i'm feeling things so be sure

and everything is your fault

Pedig amúgy szívesen beszélnék még arról, hogy hogyan zajlott a Kalinával való találkozásom – szerintem elég jó úton haladsz, hogy legalább annyira belevaló nő legyen belőled egyszer, mint belőle, bár az is igaz, hogy Kalinától sosem féltem, tőled meg azért, hát, izé –, de az „örülök” válaszod pont úgy hangzik, mintha azt akarnád mondani, hogy „fogd már be a pofádat, kiscsikó”, szóval én rendes kiscsikó leszek, és befogom a pofámat.
Közben már közelebb pukkan vagy két tűzijáték, az arcodat kékbe és vörösbe borítja a fényük, éppen csak a tekinteted csillog hideg távolságtartással, és azzal a fajta kiábrándultsággal, amit túlságosan is jól ismerek, mert ugyanezt láttam a szüleim szemében is, akárhányszor csak rám néztek.
És nagyon, nagyon sok mindent megtennék azért, hogy ne nézz így rám, de fogalmam sincs, hogy ebből a nagyon-nagyon sok mindenből te mire tartanál igényt.

Tudod, amúgy régen nem voltam ám ennyire nyüzüge.
Vagyis, a seggfej bátyám mellett határozottan annak éreztem magam. Szar voltam vadásznak, nem voltak kifejezetten jó jegyeim, közepesen fos hátvéd voltam az amerikaifoci-csapatban. De ezzel együtt is népszerű srác voltam a középiskolában, és voltak barátnőim, és aztán volt olyan barátnőm is, akivel el akartam veszteni a szüzességemet, mert a több korábbi barátnő meg a népszerűség ellenére sem lett belőlem faszkalap, ami miatt rendszeresen húzták a többiek az agyamat azzal, hogy ratyi vagyok.
De aztán jött az a bizonyos törés, és bár testileg felnőttem sok mindenhez, időnként úgy érzem, hogy megmaradtam annak a tizenöt éves srácnak, akit mindenki elárult, és aki tudja, hogy hiába nyitna bárki felé is, úgyis csak visszautasításba és falakba fog ütközni.
De ha most öt évvel ezelőtt lennénk, akkor lehet, hogy csak nevetnék, átkarolnálak, mint ahogy a havercsajokkal teszi az ember, felajánlanám, hogy lemegyek még pezsgőért vagy egy kabátért, ehhez képest azonban--

Lenézek az ujjaimra, amik a farkasvér melegsége ellenére is kezdenek zsibbadni a hidegtől, utána rád pillantok – kékbe és vörösbe borítja az arcodat a tűzijáték fénye –, majd feltápászkodom, és igyekszem nem leesni a tetőről.
– Lemegyek még pezsgőért, és hozok neked egy kabátot – közlöm megfellebbezhetetlenül – képzelem, mekkora sokkot okozok ezzel! –, és lekocogok a tűzlétrán, félúton elfelejtem, hogy én is fáztam, és csak a te kabátodat fogom meg, pezsgő helyett véletlenül habzóbor akad a kezembe, és mire felérek a tetőre, a maszek tűzijátékok abbamaradtak, az utcán pedig felharsannak a trombiták.
– Mi az, mindjárt éjfél?

If I knew it all then would I do it again?

Would I do it again?

És ISMÉT erőt veszek magamon, nem forgatom a szemem, nem sóhajtok – ha nem lennél csávó (vagy Marj) valószínűleg hátat fordítanék, és itt hagynálak a fenébe a kérdés elhangzását követően, de én férfiak (egy ideig inkább csak kamaszfiúk) közt szocilizálódtam, amire a Nymph legfeljebb ráerősített -, csak összébb húzom a pulóveremet.
(Amúgy igazán vehettünk volna legalább egy-egy kabátot, de sokkal romantikusabb együtt halálra fagyni a társasház tetején Szilveszter éjjelén, mint kényelmesen, vacogás nélkül iszogatni a pezsgőt, nem?)
- Nem tudhattál róla, hogy ez fog történni - ha meg igen, jó nagy seggfej vagy. Ezt nem teszem hozzá, csak nézek előre, mintha a lassan szállingózni kezdő hó annyira lenyűgözne. Tényleg nem tudok mit mondani, Zachary, kivételesen elapadt a szófosásom, mintha valami gombóc ott hízna, kelne, ott terpeszkedne egyre nagyobbra a torkomban, mert ---
egyszer úgyis el fogsz húzni, nem igaz?
És bármennyire a te felelősséged a történtek nagy része, valahol még mindig sajnállak – nem szánlak, ez nem olyan, egyszerűen szomorúnak tartom az egész helyzetet -, amiért még az én családom is inkább nevezhető családnak, mint a tiéd. És valahol azzal nyugtatom – hitegetem? - magam, hogy ez az egész csupán erről szól, és nem arról, hogy ez idő alatt egyszer sem mertem komolyabban belegondolni: egyszer igenis el fogsz húzni.
És én itt maradok a megszokott életemmel, a munkahelyem felújítási munkálataival, aztán azok is elfogynak, és minden visszacsorog a régi mederbe, Opal beül Titan helyére – az arcélén amúgy pont olyan csodásan bukik el a kék neonfény, mint a testvéréén, mégsem adja ugyanazt az érzést, pillangók helyett legfeljebb irigységtől fordul fel a gyomrom -, és olyan lesz, mintha ez az egész meg sem történt volna.
- Örülök - igyekszem ám, hogy úgy is hangozzon. Komolyan. - ebből alatt ezt az egész felfordulást értem. Miattunk nem kell aggódnod, remélem nekem sem kell már miattad - mert nem próbálnak megölni újra.
És sajnos nem sikerül úgy néznem, amikor feléd fordulok, mintha csak udvariasságból jegyezném meg, és a legkevésbé sem érdekelne.

i'm feeling things so be sure

and everything is your fault

Önkéntelenül összébb húzom magam, amikor az égnek emeled a tekintetedet. (Tudod, hogy bazira ijesztő vagy, amikor ezt csinálod? Nem értem, hogy a tesóid hogy nincsenek kiakadva tőle. De ki tudja, lehet, hogy csak azért húzzák viccből az agyadat, mert így próbálják leplezni, hogy amúgy ők is RETTEGNEK.)
Amikor felém emeled a pezsgőt, érte nyúlok, aztán visszahúzod, én gyorsan megvakarom az államon a borostámat – nem mintha ne lenne már késő –, és elnézek az olcsó, elvétve fel-felragyogó tűzijátékok felé, éppen csak kínosan fütyörészni nem kezdek, na nem mintha már annyira kéne aggódnom, hogy mi kínos és mi nem, ha egyszer úgyis el fogok húzni, nem?
Aztán mégis csak felém tartod az üveget, de most már nem nyúlok egyből érte, nehogy megint csőbe húzz, hát van néhány szívdobbanásnyi kínos egymásra meredés, mielőtt végre magam elé venném, és csak úgy fognám anélkül, hogy belekortyolnék. Aztán amikor azt mondod, hogy már nem tudnék nagyobb kárt okozni, akkor mégis meghúzom, hogy belerejtsem, hogy vörösre égeti az arcomat a szégyen.
– Mármint mire célzol az „ebből” alatt? – Mert ha arra, ami csak és kizárólag az én saram, akkor...
Jó, nincs több titkolózás, inkább kimondom.
– Mert ha arra, ami csak és kizárólag az én saram, akkor...
Izé, oké, hogy kimondom, de mit is?
– Szóval beszéltem valakivel a klánból, aki megbízható. Ő nem olyan, mint a többiek. De... gondolom, nem érdekel igazából, hogy mi a helyzet vadászfronton, amit tökre megértek, szóval simán lehet, hogy az „ebből” alatt nem is erre gondoltál, hanem...
Várakozóan rád nézek, és jobb híján kortyolok, hogy kitöltsem valamivel a csendet.

If I knew it all then would I do it again?

Would I do it again?

Ha a fejedbe látnék, most valószínűleg hallgatásra intenélek, és kifejteném, hogy Marjory szerint én mindenkibe reménytelenül szerelmes vagyok, szóval nem, ez az egész nem azért kínoz ennyire, mert reménytelenül szerelmes voltam a főnökömbe – a múlt idő egyébként nem tudom, mennyire helytálló érzelmek esetén pusztán azért, mert valaki eltávozott közülünk, mindenesetre szerintem nem nevezhető feltétlenül szerelemnek, ha lepkék költöztek a gyomromba (Marj valószínűleg ezt is másképp fogalmazná meg), amikor megcsillant Titan arcélén a neon kékes fénye, elvégre akkor is lepkék költöznek az alhasamba (jó lenne, ha ilyenkor nem hallanám a fejemben, ahogy Marj sokatmondóan kuncog), amikor a te arcéleden törik meg az olcsó tűzijátékok távoli derengése, és beléd aztán, öregem, beléd ---
szerencsére nem látok a fejedbe.
És te sem az enyémbe.
Szóval elmarad a kirohanás, csak az ég felé küldök egy lesújtó pillantást helyetted – mintha olyan izgalmas lenne az olcsó tűzijátékok távoli derengése, mintha nem láttam volna már ezer ilyet, mert az van, hogy szerintem a drága tűzijáték is pont ilyen izgalmas egy idő után –, aztán megemberelem a vonásaim, és végre neked szentelem a figyelmem. Lötyög, és tolakodón pezseg a kezemben tartott pezsgő – tudom ám, hogy éjfélkor kell pukkantani, sőt, szerintem te is tudod, csak félsz szólni, mert mióta megtörtént A DOLOG, mintha még jobban tartanál tőlem, mint előtte, pedig eleve sem kellett volna, és ez valahol rettenetesen fáj, de én sem vagyok elég bátor, hogy szóljak érte –, ahogy feléd emelem, mielőtt belekezdenél, majd visszahúzom magamhoz, mikor kinyitod a szád, és inkább a sajátom tapasztom rá. Mennyivel egyszerűbb lett volna, ha meghúzod, pofázás helyett.
Mármint a piát.
Jobb híján.
A pulóverem ujjába törlöm az ajkaim, és újra felajánlom az üveget, ha végre befejezted.
- Nem, nem tudod meghálálni, de nem is kell, ez nem afféle szívesség dolog - milyen kibaszott bölccsé tett az a húsz év, figyeld csak! - de ha ez kicsit is megnyugtat, nagyobb kárt már nem okozhat a jelenléted, azt hiszem - nem, nem hiszem, hogy ez megnyugtatna, de most mit mondjak? Na, látod! - ebből meg valahogy csak kimászunk - megvonom a vállam. Igen, én elhiszem ezt. Elhiszem, hogy valójában a körülmények áldozata vagy, mint mi mindannyian. A titkolózásért meg bőven elég büntetés, hogy helyre kell tenned a dolgokat magadban.

i'm feeling things so be sure

and everything is your fault

– Elmehetek, ha szeretnéd – nyögöm ki nagyjából tizenhét perc fagyoskodást követően, most már gyakorlatilag számon sem tudom tartani, hogy kinek a ruhájában – mert bár a farkasszaglásomnak atombiztosnak kéne lennie, a fiúk ruháit végtelenül finom illatú öblítővel mosod ki, így én is mindig végtelenül finom illatot árasztok –, mindenesetre készen arra, hogy bármelyik pillanatban rád terítsem a pulcsimat.
Vagy Remus pulcsiját.
Vagy Romulusét. Vagy Bartie-ét.
Vagy hát, a fasz tudja, igazából a teljesen random felbukkant a nővéredé is lehet, ha szereti az oversized cuccokat.
Kivéve persze akkor, ha azt mondod, hogy „igen, menj el a büdös picsába, te kibaszott faszkalap”, ami amúgy viszonylag indokolt lenne azt követően, hogy közvetetten én felelek a főnököd haláláért. Akibe Marjory elmondása szerint reménytelenül szerelmes voltál. Igen, ezt akkor közölte, amikor kimentem a mosdóba, utánam jött, a falnak nyomott a hatalmas mellével, és sziszegve megfenyegetett anélkül, hogy képes lett volna a szemembe nézni. Bár szerintem ez inkább az általa elfogyasztott drogmennyiségnek volt köszönhető, mint annak, hogy annyira nagy merészség kéne ahhoz, hogy nekem bárki is a szemembe nézzen.
– Köszönök mindent, amit értem tettél – mondom nagyjából ötezredjére, csak háromezerszer karácsony után minden nap mondtam el. – Sosem fogom tudni meghálálni, és úgy érzem, hogy csak minden egyes itt töltött nappal több kárt okozok – szorul ökölbe a kezem Remus, Bartie, Romulus vagy Esme pulcsijának a zsebében.
Odalent anyósnyelveket és szilveszteri trombitákat fújkálnak, és esküszöm, valaki még egy vuvuzelát is előásott a pince mélyéről, pedig mind azt hittük, hogy attól már megszabadultunk. Időnként egy-egy magányos tűzijáték száll fel valahonnan, erőtlenül és olcsón, mint ahogy a feketepiaci tűzijátékok szoktak.