promise me it all be good

Én amolyan poszt-traumás stresszesen összerezzenek, amikor elejted a kést – ASSZONY, NE MOST DOBD BE AZT IS, HOGY KÉSDOBÁLÓNAK KÉSZÜLSZ, JÓ? –, vagy
vagy az is lehet, hogy mindez nem PTSD, éppenséggel csak egy nyápic kis fostalicska vagyok, aki AMÚGY IS mindenre összerezzenne?
Hm.
Hmmm.
Igazából a legparább az egészben az, hogy le sem hajolsz érte, tudod? Nekem pedig muszáj megülnöm a seggemen, és nem ágaskodhatok fel – ÉN, NEM MÁS, miért kell egyből faszságokra asszociálni az ágaskodásról?
ja, hogy nem segítek, IZÉ
SZÓVAL nem ágaskodhatok fel, hogy átkukucskáljak a pulton, hogy beleállt-e a lábfejedbe, de ha így lenne, akkor a HIHETETLENÜL éles farkasérzékeimnek hála ÉSZLELNÉM, hogy így van, nem?
Á, valószínűleg farkasnak is ÉPPEN OLYAN csapnivaló leszek, mint vadásznak, szóval tegyük a lehető legalacsonyabbra a lécet, és inkább ne is próbáljuk azt képzelni, hogy nekem ez így, nos, menni fog.
– Jobb szeretek más hibáiból tanulni – vetem fel azért egy kínmosoly tekintetében, például valahogy a szexuális bűnözés kérdéséhez is így állok, de ugyebár ez nem az a sztori, amivel az első randevún lenyűgözném a partneremet, hát még nem az a sztori, amivel megpróbálnám lenyűgözni a daliás herceg-
izé, hercegnőmet,
miközben éppen kezdek derekasan bebaszni.
– Nem tudom, biztos a nők is belekötnek a gyengének látszó nőkbe, én nem akartam igazából kirekesztő lenni – mentegetőzöm össze-összeakadó nyelvvel, pedig ezen a ponton már valójában úgy érzem, hogy nő létedre inkább te kötsz bele a gyengének látszó férfiakba, jelesül BELÉM, emancipáció for life, meg minden, a bináris genderelmélet elavult, meg harsoghatnék még néhány ultra PC szlogent, mert azért egy ponton nekem is lett ám okostelefonom – nem régóta van, kurvasok mindenről lemaradtam az elmúlt öt évben, kezdve a Kardashian-West gyerek születésével, vagy éppen a Batflack-gate-tel, hát inkább ne is erőltessük ezt a témát, jó?
EZT SE, igen.
– Vaagy inkább ne menjünk, mert kénytelenek vagyunk alaposan letesztelni az elméletedet? Vagy az enyémet? Melyikünké is volt? – Meg ugyebár PTSD-m van, késektől, szőke lányoktól, kihalt utcáktól, és bár a kést a pult alatt hagyod – DE MIÉRT, ENNÉL RENDESEBB LÁNYNAK TŰNSZ –, azért ahogy belém karolsz, máris látom, hogy hová tart ez az egész – AZ UTCÁRA –, és aztán...
Aztán biztos én vagyok bebaszva, de az előbb még a karomba kapaszkodtál, akkor most hogy fordulhatsz vissza az ajtóból, hogy megyek-e már? Mi van?
Mindenesetre végigpillantok magamon, balfaszoskodom néhány kört a cipzárommal, miközben lecsusszanok a bárszékről, és majdnem eltaknyolok – elgyengült állapotomban vagyok, csak egy icipici megértést kérnék, oké? –, végül feladom a pulóvert is, és csak megtorpanok előtted, és igyekszem nem foglalkozni azzal, hogy a hajadnak áfonyás vaníliaillata van.
– Segítenél?
Ez lesz a nap szava, érzem én.
Csak kicsit támaszkodom a kérdéssel egyidejűleg az ajtófélfa MELLÉ, és MAJDNEM beléd esem, de végül mégsem, mert vállal sikerül kitámaszkodnom. Ami amúgy kibebaszottul fáj, de megállom, hogy felsikítsak.
Éppen csak a szemem lábad könnybe kicsit, de azt meg ráfoghatom a piára.

heart made of glass

Nem mondom egyébként, hogy nem jutott még eszembe, hogy ha otthagylak, most nem kellene pátyolgatnom, most nem lennél az én felelősségem – pedig még meg sem szelídítettelek, baszod, bár ha elnézem a bárgyú vigyorod, erre nem is nagyon lesz szükség, ártalmatlan vagy te, mint a ma született bárány –, most nem kellene azon gondolkodnom, vajon meddig lakhatsz itt, aztán vajon mennyi idő lenne a srácoknak észrevenni, hogy beloptalak a lakásba – tíz másodperc SE –, vagy meddig kell nekem eltartanom téged ahelyett, hogy te tartanál el engem, ami egyébként nem az élet rendje feltétlenül, ennél sokkal önállóbb, emancipáltabb arcnak tartom magam, de
semmi de, jó?
Értsd!
Na, annyira azért ne, hogy levágd pusztán a válaszul küldött mosolyból – kurva jó színész lennék, ha venném a fáradságot, vagy ha megcsillanna bennem a tehetségnek csak halvány szikrája is –, hogy GOND vagy, öcsém – basszameg, most esik csak le, hogy én vagyok az ÖREGEBB, hogy fogom ezt helyretenni magamban, hogy fogok megint FÉRFIKÉNT tekinteni rád, ahogy tettem akkor, amikor aludtál és nem beszéltél és nem kértél lányos koktélt (azt már mondtam, hogy ez nem számít, ugye?) –, mert ennél valamivel kevésbé vagyok szar fej, meg mert igazából a gondságod (ilyen szó amúgy nincs, gyerekek, meg ne tanuljátok) ténye megbocsátható körülmény, ha ilyen csillogó ---
- Ja. - Valószínűleg akkor is ezt mondanám, ha a vallási nézeteidről, az ég ragyogó zöldjéről, az élet értelméről, a jó és rossz viszonyáról filozofálnál, mert a csillogó szemeidnél egy pillanatra – vagy kettőre – fonalat veszítek, úgyhogy rajtakapottan fordulok vissza a pultra halmozott összetevőkhöz, és nem rágódom sokáig, hogy keverjek-e magamnak még egyet. - Hozzáadhatod azt is, hogy még lábadozol, tehát talán - A szünetben oldalra billentem a csípőm és a fejem is, letámaszkodom kicsit, kezemben a késsel, amivel a lime-ot boncolgattam, lenézek az ujjaimra és kicsit túl hirtelen engedem el a vágószerszámot, nehogy előjöjjön a poszttraumás stressz szindrómád, szóval le is bucskázik a munkalapról, ahogy az meg van írva. Szerencsédre nem a lábamba. Te kibaszott mázlista! - talán tényleg nem ez volt életem ötlete, de legfeljebb a saját kárunkon tanulunk, tapasztalataim szerint az sokkal hatásosabb. - Megvonom a vállam, a szúrófegyvert a padlón hagyom, aztán ha már annyira megy a vonogatás, a szemöldökeim is feljebb szökkennek egy-két centivel. Nem mintha bántana  feltételezés, hogy ne tudnám megvédeni magam, vagy zavarna a kirekesztő megjegyzésed – most már hiába mentegeted magad, ezt buktad, fiam (lehet ám, hogy nekem sem kellene ilyen hévvel tolni magamba a vodkát, ó, az íze alapján lehet, hogy kicsit túladagoltam az utolsó körben) –, de
AZT MONDTAD, SZÉP VAGYOK?
- Öh. - Jaj, Mimi, megy ennél jobban, ha nem csak kóstolgatod a kurva koktélod – mármint nem a kurvakoktélod, bár, ha a gátlásaimra gyakorolt hatását vesszük alapul, lényegében bármelyik koktélra ráragaszthatjuk a kurvakoktél bélyeget –, lehajtom a maradékot és még mielőtt elkezdenék becsiccsenteni, sietve elrendezem a mindenféléket, az üvegben maradt nagyjából két deci - lehet, hogy van az három is, de szemmértékem odalett az utolsó kortynál - vodkára ráborítom a dobozban maradt nem túl sok áfonyalevet, igényesen összerázom, és felnézek rád, és ráncolom a homlokom, és
most kellene kikérnem magamnak, hogy szerinted sosem lesz udvarlóm, vagy ráér később?
(Igen, a kontextustól elegánsan eltekintek, mert megtehetem, hát megmentettem az életed, azt csinálok VELED, amit akarok.)
Nem tudom biztosan, hogy a hatalomvágy, vagy a kurvakoktél szállt a fejembe.
- Mert, aki rá mer kötni egy gyengének látszó nőre, az biztosan igazi férfi? - Remélem nem érted félre (=veszed komolyan) a kérdésre adott kérdésem, amikor megkerülve a pultot kapaszkodom a karodba, aztán észreveszem magam, és inkább elengedlek, mert ---
Muszáj mindent megmagyaráznom?
- Megyünk, amíg tudsz járni. Magadtól. - Vagy amúgy kérdezhettem volna, hogy mennél-e már, vagy amúgy felvethettem volna, hogy mit szólnál hozzá, vagy ---
Az ajtóból fordulok vissza, hogy jössz-e már. Meglötyögtetem feléd az üveget.
- Lehet, hogy nem ártana amúgy azt a pulcsit rendesen felvenni. - Nem mintha engem zavarna a fedetlen felsőtested – felőlem aztán itt is hagyhatnád Bartie felsőjét, sőt, NINCS SŐT –, de talán nem kellene mindenkinek látnia a bibidet. Annak a nagyjából nulla embernek, akivel hajnali öt körül ezen a környéken esélyünk van összefutni.
Jól van, igazából csinálsz, amit akarsz.

promise me it all be good

Felcsillan a szemem, de azért annyira nem vagyok ám hülyegyerek, hogy elkezdjek ugrándozni meg tapsikolni IS – icipicit megfeszül a kezem a pulton, és csak szélesen elmosolyodom, na nem, nem ám amolyan szívdöglesztő, bugyit eldobatós mosollyal, hanem összepréselt szájjal, diszkréten eltorzult arccal, ami legjobb esetben is csak aranyosnak nevezhető, nem pedig, nos, szexinek, de mondjuk nem vagyok ám annyira öntudatos vagy éppen szorongós, hogy mindezt végiggondoljam, de simán elképzelhető, hogy amint végigfuttatod a tekintetedet ezen a mosolyon, arra jutsz, hogy ez bizony egy KRETÉN –, és örömmel elfogadom a keserű-vízízű sört követően a Cosmopolitannek nevezett, határozottan nem macsós italt – addig lestem le az itallapról a nevét, amíg összeállítottad, ma is tanultam valami újat, és még csak nem is a jó szopás titkát, ha már ennyire csajszisban nyomom ma –, és ahogy belekortyolok--
– Ű, BAZMEG, ez erős – nyögöm önkéntelenül, és csak icipicit nézek rád megütközve. – Ú-úgy értem... – Mert nem tudom eldönteni, hogy most saját magamon ütköztem-e meg, vagy azon, hogy te mintegy szórakozásból ilyesmit iszol, hát megköszörülöm a torkomat, a nap folyamán már a fasz tudja, hogy hanyadjára, aztán idegesen a mackónadrágba törlöm a tenyeremet, amit tőled kaptam – már a mackónadrágot kaptam tőled, nem a tenyeremet –, és kínosan nevetgélek.
Ezen a ponton már én sem tudom, hogy igazából tudok-e máshogy.
– Izé, elég szigorú bentlakásos suliban töltöttem az elmúlt öt évet – ez gyakorlatilag igaz is! –, és... hát, maradjunk annyiban, hogy tizenöt éves korom óta nem nagyon ittam úgy... hát, semmit. Szóval, ha leteszteljük a még-nem-biztos-hogy-megmaradó farkasok alkoholtűrő képességét, akkor vegyük hozzá azt is, hogy amúgy is papír vagyok, oké?
De aztán azért csak szürcsölök még belőle kicsit – MERT SZÉP A SZÍNE, meg valahol azért finom édes is, már ha az ember (farkas?) képes túllépni a vodka ütős ízén –, aztán határozottan megrázom a fejemet.
Ö, azt hiszem, egy kicsit lendületesebben, mint kéne. Jól érzem, hogy bizsereg az ujjaim hegye? És mintha az ajkam is bizseregne egy kicsit! Meg mintha fájna az egyik hátsó fogam. Lehet, hogy MÁRIS elkezdtem becsípni?
– Nem, nem, nem, nem fogom hagyni, hogy egyedül menj, majd én megvédelek, a magadfajta szép lányokat bármilyen faszkalap inzultálhatja az utcán! – Oké, valószínűleg elkezdtem becsípni. – Mármint, nem akarok kirekesztő lenne, igazából a csúnyákat is inzultálják. De téged nem azért inzultálnának, mert csúnya lennél, hanem, mert... szép vagy. És szőke. És kicsit alacsony. Majd én leszek melletted a kontraszt, aki magas és kevésbé tökös. Már nem abban az értelemben. De te olyan... jó, hát lehet, hogy meg tudnád védeni magad, de most kell az neked, hogy mindenki tudja, hogy mennyire kemény vagy? Mert akkor meg lehet, hogy sosem tudnál udvarlót szerezni. Bár miért egy utcai támadót akarnál udvarlódnak? Miért egy utcai támadót akarsz udvarlódnak?
Remélem, nem kell külön kifejtenem, hogy mire a végére értem, a maradék méltóságommal együtt a Cosmopolitanem is elfogyott.
– Kérek szépen még egyet.

heart made of glass

Szerintem meg igen.
A nyelvem hegyén van ám, aztán beugrik, hogy többek között az különbözteti meg a felnőtteket – szeretek néha, úgy minden harmadik-negyedik nap, de legalább egyszer a héten így hivatkozni magamra húsz év súlyos tapasztalataival a hátam mögött, elvégre ismerek embereket, vagy esetemben farkasokat, akik éltesebb koruk ellenére is felelőtlenebbek nálam, igen, ilyen olcsó trükkökkel erősítem meg a saját önérzetem – a gyerekektől, hogy nem bukik minden ki a szájukon, ami eszükbe jut.
A pár órával ezelőtti beszélgetésünket ezen a szálon elindulva inkább tekintsük is semmisnek, jó? Mármint bízom benne, hogy nem egy tizenkét – tizenegy éves voltam, amikor először haltam meg majdnem, senki nem akadhatna ki, ha itt megállt volna a fejlődésem minden területen, de ezzel most nem akarok bizonygatni semmit (dehogynem, kurva jó vagyok, azt) -, hanem mondjuk egy tizenhét éves szintjén állok, ami a társas érintkezés témáját illeti, de egyelőre nem hinném, hogy ebben sikerült hathatósan megerősítselek.
- Hogyne. - És itt biztosan arra számítasz, hogy megint szűk szemrésekkel, összevont szemöldökökkel fürkészlek majd válasz gyanánt, de ne aggódj, annál azért valamicskével értelmesebb vagyok, hogy a söröd keserűségében, a rövided alkoholszázalékában, a bibi-tűrőképességed határaiban, a labdasportok iránti elkötelezettségedben, a nők bigézésében, luvnyázásában - pedig milyen jól hangzott volna az „ágyazás helyett használhatnád másra is a rózsaszirom-puha, lehelet-könnyű, karcsú kis ujjacskáid, szivi” kezdetnek a béna kérdéseid helyett, nem? –, és ilyesféle macsóskodásokban mérjem a férfiasságod. A férfiasságot. Nem konkrétan a tiédet, elvégre nem csak te létezel a világon, ugye.
Ugye, Mimi, UGYE?
Tehát engedelmesen – na, nem annyira engedelmesen, csak annyira engedelmesen, ahogy egy valamire való csapos tenné, aki puszta jófejségből embereket ment meg a halál torkából, hogy aztán INGYEN (nem teljesen, de ha a saját pénzéből csinálja, attól csak még szarabbul hangzik) itassa őket LELKESEN – keverek neked is egy cosmopoltitant, hogy legyen mi mellett csajosan kitárgyalni a szerelmi életünket. Amíg lefoglal a vodkamérés, addig neked legalább van műsor, nekem meg nem kell újra a szemeidbe néznem, ami a veszély elhárultával – letéptem a kurva tapaszt, tudod, amit tudnod kell, nem mondom, hogy nem jobb egy kicsit, viszont a gyomrom, ha nem is annyira, mint előtte, de megint menetrendszerűen összeugrik, a nyelvem nem akarja megtalálni a szavakat, újra és újra csak hülyeségek jutnak eszembe – ismét nem tűnik olyan egyszerű feladatnak. És ennek most valószínűleg semmi köze ahhoz, hogy a kapcsolatunk nagy részét egészen egyszerűen átaludtad, hogy talán kicsit, egészen kicsit lefutottalak fejben, ez ---
Ez nem új érzés, nem ismeretlen és legszívesebben pont kétszer annyi alkoholt öntenék a poharadba, mint a szükséges mennyiség, hátha megered a nyelved és kiderül, hogy nem tartasz CUKINAK.
Vagy totál visszataszítónak.
Vagy egyiknek sem.
Vagy – hallottam már valahol, hogy nincs csúnya nő, csak kevés pia – ez egy nagyon, NAGYON aljas ötlet?
- Legrosszabb esetben egyedül megyek. Nagylány vagyok, eddig is elláttalak, egy nap plusz, mínusz, igazán belefér. - El is helyezem művem a pulton, kísérem egy mosollyal – ezzel a kitárgyalás rám eső részét le is tudtuk, cicavirág, igen, ennyire eseménydús körülöttem a világ –, aztán lehúzom a poharamban az előző körből visszamaradt három kortyot egyszerre.
Kurvára nem megyek sehova egyedül, remélem ez világos.

promise me it all be good

– Szerintem ebben semmi ovis nincs – mondom már-már duzzogva és TERMÉSZETESEN szemlesütve – mert hát baszki, EZEK IGENIS FONTOS DOLGOK, MIT NEM LEHET EZEN MEGÉRTENI –, de végül is inkább szeppenek meg, mint hogy mélységes mélyen megsértődjek – vajon már minden méltóságomat elvesztettem a szemedben? és vajon örökre? mondjuk, ez a hajó már akkor elment, amikor minden bizonnyal az ÖLEDBEN becipeltél ide, és megmentettél, nem? –, inkább csak elfogadom, hogy OKÉ, ezen a ponton már valószínűleg borítékolható, hogy soha, de SOHA nem állnál le velem, szóval ezen a szinten amúgy teljesen felesleges is volt megtudakolnom, hogy PONTOSAN hány éves vagy – a sejtelmes mindenedet, asszony –, hiszen már NEM OSZT, NEM SZOROZ.
Most már hagyjál a biztató mosolygásoddal is amúgy, hát már totálisan megsemmisítetted az önérzetemet legalább KÉTSZER! (Az a „legalább kétszer” szerintem amúgy mondatváltásonként két alkalom, de most ittam két korty sört, senki se várja tőlem, hogy mélységes mély matematikai eszmefuttatásokba kezdjek, már csak annál is inkább ne, mert érettségi helyett vadászvizsgát tettem, és ugyebár abból is MEGBUKTAM.)
Aztán azért csak felnevetek HALKAN – mernék is hangosabban, nyilván akkor is megajándékoznál egy lesújtó pillantással, angyal-tündérke, mi? LÓFASZT! mondanám, hogy ugyanolyan vagy, mint a másik szőke, csak neked tőrre sincs szükséged, neem, te szavakkal gyilkolsz, asszony –, aztán megvonom a vállamat, és zavaromban iszom újabb két kortyot, ami igen nehezen csúszik le amúgy a torkomon, szóval nem biztos, hogy zavarom leplezésére ez volt a legjobb ötlet, de hát hé, eddig sem a világbajnok ötleteimről voltam híres, nem?
– Akkor a teszteléshez én is kérhetek egy olyan színes izét, mint amit magadnak csináltál? – Mondanám, hogy ezen a ponton fogsz langyinak nézni, de szerintem mindkettőnknek sokkal egyszerűbb, ha már most belátom, hogy macsónak MÁR minden bizonnyal úgysem tarthatsz az eddigiek alapján, tehát teljesen feleslegesen is igyekeznélek meggyőzni arról, hogy az vagyok, amikor igazából én magam sem tudom, hogy mi vagyok. Jó, mondjuk eddig ennyire nyomorultnak sem gondoltam magam, de hát...
Oké, nem, nem béna politikuskodunk, nem hajtogatom tovább az elmúlt öt évet, esküszöm!
Azért persze megküzdöm a sörrel is, áldom az eget, hogy csak három deci, egyelőre érezni sem érzek semmit, bár tudtommal Lengyelországban a sörök legalább 5-6 százalékról indulnak, Amerikában meg gyakorlatilag vizet isznak ahhoz képest. Csak mondjuk tudja a fene, hogy akkor miért jó nekik, hogy a víz-víz helyett keserű, buborékos, pisiltetős ótvar vizet isznak, nem?
– Csak ha átesünk a teszteléssel a ló túloldalára, akkor a reggelit is úgy kell vásárolnunk, mint ahogy indult a kapcsolatunk, és az öledben cipelhetsz át a boltba – vonom meg a vállamat, mielőtt visszatenném a poháralátétre a sörösüveget, aztán pedig lebiggyesztett ajakkal felkönyökölnék a pultra, hogy megcsodáljam, ahogy varázsolsz.

heart made of glass

Egy kicsit azért megszakad a szívem.
Nem terveztem soha, hogy a férjem mennyivel lesz nálam idősebb, mekkora házban fogunk élni a kertvárosban, a két kutyánkból egy fiú lesz-e vagy mindegyik ivartalanított lány, mint a macskáink, és a gyermekeink – ebből nyilván nem ragaszkodtam az egy lány, egy fiú felálláshoz, mert ugye nem terveztem ilyesmit soha – melyik iskolába NEM FOGNAK járni, mert… ja, mindegy.
Valószínűleg azért ábrándoztam ilyen faszságokon kiskamaszként, mert nem volt jobb dolgom két edzés és két majdnem meghalás, aztán a majdnem meghalásért tényleges lebaszás között.
Szóval egy picit azért megszakad a szívem, mert ezek szerint ÉN VAGYOK AZ IDŐSEBB. Hacsak nem itt töltötted be húszat, akkor úgy majdnem FÉL EGÉSZ – heh? - ÉVVEL.
Igen, HAT EGÉSZ HÓNAPRA gondoltam.
- Én még tavaly. Ha ez nem volna elég kielégítő információ, lemegyek ovisba, húsz és fél éves vagyok. - Vajon a kiskorúakkal elkövetett nemi aktus, és a kiskorúaknak kiadott alkohol miatti büntetést enyhíti bármennyire is ez a pár hónap? Vajon miért foglalkoztat ilyen kérdés, ha… Nem, eszembe sem jutott, hogy a beleegyezésem nélkül meg akarnál fektetni – amúgy az sem, hogy a beleegyezésemmel, mondom, ennél szűziesebb gondolataim voltak eddig, mert nos, az a menthetetlenül romantikus fajta vagyok, aki nem közvetlenül a farkadra, hanem az áthatóan kék szemeidre gerjed, mit lehet tenni –, vagy feljelenteni, amiért kiszolgáltalak alkohollal, esetleg előrántani a jelvényed, de ---
Hé, azért nem árt az ilyesmivel tisztában lenni.
Ha később én akarnék valakit megerőszakolni. Mondjuk téged – HAHA, a szemeimmel vagy mi a fasz? -, amikor én már elmúltam huszonegy, te meg még nem! Lehet, hogy tényleg nem ártana dátumra pontosítanunk a felállást.
- Alig várom. - Mosolygok is hozzá biztatólag, hogy ne biggyesztgesd nekem az ajkaid – nem akarok odanézni, nem akarok odanézni, ne tedd ezt velem -, mert attól szarabb vendéglátónak és szarabb fejnek is tűnök, ami értelemszerűen nem tenne boldoggá, te meg nyilván boldoggá akarod tenni a megmentődet, nem? Na, ugye.
- Nocsak, nocsak. - Egy pillanatra megtorpanok, oldalra döntött fejjel lesek fel rád a kupleráj közepéről, amit egészen gyorsan hoztam létre, de nem méregetlek sokáig, nehogy lebukjunk itt, én és az egyre csak terebélyesedő gyanakvásom. - Még a végén kiderül, hogy nem is kell annyira részletes tananyaggal előrukkolnom. - Mert, ha a tekintetemen nem látod, akkor a furcsa élt a hangomban biztosan nem fogok észlelni. Annyira jó vagy, Mimi, a megtévesztés királynője! - Hát, teszteljük, hogy te vagy-e már abban a stádiumban. - Valamivel kevésbé kedvesen, valamivel kihívóbban vigyorgok, amikor az üvegedhez koccintom a poharam.

promise me it all be good

DE MENNYIVEL, ASSZONY?
Oké, lehet, hogy egy icipicikét túlságosan is nagy jelentőséget tulajdonítok ennek a kérdésnek, de ismétlem, NEM TÉGED VÁDOLTAK MEG FIATALKORÚ ELLEN ELKÖVETETT NEMI ERŐSZAKKAL. Hm, ezt mondjuk meglehet, hogy nem full capsban kéne gondolnom, nehogy KIOLVASD A TEKINTETEMBŐL, tehát mostantól icipici betűkben fogok erre gondolni, mert hidd el, egy ponton – egy sör után? kettő után? – biztos úgyis elmondok mindent – hé, elbuktam a vadászvizsga első és egyetlen kitételét (ÖLJ MEG EGY, AZAZ 1 DARAB VÁMPÍRT), akkor szerintem senki sem döbbenne le azon, hogy ha jönne a következő buktám, a „Krakowski vadászcsalád első szabálya, hogy ne beszélj a Krakowski vadászcsaládról” alaptétel felrúgása is, én már semmin sem lennék különösebben meglepődve –, de oké, akkor kezdjünk valami egyszerűbbel, jó?
– Tehát akkor idősebb vagy nálam. Én csak nemrég töltöttem be – mondom kifejezetten barátságosan és egyáltalán nem puhatolózó módon – egy nagy frászt! –, szóval tessék, most már teljesen jogosan megtagadhatnád tőlem a sört, amit amúgy nem is szeretek – visszaadhatom azzal, hogy biztos van benne mogyoró? amit te iszol, sokkal jobban néz ki! –, aztán majdnem felhorkantok, ha tudnék nevetni azon, hogy még egy tőrt belém állítanak, de szerintem ez még egy kicsit TOO SOON.
– Majd csak kreatív csajozós szövegekkel fárasztalak akkor – nyugtázom inkább csendesen, még lebiggyesztett szájjal biccentek is mellé, bár be kell látnom, hogy elég magasra tettem a lécet, főleg, hogy ugyebár öt éve nem próbálkoztam semmilyen csajozós szöveggel, bár tulajdonképpen akkor meg nem volt szükségem semmiféle szövegre, mert egy relatíve gazdag család relatíve jól sportoló relatíve jóképű sarja voltam. Vagy legalábbis elég nagy egóm volt ahhoz, hogy ezt higgyem magamról, és elég sokan rajongtak körbe ahhoz, hogy egy kicsit talán a fejembe is szálljon az egész.
Ja, ez nem amolyan glow-up sztori, hogy a nyomi srácból herceg lesz, nem, ez inkább annak a fordítottja, ahogy az iskola alfajockját pofán bassza az élet, és egy szociálisan életképtelen darab kis szar lesz belőle. Mentségemre legyen mondva, az elmúlt öt évemben nem nagyon volt szociális életem, ahol ennek komoly hátrányát éreztem volna, de HÉ, itt vagy te, és máris olyan, mintha egy kis tacskó lennék, akinek az orrára koppintanak, és behúzott farokkal iszkol a sarokba!
(Feltűnt már, hogy úgy emlegetem mindig ezt az „elmúlt öt évet”, mintha egy kifejezetten szar politikus lennék? Hm, vagy kifejezetten jó? Majd még elválik.)
– Hát, tudtommal a farkasvér révén jobban bírjuk az alkoholt, meg mindenféle olyan dolgokat is, amelyeket én eddig még nem próbáltam, a rekreációs drogoktól kezdve egészen a receptre kapható gyógyszerekig – talán nem úgy kéne ezt felidéznem, mintha egy vadászoknak szánt tankönyvből adnám elő a feleletemet, ugye? TALÁN –, szóval miért is ne működne ez a csapatépítő tevékenység éhgyomorra?
Aztán felemelem az üvegemet – a szagától máris lebiggyedne a szám széle, de erős leszek és FÉRFIAS, oké? –, aztán koccintásra emelem, és a felvont szemöldöködtől is csak picinyként riadok meg.

heart made of glass

Forgatom a szemem, mert én már csak ilyen gúnyolódós vénasszony vagyok, Mr. Sssmith, de képes vagyok elnézni neked a NEVED – igen, te tehetsz róla, akkor is, ha szimplán csak rossz helyre születtél –, szóval nézd el nekem, ha kikérek magamnak dolgokat, amiket egyébként nem kellene kikérnem magamnak, ha eleget aludtam volna, ha az elég alvástól működne az agyam, vagy, ha szimplán nem beszélnék non-stop faszságokat a társaságodban, hát nem tanultál a tegnapból?
Néha csak azért beszélek, hogy ne legyen csend, ami azért is problémás, mert ilyet nem igazán szoktam, mivel elég okos vagyok, hogy ne hordjak össze eget rengető szamárságokat – ezt amúgy az okos emberek, akik nem hordanak össze eget rengető szamárságokat gyakran BIZONYGATJÁK is –, de úgy tűnik, a józan eszem megszűnik létezni a társaságodban.
Ne bízd el magad, nem csak a tiédben!
De a magadfajtákéban – most nem a friss farkasságra gondolok, nem vagyok én RASSZISTA, bár a vámpírokról megvan a véleményem, amit nem az eseted után alakítottam ki (mondom, ne bízd el magad, öcsém) – mindenképp. Ezt meg értsd, ahogy akarod.
Főleg, hogy ki sem mondtam.
Szófosás ide, szófosás oda, egész jól tartom magamban, ami nem tartozik rád, Zach. Pacsi nekem!
- Úgy. - És próbálok sokkal meggyőzőbb lenni, mint az előbb. Nem sikerült? Bocsi. - Oké, elmúltam húsz. - Majd igyekszem tőmondatokban is fogalmazni, hátha akkor megérted, Mr. Unalmas és Hétköznapi. Itt valahol azért felmerül bennem a gyanú, hogy ez olyan ferdítés lehet, mint a neved, mert még mindig – igen, órákon át rágódtam rajta, szerintem valakinek emiatt kurvára rum került a cosmopolitanjébe, de elég részeg volt már, hogy észre se vegye – nem tettem túl magam teljesen a vámpíros, felszedős, késelős sztorin, de!
De majd kiszedem belőled.
Valahogy, nem tudom még hogy, nem tudok ennyi problémával egyszerre megbírkózni!
- Én még simán leszúrhatlak egy béna csajozós szöveg miatt átvitt értelemben, meg nem átvittben is, de majd igyekszem visszafogni magam, ha esetleg nem bírnál a dumáddal. - Nem mintha feltételezném, hogy rám hajtanál – nem mintha örülnék neki, ha rám hajtanál, mármint, persze, már megterveztem a csokorba kerülő virágok színét, meg a ruháét, amibe szerencsétlen Esmét és Marjot kényszerítem majd, mint koszorúslányokat, de banyek, arra még nem készültem fel, hogy felnőttes lazasággal kezeljem, ha megdicséred mondjuk aa … látod, rágondolok és beüt, hagyjuk! –, ennyire nem vagyok elszállva magamtól, igazából semennyire nem vagyokelszállva magamtól, igazából, bassza meg. - Jó, sör. - Bólintok rá, mert nagylány vagyok és ha már eszembe jutott a cosmopolitan receptje – mindig utólag jutnak eszembe a fontos dolgok! –, leemelem a vodkát a polcról.
Igényesen szétpakolok a munkalapon – aminek eddig a rendbetétele foglalt le, de oda se neki –, két poharat, a vodkát, áfonyalevet és lime-ot – ennyi nekem is jár, a második alkoholos összetevőt elegánsan kihagyom, mert annyi már nem, mármint… iszom én rendesen, de még így sem eleget, hogy ne nyúljak ki egyetlen szabályosan bekevert cosmo és átmelózott éjszaka után –, melletted baromi ügyesen elhelyezem a saját poharad és egy kinyitott sörös üveget, mielőtt nekilátnék jég nélkül rázogatni a behűtött áfonyalével kevert vodkát, és negyedelt, összenyomkodott fél lime-ot tartalmazó shakert. - Mondjuk nem volt életem ötlete ez a csapatépítő tevékenység éhgyomorra. - Támaszkodom a lezárt shaker mellé a pultra, felvont szemöldökkel pillantok fel rád.

promise me it all be good

– Ezt az ötvenéves nénik szokták kikérni maguknak, de ha persze ötvenéves néni vagy, csak a farkasságod miatt jól tartod magad, persze, elnézést kérek, és innentől tetszikezni foglak, jó? – Mert én már csak ennyire udvarias vagyok!
Meg arra nem térek ki, hogy szerintem mindenkinek az az érdeke, hogy megkérdezze a lányok korát, mert számomra ugyanúgy néz ki mindegyik tizenöt és harminc között, és azt hiszem, így húsz körül már simán megbaszhatnak pedofíliáért, és HELLÓ, a nevem melletti fekete pont a nemi erőszak miatt egyelőre bőven elég, nem szeretnék szerezd meg hát mindet játszani minden elképzelhető szexuális bűncselekménnyel.
Ö, MÁRMINT, ezt nem úgy értem, hogy meg akarnálak dugni! Mármint, úgy sem értem, hogy nem. Mármint, izé, nyilván nem a „dugás” szót használnám, mert azért az elég alpári, és minden bizonnyal arra utal, hogy nincs semmi érzelem a dologban – most vagy langyinak hisztek ettől a szövegtől, vagy arra gondoltok, hogy MÁRIS beleszerettem a megmentőmbe, Stockholm-szindróma INCOMING –, de a lényeg, hogy---
Nem, nem akarlak megdugni.
EGYELŐRE.
Vagyis lehet, hogy később sem!
Mi lenne, ha inkább hagynánk kibontakozni a kapcsolatunkat, és megvárnánk, hogy mit szólsz ahhoz, hogy vadász vagyok, mielőtt fejben lecsukatnám magam mindenféle, általam el nem követett bűncselekményért? Hiszen igenis simán lehet, hogy ötvenéves néni vagy, és akkor meg én vagyok túl fiatal hozzád, nem?
– Úgy tudod – visszhangzom aztán összevont szemöldökkel, és már nyitnám a számat, hogy erre rákérdezzek, de aztán helyreteszel egy „ott leszek”-kel, én pedig engedelmesen becsukom a számat. Mert ezek szerint mégis csak kinyitottam.
– Nem tudom, de akkor megpróbálom kibarchobázni. Tudod, sok tekintetben hétköznapi és unalmas srác vagyok ám, és így nem nagyon tudok olvasni a sorok között? Nyugodtan fogalmazhatsz egyértelműen, tudod, mintha egy félhülyével kéne beszélgetned – mondom, mintegy a jövőbeli kommunikációnk megkönnyítésére. Tehát kiskorú vagy, oké, de MENNYIRE? Tizennégy? Húsz és fél? TIZENKETTŐ? Úristen, azért csak nem, ugye?
Kicsit hátrahőkölök, ahogy szuggesszíven a szemembe bámulsz – remélem, nem látod, hogy a korodon lamentálok, UGYE, NEM? –, aztán nagyot nyelek, és csak akkor sóhajtok mélyet, ha majd visszafordulsz az üvegek felé. Már HA visszafordulsz. Ha nem, akkor valószínűleg itt fogok megfulladni.
– Képben vagyok – biccentek, mert azért csak nem változott annyit a város az elmúlt öt évben: oké, nyilván nyíltak új helyek, de az utcákat még csak nem kezdték átnevezni Bastien és a csatlósai után, ugye? – De ha elkísérsz, legalább nem fogok félni egyedül. Meg talán nem is szúratom le magam megint egy béna csajozós szöveg miatt, és nem kell abban bíznom, hogy valaki megint összekanalaz – teszem hozzá nevetgélve, aztán inkább megköszörülöm a torkomat, mert talán mégsem kéne ezt erőltetni, igaz?
– Sört? – Gyűlölöm a sört. De mégsem kérhetek napernyős, színes koktélt, ami olyan édes, hogy kigúvad tőle a szemem, ugye?
Meg azt sem kell tudnod, hogy öt éve ittam utoljára, igaz? Csak remélhetem, hogy dolgozni fog bennem a farkasvér, és nem kell a padlóról összekanalaznod négy korty után.

heart made of glass

Nos, ha már itt tartunk, Zach Sssmith – még nem tudom, hogy derítem ki, hogy hívnak igazából, mondjuk, ha elég ügyesen nyomod a dolgot és kitartasz a kamuszagú neved mellett egy tíz-tizenöt évig, simán lehet, hogy Mimosa Eastaughffe-SMITH leszek (hacsak nem veszed fel te az én nevem), de ne szaladjunk ennyire előre, remélhetőleg hamarabb kiszedem belőled a valóságot (nem mintha azzal ki lennék segítve, de egyelőre erről nincs tudomásom, ugyebár) – az én éjszakám kurva jó volt az előző két éjszakámhoz képest, amikor vártam, hogy kipurcanj. És most itt ülünk, a pult két oldalán és te látszólag már feldolgoztad a traumát, rám meg most kezd telepedni, miután végre kicsit talán megkönnyebbültem. Már csak a tesóimat kellene beavatnom, vagy ---
Vagy nem.
Simán lehet, hogy sosem mondom el nekik.
Igen, ez lesz.
Csak azt nem tudom, Zach Sssmith, hogy mi a faszért késeltek meg – vagy tőröztek, vagy a fene tudja, miféle bökőt használnak az ilyen százéves vámpír-huligánok manapság –, és a kamuszagú körülmények a kamuszagú neveddel nem tetszenek nekem, szóval talán nem volt olyan jó éjszakám. Ezt persze nem szándékozom épp most az orrodra kötni.
Jaj, ne izgulj, az esztétikai értékeden ez kicsit sem módosít.
- Elviselhető volt. Hát tudod - nem, de szerinted hányszor volt itt bármiféle ellenőrzés? Az illetékes ügynökök lányokkal-fiúkkal – ízlés szerint – játszadozni, és/vagy cuccért járnak ide, nem a munkaszerződésem átnyálazni, ami már csak azért is szerencse, mert olyanom amúgy nincs. Ne, mielőtt kiakadnál, szeretném megjegyezni, hogy NE. - nem, bár nem illik hölgyeket a korukkal kapcsolatos kérdésekkel szembeállítani. - Bár szerencsére sem hölgynek nem tartom, sem elég idős nem vagyok, hogy zokon vegyem az ilyesmit, te ráadásul ezek szerint legfeljebb túl fiatalnak látsz, ami ---
AHJ.
Csak azt ne mondd, hogy CUKI vagyok!
SOHA.
- Igazából elég jók az esélyeid. Már eltelt két nap, akinél nem működik az - itt azért bevillan néhány túl élénk, túl nyers, túl, túl, túl eleven kép, szóval hagyom a részleteket, van, amit megtartok magamból magamnak, amúgy is, ki tudja, hogy mi dolgod volt vén vámpírokkal, ki tudja, miféle jött-ment arc vagy, ki tudja, talán nem csíped annyira a farkasokat – hupsz, szopás –, talán nem csíped annyira a farkasokat futószalagon gyártó Papaféle alakokat, talán, talán NÉHA át kellene gondolnom a dolgokat, mielőtt elhagyják a számat. - szóval azon már látszik ennyi idő után. Úgy tudom. Ott leszek. - De rád azért nem nézek közben, mert valószínűleg nem lenne illendő a képedbe vigyorognom a téma fényében.
- Ha a kiskorúság kérdése bárkit is érdekelne errefelé, akkor, ahogy azt már tudod, nem én lennék a legmegfelelőbb személy ennek elbírálására. - Megvonom a vállam én is, aztán leszökkenek a munkalapról, végigkocogtatok a körmömmel pár üveget a polcon, mielőtt oldalra billentett fejjel fordulnék feléd, homlokráncolva, mint egy egy kibaszott LÁTÓ, aki képes a tekintetedből kiolvasni a piálási szokásaid. De persze ennyire nem vagyok profi. MÉG.
- A belvárosban? Mennyire vagy képben, mennyire írjam körül? Elkísérlek egyébként, pénztárcástól, itt úgyis végeztem, nagyjából. Tehát… mit innál? - Mégiscsak te vagy a vendég, még ha én fizetem is az árát.

promise me it all be good

Nem szólsz rám, hogy ne üljek a bárszékre, és hogy ne támaszkodjak a pultra. Ez végül is már jó pont.
(Ha esetleg felmerülne a kérdés, hogy húszéves, 185 centis, viszonylag jó kondiban lévő, ivarérett srác létemre mikor tudott utoljára befenyíteni egy legfeljebb ötvenkilós, szőke kiscsaj, akkor a válaszom az, hogy KÉT NAPPAL EZELŐTT, szóval please disperse, nincs itt semmi látnivaló, semmi rendkívüli, semmi rendhagyó!)
Igen. Be vagyok fenyítve.
Hozzáteszem, az elmúlt öt évemet gyakorlatilag katonás fegyelemben és szigorban töltöttem Lengyelországban olyan emberek között, akik szerint az egész nap el van szúrva, ha öt óra harminc perc helyett csak öt óra harminckettőkor reggelizik az ember – ISTENKÁROMLÁS! –, szóval felhozhatom a mentségemre, hogy eléggé jól alkalmazkodom bármiféle helyzetben, bármilyen féle szájból előadott vagy akár csak KIGONDOLT parancsokhoz.
Hát csak kicsit előrébb hajolok – de csak KICSIT, mondom, nem feszítem túl a húrt, és lehajtott fejjel halkan felnevetek, kurtán – mernék én hosszabban, huh! –, aztán megcsóválom a fejemet, mielőtt elhúznám a számat, és megbökdösném az elém tett pohár vizet.
– Egy pillantás alatt elszállt – mondom, és végül is ez csak félig hazugság, mert egyszerre tűnt egy pillantásnak és legalább harminckét órának, hát az idő csak úgy repül, amikor az ember a saját halandóságán lamentál, nem igaz? Főleg akkor, amikor a saját halandóságát állítja szembe a kapuban álló halhatatlansággal, amely vagy a nyakába veszi, vagy bedarálja. Csupa móka és kacagás!
– És a te éjszakád? Elég idős vagy amúgy, hogy egy sztriptízbárban pultozz? – Nem mintha nekem kellene az erkölcs mintaképének lennem – itt emlékeztetnék mindenkit arra, hogy majdnem felkerültem a szexuális bűnözők regisztrációs listájára, fun times –, de hé, én ugyebár sok mindent nem mondhatok az életemről anélkül, hogy hazudjak, hát inkább beszélgessünk a tiedről, nem?
Végül némi piszkálgatás után csak felveszem a vizet, iszom is belőle, utána megforgatom a poháralátétet is a kezemben, igen, még félig ivás közben, aztán lebiggyesztem az ajkamat, igen, ezt már ivás után, aztán mindent visszarendezek a pultra pontosan oda, pontosan ugyanabba a szögbe, ahol eredetileg állt, nehogy megidézzek belőled valami olyasmit, amit nem szeretnék látni. Mármint, azt hiszem.
– Szerintem a kérdéseimet tartogatom akkorra, amikor mondjuk majd tuti, hogy már túlélem, mert hát amúgy tök felesleges lenne vesztegetni az idődet, nem? – Finoman megvonom a vállamat, és még a pulttól is eltolom magamat, hogy aztán kinyújtott kézzel, szélesen támaszkodjak meg a szélén. – Vagyis hát, egy kérdésem talán lenne. Hogy ott leszel-e velem teliholdkor.
Na, nem mintha az előző letolásod után, aminek kábé az volt a lényege, hogy „ne legyél már ekkora puhapöcs” – jaa, valami ilyesmit mondtál, nem? –, szóval hogy ez után nem biztos, hogy valami ehhez hasonló, szintén puhapöcs kérdést vártál, de most mit csináljak? Játsszam meg a keménylegényt?
Egyelőre pont elég megjátszanom a NEM vadászt, nem tudok egyszerre MINDENT megjátszani, nem vagyok én ISTEN!
Aztán elpattintod a varázskérdést, nekem meg kicsit elnyúlik az arcom, aztán megrándítom a vállamat.
– Hát... Nem kéne elkérned előbb a személyimet, hogy megnézd, vagyok-e már huszonegy? – NA, BAZMEG, ha elkérné a személyimet, és itt lenne a személyim, KURVÁRA látná, hogy nem Zach Sssmith a nevem – igen, három S-szel –, de ugyebár nincs meg a tárcám. Sem a telefonom. Hoztam egyáltalán magammal tárcát? Gyilkoláshoz nem lenne hülyeség? Dee, valószínűleg az!
– Mert amúgy nem. De ha téged nem zavar – újból megvonom a vállamat, aztán halkan elnevetem magam. Aztán elszégyellem magam, amiért elnevetem magam. Aztán megtámasztom az ajkamat az ökölbe szorított kezemen, egészen pontosan a hüvelykujjamon. – Szerintem előbb igyunk, utána pedig, ha megmondod, hogy HOL is van ez a hely, amit vagy elhagyhatok, vagy nem, akkor utána megpróbálok előállni egy műveleti tervvel, hogy szerezzek reggelit. Már... ha adsz rá pénzt.
Mondta férfiasan.
Hagyjatok már, mondtam, hogy az most nem fér bele!

heart made of glass

Hát úgy tűnik, hogy valamelyikünkkel – nem akarok ujjal mutogatni rád, mert lehetek alulszocializált, de az udvariasságot belém verték (nem is feltétlenül csak átvitt értelemben) –, mert vagy te nem tudsz jól meglépni, jól időzíteni, jól meghalni, vagy én nem tudok jól időt húzni. Mivel neked bőven van már a rovásodon, ezt is rád tolom, eggyel több vagy kevesebb, nem elfér?
Csak kicsit rezdülök össze, éppen csak annyira, hogy ne tűnjön totál bénának – nem lenne totál béna egy farkastól, ha ugrálna össze-vissza ijedtében egy elcsendesült bárban, amikor nyilvánvalóan hallotta a közeledő lépteket? –, ne is legyen az érkezésedre fogható – elbambultam kicsit, oké? –, de akkor mégis ---
Akkor mégis mire fogjam?
Mondjuk tegyünk úgy, mintha meg sem történt volna és akkor nem kell fognom semmire.
Így. Szupi.
- Köszi, elboldogulok vele. - Halványan mosolyodom el – éjszaka dolgoztam alvás helyett, szerintem nincs ebben semmi furi –, aztán csak törölgetem tovább ugyanazt a poharat, mert ennyire precíz vagyok, meg ennyire nem tudok mit kezdeni a kezeimmel. Még mindig jobb, hogy pótcselekvésként tisztogatok, mintha mondjuk pótcselekvésként dohányoznék, és olyan szagom lenne, mint Remusnak. Na, ugye? - Hogy telt az éjszakád? - Nem tapasztaltál nehézlégzést? Mellkasi szúró fájdalmat? Bőrirritációt? Bármi furát? Megtelik a fejem, a torkom, kérdésekkel, a hangszálaim tapogatják, elnyílik a szám, aztán csak töltök neked vizet a NAGYON tiszta pohárba, magamnak a másikba, a tiédet eléd csúsztatom és lábujjhegyre pipiskedve feltornázom magam a munkalapra, bal lábam behajlítva húzom magam elé, mintha félig törökülésbe helyezkednék, a jobb lábszáram – pótcselekvésként, ha már a tisztogatnivalót odaadtam – lazán hintáztatom, bal karommal a pultra könyökölök, arcom oldalát támasztom a tenyerembe és nem nézek rád. Szabad kezem ujjaival a saját poharamról törölgetem a vissza-visszatérő párát.
- Még nem készültem fel a farkas-gyorstalpalóval, de ha bármi kérdésed van, állok elébe. - Az a rész, amikor én zúdítok rád kérdéseket, majd később jön. Mondjuk, ha eljutunk valaha odáig, hogy nem csak vizet szürcsölgetünk hajnali fél ötkor egy kihalt bárban, hanem mondjuk valami töményet… hajnali fél ötkor egy kihalt bárban? Önkéntelenül lesek a polcra, és erős a késztetés, hogy túlélésed alkalmából meghívjalak egy körre – oké, leginkább MAGAMAT hívnám most meg egy körre, hogy 1: ne legyek ennyire zavarban, ne legyek ennyire béna, 2: megünnepeljem, hogy milyen bátor voltam, amikor beavattalak a titkodba, 3: valamivel leöblítsem a megkönnyebbülést, hogy nem öltelek meg, nem mintha már akkor jelentősége lett volna a ténynek, hogy téged mentettelek meg, igazából megkönnyebbültem, hogy senkit nem tettem el láb alól –, de talán még nem lenne illendő. Talán sosem lesz illendő.
- Nem innál valamit? - BRAVÓ, Mimi, bravó. Így kell pár óra ismeretség után alkoholistának beállítani magad. - Bocs, de muszáj megkérdeznem, az oké, hogy nincs hová menned, de… elhagyhatod egyáltalán ezt a helyet, vagy nem lenne okos kockáztatni valami reggeliért? Vagy elég lesz, ha én kockáztatok reggeliért és kávéért?
Mert ennyire jó vagyok!
Amellett, hogy alkoholista.
De legalább ügyesen kompenzálok! UGYE?

promise me it all be good

Összepréselt és lebiggyesztett ajakkal veszem tudomásul a ledorongolásomat – pedig eddig annyira aranyosnak tűntél! még azzal együtt is, hogy MEGHARAPTÁL és vélhetően igenis EGYEDÜL rángattál idáig, na de mindegy, hangsúlyozom, hogy EDDIG –, hát egyelőre még nincs is OLYAN farkam, amit csak úgy behúzhatnék, mégis megteszem – már a nemlétezővel, nem a létezővel –, és csak hagyom, hogy becsukd az ajtót, aztán még téblábolok egy ideig a sötét szobában, mielőtt leülnék az ágy mellé, a sarokba, és a felhúzott térdemre támaszkodnék.
Nem mondanám, hogy amúgy tényleg képtelen lennék feltalálni magamat, de most bármit megadnék azért, hogy legyen nálam egy mobiltelefon. Egy könyv. Egy tévé, amin van adás. Egy tévé, amin nincs adás, de van hozzá DVD-lejátszó, meg pár DVD. Vagy Netflix. Vagy igazából ezen a ponton beérném már egy kurva tetrisszel is, amit nyomkodhatok, hogy addig se legyek összezárva a saját gondolataimmal, amelyek mindaddig, amíg itt voltál, sziszegve-fújva menekültek az agytekervényeim árnyas repedései közé, most azonban, hogy kimentél, és magaddal vitted a fényt is, amivel megtöltötted a szobát, most úgy másznak elő a sötétből, mintha soha, de soha többé nem lehetne őket visszaverni.
Kétségbeesetten próbálom felidézni magamban, hogy mit mondtak nekem az elbukott vizsgákról, de olyannyira természetesnek vették, hogy úgyis át fogok menni, mert mindenki átmegy, hogy valójában nem mentünk bele mélyebben a témába. Úgy igyekszem összeszedegetni az elhintett morzsákból az infót, mintha egy történelemdolgozatnál akarnék visszaemlékezni arra az anyagra, amit PONT nem néztem át, de hónapokkal korábban mintha valaki beszélt volna róla a folyosó túloldalán, nem azon a nyelven, amit beszélek, de talán, esetleg---
És ahogy remegni kezd a térdem a könyököm alatt, az ölelésemben, csakis arra vagyok képes következtetni, hogy minden bizonnyal végezni fognak velem. A bukott vadász nem jó vadász, a vérfarkassá változott vadász meg aztán még kevésbé jó vadász: talán az lenne a legjobb megoldás, ha kínok között elpusztulnék, ás át sem változnék soha. Talán az lett volna a legjobb megoldás, ha otthagysz meghalni, és akkor most nem kéne ezen lamentálnom.

De lamentálok rajta. Még órákon keresztül, amíg végre el nem csendesedik a zene.
Elsőre azt hiszem, hogy talán én aludtam bele a semmibe, a négy falba, a homályba, de ahogy az egyik pillanatról a másikra lekapcsolt zenével sípolni kezd a fülem, és hallani kezdem, ahogy a szívem veri az ütemet a halántékomon, kénytelen vagyok arra jutni, hogy itt most tényleg vége a bulinak. Nincs órám, a csukott szobában pedig abszolút nem sikerült rátalálni a kétnapos alvás következtében elveszített időérzékemre, hát jobb híján csak feltápászkodom, némi hezitálást követően a meztelen felsőtestemre terítem a sötétkék mackófelsőt, amit hoztál nekem, és kilépek az ajtón a folyosóra.
Nem akkora ez a hely, mint amekkorának tűnt akkor, amikor tele volt emberekkel: gyakorlatilag néhány lépés kérdése, hogy ott találjam magam a pultnál, ahol a poharakat törölgeted, hát felteszem magam az egyik bárszékre, és anélkül támaszkodom fel a pultra, hogy megkérdezném, szabad-e. (Zachary Sssmith: bizonytalan nyominger, aki fél egyedül maradni egy szobában, UGYANAKKOR elég TÖKÖS ahhoz, hogy csak úgy KÉRDÉS NÉLKÜL leüljön, és mellé még könyököljön is. Ezt licitáljátok túl!)
– Segíthetek? – Valójában egy pohár vizet akartam kérni, de amint kinyitottam a számat, elbizonytalanodtam, hogy merjem-e.
Szerintem egyértelmű, hogy végül nem mertem.

heart made of glass

És mit... Mit csináljak itt?
Hát ezt most tényleg nekem kell kitalálnom? Mármint félre ne értsd, de kicsit egyszerűbb volt veled, amíg lábadoztál és nem kérdeztél hülyeségeket. Felnőtt férfi vagy – elvileg, bár elnézve a mai tizenhat éveseket, akik nőiesebbek nálam, igazából akár bőven kiskorú is lehetnél (ebben az esetben vajon többet kapnék a fogvatartásodért?) -, találd fel magad. Mondjuk nem sok dologgal tudod lefoglalni magad egy kvázi üres helyiségben, hacsak nem raksz rendet – itt futólag körbepillantok, ja, elbasztam NEKED ezt is, nehezen viselem a kuplerájt, ráadásul nem voltál túl izgi társaság az elmúlt két napban –, vagy ---
Körülbelül ennyi.
- Nem terveztem. Mármint - Egyre többet használom ezt a szót, mennyivel egyszerűbb lenne eleve értelmes dolgokat mondani és nem utána magyarázkodni? - nem zárom rád, igazából, ha nem épp az imént fejtetted volna ki, hogy nincs nagyon hová menned, bocs, hogy felemlegetem amúgy, nem szándékos, szóval a lényeg, hogy tulajdonképpen épp szabadon engedtelek volna. Nem mintha eddig nem lettél volna tök szabad, de igazából innentől járóképes emb--- farkas vagy, igazából azt csinálsz, amit akarsz. Ha akarsz. Tehát - Ezen a ponton igényesen megfogom a kilincset, ha már te méltóztattál elállni az útból, kinyitom – befele –, megkerülöm, kicsit talán közelebb sétálok el melletted, mint – indokoltnak indokolt, mert messzire nem jutottál az ajtónak meg kell a hely – az számomra egészséges lenne, épp csak nem karistolja vállam a kötésed alját, aztán bájosan elmosolyodom, már félig kint a folyosón. - ezt csak így szépen becsukom, aztán majd meglátod, hogy lesz. Valahogy. - És bármilyen erős is a késztetés, nem pukedlizek. Csak csendben elosonok.

És amúgy akkor sem jártam bizarr, gólörömnek beillő, fenékriszálós táncot, amikor kiértem a pulthoz. Mert Ivan pont szembe jött. Úgyhogy akkor csináltam, amikor eltűnt az öltözőhöz vezető folyosón, és a színpadon ügyködő srác – valami új gyerek, még nem vágom a nevét – már kellőképp beleélte magát a próbába.
Nem mintha ne merült volna fel bennem a lehetőség, hogy az egész csak hülye duma volt a hajléktalanságról, és amikor reggel belesek, már csak egy papírfecni a lesz a párnádon, hogy „kösz mindent”,  de nem tudsz ilyen mélyen elköteleződni ilyen hamar.
Levadásználak.
Csak, hogy visszaszerezzem Bartie ruháit. (Nem adidas, by the way, nem szeretem a márkajelzésekkel teletolt ruhákat, és mivel én válogattam a te szetted, fontos szempont volt, hogy engem ne taszítson. Igen, önző is vagyok!) Ha te már szereztél esetleg újakat. Mégsem hagyhatlak az utcán pucéran. Micsoda egy vajszívű, önzetlen-önző picsa vagyok! (Valami ilyesmit már gondoltam korábban, ha jól emlékszem.)
Azt nehéz lenne előadnom, hogy ez volt a legkellemesebb műszakom, mert hülyékből pont annyi volt, mint eddig bármikor, én meg remek értékesítő lennék. Amennyire alulmaradott voltam szociálisan, hála Papának, annyira gyorsan kiderült, hogy egészen jól boldogulok az emberekkel – mondom, az EMBEREKKEL, nem a tesóimmal, vagy a barátaimmal (mind a kettővel, ne kérdezd, ki a második, titok, nem, nem azért, mert képzeletbeli) –, és az emberek is egész jól viselnek engem, határozottan kevésbé fáraszt a folyamatos smúzolás, mint elsőre hittem.
Az elmúlt pár napban azon kattogtam órákon át, hogy megmaradsz-e, meg azon, hogy adjam elő a harapás dolgot – aztán milyen jól megoldottam, nem? NEM? –, meg ha előadtam a harapás dolgot, akkor hogyan tovább, és mikor ezeket tényleg sikerült átvészelnünk, akkor mi maradt?
A bizonytalanság, hogy LESZAROD az egészet és elhúzol a vérbe.
4:26. Üdítő a csend.
Szóval azt hiszem, még pár perc belefér a szembesülés előtt.
Áttörölgetem a frissen mosogatott poharakat. Egyesével ellenőrzöm a cseppmentességüket – igen, Remus, mindegyikét, az én környezetemben nincs helye foltos üvegnek –, felpakolom a helyükre, aztán, amikor már csak kettő van hátra, fenekem a pult belső munkalapjának támasztom, és MÉG ALAPOSABBAN törölgetek, mert--
És ha csak időhúzás, akkor mi van?

promise me it all be good

Hagyom, hogy elvedd tőlem a dobozt – valójában örülök, hogy nem nekem kell bajlódnom vele, de végül is rendes srácnak neveltek, igaz, éppen csak elkerültem, hogy regisztrált szexuális ragadozó legyek, de az egy másik sztori, és szerintem nem éppen most kellene megosztanom veled, nem akkor, amikor feléd magasodom, nem akkor, amikor egy csukott ajtó van mögötted, én meg előtted, bár
igazából
nem is tudom, van erre megfelelő alkalom?
Jobb, ha lerészegedve és összekarolva súgom a füledbe, hogy azért kellett elhagynom a várost öt éve, mert megvádoltak, hogy megerőszakoltam egy lányt? (Nem mintha tervezném, hogy lerészegedve és összekarolva a füledbe sugdossak, ez mindössze gondolatkísérlet, oké?) Vagy inkább akkor mondjam, amikor majd nem sikerül átváltoznom, és belehalok abba, hogy beharaptál? (Akkor már minek, nem?) Vagy inkább---
Vagy inkább nem mondom. Egyáltalán.
– Mi? – Aztán egy kicsit ijedten kapom fel a fejemet, na nem arra, hogy négy nap múlva telihold – pfft, mit nekem telihold, ma mogyorós kaját is ettem volna, RETTENTHETETLEN VAGYOK –, de mi? Most elmész dolgozni? És én itt maradok egyedül?
Kérdezte gondolatban RETTENTHETETLENÜL.
Hirtelen már azt is bánom, hogy nem nekem kell bajlódnom a dobozzal meg a mosogatással. Mert persze, öt éve már egyszer sor került egy relokációra, amikor átpakoltak A-ból B-be, de akkor tökéletesen elvoltam azzal, hogy kölcsönösen nem szóltunk egymáshoz a helyi erőkkel, most viszont már nem vagyok magának való, világot gyűlölő tini – most már magának való, világot gyűlölő húszéves vagyok! –, és tényleg nem tudom, hogy mi a picsához is kellene kezdenem egy SZTRIPTÍZBÁRBAN.
A szemem sarkából rálesek a színben passzoló mackóalsó-mackófelső kombóra – ha van rajta Adidas-jel, legalább gyakorolhatom a szláv guggolást, hogy ne gondoljanak nyugati kémnek, ha egyszer hazamegyek –, aztán visszafordulok hozzád, és nem jegyzem meg, hogy a mostani SZETTEM mindössze egy összevérzett farmerból áll, mert felül nincs rajtam semmi.
Ha esetleg nem tűnt volna fel.
– És mit... Mit csináljak itt? – Ez egy fokkal kevésbé hangzott magának való, világot gyűlölő, húszéves FÉRFIAKHOZ illő dumaként, és sokkal inkább tűnt úgy, mintha egy kis balek nyöszörögte volna. (Aki egy „ühüm” jelzővel illetett bibitől aludt két napig, igen!) – Mármint most rám fogod zárni az ajtót, hogy a vendégek és a sztripper srácok ne találjanak rám? – Ettől nem lettem sokkal férfiasabb, de Minnie, te vagy az egyetlen fix pont az életemben, és bár tudom, hogy körülbelül tizenhárom perc beszélgetés után nem kellene ennyire ragaszkodnom hozzád, de
Jó. Jó, jó, jó, összeszedem magam.
Torkot köszörülök. Az sosem árt.
– Úgy értem – még mélyítek is egy kicsit a hangomon –, még egy kicsit talán visszafekszem, hátha... gyógyulok. Még. Vagy ilyesmi. Aztán... Aztán gondolom, úgyis lesz valahogy? Úgyis... lesz valahogy – ismétlem meg immár kijelentő hangsúllyal, és még biccentek is egyet, nagyon határozottan.
Csak ezt követően teszek egy lépést hátra, hogy ki tudd tőlem nyitni az ajtót. Ha már befelé nyílik. Mert ha kifelé nyílik, akkor igazából tőled függetlenül is VÉGIG ki tudtam volna nyitni, már ha annyira akartam volna mosogatni, ugyebár.
Minden titkom szétszéled.

heart made of glass

Nem javítalak ki, hogy ismét felhozzam: ez nem tőlem kedves, én itt csak teszem az ajánlatokat feszt, mert ennyire jófej és meggondolatlan vagyok, miközben jóformán semmi jogom eldönteni, hogy meddig héderelhetsz itt az egyik raktárhelyiségben, de figyi, ha két nap belefért Titánnak, akkor plusz négy/hat/tizennyolc (nem számtani sorozatban utazom, ne értsd félre és ne nézz tök hülyének) már igazán nem oszt, nem szoroz (mert nem is mértani sorozat, HAH).
Úgyhogy lebiggyesztem a szám, mielőtt még halványabban mosolyodnék el, és bólogatok kicsit, mert JA, KEDVES vagyok. Örülök, hogy észrevetted!
Aztán maradok a nonverbális kommunikáció szintjén – mert csökevényesek a képességeim, meg mert egy ÁLLAT vagyok voltaképpen, meg néha úgy érzem, rosszabb vagyok, mint egy tizenöt éves, de semmiképp nem okosabb, mint egy ötödikes –, és nagyon, nagyon, NAGYON erősen koncentrálok, hogy rendezzem a vonásaim, mert egyszerre jön rám a vigyoroghatnék, miközben az ajkaim önkéntelen nyílnának résnyire a meglepetéstől – azt már láttam, hogy képes vagy járni, nem ezen csodálkoznék, hanem, hogy képes vagy FELÉM járni –, és el is kapnám a tekintetem – egészen el, nem csak a félmeztelen felsőtestedig… mondom, NEM ADDIG, Mimi, bazmeg –, meg nem is, mert tök érdekes érzés az a néhány pillangó a gyomromban, amikor a szemeidbe nézek, de sajnos rendre felpofátlankodnak a torkomba, az összeugrik és elkap a hányinger.
Ne vedd magadra, rosszul vagyok összekábelezve.
Vagy a franc se tudja, ilyesmiről nem nagyon volt kivel értekeznem az elmúlt pár évben, mióta ivarérett lettem – eltekintve Marjory-től, de tőle tényleg tekintsünk el inkább - , az internet meg egy pöcegödör, hamarabb találok kikötözős-knízós pornót, mint felvilágosító anyagok a pasizásról, a korombeliek már mind túl vannak a nehezén, Romulus meg pont annyira a tesóm, hogy kurvára ne akarjak vele ilyesmiről társalogni. Attól szintén hányingerem lenne.
Nem ez a jófajta.
Igen, ez furán hangzik, nem hinném, hogy lenne jófajta hányinger.
Akkor mondjuk ne nevezzük hányingernek.
Aztán egészen gyorsan eldöntöm ám, hogy a tekintetem elkapása nem is olyan szar ötlet, vele párhuzamban diszkréten arrébb is húzódom, de nem annyit, hogy simán kinyithasd az ajtót. Mert ---  Én most korlátozlak a szabadságodban? Mióta is?
Kurvaélet.
- Hagyd csak. - Csoda, hogy ez jön ki, nem a pillangókat böfögöm a, nos, valahol a szegycsontod közepének magasságába – tényleg elmosogatnád? TÉNYLEG? ha nem kéred meg a kezem pár éven belül, kénytelen leszek én megtenni, például… MOST - ahogy a dobozért nyúlok, reszket a kezem, nem igazán tudom kiszámítani, hogy ne érjek a tiédhez, ami nem segít, JÉZUS, Mimi, SZEDD ÖSSZE MAGAD. - Majd én. Öhm, hát, négy nap múlva telihold, szóval valószínűleg négy napom van még az intenzív tanfolyamra, aminek a tantervét még nem állítottam össze, de legalább lesz min agyalnom munka közben. Mert most mennem kell. - Ha hajlandó vagy elengedni a kilincset, meg ha képes leszek anélkül kikerülni, hogy rohadt bénán kimenne mondjuk a bokám, mert kicsit talán az is reszket. Nem annyira, hogy észrevedd. Annyira, hogy engem kibaszottul zavarjon! Állammal az egyik polc felé bökök, ahol összeillő sötétkék melegítőnadrág és felső, fehér póló van precíz kupacba hajtogatva – remélem Bartie nem veszi észre a hiányt, úgyis én mosok rá, majd azt mondom, összement, úgyhogy odaadtam valami miniatűr csövesnek. A fele végül igaz is lesz. - Ott találsz ruhákat, ha megunnád a mostani szetted.

promise me it all be good

Ez az „ühüm” gyakorlatilag annak a diplomatikus verziója, hogy „de, de, te attól az icipici bibitől szenvedtél, de ne aggódj, én, a negyvenkilós, szőke kis tündér-angyalka simán felkaptalak fél kézzel, idecipeltelek, elláttalak, megetettelek, aztán lehúztam a vécén a méltóságod megmaradt darabkáit, ahogy annak lennie kellett”.
Mondjuk eleve is romokban hevert a büszkeségem és a méltóságom, szóval te húztad a rövidebbet, HAHA!
...ez az a duma lesz, amit szerintem majd akkor sütök el, ha már jobban ismerjük egymást.
Mondjuk, ebben az iramban úgy kábé négy perc múlva.
Hát nekem nem vagy útban.
Elismerően lebiggyesztem az ajkamat, aztán még bólogatok is mellé egy kicsit, mert TESSÉK, hát máris úgy érzem magam, mintha otthon lennék – itthon, Washingtonban, tizenöt évesen, vagy amoda otthon, Lengyelországban, az elmúlt öt évben –, gyakorlatilag ott sem tekintettek szerintem nagyobb figyelemmel rám, mint a fogasra, hát útban nem vagyok én senkinek, határozottan rövidebb ideig tart megkerülni, mint átugrani, meg mondjuk, ha már ennyire benne vagyunk, a kabátomat is rám akaszthatod, legalább lesz mibe törölgetnem a könnyeimet.
Nem, amúgy viccelek.
Mármint a könnytörölgetéssel, mert nem vagyok az a sírós fajta. A többi az teljesen valid.
Aztán pontosítasz, ugye, én már némiképpen kevésbé meggyőzően mosolygok, mint mondjuk három és fél perccel korábban, amikor még kaját kaptam – és reménykedtem, hogy lesz benne mogyoró, amibe belepusztulhatok, de hát az ember folyton csalódik, nem? –, ez kicsit préseltebb szájú, kicsit lemondóbb mosoly, ha mindenképpen fel akarnám címkézni, akkor ez maga a „most lettem farkas ÉS hajléktalan IS” mosoly, de hát hé, valahogy csak lesz, nem?
Ha más nem, akkor a sztriptízbár pultja alatt tutira találok mogyorót!
– Kösz, ez... rendes tőled – mondom, mert hát végül is az, hiszen egy jó KERESZTYÉN lány minden bizonnyal nem fogadna csak úgy be egy vadidegen faszit – meg nem is harapná meg, akár ki akar vérezni, akár nem, de ez most más téma –, de persze a jó KERESZTYÉN lányságodat már akkor kétségbe vonhattam volna, amikor kiderült, hogy pultos vagy egy sztriptízbárban – meg amikor kiderült, hogy megharaptál, asszem –, és hát, hú, ne tudd meg, hogy a lengyel kereszténydemokrata párttól ezért mit kapnál, de végül is nem mintha itt, Washingtonban annyira jobb sorod lenne, mert hát--
Oké, asszem, ebbe sokkal jobban belegabalyodtam, mint kellett volna. Lenyelem az utolsó falatot. (Remélhetőleg csak erről a tányérról az utolsót, nem az UTOLSÓ utolsót.) Kicsit nem tudom, hogy most vissza kéne-e adnom a cuccot, hogy csinálj vele, amit akarsz, vagy inkább el kéne mosogatnom a villát, és keresnem egy szelektív kukát a doboznak, de végül az utóbbi verzió mellett döntök, és megint felállok, és most már kicsit kevésbé szédülök, és odasétálok hozzád, mert hát az ajtóban állsz, és megállok előtted, és icipicit bénán, nem kifejezetten macsósan kinyúlok a kilincsért a csípőd mellett.
– Ha megmutatod, hogy hol tudom elmosogatni, meg ilyenek, akkor... Amúgy, izé, nem kellene valami gyorstalpalót lenyomnod erről az egész farkasos dologról? – Visszahúzom a kezemet. – Vagy van valami prospektus, egy mappa, amit belenyomtok az újoncok kezébe?
Mert hát valamennyit tudok én a farkasokról, de jelen helyzetemben az, hogy képben vagyok azzal, hogy lehet MEGÖLNI őket, nem sok előnyhöz fog juttatni sem rövid, sem hosszú távon.
– Mennyi időd van még rám?

heart made of glass

- Ühüm. - Valószínűleg ennél hosszabban is tudnék válaszolni, ha
1: nem lenne még mindig túl levegős a hangom,
2: nem rágcsálnád közben a szád, mert igen, SZÁNALMAS vagyok – nem, NEM kiéhezett, banyek, nem rád akarok mászni, csak el-elkalandozom –, de ezzel simán eltereled a figyelmem olyan apróságokról, hogy mire gondoltam két tizedmásodperccel előtte.
Önkéntelen másolom le a gesztust, mielőtt észbe kapnék és összeszorítanám az ajkaim.
És most jöhetnétek azzal, hogy egy sztriptízbárban dolgozom, miért van még mindig ilyen alacsonyan az ingerküszöböm, amikor Ivan-kaliberű faszikat látok minden nap igen közelről fél- vagy háromnegyedmeztelenül – azt nem állítom persze, hogy nincs esztétikai értéke a produkciónak, de lányos zavarnál mélyebben nem igazán szokott érinteni, amikor esetleg hozzám is szólnak –, hát úgy, bazmeg, hogy ezeknek a csávóknak tudom a nevét, tudom az esélyem náluk (NULLA, ami nem is baj egyébként, úgyis problémát okozna feldolgoznom, ha a pasim sztripper lenne, főleg, ha extrákat is vállalna), és meglehet, hogy egyszerűen csak nem indulok be – a kamaszos heherészés és a pirulás nem minősül beindulásnak - BÁRKIRE, akinek több a szabadon hagyott, mint a fedett bőrfelülete.
Nem mintha rád BEINDULNÉK, ne bízd el magad.
Ott még nem tartunk, Zach Sssmith.
Beljebb óvakodom – a kéztördelést jelnek veszem, hogy nem szándékozol megfojtani (valószínűleg nem is tudnál még, a félelmem minden, csak nem jogos, de nagyon rosszul esne az is, ha megpróbálnád) –, behajtom az ajtót és nekitámasztom a hátam. Ráncolt homlokkal, szűkült szemrésekkel fürkészlek, és nagyon igyekszem ignorálni a félmeztelen felsőtested.
És akkor kimondod, amit ---
Oldalra billentem a fejem.
Oké, itt jegyezzük meg mindenképpen, hogy nem vagyok perverz, nem szándékozlak itt tartani örökre – csak amíg meg nem kéred a kezem, nem, nem, csak viccelek, ugye csak viccelek? - nem dob fel, hogy nem számíthatsz senki másra – sőt, ekkora felelősséggel nem számoltam, basszus - nem okoz örömet, hogy nincs hova menned. Szóval ne értsd félre, hogy halványan elmosolyodom. BIZTATÓ szándékkal!
- Hát, nekem nem vagy útban. - Mivel én nem itt lakom, micsoda mázli. Mármint félre ne értsd, nem tartom én ezt annyira lepra helynek, most már mindegy, ugye? Megvonom a vállam, aztán rájövök, hogy ez kurvára szarul hangzik, mármint nem vagyok én ilyen flegma - vagy mondhatnánk úgyis, hogy én nem vagyok ilyen flegma egyes tesóimmal ellentétben –, meg egyébként nem szarom le teljesen a dolgot. Meg kellene találnom a lelkes csicsergés, örömködés és a teljes érdektelenség közti arany középutat. - Akarom mondani, szerintem senkinek nem leszel útban még pár napig. - Vagy hétig. Hónapig. ÉVEKIG. Próbálok én nem magamból kiindulni. - Vagy amíg… nem tudod máshogy megoldani.
Amíg nem találsz egy másik csajt, aki elszállásolna.

promise me it all be good

Hát, igazából gecire nem biztos, Minnie, de most ebbe inkább ne menjünk bele, jó?
– Aha – mondom aztán nem teljesen meggyőzően, de valójában nem arról van szó, hogy ne nézném el, vagy ne haragudnék – elvégre, FELTÉTELEZEM, okkal csináltad, nem csak azért, mert annyira harapnivaló falatnak tűntem, és mert félholt pasikra gerjednél –, hanem csak arról, hogy idő kell, hogy feldolgozzam, hogy a családom minden bizonnyal meg akar majd öletni.
Vagy ölni!
De mentségedre legyen mondva, akkor is valami hasonlón elmélkednék, hogy ha nem harapsz meg, hanem csak simán elbukom a vizsgát, és megmentesz, tehát igazából lehet, hogy tényleg az lett volna a legjobb megoldás, ha csak úgy tettél volna, mint én, és ott hagysz megdögleni.
– Szóval akkor ez azt jelenti, hogy...
Beharapom az alsó ajkamat.
– Hogy akkor mégsem egy ilyen icipici seb miatt aludtam két napig, ugye?
PRIORITIES.
Összeszűkült szemmel nézek rád, de nem azzal az összeszűkülttel, amikor megvetően vagy mérgesen méregetsz valakit, hanem azzal, amikor azt várod, hogy a védőnő beadja neked az injekciót, és tudod, hogy nem kéne sírva fakadni a többi fiú előtt, de nagyon, de nagyon utálod az injekciókat, a védőnőket meg amúgy a többi fiút is, ha már itt tartunk.
Lebiggyesztem az ajkamat, és megrázom a fejemet.
Mármint, most amúgy ki kellene kelnem magamból, ugye? A mellkasomat kellene vernem, hogy én felesküdtem a gecifejű alakváltók ellen – például az olyan vérfarkasok ellen, akik magatehetetlen, még nem is nagykorú fiúkat harapdálnak be csak úgy –, és hogy inkább meghalok, mint hogy átváltozzak, de
de
de.
De az van, hogy én már régóta tudom, hogy baromira alkalmatlan vagyok vadásznak. A legrosszabb az egészben, hogy HANGOZTATTAM IS, hogy alkalmatlan vagyok vadásznak, de senki sem hitte el, és ideküldtek kvázi meghalni. Akkor már nem lenne jobb, hogy ha inkább farkas lennék egy Minnie nevű, nagyon sokat csicsergő lány mellett, aki inkább életben akar tartani, mint hogy meggyilkoljon?
– Figyelj, az van, hogy – kezdek bele, és inkább a kezemet tördelem az ölemben, nem kifejezetten látványosan, vagy hát, na, bízhatnék abban, hogy a félmeztelen felsőtestem eltereli az idegességemről a figyelmedet, de ha táncosfiúk között sürögsz-forogsz, gondolom, full vak vagy már az ilyesmire –, nos, nekem nincs nagyon hová mennem. Egy ideig! – Ezt a kelleténél talán kicsit gyorsabban teszem hozzá, de nem akarom, hogy hajléktalannak nézz. Bár ha már választhatok, hogy hajléktalannak vagy vadásznak nézz-e, SIMÁN leszek hobó.
– Tudom, ez nagyon szarul fog hangozni, de ugyebár úgyis tartozom neked, még... azon felül is, hogy nem haragszom, és nyilván egyáltalán nem ismerjük egymást, mert én két napig csak aludtam, de... szerinted van rá esély, hogy egy ideig még itt maradjak?
És lehetőleg senki se kérdezzen semmit, és ne kelljen flitteres boxerban riszálnom?

heart made of glass

Pedig már a gyűrűt is kinéztem!
Jó, jó, ez költői túlzás, idáig még nem fajult a dolog, de sokkal drámaibb, sokkal szomorkásabb, sokkal videóklipbe illőbb a sóhajtom, lebiggyesztem a számat, összefonom magam előtt a karjaim és alig remeg a lábam, a gyomrom, alig muszáj erőlködnöm, hogy az ajkaim összeszorulva maradjanak a biggyesztésben, mert nyilván azok is remegnek, kurvára nem azért, mert kimondtam, megkönnyebbültem, ezzel együtt el is veszítettelek – abba ne menjünk bele, hogy te még arról sem tudsz, hogy valaha két napig csak az én titkom (meg néhány tangás, és nem tangás faszi és drogos titka, de ezek most olyan részletek, amikkel elütöm az időt, amíg várom, hogy reagálj, amúgy nincs semmiféle jelentőségük) voltál –, hanem mert még sosem alakítottam magamfajtává valakit, ellenben végignéztem számtalanszor, ahogy hozzám hasonló kölyköket akaratukon kívül harapnak meg és ezzel küldenek a másvilágra.
Én nem kértem ezt.
Te nem kérted ezt.
Az ujjaim elfehérednek, ahogy a felkarjaimba vágnak. Kiszárad a szám – nyilván nálad hagytam az ásványvizet, nem mintha ne lenne idekint megfelelő forrás, több is van, mint kellene, de nem érzem elég erősnek magam, hogy elmozduljak, hogy tegyek még egy lépést, mert talán elmulasztanám a reakciód –, és már épp lecsúsznék a falnak támasztott háttal a fenekemre, amikor ---
Elnézem neked.
Sóhajtok.
Jól van, Zach SMITH, én meg elnézem, hogy – valószínűleg – hazudtál (ha nem, ez nagyon nem jó vicc). Mehetünk tovább, kvittek vagyunk, szerintem. Tegyünk úgy, mintha mi sem történt volna!
Óvatosan nyitom az ajtót, épp csak annyira, hogy félig átférjek rajta, kezeim a kilincsen pihennek – ez is túlzás, úgy piszkálgatom a fém felületet a körmeimmel, mintha elfelejtettem volna, hányan és milyen kézzel tapogathatták eddig -, akárcsak tekintetem, mert ennyire azért nem vagyok ám bátor.
Megharapni, az bezzeg ment!
Jó, nem mondanám, hogy ahhoz nagy bátorság kellett.
- Biztos? - Felnézek – ehhez igenis NAGY BÁTORSÁG kell –, oldalra billentem a fejem – na, nem annyira, mint a tyúkok, csak kíváncsian, mint a gyerekek –, és láthatod az arcomon, ha hajlandó vagy felém fordulni, hogy nagyon sajnálom. Mert most már kibaszott jól látsz! SZÍVESEN.
Na, jó, azért talán jelezhetném úgy, hogy biztosan ne értsd félre.
- Sajnálom. - Ha tudnám, hogy ezzel mennyire elbasztam neked, biztosan nem csak egy sajnálommal nyomulnék. Mondjuk azt nem tudom, mivel, lehet, hogy egyszerűen csak nagyon imádkoznék, hogy gecigyorsan elsüllyedjek.
Milyen jó, hogy nem tudom, nem?

promise me it all be good

Nem vagyok túlságosan okos – meg túlságosan bátor, meg túlságosan erős, meg túlságosan fájdalomtűrő, mint az kiderült, ugyebár –, de azért azt még én is érzem, hogy valami változott a dinamikánkban, és azt is, hogy ennek köze lehet ahhoz, hogy félhülye mentett fiúból átmentem TÖKHÜLYE mentett fiúba – Sssmith, a gyomrom is összeugrik tőle, ahogy visszagondolok rá, MÁR MOST kínos –, és hát nem igazán tudom, hogy mihez kezdjek vele.
A barátságos, már-már otthonosnak tűnő szófosásodba most belekerül némi él, hirtelen már a kaja sem ízlik annyira – hú, baszki, talán tényleg van benne mogyoró? –, hát összepréselt ajakkal hallgatlak, aztán egy pillanatra leeresztem a villát tartó kezemet, és hümmögök egy sort.
Mármint, most így mondani is kéne valamit, de hát hümmögni annyival egyszerűbb, nem? (Na meg torkot köszörülni, ha már itt tartunk!)
– Most már tökre meghatna – mondom aztán JÓVAL őszintébben, mint amilyen őszintén bemutatkoztam –, má-mármint ugyebár tartozom neked, meg hát csak meg is mentettél, szóval lehet, hogy egyrészt innentől bálványozni foglak, másrészt meg amolyan pay it forward szinten én is megmentek majd valakit ahelyett, hogy csak úgy továbbsétálnék, tehát gyakorlatilag jobb emberré tettél!
Aztán meg ugye lebaszod azt a nyamvadt F-bombát, és összepréselt ajakkal nyugtázom magamban, hogy talán jobb farkassá tettél. Mármint ezt nyilván csak az után, hogy becsapódik az ajtó.
Hümmögök még egy sort.
Aztán veszek egy nagy levegőt, elnyomom a sóhajtást, és belapátolom a kaja maradékát, mert amíg arra figyelek, hogy akkor most már minden falatot megrágjak harminckétszer, akkor éppen nem gondolok arra, hogy---
Hisztérikusan felnevetek.
Majdnem a torkomon akad a falat, de MÉGSEM, hát eszem tovább.
Aztán megint felnevetek.
Aztán eszembe jut, hogy talán csak két lépést tettél az ajtó bevágása után, és hogy most odakint hallgatod, hogy mi a reakcióm, és megbizonyosodsz afelől, hogy nemcsak tökhülye, hanem egyenesen félnótás is vagyok – vagy egésznótás, vagy hát a faszom tudja, igazából ezek után mit is tudhatnék én? –, aztán már ezen is elkezdek röhögni, aztán elkezd fájni a BIBIM, ami mindezek után már indokoltan csak bibi, és---
Bassza meg, ezek után már biztos, hogy meg akarnak majd ölni.
Mármint egy ponton csak úgy mondogattam magamnak, hogy a bukott vizsga után meg akarnak majd ölni, de nem, nem, így most már SZINTE biztos, hogy TÉNYLEG meg fognak ölni, ezt nem lehet kimagyarázni, ez még a korábbi bűnömnél is kevésbé bocsánatos vétek, ez---
Felnézek az ajtóra, és hosszan kifújom a levegőt.
– Elnézem neked! – Kikiabálok, ami nagyon, de nagyon hülyén fog hangozni, hogy ha esetleg te, Minnie, már elmentél, én meg egy általad emlegetett, tangás faszinak kiabálok.
Bár, hé, nézzük a jó oldalát: most már SZINTE biztos, hogy TÉNYLEG nem fogtok mindenféle arab hercegnek eladni, hogy a szexjátékszere legyek. Ami végül is... egész fasza dolog, nem?

heart made of glass

No.
No.
Noo.
NOOOOOOOO.
Mármint tényleg? Tényleg, ennél jobb nem jutott eszedbe, Zach Smith?
Jó, akár el is hihetném – amennyire általános családnév, annyira érzem a kamu szagát (nem, ez nem ilyen farkasos szuperképesség, ezt a Papától tanultam, amikor lebuktatott hazudozás közben és után jól le is baszott), mert komolyan? –, ha nem fájna BORZALMASAN, szóval vegyük úgy, hogy elhiszem, vegyük úgy, hogy nem nézek rád mérgesen – amúgy ezt jól csinálom, utána egészen hamar megtanultam nem lebukni –, és vegyük úgy, hogy nem felejtettem el a viccet, az ajtófélfának dőlést, meg minden furcsaságot, amit a nevem hallatán produkált a szervezeted – nem gondoltam, hogy ennyire szar a helyzet, inkább nem kommentálom, csak hümmögök –, de elfogadni nem vagyok hajlandó. Majd szépen nevet változtatsz, még van pár éved.
- Örvendek, Zach. - Smith. Ugye most csak szopatsz? (Jaj, nem úgy, hát látjátok, hogy úgy nem!) Valószínűleg nem kellett volna felülnöm a Love is Blind-vonatra, akkor lehet, hogy most nem lennék ilyen érzékeny, mert még nem terveztem volna meg az esküvőnket – huszonnyolc nap csak elég, hogy eldöntsd, mit akarsz, nem? –, a Netflixnek meg a kurva anyját.
- Hm. - Alkalmazkodom a leszűkült kommunikációdhoz, érezd a szimpátiát – valószínűleg nem kellett volna kaját adnom a kezedbe, mielőtt kérdezek, de mondtam már, hogy meggondolatlan is vagyok? –, miközben megágyazok, hogy aztán jól le is huppanjak a helyedre. Oldalra billentett fejjel hallgatlak – szerintem már most többet beszélgettünk, mint egyesek NAPOK alatt, elzárni a külvilágtól talán nem is volt annyira szar ötlet, legalább nem találkoztál Nicole-lal vagy Marjory-vel, nem mintha tartanék tőlük (az egyik szereti a csinos fiúkat, a másik meg BÁRKIT, szóval DE), lehet, hogy így kellene tartsalak (ne hari, ez úgy tűnik, mintha valami állat lennél), mindaddig, míg ki nem mondjuk a boldogító igent (nem gondolom ám, hogy eddig nem találkoztál más nőkkel, vagy ne lenne épp barátnőd – ÚRISTEN, erre mondjuk amúgy kurvára nem gondoltam eddig), mert utána már úgyis mindegy lenne (igen, tisztában vagyok a megcsalás intézményével, de ne emlékeztess, mert itt fogsz rohadni ÖRÖKRE) –, és nyilván nem hiszem el, amit mondasz.
Jaj, Zach, szóval te képes lennél hazugságokra építeni a kapcsolatunkat?
Most éljem bele magam, hogy mi leszünk Mr. és Mrs. Smith?
LEGYEN.
- Köszi a tanácsokat. Óvakodni fogok a szőke vámpíroktól, meg a fos dumáktól. - Nézem inkább, ahogy eszel – és érzem, ahogy Francesca meg akarja csókolni Harry-t, akinek kétszámjegyű az intelligenciahányadosa (jó, én nem megcsókolni akarlak, de ha megérinthetném az arcéled, az tippre napokra boldoggá tenne, nem jártam gimibe, ne nézzetek le, hogy még csak most kamaszodom), azt mondjuk nem érzem, miért buknak az ilyen minőségi polgártársaim a brit akcentusra, de egye fene –, és próbálok közben nem kibaszott stalkernek tűnni. Nem sikerül, mi? - Meg a srácoktól fos dumával. Igazából ebben már gyakorlatom is van, szóval ne aggódj. Nem mintha azt hinném, annyira aggódnál, mármint, miért is aggódnál értem, nem is ismersz, ha belehalnék egy nagyon szar felszedős szövegbe, legfeljebb nem mentenék meg már több embert, ami nem tudom, miért hatna meg mondjuk téged, aki már megmentődtél. - Megvonom a vállam, ledobom a párnát az ágyadra – megmaradsz, igazából láttam farkasméregtől haldokló kölyköket, ránézésre bőven több esélyed van ötven százaléknál, talán hetvenötnél is, akár szabadon is engedhetnélek. Az esküvő elmaradását meg majd valahogy csak feldolgozom. - Egyébként a tartozásodra visszatérve, lenne valami. - Elsétálok az ajtóig, megpihentetem a kezem a kilincsen és nem nézek rád. Jó lenne, ha nem emelkedne a pulzusom. Nyugi, Mimi. - El tudnád nézni nekem, ha azt mondanám, hogy vérfarkassá fogsz alakulni? - Ja, a választ nem várom ám meg. Felrántom az ajtót és - Mert így lesz. - nagyon gyorsan húzom be magam után. Csak két rövid lépést oldalazok, mielőtt a falnak dönteném a hátam.

promise me it all be good

A szemöldököm azért egy pillanatra a magasba rebben, és random kezdeném katalogizálni magamban a neveket, amikor BUMM.
Eastaughffe.
Na, bazmeg.
Ha anyám esetleg azt hinné, hogy még élek, akkor minden bizonnyal azt akarná, hogy haljak meg. Vagy hogy először mészároljalak le téged, és visszamenőleg a teljes családfádat, és csak azután haljak meg. Lehetőleg fájdalmasan.
Szóval tulajdonképpen, Mimi, az lett volna a legjobb, hogy ha otthagysz meghalni fájdalmasan, és nem teszed ezt az egészet kifejezetten kellemetlenné azáltal, hogy most a fájdalmas meghalás előtt még benneteket is le kellene mészáro---
HAHAHAHAHAHAHAHA.
Ja, hogy most hangosan nevettem fel.
A halántékomhoz kapok. Úgy teszek, mintha megszédültem volna. Nekidőlök egy ajtófélfának, aminek előttem minden bizonnyal nagyon sok félmeztelen vagy TELJESEN meztelen faszi dőlt már neki. Oké, itt nem kéne nekidőlni dolgoknak, de feláldozom minden aggályomat annak az oltárán, hogy hihetően játsszam el, hogy---
– Ja, bocs, eszembe jutott egy... vicc.
ÖHM, oké, ez nyilván minden volt, csak nem hihető. ÁJULJ EL, ZACH! ÁJULJ EL!
...
Nem, úgy tűnik, csak akkor tudok elájulni, amikor icipici bibiket kapok, amikor KÉNE, akkor bezzeg kurvára nem!
Megköszörülöm a torkomat.
Kétszer.
– Mm. – HÁROMSZOR. – N-ne haragudj, azt hiszem, mégsem vagyok túlságosan jól, ez a seb...
Igazából kurvára nem fáj, de hát baszki, ha két napig aludtam miatta, mert annyira fosul voltam, akkor azért elhihetnéd, hogy mégis, nem?
– Zach – mondom önkéntelenül, aztán rájövök, hogy nem Madonna vagyok, sem a pápa, szóval összeszorítom a fogamat. – Sssmith.
Mint a villám, bazmeg.
Megköszörülöm a torkomat negyedjére is.
Inkább leülök a székre, amit kínálsz – EZ MÉG LEGALÁBB MEGY –, aztán nagyon-nagyon illendően és szerényen átveszem a kajás dobozt, és még azt sem kérdezem meg, hogy van-e benne mogyoró, mert baszki, talán az lenne a legjobb, ha anafilaxiás sokkot kapnék, és mindenki legnagyobb örömére tényleg megdöglenék anélkül, hogy ki kellene irtanom egy teljes vérfarkasklánt. Bassza meg, remélem, hogy egy kibaszott tányér gong bao csirkét nyomtál a kezembe, és felpüffedt, belilult fejjel fogok fuldokolni egy pillanat múlva, te pedig – bár kurvamély szúrt sebek ellátásra ugyebár képes vagy – nem ismered a Heimlich-fogást, és nincs nálad epipen.
– Hm? – Teli szájjal, a két pofára habzsolás közepette kérdezek vissza, de bazmeg, még csak félre sem nyelek, hát hogy lehet ez ennyire nehéz? Nem, nem, minden szépen a gyomromba megy, legyen benne mogyoró, könyörgök, valaki öljön meg! – Öhm... Nnnem? – Dehogynem. – Vagyisss...
Inkább belapátolok még néhány villányi kaját. Ebben gecire nincs mogyoró, de még dió vagy kókusz meg semmi olyasmi sem, ami legalább a mogyoró családjára emlékeztetne.
– Egy, egy, egy...
Rebootolj már, bassza meg!
Torokköszörülés ötödjére. A változatosság gyönyörködtet.
– Egy... Hát... Megpróbáltam felszedni egy szőke vámpírt, és annyira gyűlölte a dumámat, hogy... Leszúrt. Nagyon. – Seems legit. – TÉNYLEG nagyon szar duma volt ám! Nálad eszembe sem jutna bejátszani, na nem azért, mert nem vagy te is szőke, vagy ne lennél amúgy sokkal vonzóbb egy százéves, két lábon járó hullánál, mármint, nem vagyok rasszista, de... Szóval te, te sokkal jobbat érdemelnél egy fos csajozós dumánál. Mármint, most nem udvarolni akarok, csak úgy megjegyzem, hogy senkinek se add magad könnyedén, na, persze, ha valaki rád nyomul, azért ne az legyen az első gondolatod, hogy válaszul leszúrod, de... Mondjuk, te inkább ez a megmentős típus vagy, ugyebár, szóval lehet, hogy inkább beszélgetnél vele, és...
Betömök még egy villányi kaját a számba. Igazából jobb lenne, ha a következő darab sült krumpli helyett inkább a szemembe szúrnám, de az eddigi tapasztalatok alapján nyilván azt is elkúrnám, nem?

heart made of glass

Amúgy, ja.
Te nekem tartozol, én meg a főnökömnek, és talán nem kellene rád tolnom ezt is, mert nem te választottál ilyen elbaszott menedéket a lábadozáshoz, de érted, egy szívesség vagy kettő, nem tök mindegy?
- Ez mondjuk igaz. - Eddig persze nem gondolkodtam rajta, hogy mit kérhetnék én cserébe, lekötött, hogy amiatt izgulgassak, túléled-e, aztán amiatt, hogy el kellene mondanom neked egy nagy titkot, ami ráadásul valójában a te titkod, csak még nem tudsz róla, noha egyébként annyira nem is nagy titok – csak előtted –, mert manapság már Washingtonban már tökre nem izgi vérfarkasnak lenni, szóval illene megszólalnom, de amikor elkezdem keresni a tökéletes időzítést a színvalláshoz, egyszerűen nem jut eszembe semmi értelmes, azon kívül, hogy „valószínűleg át fogsz alakulni, ne haragudj”. Ebből egyenesen következik, hogy hacsak nem akarok örök életemben kukán hallgatni – ott állunk majd az oltárnál, csillogó szemekkel nézek rád, és amikor megkérdezik, hogy „Mimosa Eastakfdjfbrh akarod-e ---
ÖH.
Nem képzeltem el egyébként EZT SEM.
- Mimosa Easta --- - Nem az van ám, hogy ne bíznék benned vagy ilyesmi, de most terheljelek túl a teljes nevemmel? Gyenge vagy még ehhez. - Mimi, szólíts nyugodtan Miminek. – Tehát, hogy a későbbiekben SE KÉPZELJEM el a fenti jelenetet jól, fényt deríthetnék a te kilétedre is, csak a biztonság kedvéért. Hogy hangzana már a Mimosa Eastaughffe SMITH? Mármint. Érted. Nem, remélem nem érted. - És téged hogy hívnak? - Természetesen felmerül bennem a lehetőség, hogy vajon mennyire akarsz őszinte lenni egy idegennel, aki állítása szerint megmentette az életed, de kicsit talán reménykedem, hogy nem találsz elég elrettentőnek – helló, nézzetek rám, nagyon jól álcázom, hogy simán lenne esélyem, ha padlóra akarnálak küldeni, mint az a bizonyos valaki, aki legutóbb padlóra küldött, és nem csak azért, ami vagyok, köszi Papa – a hazugsághoz.
Visszaérve letámasztalak a székre, amin eddig ültem, a kezedbe nyomom a kajás dobozt – igen, megmelegítettem, miféle barbárnak nézel? –, meg egy villát – bocsi, itt csak ekkora luxusra futja –, aztán szorgalmasan leszórom a lepedőd és a takaród a matrac mellé, ami egyébként nem tudom, mit keresett a raktárban és nem tudom, mit élhetett már át – olyan fekete lyukak ezek, amiket soha nem szeretnék információval megtölteni, de szerintem te sem –, hogy megágyazzak neked friss holmival, amit otthonról loptam ki, amikor Romulus és Bartie nem voltak a helyszínen. Roppant felkészült vagyok, igen, igen. Közben ráébredek, hogy kurvára csend van, ami nem jó, mert megint érzem, ahogy jön, ahogy feszíti a mellkasom, ahogy ki akar bukni a szóhányás
azért élsz még, mert megharaptalak, ne hariii
hé, ezt kellene kérnem szívességként! Hogy ne haragudj. Ez nem lenne fair, igaz?
- Egyébként emlékszel rá, hogy sérültél meg? Mármint, ha nem akarsz róla beszélni,  nem erőltetem. - Megvonom a vállam, és csak ezután fordulok feléd. Az áthúzott párnád ölelve ülök le a fekhelyedre. Eszembe juthatna, hogy ez nem helyénvaló, ha nem lennék éppen kibaszottul zavarban.

promise me it all be good

– Mm. – Hát, erre nagyjából ennyit tudok válaszolni összeszorított ajkakkal, persze, jólesett volna, ha azt mondod, hogy „dee, amúgy nagyon brutál ez a seb, egyáltalán nem vagy az a puhány foscafat, akinek a családod gondol, Zachary Krakowski, már persze annak gondolnak, de azért ideküldtek ám MEGHALNI, és én nagyon együttérzek veled”, de ugyebár már így is túlteljesítettél a világ összes többi emberéhez képest azzal, hogy megmentetted az életemet, szóval miért is gondolom, hogy mindezen felül jogosult lennék még arra is, hogy hízelegj nekem?
Jó, hát lássuk be, valószínűleg ágyútöltelék vagyok, ugyebár el is buktam, csak egyetlen egy kibaszott gond van: hogy Washingtonba rohadt nehéz bejutni, de innen kijutni aztán meg már... A családom támogatása nélkül minden bizonnyal nem fog összejönni, de mivel elbuktam ezt a kurva vizsgát, nyilvánvalóan nem fognak ugrálni, hogy segíthessenek, szóval akkor most hogyan tovább? Miért nem küldtek inkább Texasba? Alaszkába? Akárhova máshova, ahol mondjuk minimális esélyem lenne arra, hogy felesleges, puhány foscafatként csak úgy felszívódhassak?
Hosszan kifújom a levegőt, aztán körbejár a tekintetem a helyen, miközben beszélsz, és megállapítom, hogy oké, végül is egy sztriptízbárban elbújhatnék. Drag queennek öltözöm, felveszem a Betty Bae művésznevet, és életem végéig elélek a jattomból, meg a maradék méltóságom által hagyott fekete lyuk vákuumjából. Pompásan hangzik.
– Szerintem elsősorban neked tartozom, nem a főnöködnek – szúrom azért közbe csendesen, pedig a főnöködnek való tartozás eléggé igazolja abbéli feltételezésemet, hogy Betty Bae-nek, a drag queennek hamarosan tényleg munkába kell állnia. Már előre érzem, hogy mennyire fogja csípni a seggemet a flitter.
– Ha már itt tartunk, esetleg a nevedet is elárulhatnád, csak hogy tudjam, hogy kinek is kell hálával tartoznom. – Meg persze hogy tudjam, foglalt-e már a „Betty” név, vagy maradhatok-e ennél, ha már pofásan kitaláltam magamnak.
Lennének még persze fontos kérdéseim: például, hogy mikor találkozhatok ezzel a bizonyos főnökkel – gondolom, valami ötvenes, pornóbajszos, sörhasú faszjankó lesz az illető, elég pedofil dolog, hogy tizenéves kislányokat dolgoztat egy sztriptízbárban, nem?
mondjuk, lehet, hogy az apád, és akkor nem kéne egyből pedofilnak gondolnom?
vagy lehet, hogy tényleg albán, és téged is eladott? de akkor miért pultosnak használnának, és miért nem---
Ö, bocs, ez lehet, hogy felszínes és hímsoviniszta és nagyon-nagyon genya komment volt. Még szerencse, hogy csak fejben.
Szóval az ugyebár a fő kérdés, hogy
1. ez a bizonyos főni mennyi ideig fogja még hagyni, hogy itt lábadozzak a röhejes BIBIMMEL,
2. mennyibe fog ez nekem fájni, és hogy mennyi ideig kell Betty Bae-nek lennem, hogy kifizessem,
3. van-e bármi kapcsolata a Krakowski családdal vagy azzal a kurva Mercerrel, és vajon melyiküknek adna ki előbb, hogy ha bármelyik kérdésre is igen a válasz.