglyán, engem is, meg a családomat is, meg az összes ember-barát szövetségesünket egytől-egyig, és Washington lenne az új, modern, 21. századi Salem.
Elhessegetem az elmém hátsó szegletéből előtörő, szurokfekete füstöt, ami ellepni próbálja a gondolataimat, amik nem egyebek, csupán egy képzelt jövő rémképei, ami ellen egyébként minden nap harcolok, hogy azok is maradjanak, amik: szörnyűséges látomások.
Most az egyszer normális ember módjára igyekszem viselkedni, és elengedni magamat, lerázni magamról az acélt, a vér szagát, meg a sötét árnyakat – legyen ez bármilyen nehéz, és életidegen is számomra. Hagyom, hogy a lassan ránk boruló sötétség, és a gyúló fények, meg a játékok zenéje, morajai, az emberek beszélgetése, és nevetése alkotta édes massza magába szippantson, hogy könnyeden magamhoz ölelhessem a pillanatokat, és a jelenetekbe csavarodjak. Ami viszont érdekes, és szinte az első pillanattól kezdve így is van, de csak most vettem észre, az az, hogy mennyire egyszerű Jasonnel. Hogy mennyire nem kell megjátszanom magamat, hogy az lehetek, aki vagyok – a páncél alatt, a fegyvereket tartó kéz mögött, lemosott harci festéssel. Nem érzem azt a nyomást, hogy tennem kell valamit, hogy mondanom kell valamit, hogy fenntartsam a kontaktust, mert a beszélgetés egyik szála, a másikba kapaszkodik, és hosszú laza fonatba kapaszkodnak össze – mint egyfajta kötél, amit a Sors köttetett, és, ami miatt találkoztunk is akkor, ott a sikátorban.
- Értem – bólintok először némi bizonytalansággal a mozdulatban, mert szó, mi szó, nem igazán tudom így típusról behatárolni. De aztán folytatja, és így némileg egyszerűbb dolgom van. – Oh, így már egy kicsit beljebb vagyok a vasparipa elképzelését illetően – de csak egy kicsit, bár ezt nem teszem hozzá, mert van egy olyan sanda gyanúm, hogy tudja: nem vagyok otthon a témában, és el sem próbálom hitetni vele. Aztán figyelek és hallgatom, amit mond, és, míg a tekintetét keresem, kutatom, s, ha meglelem, igyekszem elkapni pillantását, azon tűnődök, hogy vajon mikor, és miért lett ennyire magányos? Mert tagadhatja, vitatkozhatna velem napestig, zenghetne ódákat a zsaru cimboráiról, a boldog emberek nem autóznak, vagy motoroznak az éjszaka közepén, tulajdonképpen céltalanul, a semmibe robogva. A boldog emberek alszanak, és a legédesebb álmukat élik meg éjszaka. A boldog emberek nem akarnak menekülni a gondolataik önnönmaguk elől. A boldog emberek nem merednek a csillagokra, fel nem tett kérdéseikre válaszok után kutatva, várva valamiféle égi jelre. Tudom, mert én is így érzek, és ez minden, csak nem boldogság. Megkönnyebbülés, igen, de csak csalóka, múló illúziója a megnyugvásnak. – Azt hiszem, tényleg tudod, hogy mire gondolok – felelem végül.
A motorozás gondolatában van valami igen csábító, valami, ami a szabadság mámorát, és ízét rejti magában, és a megnyugvás illúziójának ígéretét. Csak nem egyedül, a végtelen sötétségben, a nem kevésbé baljós gondolataimmal, a tudatot, hogy talán tényleg van valaki, aki megért, aki elfogad, aki nem kérdez, mert érti, megért. Valami olyasmit hordoz magában az ötlet, a gondolat, ami visszautasíthatatlan. – Bármennyire is földhözragadtnak és merevnek tűnök, szeretek új dolgokat kipróbálni – haloványan elmosolyodok. – És Washington külvárosában is vannak szép helyek, erdők, nemzeti parkok – nyilvánvalóan tudom, hogy oda nem mehetünk be a vasparipával, de odáig is el kell jutni valahogyan. – Feltéve persze, ha szeretsz túrázni – teszem hozzá.
Ujjai a mindig hideg kezemre simulnak, szorosan fognak, mintha itt akarnának tartani ezen az álomszerű helyen, és időben. Önkéntelenül hajlanak az én ujjaim is, ujjbegyeim kézfejének feszülnek, és egy szívdobbanás erejéig eljátszok a gondolattal, hogy visszafelé így, kéz, a kézben hagyjuk el a pályát, vagy, hogy egészen közel húzzam magamhoz, és ne engedjem el.
Aztán mégis megteszem.
A játékidő végeztével a fények egy szempillantásra elsötétülnek, mielőtt újra felgyúlnának, én pedig a lehetőségeimhez mérten pattanok ki a cseresznyepiros kisautóból, hogy nevetgélve kisegítsem Jasont a sajátjából.
- Te lehetnél az új Robotzsaru – kacsintok rá, szélesen elmosolyodva. Aztán ez a mosoly elhalványul, majd teljesen eltűnik az arcomról, amikor a korábban feltett kérdéseit veszem sorra, hogy megválaszoljam érintőlegesen mindazt, amire kíváncsi. És, hát, igen... valami hasonló reakcióra számítottam. Az emberek, az átlagos életet élők nem igazán értik meg mindezt. Ki sem kell mondania, mire gondol, mert tudom.
- Mindettől eltekintve nem volt rossz gyerekkorom – ingatom meg a fejemet. - Csak más, mint a megszokott – finoman rándítom meg a vállamat. – De a más nem mindig rossz. Persze, sokszor nem értettem, nem akartam elfogadni, és dacoltam, de végtére is, kellenek a magamfajták a világnak, annak reményében, hogy megteremthetjük, és fenntarthassuk az egyensúlyt – azt is tudom, hogy nehéz ezt megemészteni, és belátni, de így volt ez ötszáz éve is, és a világ sem sok mindenben változott a fény, és a sötétség, jó, és a rossz örökös harcát illetően.
- Nekem semmi közöm sincs Olaszországhoz, de a carbonarám verhetetlen. És ezt onnan tudom, hogy egyszer, pár évvel ezelőtt, néhány hónapot az országban töltöttem. Egy világvégi faluban szálltam meg egy szövetséges hölgy házában, és ott ezt készítette el ez az olasz hölgy vacsorára, és, mondanom sem kell, mennyei volt. Iszonyatos mennyiségű tojást, tésztát, és sonkát vettem, és fogyasztottam el, mire sikerült valami ahhoz hasonló csodát alkotni – nevetek halkan, és röviden. – Viszont a borokhoz annyira nem értek. Talán ez az egyetlen dolog az életben, amit címke alapján választok – mosolyodok el.
Aztán minden figyelmemet neki szentelem, és valahol mélyen, a páncél alatt a szívem nagyobbat dobban, és komolyan meghatnak a szavai. Még akkor is, ha ezt egy mosollyal leplezem. Van ebben a gesztusban, és a szavaiban valami, ami ellágyít – a vonásaimat, a kőszívemet.
Hagyom, hogy megfogja a kezemet, óvatosan, alig észrevehetően megszorítom az övét, nagy levegőt veszek, és elindulok a bódé felé.
Klasszikus – ez a szó ragadja meg a pillantásomat, és nem is hezitálok. Ha vidámparkozunk, ha életemben először járok ilyen helyen, és mindent úgy kell csinálnunk, ahogyan azt érdemes, akkor ennél mi lehetne érdemesebb elfogyasztásra? A popcornt leszámítva.
- Abból szeretnék kérni – mutatok rá a hófehér, könnyű édességre. Amikor mindketten megkapjuk a választott ízeket, lecsípek az enyémből egy kicsit, és hagyom, hogy a számban édesen olvadjon el, magában hordozva a vanília aromáját, és szép lassan eltűnjön – ellenben az ízével, ami nem illan csak úgy el. – Ilyet sehol nem kapok, egyik sarki közértben sem, ha ezek után megkívánnám, ugye? – teszem fel a költői kérdést. – Megkóstolod? – nyújtom felé az édes felhőt.
- Viszont ez után a következő megállót neked kell kijelölnöd, Kapitány – mosolyodok el, majd egy kisebb mennyiségű vattacukrot puhán a nyelvem hegyére ragasztok.

Van valami egészen megnyugtató abban, hogy a férfi előtt nem kell titkolnom azt, hogy ki vagyok, ki az, akit a hétköznapi emberek nem ismernek, hogy mivel foglalkozok én és a családom. Nyilvánvalóan nem fogom elmondani neki a Krakowski család minden titkát, a felszereltségünket, a kiképzésünk menetét, a fegyvereink mibenlétét, mert egyelőre elég lenne annyit tudnia, hogy nem én vagyok az egyetlen lengyel vadász a világon. És van ebben az egészben valami nyugtalanító is, hogy tudja, hogy mi vagyok, hogy ki vagyok, hogy mit csinálok, amikor nem éppen a normálisnak tűnő életemet élem. Egyszer már megmentett, megtehetné bármikor máskor is, csak az nem mindegy, hogy egy nap, előbb, vagy utóbb, az a valaki, akivel szemben fogok állni, akinek ki kellene oltanom az életét, az övét fogja, mert újra meg akar majd menteni. És én ezt nem akarom.
De, oh, egek, elmondhatatlanul kellemes ez az érzés, amibe most belesüppedek a körhinta paripáján nyargalva, körbe-körbe, a színek és az illatok esszenciájába csavarodva, Jason mellett.
Kérdésére elnevetem magamat.
- Hát, a helikopteré! – mutatok rá a szerintem egyértelmű tényre. – De, ha már választani kell a felsoroltak közül – mely lista nem túl hosszú -, akkor inkább Jack Sparrowra voksolnék. Egy kicsit hasonlítasz is rá, ami azt illeti. Főleg habitusotokban... – szemem sarkából pillantok rá, ajkam szegletében játszadozó mosollyal.
- Milyen típusú? Nem, mintha annyira értenék hozzájuk... szóval, sportmotor, vagy egy elegánsabb chopper-féle? – érdeklődöm tovább, aztán hallgatom, amint a szenvedélyéről beszél. – Ezt meg tudom érteni. Bár nincs motorom, vezetni szeretek, és állítólag elég jó vagyok benne. Hm, tulajdonképpen ezért választottam következő megállónak a dodzsemet – vonom meg a vállamat, haloványan elmosolyodva. – Szóval, én is sokszor találom magamat az autóban egy-egy álmatlan éjszakán, a városban, céltalanul keringve – mintha folyamatosan menekülnék magam elől, mert pontosan tudom, hogy a sötétségben, egyedül vagyok. Egymagam, és a gondolataim, a dolgok, amik feszéjeznek, a dolgok, amik az emlékeim közül kapaszkodnak fel a felszínre, és egész testemben zsibbasztanak, szívemet szorongatják vasmarokkal, és a lelkembe tépnek újra, és újra, és újra. Nap közben más. Egyszerűbb elmenekülni saját magam, a múltam, a gondolataim és az érzéseim elől, de éjszaka... ha nem rémálomból riadok, akkor már elaludni sem vagyok képes olyan egyszerűen.
Aztán visszatérek a boldog jelenbe. Hagyom, hogy a fények visszacsábítsanak az itt és mostba, Jasonhöz. Jasonhöz, és a kérdéseihez. Azokhoz, amik várattak magukra, melyek ott lebegtek fölöttünk, mióta betértünk a kocsmába, mióta találkoztunk a bejáratnál, és vártak; nem alattomosan, de kíváncsian keringve a levegőben, szinte végig a bőrömön éreztem, ahogy ragacsosan rám telepszenek. Nem haragszom meg rá, nem zavar a kíváncsisága, sőt, megértem.
Kicsoda Kalina? – alig észrevehetően harapok az alsó ajkamba, forgatom a szavakat, a kérdést a számban, ízlelem; és fémes, véres íze van, szinte érzem, ahogy csípik a nyelvemet az aprócska szikrák, a parázs, és, ahogyan a hamu kiszárítja a számat. Mit mondjak? Mit mondhatnék, ami reális? Az igazság keserű, és szomorú, vérmocskos, árulástól bűzlik, és egy anya égő húsától. Temetések, fájdalmas búcsúk, mélyen gyökerező hitvallás, mely nem engedi, hogy bárhol, bármikor, bárki mellett gyökereket verjek. Fegyverropogás, felszakadt bőr, törött csontok. Mindent elemésztő tűz, melynek gazdája vagyok, talán az egyetlen dolog, ami fölött hatalmam van ebben az életben. Jól palástolt félelem és rettegés, a halál arcába tekintgetés, szemrebbenés nélkül.
Ez volnék én? Apró, éles mozaik darabkák; arany és ébenfekete, tüzesen vöröslő, és márvány fehér. Egymáshoz illeszthető életszilánkok, kaotikus egészet alkotva.
Hogyan is önthetném ezeket szavakba?
És, éppen, amikor szóra nyitom a számat, megérkezünk a dodzsemhez.
- Itt a tökéletes alkalom, hogy bizonyítsd – mármint, hogy tényleg jól vezet, elvégre ehhez is – gondolom én – szükségeltetik némi odafigyelés, merészség, hogy kellően felgyorsulj, és ügyesség, hogy kitérj mások elől. Nem húzódok el, amikor közel hajol hozzám, lesütöm a pilláimat, úgy figyelek a szavaira, és mosolyogva, szemeimet forgatva nézek a szemeibe, amikor eltávolodik tőlem. – Szofisztikált úrinő vagyok – vonom fel egyik szép ívű szemöldökömet, egyébként teljesen komoly ábrázattal, de nem bírom ki, mert nevetnem kell. A kiszállók helyeit mi foglaljuk el – én egy csillogós, cseresznyepiros kisautóba pattanok be, Jason segítő kezébe kapaszkodva, aztán, mielőtt elindulnánk, még egy ideig mosolyogva figyelem, ahogyan egy másikba nem olyan egyszerűen, mint én, pattan be. Aztán a fények kihunynak egy pillanatra, hogy egy ’80-as évekbeli zene felcsendüljön a hatalmas hangfalakból, majd a fények villódzva táncoljanak végig a földön. Szinte azonnal a gázra taposok – hogy van-e ezeken egyáltalán fék, azt nem tudom, és nem is derült ki. A legelején, meglepő módon, mindenki békésen ment körbe, aztán valaki felbátorodott, és elkezdődött a dodzsem lényegi része: az autósüldözés, az ütközés. Eleinte többen jöttek nekem, mint, akiknek én mentem neki, de hamar felvettem a kesztyűt, és nem hagytam magamat. Jasonnek is sikerült nekimennem párszor, még, mielőtt lejárt volna a játékidő.
A kisautóból kiszállva tekintetemmel Jasont keresem, odaérve hozzá pedig segítő kezet nyújtok neki, ha elfogadja.
- Szeretem az olasz konyhát – kezdem, amikor már egy kicsit eltávolodtunk a dodzsemtől. – Szeretem a gazdagon fűszerezett ételeket, és néhanap megiszok egy pohár, édes rozét. Nem szeretem a cukros üdítőket, többnyire, a hétköznapokon, vizet iszok. A kedvenc színem a fekete, és a fehér – talán ez volt minden kérdés közül a legegyszerűbb. – Nem Washingtonban születtem, hanem Lengyelországban, a családom a mai napig ott él. Ők is vadászok, már... hosszú évszázadok óta. A munkámat illetően, a múltkor a parkban füllentettem, mert nem rendőr vagyok, hanem művészettörténész, műértő, kurátorként is dolgozom, és néha előadásokat tartok egyetemeken, ha felkérnek rá. Ez az eredeti hajszínem – mosolyodok el, mert, bár nem kérdezte, mások gyakran megteszik helyette is. – És, öhm... tudod, a családomban nem szokás vidámparkba járni, meg esti meséket olvasni lefekvéskor. Az én világomban a tudás, és az edzettség sokkal fontosabb a szórakozásnál, és minket csak rémtörténetekkel ijesztgettek, a régmúlt szörnyetegeinek meséivel. Az iskolában, az alapképzésen kívül, amit minden más gimnáziumban is tanítanak, nagy hangsúlyt fektetnek a vadásztudás elméleti-, és gyakorlati elsajátítására is. Míg más gyerekek szülinapi zsúrokra jártak, én nyílpuskával lövöldöztem. A reggeli rajzfilmnézés helyett én futni jártam, és egyéb edzésekre – vonom meg a vállamat, a távoli fények felé lopva acélos pillantásomat.

Mindig is úgy gondoltam, hogy bölcsebb dolog távol tartanom magamat az emberektől, a beavatatlanoktól, mert az, ha velük alakítok ki bensőségesebb, szorosabb kapcsolatot, vagy viszonyt, az még soha nem végződött jól, vagy boldogan. Sokszor kellett már életem során lemondanom a munka utáni iszogatást, és a beszélgetést a kollégákkal, vagy egy-egy kávézást, esetleg ebédet a barátaimmal. És ne is beszéljünk azokról a kapcsolatokról, amik romantikus eredetűek voltak, mert a szerelmi életem kész káosz. Nem volt sok, hosszú távú kapcsolatom, szám szerint négy, és az első amolyan kamasz szerelem volt, az egyik vadász fiúba szerettem bele, még az iskolából. Volt pár boldog évünk, de az élet, vagy a Sors más irányba sodort minket, és rájöttünk, hogy ez így nem fog működni, és megszakítottuk a szerelmi kapcsolatot. Ennek ellenére a mai napig jóban vagyunk – és ő napjainkban már vérfarkasként járja az erdőket időnként. A másik három úriember halandó volt, nem sok hasonlóság volt köztük, mind más szakmát űztek, kettejüknek barna szeme volt, a harmadiknak kék, egy szőkés, és kettő a barna egy-egy sötétebb, vagy világosabb árnyalatú hajjal. Mindannyian jó emberek voltak, éppen csak nehezen értették meg, hogy a munkám – az, amiről ők tudtak – alapból is rengeteg utazással jár, nem beszélve arról, amiről nem tudtak. Egyiküket sem mutattam be a családomnak. Egyikük sem tudott a titkomról. És talán ezért lett vége mindegyikükkel – mert nem tudtam magamat teljes mértékben felfedni, és odaadni az egész lényemet, hogy szemügyre vegyék az életemet, a múltamat, a lelkemet, a sebhelyeimet, és mindent, ami ezekkel kéz a kézben jár. És a sok titok, meg titkolózás, kisebb-nagyobb hazugságok, és füllentések, melyek csak és kizárólag az ő érdekükben történt, rányomták a bélyegüket a kapcsolatokra; mindre, kivétel nélkül. Így, vagy úgy, vagy velem-, vagy én szakítottam.
Voltak rövidebb lélegzetvételű, futó kapcsolataim is, felszínes ostobaságok, csak azért, mert egyszerűen hiányzott-, és jó volt hozzáérni valakinek a bőréhez. Megfeledkezni a világról, és a szörnyűségekről. A puha sötétségbe csavarodni. Gyengének tűnni, eljátszani a kiszolgáltatottat. Nem harcolni. Nem futni örökösen.
De bölcsebb dolog távol tartani magamat az emberektől – ezt mantrázom magamban minden egyes múló nap. Még, ha nem is tűnik jónak, ez a helyes, ezzel megkímélem magamat, és másokat is. Ez a helyes döntés: egyedül, senkit sem magammal rántva. Mert bizony a szerelem hülyévé tesz, olyasmiket is megteszel, amiket amúgy nem, irracionális dolgokat, túlontúl merész dolgokat, ostobaságokat. És az én esetemben ezek könnyen lehetnek élet-halál helyzetek.
Mindennek ellenére eljöttem, akkor is, ha a meghívásnak, a helyszínnek és még az élethelyzetnek is randevú illata van. Eljöttem. Ezt diktálta a lelkiismeretem, a kíváncsiságom, a szívem, bármennyire is hadakozott ellenük a józan eszem, ők hárman nyertek.
Nem mellesleg az új, és ismeretlen terep is egészen vonzónak hat az ismerős idegen mellett.
- Sajnálom – teszem hozzá, számat elhúzva. Pontosan tudja, hogy nem vagyok a címkézések híve, és nem szívesen bántok másokat – sem testileg, sem lelkileg – indokolatlanul, vagy éppenséggel vélt indokkal; utóbbi talán még nagyobb, és mélyebb sebeket képes ejteni, mint előbbi, főleg, ha olyasvalakitől hallasz ilyesmit, akitől aztán pláne nem számítanál rá. Nyilvánvalóan nem tudhatom, hogy pontosan mire gondol, és, hogy ezek a jelzők milyen kontextusban kerültek kimondásra, de szerintem mindent meg lehet oldani szitkozódás, és sárdobálás nélkül is. Ha máshogy nem, akkor az egyikünk jobbra, a másik balra – ilyen egyszerű az élet. – Remélem, amik nem állják meg a helyüket, azokat csak elengedted a füled mellett – haloványan elmosolyodok. Én nem tudtam, amikor az anyám olyasmiket mondott nekem, vagy rólam, amiket, és az ilyesmi billogként ég bele egy ember lelkébe, talán utolsó, múló szívdobbanásig, elfúló lélegzetig.
- Nocsak – húzom fel szemöldökömet, és elmosolyodom a vidámabb és pozitívabb hangvételű esemény említésére. – Gratulálok! – mondom ezt úgy, hogy még nem is tudom, hogy miről van szó. Nem ítélkeznék, de azért elkerekedne a szemem, ha közölné: stripper lett, mondjuk, példának okáért. – Ez jól hangzik, meg ezek szerint testhezálló is. Örülök, hogy így tettél, és így alakult a dolog. Van is motorod, vagy volt, és megmaradt az irántuk érzett szereteted? – érdeklődöm tovább. – Kezdetnek tökéletes, és innen már csak előre-, és fölfelé van – legalábbis, én szeretem ezt hinni, szeretek abban hinni, hogy fejlődésre teremtettünk, hogy jobbak legyünk abban, amit csinálunk, ami iránt elhivatottak vagyunk, hogy megállíthatatlanok vagyunk a magunk, emberi módján. – Jól van, szavadon foglak – már, ami a popcornt, és a macit is illeti.
Jason nekem intézett szavai nyomán körbe nézek, és valóban a szavait látom reflektálni: mosolygós arcok, nevetés csilingelő hangjai, önfeledt vidámság és jókedv. Nem sok jutott nekem manapság ilyesmiből, jobb, ha ennyiben maradunk, és valószínűleg ezért esik nehezemre teljesen elengedni magamat – nem Jason tehet róla, és nem a vidámpark, egyszerűen nehéz levetkőznöm mindazt, amit a véremben, az idegeimben hordozok, mióta az eszemet tudom. Ez nem az én gyerekkorom, ezt az érzést is most tapasztalom meg először. Talán még nem is voltam soha igazán, önfeledten boldog. És irigy vagyok ezekre az emberekre. A hétköznapiságukra. A normális életükre. Még akkor is, ha tudom, hogy mindannyiunknak a nekünk szánt úton kell haladnunk. Hiszen azt, ami vagyok, aki vagyok, nem tudom megmásítani, nem tudom elfelejteni.
Megszorítom egy kicsit a rudat, amikor egy leheletnyit megmozdul a szerkezet, de még nem indul el.
- Minden bizonnyal – felelem Jasonnek, rá mosolyogva, nem elhúzódva. És ebben a pillanatban meglódul a ló alattam, előre, ritmusra le, és fel hullámzik, előttem egy oldfashion autó suhan, a fények játékában csillog az itt-ott halványan megkopott festék, és ragyognak az arcok. A hátul, és kint felejtett világ nem egyéb, csupán összemosódott színek elegye, olyan, mintha egy nagyon hangos buborékban, távol mindentől pörögnénk. A menetszél a tincseimmel játszadozik, pajkosan csiklandozzák arcomat, mellkasomat, egy hosszúnak tetsző másodpercig még a szememet is lehunyom, de aztán Jasonre nézek, figyelem az arcát, a mosolya ívét, a boldogságot, mely puhán, bohókásan telepedett rá.
Aztán, percekkel később, megáll a nehéz vas szerkezet, könnyedén csúszok le a fekete paripa hátáról, hogy átadjuk helyeinket az utánunk következőknek.
- És most, mit javasol, Kapitány? – pillantok Jasonre, újra elővéve a prospektust, leginkább azért, hogy némi támaszt, és segítséget nyújtson. – Mit szólnál a dodzsemhez?

Nem tudom pontosan, hogy mit is várok ettől a találkozótól, vagy az estétől. Nyilvánvalóan valami pozitívra számítana az ember lánya, ha egy férfi elhívja randevúzni, de én egy kicsit másképpen élek meg dolgokat, mint mások, másképpen látom a világot. Nem feltétlenül arra gondolok, hogy ez az egész milyen szörnyű lesz, és mennyire nem fogom majd élvezni, ha már végre ott leszek, ott leszünk a vidámparkban, mert akkor a gondolataim rányomják majd a bélyegüket a kedvemre és a viselkedésemre is. Túl nagy elvárásokkal, és kislányos, naiv álmodozástól túlfűtve sem akarok érkezni, olyan gondolatokkal, hogy vajon milyenek lesznek majd az esküvőnkön a kiegészítők színei – már, persze, ha odajutunk, de miért is ne jutnánk oda? Hát, nem. Az én szememben a világ – a világom - nem ónix fekete, és hófehér. Az élet nem ilyen egyszerű, nem csak jóból, és rosszból áll, nem csak a fényből, és a sötétségből, hanem a kettőnek a negédes elegyéből. Így tehát úgy teszek a napom első felében, mint bármely másik szabad délelőttömön, vagy napomon, és nem gondolom túl a dolgokat, annak ellenére sem, hogy komolyan várom a találkát. Nincsenek elvárásaim, sem teljesíthetetlen vágyálmaim, és nem is úgy érkezem, hogy az jár a fejemben, hogy a férfi esetlegesen csak ki akar használni – az elmémet, a tudásomat, a testemet.
Úgy érkezem, annak tudatában, hogy a Sorsnak dolga van velünk, kettőnkkel, egyszerre, egy időben, egy helyen, ha más nem is, csak annyi, hogy segítsek neki, és mindeközben eltöltsünk időnként néhány kellemes órát együtt. Hiszek benne, hogy a dolgok okkal történnek, az emberek okkal lépnek ki-, és be az életünkből, életünkbe. És, miért is kellene rossznak lennie? Miért is ne lehetne jó? Vagy miért kellene bármelyiknek is lennie? Éppen ezért, miért is ne adhatnék egy esélyt? Ha a randevúnak nem lesz folytatása, ha ez lesz az első, és egyetlen ilyen jellegű alkalom, akkor miért is ne lelhetnénk egymásban szövetségesre?
Már egy ideje úgy vagyok a dolgokkal, hogy tudom, hogy nem mindent lehet irányítani – fizikai képtelenség -, hogy az életben nem minden fölött van hatalmunk, boszorkánylét ide, vagy oda. Vannak dolgok, amik visszafordíthatatlanul megtörténnek velünk, és ennek ilyen, vagy olyan hatása lesz a személyiségünkre, és a további életünkre. Nyilvánvalóan fel kell készülni a rosszra, de egyszerűen nem szabad hagyni, hogy ez ne reflex-szerű legyen, hanem folyamatos reszketés, túlgondolás, felesleges agyalás, és nem számíthatunk minden árnyékból-, vagy sarokból kiugró szörnyetegre, rosszakaróra, mert az olyan élet nem volna igazi élet. És én, oh, én nagyon is élni akarok, ha már idáig kihúztam, ha már annyiszor meghalhattam volna – ha már annyiszor meg kellett volna halnom -, mégsem tettem.
Ezért van ez a megmagyarázhatatlan érzés bennem, ami miatt soha nem menekülök, ami miatt mindig, villogó szemekkel, a veszély arcába nézek – viseljen az bármilyet is -, és, amiért esélyt adok a dolgoknak, hogy megtörténjenek, és az embereknek – akár egy másodikat is -, hogy az életem részesei legyenek, kisebb-nagyobb befolyással, jelentőséggel. Nem félek az élet nyújtotta veszélyektől, és minden ajándékát hálás szívvel fogadom, így érzem teljesnek az életemet, és ez által az is bennem pulzál, hogy nincs veszíteni valóm.
Ezért vagyok minden béklyótól mentes; szabad.
- Hát, akkor már éppen ideje volt, hogy valakitől ezt is halld – mosolygok rá. – Mert amúgy milyen jelzőkkel szoktak illetni? – nos, az igazat megvallva, van elképzelésem róla, hogy miket mondott neki a volt felesége – vagy feleségei! -, meg a barátnői, meg a nem barátnői, meg a munkatársai, meg, hogy miket kiabáltak csak úgy rá az utcán, vagy egy kocsmában. Mindünkre jelzőket aggatnak az emberek, egyszerűbb úgy kezelni őket. – Persze! – és ezzel egyidejűleg meg is indulok a bejárat felé. A pénztárban értelemszerűen nem hagyja, hogy kifizessem a magam részét. – Tudod, nem játszhatjuk ezt a végtelenségig. Nem mellesleg van igazi munkahelyem is, meg keresetem – és ezzel rohadtul nem felvágni akarok előtte, az arcába dörgölni, beletaposni az egojába, vagy hasonlók, és ezt éreznie kell a hanglejtésemből. Sokkal inkább arról van szó, hogy, sejtésem szerint, neki jelenleg nincs olyan sok, én meg nem vagyok az a lehúzós típus. – Na, jó, de azt ugye megengeded, hogy meghívjalak egy üdítőre, meg popcornra, meg lőjek neked egy plüssmackót – igen, ezeket a dolgokat is a filmekből tudom (szinte biztosra), hogy elérhetők a vidámparkokban. – Voltaképpen nem számít, hogy megengeded-e, vagy sem – vonok vállat, a férfire mosolyogva, arra utalva, hogy úgyis azt teszek, amit akarok, egészen addig, amíg ezzel nem ártok senkinek.
Kérdését hallva megvonom a vállamat. Nem tudtam, hogy egy jól ismert ösvényt kell bejárnunk a parkban... erről sosem szólt a fáma. S, míg hallgatom, eleinte komoly ábrázattal bólogatok; végtére is érthető, és elfogadható számomra is. Aztán vigyorogva a szemeimet forgatom.
- Ha eddig nem értettem volna, most biztosan egy csapásra megvilágosodtam volna – játékosan oldalba bököm könyökömmel. Ha pár nappal ezelőtt valaki azt mondja nekem, még a kocsma meglátogatása előtt, hogy annak az akciónak ez lesz a vége, akkor gondolkodás nélkül kinevetem az illetőt; a képébe röhögtem volna bárkinek, érzéssel. Ellenben most... most már nem is tűnik olyan furcsa és idegen érzésnek itt lenni Jasonnel. Nem feszengek, nem érzem azt, hogy vissza kell fognom-, vagy megjátszanom magamat.
- Rendben, legyen a körhinta – és ezzel az adott irányba vesszük az utat. A park területén mindenhol vibrálnak a fények, és ez a hely magának a nevetésnek a kiapadhatatlan forrása, az izgalomtól, pillanatnyi ijedtség és extázis sikolyainak tárháza, az édes és sós esszenciák melegséget árasztó elegye.
- Mikor voltál utoljára ilyesmi helyen? – kérdezem, futólag felé pillantva, amikor már beálltunk a sor végére. Aztán, amíg beszélgetünk, hamarosan lassulni kezd a ringlispíl, és kiválasztok magamnak egy tetszőleges paripát – éjfeketére festett testtel, és ezüstszínűre megálmodott lószerszámokkal.

A hét hátralévő része nyugodt volt. Túlságosan is. Nem, mintha nem élvezném az ilyen, és ehhez hasonló tér- és időbeni üresjáratokat. Néha jól esik csak egyszerűen hátra dőlni, lerakni a fegyvereket, a pajzsot, a páncélt, és olyannak lenni, mint mindenki más – normálisnak. Persze, tudom, hogy ez nem egyéb, csupán önámítás, tiszavirág életű béke, ugyanis a magamfajtának soha nem lesz nyugodt és békés élete. Csütörtökön azonban az egyik helyi egyetemre mentem, előadást tartani a klasszikus, görög és római építészetről, szobrászatról és művészetről, kitérve úgy nagyjából-egészéből a történelmi tényekre, a kor emberének mindennapjaira, a felfedezésekre, a gondolkodókra, de még a gladiátorokat is érintettük futólag, az óra végén pedig felmerülő-, vagy éppenséggel fennmaradó kérdésekre adtam választ. Az egyetem rektorához meg eljutott a hírem, és tárt karokkal vár vissza – nagy szavak, de nem az enyémek. Pénteken a múzeumban ténykedtem, középkori leleteket vizsgáltam, és fotóztam, éjszakába nyúló jegyzeteket írtam róluk, még mielőtt jövő héten kikerülnének a vitrinekbe.
És, bár átlagosan, ugyanakkor mozgalmasan teltek a napjaim, nem felejtettem el a vérfarkast, és a holnap késő délutáni találkozónkat a vidámpark bejáratánál. Én, meg a vidámpark... nevetnem kell. És nevetek is – kinevetem a saját tükörképemet, a fürdőben állva, fogmosás után, éjnek évadján. Tudni illik, még soha a büdös életemben nem jártam vidámparkban. Persze, tudom, hogy milyen lehet: young adult könyvekben olvastam már igazán romantikus jeleneteket ott, ahogyan a filmek egyik kedvelt színhelye is ez. Messziről már láttam óriáskereket, még Krakkóban, és nagyon halkan, a távolból, az autók monoton zaján átszüremkedő, édesen hívogató ringlispíl zenéjét is hallottam már, de soha nem ültem még a szépen megmunkált, színpompás lovakon. Mint minden gyerek, én is vágytam rá, győzködtem az anyámat, hogy vigyen el egyszer, de soha nem adta be a derekát, az apám pedig mindig a különféle elfoglaltságaira hivatkozva küldött el a lőtérre. Neked is hasznosan kellene töltened az idődet, nem gyermeteg ostobasággal – felelte egyszer, amikor igazán nem volt jó kedvében. Én pedig soha többé nem kértem tőle ilyesmit, és pár év múlva az anyám is meghalt – én pedig túlságosan gyorsan nőttem fel.
Az álom ólomsúllyal nehezedik rám, pedig a világ legegyszerűbb dolgának kellene lennie az alvásnak.
Soha nem az.
A szombat reggeli kávé kísérője a napilap, amelyet minden reggel átnyálazok vagy itthon, vagy pedig a munkahelyemen, ha előbb nem, ebédidőben. Folyamatosan dolgozik bennem valami megmagyarázhatatlan, jólesően bizsergő érzés, eszembe jut a férfi, a komor-komoly ábrázata, ahogyan az ajka íve a szakálla vonalában rajzolódik, az orra enyhe görbülete, lélektükrei melege, a hangja rezgése, tónusa. Sóhaj szökik ki ajkaim résén: tagadhatom, amennyire csak akarom, akinek csak akarom, amilyen hosszasan csak akarom, ez akkor is egy randevú, amire én igent mondtam, annak ellenére is, hogy tudtam, hogy az. Elvégre a másik két opció a vacsora, és a mozi volt, és a férfiak általában nem azért visznek nőket egy fancy étterembe, vagy megnézni egy ilyen, vagy amolyan filmet, mert beszélgetni akarnak – pláne nem utóbbi esetben. Okkal viszik őket ilyen helyekre, szándékosan, mert akarnak valamit. Ismerkedni, vagy csak egy szép csomagolásba rejteni a nyilvánvalót. Mindennek ellenére mégis úgy teszek, mintha nem egy randevúra készülnék: elindítok egy mosást még délelőtt, és ebédet főzök. És, egy kicsit később, fürdés, és hajmosás után, amikor már csupán egy óra választ el a délután öttől, kénytelen vagyok kitárni a kétszárnyú szekrény ajtaját, és elgondolkozni azon, hogy mégis mit kellene felvennem. Elvégre ez nem egy tipikus randi helyszín, sőt, talán nem is randi, nem látok a férfi fejébe, fogalmam sincs, hogy eszébe jutottam-e egyáltalán az elmúlt napokban, mint, ahogyan ő énnekem. Az azonban, hogy lemondjam a találkozót, meg sem fordul a fejemben – akkor sem lenne ez másképpen, ha tudnám valamilyen elérhetőségét -, első sorban azért, mert megígértem, hogy segítek neki, amiben tudok. Másfelől pedig... kíváncsi vagyok, hogy milyen ember, kíváncsi vagyok, hogy milyen helyeken járt korábban, kíváncsi vagyok, hogy hogyan és miképpen látja a világot – amikor épp nem olyan borúsnak és zavarosnak, mint múltkor -, hogy mit akar az élettől, hogy mire vágyik. Kíváncsi vagyok, hogy a sorsszerű találkozásunk vajon egy felsőbb hatalom mosolya-, vagy fricskája-e...?
Nem tart sokáig, míg megtalálom a tökéletes szettet, amit nem hiszem, hogy azért vennének fel nők, hogy levegyenek egy férfit a lábairól: egyszerű, fekete, magas derekú, testhez simuló, a térdeinél nem gyárilag szakadt farmert húzok fel, egy lezser, fehér inget (természetesen még csak ki sem vasalom, és a legfelső két-három gombot sem bújtatom apró záraiba, a hosszú ujjait pedig felhajtom), és egy fekete bőrdzsekit. Lapos talpú, könnyű félcipőt választok, és egy nem túl nagyméretű táskát, amit keresztbe tudok húzni mellkasom előtt. Választhatnék mást is. Választhattam volna könnyed, tavaszi ruhát, vagy szoknyát, élnék színű blúzzal, ki is sminkelhettem volna, és a két, apró kristály-fülbevaló helyet, tucatnyi gyémánttal kirakott ékszer garnitúrát is magamra aggathattam volna. Megtehetném. Ott van, a kis, tükrös asztalon mind egy ékszerdobozban. Csakhogy az a nő nem én vagyok. Egyetlen ékem – a fülbevalót leszámítva – apám karórája, meg a friss, enyhén fűszeres parfüm, amit a mellkasomra fújtam.
Amikor az ezüstszínű Audiba ülök, még nem vagyok késésben, de akkor, amikor a belváros lüktető szívébe érek, a dugó gócpontjába, akkor hamar eltelik tíz perc, meg húsz is, és az idő vészesen közelít öt felé. Nem szoktam késni, mindig, mindenhova időben indulok el, mint, ahogyan most is tettem – éppen csak az egyik éppen végbemenő útfelújítással nem számoltam. Egy ponton a zenét is kikapcsolom, és úgy csordogálok előre a lassan ömlő, autók alkotta folyammal. Egészen addig, amíg lehetőségem nem adódik arra, hogy egy kisebb utcába behajtsak, és egy, a parkolóhelyét éppen elhagyó helyére beálljak, megelőzve a szemből jövő férfit, aki, azt hiszem, anyázik, én meg megvonom a vállamat. A vidámpark innen még pár saroknyira van, így sietős léptekkel indulok el az adott irányba. A szívem minden megtett méter után mind hevesebben ver bordáim alkotta ketrecében, és nyilvánvalóan nem azért, mert sietek.
Amikor a pillantásunk találkozik már a távolból, elmosolyodok, és nem hervad le akkor sem, amikor megállok előtte.
- Szia – ezúttal nem mérem végig, s mivel nem teszek így, nyilvánvalóan észreveszem, hogy ő ezt teszi. Futólag lesütöm a pilláimat, a cipőm orrát nézem, mély levegőt veszek, megérzem a parfümje, vagy az arcszesze – vagy a két esszenciának keverékének – illatát, tekintetem a bejárat-, és a mögötte színekben, fényekben, illatokban tündöklő világ felé réved. – Túlzol – nevetek. – De köszönöm, jól esik. Te is remekül festesz – ha fel kellene sorolni három dolgot, amit keresek egy férfiben, vagy, amivel első blikkre meg tud fogni valaki, akkor inkább mondok hármat, amivel egy életre el tud ijeszteni valaki: indokolatlan rosszindulattal, önimádattal, és a butaság, avagy életképtelenség bármely válfajával. Jason eddig egyiket sem mutatta, úgyhogy kezdetnek elégedett vagyok, és izgatott.
- Egy gáláns úriemberrel van dolgom. Talán mégsem áldozott le a genlemanek kora? – veszem át a felém nyújtott édességet, amit valószínűleg úgyis megosztok vele az este végén. – Köszönöm – és ezzel a táskámba csúsztatom az apró doboznyi édességet.
Ajkaim válaszra nyílnak, és először valami olyasmit akarok mondani, hogy az én gyerekkori emlékeimet a múltkor már felidéztük a sikátorban, ez nem az én gyerekkorom, Jason, ez csak egy vágyálom volt, aztán pedig egy lényegtelen, gyerekes hülyeség, amit hamar el kellett felejtenem. Aztán persze teljesen más szavakat formálnak:
- Naná! Elhiszed, ha azt mondom, hogy az elmúlt napokban alig vártam ezt a pillanatot? – nézek rá gyermeteg csillogással a szemeimben. A pénztárnál hamar sorra kerülünk, és igyekszem kifizetni a magam részét, persze, ha engedi, ha nem szól közbe, ha nem előz meg a jegyvásárlással. Odabent pedig magamba szippantom az érzéseket, és az illatokat.
- Valami könnyed dologgal kellene kezdeni, nem? – fürkészem a belépő mellé adott brossurában a térképet. – Vagy kapásból a szellemvasútra ülnél fel? – vigyorgok rá, szemem sarkából felpillantva rá.