Zach anyja egyébként bájos nőnek tűnik, jól végzi a dolgát, már, amennyire én tudom. Az apám legalábbis soha nem panaszkodott a munkavégzéséről. Már-már kedvesnek is mondható, feltételezhetően mindenre odafigyel, kellő szakértelemmel, nyitottsággal és odaadással végzi a számára meghatározott munkát. Mint mondtam, én nem ismerem őt annyira, hogy átfogó képet alkothassak róla, de arra még emlékszem, hogy milyen őszintétlen volt minden mosolya, amikor napvilágot láttak a dolgok, amiket Zach tett – szerintük, szerintem persze elképzelhetetlen, hogy a fiú megerőszakolt volna bárkit is. De, hogy ő küldte volna a két, magát vadásznak csúfoló baromarcút Zach-re, hogy esetleg elvigyék őhozzá, vagy, hogy megöljék...? Ami azt illeti, eléggé meredek teóriának tűnik, szavakba sem akarom önteni, és egészen őrültségnek hangzik, egészen addig a pontig, amíg velem szemben álló mondja ki a gondolataimat.
Keserű ábrázattal bólintok.
Aztán ugyanezzel a lendülettel lemondóan megingatom a fejemet.
Ha mindazt a szörnyűséget meg is tette volna, amit a nyakába akartak varrni – és egy egészen kicsit sikerült is -, nem elég? Nem elég, hogy mindazok, akik hallottak róla, tudják, ferde szemmel néznek rá, hogy megvetés övezi az útját? Miért nem lehet békén hagyni, és elengedni?
- Szóval kerítsem elő őket – összegzem. – És az anyád? Ha igazad van, és ő áll ennek a hátterében, az végzetes lehet – az asszony számára, természetesen. Krakowski vadászai nem tűrik az ilyesmit, sem azt, hogy egymás életére törjünk, sem azt, hogy ártalmatlan természetfelettieket gyilkoljunk.
- Nem tudom, mennyire láttad őket, az arcukat, ha igen, nagy segítség lenne, ha tudnál adni egy-egy személyleírást róluk. Tudod, csak a szokásos, alkat, hajszín, vonások...

help i'm alive

– Értem jöttek – biccentek, mert efelől semmi kétségem. Nem Mimit, nem Remust és legfőképpen nem Titant akarták, kiváltképp, hogy szerintem Titan ottléte még számunkra is rejtély volt egészen addig, amíg--
bevillan a romok alól kilógó végtag, ami még ráng az idegpályájába fúródó törmeléktől
Egy pillanatra le kell hunynom a szememet, hogy megpróbáljam elűzni a képeket. Aztán felnézek rád, látom, hogy a tekinteted mögött veszettül forognak a fogaskerekek, mert bár kiváló vadász vagy, én igazából mindig is az eszedért és az empátiádért kedveltelek. Az egyik azért elég fontos a szakmánkban – vagyis hát, jelenleg inkább csak a te szakmádban –, a másik meg elég nagy hátránynak tűnik – ez utóbbit tapasztalatból mondhatom.
– Az anyám küldte őket – mondom aztán csendesen, mert nem akartam a szavadba vágni, de szerintem, mire végigvezetted magadban a gondolatszálat, félig kimondva, félig kimondatlanul, számodra is nyilvánvalóvá vált, éppen csak nem akartad te kimondani, hátha összetörsz vele, és aztán itt, a kajakok előtt kellene majd összeszedegetned a darabjaimat.
De hallottam, amit hallottam aznap este, hát sok meglepetés már nem érhet.
– És bár nagyon szeretném tudni, hogy például... Wesley-nek köze van-e hozzá – nem lepődnék még rajta, ha így lenne –, igazából azért kerestelek, mert más jellegű információra lenne szükségem. Azt akarom tudni, hogy kell-e attól félnem, hogy ez megismétlődik, hogy kell-e féltenem a... barátaimat – a vérfarkasokat, akik ennyire rövid idő alatt is többet tettek értem, mint téged leszámítva az egész családom –, hogy vissza fognak-e még jönni értem, és hogy menekülőre kéne-e fognom.
Fürkészve kutatom az arcodat.
– Megpróbálnád kideríteni nekem?

Sose félj, amíg engem látsz – szemrebbenés nélkül mondtam ezt egyszer, évekkel ezelőtt az ifjú Krakowskinak. Ennél nagyobbat soha nem hazudtam Zachnek. Kár volna tagadni, hogy boszorkány mivoltomtól eltekintve én is éppoly’ esetlen és sebezhető halandó vagyok, mint Ő, vagy bárki más a sportosztályon, vagy a szemközti ruhaboltban, vagy úgy nagyjából az egész plázában. Ráadásul boszorkánynak is csapnivaló vagyok, nem, mintha rászorulnék a képességeimre, amiknek ugyan gazdája vagyok, de sokkal inkább rabláncon tartója, őre, semmint mestere, vagy ura a bennem feszülő mágiának.
Sose félj, amíg engem látsz – ezt akarom mondani most is, de hallgatok, és, amíg kifújja az orrát, úgy teszek, mintha a kajakok olyan módfelett érdekesek volnának. Eltökélt szándékom megvédeni a fiút, akár az életem árán is, de azzal is tökéletesen tisztában vagyok, hogy ez nem lesz olyan egyszerű, ha egy nap arra ébredek majd, hogy Bastien Monagham – őnagysága személyesen, vagy az - emberei vérdíjat tűztek ki a fejemre, mert túlságosan megritkítottam a soraikat. Meglepetésként ugyan nem érne, de az megrémiszt, jobban, mint bármi, bármikor az életem során, hogy Zach-et és Dashát is magammal ránthatom. Mindettől eltekintve sem fordítok hátat Zachnek most, a szükség órájában, mert sosem szabadna félnie, amíg engem lát.
Megütközve nézek rá, összevont szemöldökkel ingatom meg a fejemet.
- Sedwyck és Ludwig... – ízlelem a neveket, az emlékeimben kutatok a nevekhez tartozó arcok után, mindhiába. Nem, mintha az anyja ismerőseit nekem is ismernem kellene, még akkor sem, ha az a két féreg vadásznak csúfolja magát. Lublinban egyszerűbb dolgom lenne a kutatással, de így legfeljebb csak egy ottani ismerősömet kérhetem meg – nem, nem az apámat, mert már kinőttem abból a korból, hogy azonnal hozzá rohanjak. Ha máshogy nem megy, mert az ilyen jellegű akták eléggé szűk kör számára elérhetők, titkosítva vannak, mint a kibaszott FBI-nál, akkor magam repülök Lengyelországba. – Az is valami, ha tudod, hogy hogy néznek ki – emlékekből előhívva a vonásokat, vagy megközelítőleg, a rajtaütés éjszakájáról.
A torkomban keserűen fészkelődik a gombóc, mert sejtem, hogy hogyan végződött a vizsga – és most kurvára nem a bukásán vagyok kiborulva. Egy ideig állom a pillantását, de aztán lesütöm a pillantásomat. Ordítani volna kedvem, hogy a tehetetlen dühre tudjam fogni azt a magányosan csordogáló könnycseppet az arcomon.
Sose félj, amíg engem látsz – hol voltál akkor, Kalina, hm? A Polgármester emberei után rohantál, mint egy veszett róka? A barátaidnak, a szövetségeidnek segédkeztél éppen? Vagy csak egyszerűen, tehetetlenségedben futni mentél az erdőbe, az isten háta mögé egy köpéssel, mert mégsem verhetsz szét valakit...? De muszáj, muszáj levezetni azt a sok energiát, ami benned tombol, mi? Hol voltál akkor, amikor Zachary Krakowski a földön feküdt, és utolsónak hitt lélegzetét vette magához?
- Hallottam róluk – de, mivel nem zavarnak sok vizet, ezért nem látjuk okát annak, hogy rájuk szálljunk. Békés természetfeletti közösség, vérfarkasok, ez minden.
- De érted mentek – szögezem le a nyilvánvalót, ujjbegyeimmel félresöpörve a könnycseppet, megacélozva a hangomat. – Miért? Mit akarhatnak tőled? – hangosan teszem fel a bennem felmerülő kérdéseket, és nem úgy, mintha azt gondolnám, hogy valami olyasmit tett, amivel ezt érdemelné. – Nem Krakowski vadászai, és azt sem hiszem, hogy az apám parancsára jöttek – Bronisław Krakowski kora legjobb vadásza volt, de ismeri a kegyelem fogalmát, és sosem hordott nála igazságosabb embert a hátán ez a planéta. Sosem tenne ilyesmit senkivel sem, pláne nem olyannal, aki a családhoz tartozik – és, ha nem volna elég az én szent meggyőződésem, akkor a módszer sem a Krakowskik kézjegyét hordozza magában. – Ki akarna megölni téged, Zach? - jelenleg a farkassá válásának kérdése (avagy ténye) kevésbé égető, vagy aggasztó, semmint azt kideríteni, hogy ki tört az életére - és ki törhet rá újra.

help i'm alive

Elveszem a zsebkendőt, mivel nem nézek fel rád, nem láthatom, hogy te sem nézel rám – valahol a tudatom mélyén felmereng Wes cinikus, rosszalló fújása, puhapöcs, puhány, nyomorult, ez mind vagyok –, a kajakok felé fordulva kifújom az orromat, aztán még egyet szipogok azért, de összeszedem magam, már csak a szemem vöröslése árulkodik arról, hogy mennyire megkönnyebbültem, hogy itt vagy.
Nem a történtek borítottak meg ennyire, hanem az, hogy te mindig is kedves voltál hozzám, és hogy ez továbbra sem változott. Nem elég, hogy nem fogtál rám fegyvert, még az irtó messzi rokonság ellenére is olyan, mintha te egy személyben lennél az egész családom. A védőhálóm, az egyetlen, akire számíthatok.
De mi nem így dolgozunk – veted fel, én pedig bólogatok, és még egy keserű félnevetés is kicsúszik a számon. Aztán tovább bólogatok.
– Mindkettejüket ismertem. Az egyikükkel együtt fociztam gyerekkoromban. Átjött hozzánk anyám borkóstolóira – mondom úgy, mintha ez azt jelenti, hogy akkor már nem is bánthatnának soha, de hát--
Egy normális közegben nem is tehetnék, igaz?
– Sedwyck és Ludwig. A vezetéknevükre nem emlékszem, de nem a család szűk köréhez tartoznak, külsősök. Nem tudom, hogy melyikük halt meg, mert a holtteste...
Megcsóválom a fejemet. Gondolom, a robbanás után nem kell tovább magyaráznom. Mondanék mást, de a kérdésed belém fojtja a szót, hát néhány szívdobbanásnyi ideig összepréselt ajakkal méregetlek, mintha azt latolgatnám, hogy lehetek-e veled őszinte, de az az igazság, hogy egy pillanatig sem merült fel bennem, hogy ezt titkolnom kellene. Sokkal inkább arról van szó, hogy szégyellem kimondani.
– A vizsgámon egy rohadt öreg vámpírra állítottak. Elbuktam – teszem hozzá már-már könnyedén, mintha borítékolható lett volna az eredmény. – Mellkason szúrt a saját tőrömmel, és ott hagyott meghalni az aszfalton. És...
Nagy levegő, Zach. Most már úgysem táncolhatsz vissza.
– Ismered az Eastaughffe-farkasokat? – Várok egy pillanatot, hogy reagálhass, és csak aztán fújom ki a mindeddig bent tartott levegőt. – Az egyikük rám talált, és beharapott, hogy megmentsen. Át is változtam, Kalina. És amikor ránk támadtak a vadászok, meghalt egy másik farkas is, aki valószínűleg sokkal, de sokkal többet jelentett nekik, mint én. – Így kimondva már-már túlságosan is teátrálisan és nagyon hülyén hangzik, hát a mondat végére teljesen elhalkul a hangom, és mivel a gyerekkorom jó részét Wesszel töltöttem, úgy vagyok kondicionálva, hogy azt várom, leteremts.

Egy pillanatra elfelejtem, hogy én tulajdonképpen mit keresek itt, annyira megörülök Zach-nek – a jelenlétének, annak, hogy semmi baja (talán soványabb, szálkásabb lett, de ezt betudhatnám a fiatal felnőttkornak, hogy még egy kicsit nőtt a legutóbbi találkozásunk óta), hogy az aggasztó telefonhívása óta nem történt (láthatóan) baja, egyben van. Örülök, hogy látom. És, bár ezt nem mondom ki, a megolvadt pillantásomban-, a szám szegletében játszadozó mosolyban látja, és érezheti az ölelésemben. Semmi félreérthető nincs ebben a mozdulatsorban, inkább úgy húzom magamhoz, mint egy nővér, vagy, ahogy az anyjának kellene. Hallom szíve minden egyes heves dobbanását, melyek leginkább egy szarvaséra emlékeztetnek; egy olyanéra, amit vadászok vagy ragadozók hajtottak az erdőben. Tüdeje levegővel telik, rendezetlenül jut csak be a levegő, röviden lehunyom pillantásomat, és, nem tudom, mennyire érzi a ruha alatt, de hüvelykujjam monoton nyugalommal simítja.
Amikor eltávolodok tőle, a zsebembe nyúlok, és átadok neki egy zsebkendőd, mindezt arcomra borult pillákkal. Tudom, hogy nem szereti, ha sírni látom, és tiszteletben tartom a néma kérést. És, még mielőtt a kérdésemre válaszolna, van egy kis időm jó alaposan szemügyre venni: tényleg lefogyott egy kicsit, és megnyúlt, de erősebbnek is tűnik, mint annakidején, a pihékből mostanra borosta lett, a haja változatlanul áll, de, ami a leginkább nyugtalanít, az a szemei alatt éktelenkedő, sötét karikák. Egyre jobban aggaszt ez az egész, hogy ide hívott, és nem pedig egy kávézóba, vagy étterembe.
Megütközve nézek rá; szemöldökömet összevonom, megingatom a fejemet.
- Tessék? – ez a közbevágott reakcióm a két vadász említésére, de aztán minden figyelmemet neki szentelve hallgatom végig ezt a nem is kicsit meredek sztorit. – De mi nem így dolgozunk, Zach – először csak ennyit tudok kipréselni magamból, mert annyira hihetetlennek tűnik az egész, hogy, ha nem Zach mondaná, nem hinném el. – Az apám biztosan elmondta volna, ha a nyomodba kellett volna küldeniük egy kisebb kivégző osztagot – persze, mert Bronisław tudta-, csak éppen sosem értette, hogy miért ilyen fontos nekem az ifjú Krakowski. Felrobbantották. Civil halott. Nem... ez nem a mi stílusunk. - Láttad őket? Nem volt valamelyik ismerős? – kérdezem az első olyan dolgot, amely mentén elindulhatnánk a Krakowski-nyilvántartás sűrű erdejében. Talán fel kellene hívni Bronisław Krakowskit, hátha értelmes magyarázattal tud szolgálni erről az egészről – ezen tűnődöm. – És te? Nem esett bajod? - fürkészem aggódó pillantással, mert két külön lapra tartoznak azok a sérülések, amelyeket látok, és, amelyeket ruha fed.

help i'm alive

Elsőre szinte meg sem ismerlek, mert annyira más vagy. Eddig is sugárzott belőled a nemesség, már a tekintetedből sütött az intelligencia, de most valahogy úgy érzem magam, mintha a jóságos tündérkeresztanyák és bölcs nővérek kombinációjából született őrangyalom maga is egy jóságos tündérkeresztanyához fordult volna, hogy létrehozza egy alternatív kiadását egy olyan világban, ahol nem kell embereket kiképeznie arra, hogy hogyan végezzenek amúgy halhatatlan lényekkel. Szeretném megkérdezni, hogy amúgy mi a civil foglalkozásod, hogy van-e valakid, hogy időnként tartasz-e vacsoraestéket, tudod, jó lenne normális dolgokról beszélgetni, de ahogy magadhoz ölelsz, mindez jelentéktelenné válik, mert rá kell jönnöm, hogy valójában erre volt szükségem.
És bár már magasabb vagyok nálad, meg – már ha ez nem tűnik hímsoviniszta kommentnek – valószínűleg erősebb is, ahogy beszívom a hajad tisztaság- és civilizáltság-illatát, elfúló hangon kibukik belőlem a sírás, és valahol máris megbánom, hogy egy sportosztályra kértem a találkozót, és nem egy rohadt bunkerba, mert így mindenki ránk fog figyelni.
És hát az, hogy megkérdezed, hogy mi történt, rohadtul nem segít, mert a gyengédségedtől csak még nyomorultabbul érzem magam. De azért nagy levegőt veszek, igyekszem összekaparni magam, és bár a szemem vörös a visszafojtott könnyektől, a kézfejembe törlöm az orromat, és megrázom a fejemet, hogy időt és erőt nyerjek ahhoz, hogy megszólaljak.
– A Krakowski-klán két vadásza megpróbált megölni. Felrobbantottak egy helyet, ahol meghúztam magam. Meghalt egy civil, meg az egyikük. Te... hallottál valamit erről az egész ügyről? Most nekem... vérdíj van a fejemen? – Előbb essünk túl a lényegi dolgokon, aztán majd rátérünk arra, hogy az a civil valójában vérfarkas volt, és hogy, nos, nem csak ő az.

Amikor meghallottam Zach hangját a vonal túlsó felén, ajkaimon nosztalgikus mosoly játszadozott – de éppen csak egy szempillantás erejéig, ugyanis ahogy beszélt, a hangja, és, amiket mondott, úgy martak a húsomba, mint a leghidegebb, lengyel telek szele, mint egy hatalmas, képzeletbeli szörnyeteg tűhegyes fogaival; és ez a szörnyeteg szájzárat kapott.
Két nap. Igyekeztem úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Dashának, például, nem is említettem Zach hívását, mert nyilvánvalóan ő is arra gondolna, amire én, és éppen ezért, velem akarna majd tartani, amit már csak azért sem engedhetek meg neki – és ezért jobb, hogy nem tud róla -, mert veszélyes lehet. Mármint... igen, már az is furcsa volt, hogy milyen telefonszámról hívott a fiú, az meg aztán még húsbavágóbb volt, hogy szüksége van rám. És, ha már szüksége van rám, de ennél többet nem mondhat, az már azért bajt sejtet, méghozzá nem is keveset, vagy aprócskát.
A két nap vontatott és gyötrelmes lassúsággal telt el, és hiába volt jelenésem a múzeumban, hiába dolgoztam, hiába igyekeztem elfoglalni magamat, valahogy mindig ott motoszkált az agyam egyik hátsó zugában Zach. Az arca, ahogyan én emlékszem rá, a hangja, amilyen a telefonban volt, a kétségbeesés és a félelem elegye, amely mintha marokként szorulna a torkára, és, hogy mi van, ha már el is késtünk. Mi van akkor, ha az elmúlt tíz, meg huszonhat, meg harminchat órában már utolérte a végzete – legyen az bármi, vagy bárki, bármilyen formát, testet öltve?
Aztán végre eljön a nap. Délelőtt még végig vezetek egy gimnáziumi csoportot a washingtoni múzeumban, aztán – mivel a csúcs miatt – már így is késésben vagyok, ebéd helyett az autóba ülök, és a megbeszélt helyre megyek. Az autót a bevásárlóközpont mélyföldszintjén lévő parkolóban leteszem, aztán folytatom az utamat a sportruházati osztály felé. Most, mondjuk, éppen minden vagyok, csak láthatatlan nem: fekete kosztümnadrág, fekete garbó, meg szövetkabát van rajtam. A hajam egyenes szálakban omlik a vállamra, arcomon smink – nem emlékszem rá, hogy a fiatal Krakowski fiú látott-e valaha így, emberien, vagy csak azt a barbárt látta, aki amúgy az elegáns ruhák, meg a szép maszk nélkül vagyok, és, akinek vér tapad a kezeire, az arcára, meg a lelkére.
A jobb profilját pillantom meg, miközben egy eladót hallgat – illetve, feltételezem, hogy úgy tesz, mint, akit egy kicsit is érdekelnének a holmik. Szinte érzem, ahogy egy hegyoldalnyi lavina hullik le a szívemről, és könnyebbülök meg, eresztem ki a két napja bent tartott levegőt, és olyan, mintha egészen idáig pislogni sem mertem volna.
- Szép kajak – mondom elismerően, és úgy, hogy a tömeg morajlása ellenére is meghallja a hangomat, amikor úgy másfél-két méterre vagyok tőle. Ajkam szegletében mosoly játszadozik, és nem érdekel, hogy elvonom esetleg a figyelmét az eladóról, aki talán értetlenkedve, vagy éppen sértődötten áll tovább. – Szia – elmosolyodom, magamhoz ölelem a fiút, majd ráfüggesztem opálos pillantásomat. – Mi történt? – a vonásait vizsgálom, a tekintetét keresem, válaszok után kutatok, amikor eltávolodok tőle.

help i'm alive

Húszévesen nehéz elképzelni, hogy az emberek egy ponton még megjegyeztek telefonszámokat. Én például egyetlen egyet sem tudtam soha, Kalina viszont az utolsó találkozásunkkor – úgy két, két és fél éve – a lelkemre kötötte, hogy az övét örökre véssem az eszembe, én pedig addigra már biztos voltam benne, hogy az egész családban Kalina az egyetlen, akire jóban és rosszban számíthatok, úgyhogy gyakorlatilag ittam minden szavát, továbbá megfogadtam minden egyes tanácsát.
Mindenesetre, amikor a robbantás után két nappal kimerészkedtem az utcára – egyrészt nem volt merszem Eastaughffe-éktól telefonálni, mert nem tudtam, hogy ki hallgathatja le a hívásokat, másrészt olyan szinten meg akartam húzni magam, amennyire csak fizikailag lehetséges volt, ha valaki más is volt rajtam kívül a házban, konkrétan levegőt is alig vettem –, hogy keressek egy nyilvános telefonfülkét – ez elég nagy kihívás volt –, ami még működik is – ez pedig még nagyobb –, akkor nem voltam benne teljesen biztos, hogy a „jóban-rosszban” definíciójába vajon ez is beletartozik-e.
Mégis felhívtalak. Nem vetted fel. Ettől valamennyire megkönnyebbültem. Hagytam egy üzenetet a hangpostádon – reménykedtem, hogy nem mondjuk Mici nénié már a telefonszám, aki számára a Krakowski-féle kódnyelv legalábbis kínai lett volna –, aminek gyakorlatilag annyi volt a lényege, hogy Washingtonban vagyok, hogy szükségem van rád, és hogy hol találkozhatnánk, ha hajlandó lennél segíteni úgy, hogy elöljáróban semmit sem mondhatok.

Szóval eltelt újabb két nap, én pedig egy bevásárlóközpont közepén állok, a sportruházati osztályon, mert eszemben sincs olyan helyre menni, ahol bármikor kilőhetnek mesterlövészpuskával. (Ezt is te tanítottad nekem. Na, nem éppen azt, hogy meneküljek a tömegbe, ahol nincs lehetőség észrevétlenül eltenni láb alól, hanem azt, hogy ha valakit ÉN akarnék eltenni láb alól, akkor azt sose forgalmas helyen tegyem.)
Se órám, se mobiltelefonom, szóval leginkább a saját időérzékemre kell hagyatkoznom, ami nyilván mindig átejt, amikor éppen bele akarok pusztulni az idegességbe. Amikor az eladó odajön, és megkérdi, hogy kajakot akarok-e venni, kis híján felsikoltok, szeretnék elfutni, szeretnék berohanni egy próbafülkébe, hogy letudjak egy pánikrohamot, de attól tartok, hogy akkor elkerülnélek, hát csak hagyom, hogy elhatalmasodjon rajtam a stressz, és abban bízom, hogy a beszűkülő látásom és a fülemben dobogó szívverésem ellenére sem kerülhetjük el egymást.