Sokkal jobban kezeli a szituációt, mint a fivére – a felszínen legalábbis – de olykor, mint a mai napon is, úgy érzi, mintha a teljes század fojtogatná. A rémisztő érzés, amikor számtalan helyre elmehetnél, mégsincs hova menned. Nincs hova menned a múlton kívül. Noha bizonyára senkinek nem okoz azzal meglepetést, hogy nem időutazó. Tulajdonképpen ha az lenne, akkor sem menne vele sokra a mágiája híján. Azt hangoztatja saját maga számára is, hogy nem érdekli, hisz Bruno vele van. Az egyetlen személy a földkerekségen, aki ismeri, mint a tenyerét. Aki mindent tud Berdinus csiszolatlan éleiről és a lelke tökéletesen tökéletlen domborulatairól. Ám ő maga is biztos benne, hogy a fivére tudja. A széles vállak és felszegett áll ellenére valójában igenis érdekli, bántja. Szenved. Mégsem gondolja azt, hogy abban a helyzetben volna, hogy a kiapadt mágiája után kutathasson saját magában vagy épp az ikeröccse kék szemeiben. Olyan ez, mintha nagyon, igazán nagyon szerelembe akarna esni végre. Nem lehet erőltetni.
Azonban szomorúan kék labradorszemek ide vagy oda, sosem volt egy elveszett fiú. Sem annak idején az utcákon, sem a londoni apátság falai között, sem most. Nem túl szerencsés irányba örvénylik – most sem – az életük tengere, de bátran állíthatjuk, hogy mocskosul nagyobb hullámokat kíván az, hogy a fiatal és mégis idős warlockot a víz alá kényszerítse. Egészen hosszú időt töltöttek az egyház keblén, ahol vadászokat neveltek belőlük, megtanultak a mágiájuk nélkül is érvényesülni és érvényesíteni.
Ma éjjel sincs Berdinusban különösebb félsz, hiába koptatja egyedül a járda köveit a város egy igen kétes negyedében. Meg mi mást koptatna, ha egyszer errefelé lakik és muszáj kiszellőztetnie a fejét. A fivére jól elvan otthon a kis buborékában, ahonnan még nem tudja, hogyan robbantsa ki anélkül, hogy még nagyobb kárt okozna. Olvas, mint mindig. De neki ez nem elég, levegőre van szüksége. Talán azért bóklászik ilyen környékeken, mert titkon másban is reménykedik. Ezt a mást ma éjjel pedig kétség kívül megkapja.
Aki keresi a bajt, az megtalálja, így van ez, mióta világ a világ. És még azt mondják, hogy a régi ’jó’ dolgokból nem maradt semmi. Céltalan útja egészen a környék határán húzódó régi telepig vitte, ami néhány éve már használaton kívül van. Hajókat festettek itt és kisebb-nagyobb javítási munkákat végeztek, manapság legfeljebb suhancok firkálják a falakat és pirulákat tartalmazó tasakok cserélnek itt gazdát. Jelen esetben egy vérfarkas rángatta ide két áldozatát, egy fiatal férfi és egy fiatal nő. Berdinus fültanúja volt a rövidéltű dulakodásnak és követte őket. Vadászként megtanult az ereje nélkül is árnyékként közlekedni, ha szükség van rá, így juthatott a félig nyitott hangárban egészen közel a három másikhoz.
Amit a mágiáját vesztett warlock nem tud, hogy nem ő az egyetlen, aki a vérfarkas nyomába szegődött. Tulajdonképpen nagyon sok mindent nem tud. Szinte semmit. A Blanchard fivérek közül mindig is ő volt a felelőtlenebb, aki hajlamos legalább térdig belegázolni bármibe, ami az útjába kerül. Az idegen férfi saját falkát akar létrehozni, hóbortos ambíciói a valódi falkák derekáig sem érnek fel. Már emberként is egy erőszakos és iszákos tag volt, aki csak a fogyatkozó szerencséjének köszönhette, hogy csak tavaly harapták be, nem pedig hamarabb futott bele valaki öklébe.
A farkas hegyibeszédet tart, amibe olyannyira bele van merülve, hogy ostoba módon a képességeit sem meríti ki teljesen, pedig nem feltétlenül lenne nehéz összefűznie Berdinus illatát a jelenlétével. Vagy talán valaki más rejti előle. Apropó, valaki más. A warlock figyelme hiába irányul a célpontjára egy vaskosabb fal mögött meghúzódva, a reflexei a helyén vannak. Abban a másodpercben, ahogy valaki – rövidesen ki is derül, hogy egy vörös hajú nő – mögé lép, ő a vatikáni vadászok gyakorlottságával ragadja meg az egyik csuklóját, míg másik alkarját a nő nyakának feszítve fordít a helyzeten, hogy a falhoz szoríthassa őt. Mibe mászott bele már megint?