Elhúzom a szám, és forgatom kicsit a szemem, aztán összeszűkült tekintettel, amúgy tényleg, most komolyan, Romi, komolyan üzenettel mérlek végig. Mert az oké, hogy elmaradt a lányregényes belépőm, meg oké, hogy a kísérőm a tesóm – nem akarok hálátlannak tűnni, szóval ezt majd nagyon igyekszem nem szóvá tenni, főleg, hogy tulajdonképpen ezt senki meg nem mondaná ránézésre, a hülye tinifilmekben meg csak az igazán menő csajok nyomulnak egyetemistákkal, látod, még a végén egészen jól jövök ki ebből a legkevésbé sem mesébe illő helyzetből –, de az önbizalmamba tényleg most, épp most kell beletrappolni?
Hátrálok pár lépést, belesandítok a tükörbe, szerintem nem sápaszt, de most duzzogok, úgyhogy ezt nem fogom az orrodra kötni. Semmi nem fogok az orrodra kötni. Tök izgi esténk lesz. Mondjuk nem tudom, melyik nagyobb büntetés a te szemszögedből: ha nem szólok hozzád többet, vagy ha végigpofázom ezt a pár órát.
- Nem? - Azért ellenőrzöm az összképet még egyszer, a vállam TÖKÉLETES – már amennyire egy tizennyolc éves lány válla a tizennyolc éves lány szemében tökéletes lehet, és jöhettek itt a szarsággal, hogy mennyire csinos vagyok (igen, most kell azzal a szarsággal jönni… tényleg? semmi?), meg mire fel vannak önértékelési problémáim, de hát pubertálok is épp, meg nő is (ha az öreget kérdeznénk a nappaliban, úgyis azt mondaná, hogy legfeljebb lányka) vagyok, mindenre fel vannak –, a hossza tökéletes, minden vagyok, csak kurvás nem, mehetünk végre, APA?
- Ühüm, az biztosan jót jelent. - És nem kötöm az orrodra, hogy fogalmam sincs a lacrosse-ról, fogalmam sincs, hogy a lacrosse-os srácok mennyire szexik, de ha jók valami sportban, akkor már akkora gáz nem lehet, ugye? Mármint érted, nem a buta, arrogáns, jótestű sportolók az eseteim hosszútávon – HAHA, ezt most pont úgy gondolom, mintha egyébként lett volna már BÁRKI az életemben, aki alapján ilyen komoly döntéseket meg tudnék hozni, mi több képes lennék a míg a halál el nem választnál rövidebb távban romantikus hangvételű számításokat végezni –, de hát nem is az oltárhoz készülünk, nem? Azt hiszem, vehetném kicsit lazábban ezt a kamaszodás-ügyet.
- Kell! - Lehet, hogy az elvártnál kicsit türelmetlenebbül csúszik ki, mert, úgy tűnik, nem tudom lazábban venni, neked meg jól áll az a hülye csokornyakkendő, meg a hülye öltöny, meg… most akkor te is elsőbálozó vagy, szívem? Hány mindjárt elbőgöm magam. Nem, nem, nincs az az isten, hogy én még egyszer meghúzzam a tusvonalam!
MONDOM NEM HÚZOM MEG MÉG EGYSZER.
- Fogd be. - Remélem érzed, hogy ez felért egy szeretlekkel, te állat. Elcsuklik a hangom, elkapom a tekintetem, pár másodpercig nézegetm a földet, vagy a lábfejem, vagy a te lábfejed, mielőtt nőiesen beelőznélek az ajtóban, mert addig sem kell a zokogással foglalkoznom, foglalkozhatok helyette a limóval.
Oké, még nem biztos, hogy ez nem lesz totál gáz, mindenesetre azért vetek feléd egy nagyon hálás, és még mindig túlságosan könnyes pillantást, miközben türelmesen hagyom, hogy a sofőr kinyissa nekem az ajtót.
Kicsit sem toporgok, bár baromira erőlködöm.
Annyira érzem ezt a hercegnős témát!
- Nem lesz amúgy furi szerinted, hogy egyébként nem is oda járok? Vajon itt is vannak ilyen hülye, hatalmaskodó picsák, mint a filmekben? Vajon ha feltűnik valakinek, hogy még sosem láttak, kidobnak? Vajon van felső korhatár a belépésre? Honnan szerezted a jegyeket? Ha kérdezik, elmondjuk az igazi nevünket? Nekem tökre bejön az Arizona, lehetek Arizona? - Valahol félúton azért behuppanok az autóba.

Természetesen már én is láttam ötezer filmet amiben volt olyan jelet, ami megmutatta, hogy most hogyan is néz ki egy szalagavató bál – meg talán a Mama is mesélt néha ezt-azt. Tehát én ezeket a dolgokat kész tényeknek vettem és igazából nem is gondoltam bele, hogy amúgy lehet teljesen máshogy mennek manapság ezek a dolgok – elég ha csak abba belegondolok, hogy a vérfarkasokat hogyan ábrázolták mondjuk az Underworld filmekben vagy mondjuk a vámpírokat az Alkonyatban. Nem is tudom, hogy miért nem végeztem alaposabb kutatást, általánosságban nem jellemező rám, hogy ennyire felkészületlen vagyok – az inkább Bartie, aki az élj a mának szlogent annyira kurvára komolyan veszi. Na persze annyira felkészült se vagyok mint mondjuk Remus, valahol kettejük között vagyok. Elvileg. Gyakorlatilag meg úgy tűnik, hogy inkább Bartie vagyok, mint Remus.
Mimi viszont nem halad, az Élet 200 kiló felett pedig elkezdődik és a laposüvegben levő whisky meg kezd kevés lenni hozzá, de tudjátok ez olyan mint amikor figyelmeztetnek, hogy NE NÉZZ ODA de te meg csak azért is odanézel aztán legyen az a valami tökre gusztustalan te akkor is csak nézed, mintha ezen múlna az életed. Nekem mondjuk most épp azon múlik, hogy Mimi elkészül-e már végre.
Aztán egyszer csak megüti a fülemet a cipőtalpak sietős kopogása meg a parfüm, ami Mimi illatával keveredve is annyira ARANYOS mint maga a lány. Mondjuk ugye csak első ránézésre, legalábbis az utóbbi időben amint kinyitja a száját Mimi, minden lesz csak nem aranyos. Mint most ahogy a nem létező órájának számlapját ütögeti és engem kér számon, hogy miért nem haladok. Elhúzom a szám, bár ez még mindig szórakoztat mint bosszant. Feltápászkodok a kanapéról.

- Nem gondolod, hogy kicsit sápaszt ez a ruha? – természetesen nem sápasztja, sőt olyan, mint egy igazi hercegkisasszony de hát ezt nem fogom a tudtára adni. Vajon amúgy ezt érzik az apukák is amikor az egy szem kislányukat meglátják az esküvői ruhában? Egyáltalán miért vonok párhuzamot a jelen helyzet meg az apa-lánya esküvői történés között? Nem, nem érzékenyülök el.
- Nem mutat amúgy kicsit sokat ez a ruha a … - újból végig nézek Mimin és még mindig NEM érzékenyülök el – a válladból? – kikapcsolom a tévét és igyekszem amúgy tényleg fullosan lazának és nem érzelgősnek tűnni, hanem inkább olyan nemtörődömnek amilyen mindig próbálok lenni, amikor tényleg igazán törődök valamivel.
- Nem tudom – vonom meg a vállam, mert tényleg nem néztem különösebben utána az iskolának – A lacrosse csapatuk mindig az első háromban végez a bajnokságban, szóval annyira rossz nem lehet – ezt az egy információt azonban anélkül is tudom, hogy különösebben beleástam volna magam az iskolával kapcsolatos dolgokba.
- Kell ez a csokornyakkendő vagy sem? – állok meg még a tükör előtt – Ebben nem voltam biztos, de Bartie szerint kell viszont az ő szavára nem tudom mennyire adhatok ilyen esetekben – lesimítom a zakóm alját, mert amúgy nem izgulok én se. Nem mintha Mimi fülei ne hallanák, hogy a szívem pontosan milyen ütemben pumpálja a vért az ereimbe.
- Itt az autó is szóval mehetünk – indulok meg a bejárati ajtó felé pár másodperccel azelőtt, hogy az autó ténylegesen megérkezne és a sofőr megnyomná a dudát kétszer aztán még mielőtt kinyitnám az ajtót megállok és szembe fordulok Mimivel.
- Egyébként gyönyörű vagy Mimi és remélem az este legalább fele annyira jó lesz, mint ahogy kinézel, mert már akkor is fenomenális szalagavatóban lesz részünk – igen, kicsit bűntudatom lett amiatt, hogy egyből kritizálni kezdtem a lányt amint megláttam szóval még egy őszinte és büszke (!!) mosolyt is villantok rá mielőtt kinyitnám előtte az ajtót, hogy aztán elinduljunk a limuzinhoz amit külön erre az alkalomra béreltem, mert a My Super Sweet Sixteen részekben mindig sikítoztak a lányok amikor limuzinnal mehettek a bulijukba. Mondjuk az a sorozat is még 2010 előtt volt menő. Vajon ez a limuzinnal való érkezésre is vonatkozik?

Az amúgy megvan, amikor a Csaj nem jár egyedül egy katartikus jelenetében Rachael Leigh Cook – Anna Paquin bevatakozása, egy teljes make-over után – lesétál a lépcsőn vadiúj frizurájával, a tökéletes koktélruhában, szemüveg nélkül és sminkben, Freddie Prinze Jr. pedig abban a pillanatban fonalat veszít, ahogy meglátja? Noha abban az évben születtem, amikor bemutatták és ha nem a TV alakítja a filmművészeti műveltségem, akkor valószínűleg én sem részesültem volna az élményből, ezen körülmények okán viszont igen, és tartom a véleményem, hogy a tinifilm kategória egyik klasszikusa. A tökéletes tündérmese arrogáns, nagyarcú herceggel – akit nyilván a főszereplő hercegnő megismerése tesz érző szívű jófiúvá, akiről közben nyilván kiderül, hogy miért volt eddig egy pöcs – és ügyetlen, végtelenül ártatlan és naiv hercegnővel. A tökéletes tündérmese az olyanok számára, mint én, akinek a hasonló kamaszkori élmények egyszerűen kimaradtak.
Helyettük egyszer majdnem megfulladtam, kétszer majdnem elvéreztem, és a teljesen természetes hormonális változások mellé el kellett viselnem a bennem élő farkast – az elviselés pedig óvatos megfogalmazás, mert igazából szigorúan kordában kellett tartanom –, meg a Papa szadista nevelési módszereit is.

Szóval az egész gimis élmény, ami nektek totál normális, nekem lendületből kimaradt – köszi, Papa, megint – és bár időközben a youtube megtanított a sminkelés rejtelmeire – ezzel kábé annyit nyertem, hogy nekem nincs szükségem Anna Paquin közreműködésére, aminek valójában nagyon örülök, mert sosem volt szimpi a csaj –, fogalmam sincs, mit csinálok. Fogalmam sincs, hogy kellene abszolválnom a végzős bál outfitet, azt sem tudom mi a TÉMA – mert ezek ilyen tematikus szarok, Romi, igazán rákérdezhettél volna az akárkinél, akitől a jegyeket szerezted! –, nem tudok semmit és nyilván nem alakul megfelelően a tusvonalam, szóval mielőtt másodszor is elkészülök a szemem árnyékolásával, kapok egy enyhe idegösszeomlást, majdnem a szemembe állítom a tust, aztán lebeszélem magam róla, szóval Mimi kész vagy már?
- Nem! - Nézd el nekem. Ígérem, hogy az este további részében ügyes kislány leszek.

Ezen felbuzdulva a füstös szemeimhez csak egy halvány rózsaszínnel színezett ajakápolót dobok fel – ugye milyen jól haladok? –, nézegetem még egy kicsit kiengedve hagyott, lazán hullámos tincseim, a vállaim szabadon hagyó, világoskék, lábszárközépig érő csipkeruhát és a közepesen magas sarkú, testszínű cipőket és elégedett vagyok. Nagyjából. Nem mintha bárkit le kellene nyűgöznöm, és itt térnék vissza Rachael Leigh Cook belépőjére és a nyálcsorgató Freddie Prinze Jr-ra: a tinilányok így képzelik el, én legalábbis így képzeltem, de Romi, te, banyek, legfeljebb akkor leszel olyan bárgyú, mint Freddie, ha stroke-ot kapsz a bevonulásom közben, szóval egy kicsit azért nehéz lesz beleélnem magam a bálozásba a tökéletes belépő nélkül.
Kénytelen leszek áthelyezni a tényleges belépőnkre.
Jut eszembe, nem vagy te ehhez kicsit öreg?
Vajon van felső korhatár is, nem csak alsó?
- Mehetünk. - Megállok a nappali küszöbén és sokatmondóan - már megint rád kell várni?, igen, kettős mérce – oldalra billentett fejjel és a nem létező órámat kocogtatom a mutatóujjam begyével. - Hova is egyébként? Remélem jó sulit választottál. - És nem fejtem ki, mit értek a jó alatt, mert egyrészt nem tudom, milyen egy jó suli, vannak-e nem jó sulik és a jó sulikban milyenek a korombeli srácok. Valszeg JÓK, de mondom, tájékozatlan vagyok. Úristen. Vajon a bálozásnak van etikettje?

Oké, tegyük fel, hogy nem gondoltam tökéletesen át az egészet és megint inkább az érzelmeimre hagyatkoztam. Nem érzem annyira magaménak ezt az öltönyt se, meg a zakót se – kicsit szűk, kicsit feszengek, bár az egészet inkább az okozza, hogy most már nem léphetek vissza. Felsóhajtok.
- Menni fog ez – biztatom magam, a tükörképem, megigazítom a zakóm  ( de még mindig rohadt idétlennek érzem benne magam ) és kicsit imádkozok azért, hogy most Remus megjelenjen az ajtóban és kiröhögjön, elláson egy-két tanáccsal, meg kiröhögjön megint. Ennek ugye azonban az esélye nulla, mert Remus nincs itt és nem is fog megjelenni az ajtóban 2 perc múlva se – sőt egy óra múlva se – úgyhogy itt csak magamra számíthatok.

Magamra erőltetem a full laza bátyó arcát, mert ugye nekem nem nagy dolog ez az egész szalagavatóbál téma. Én nem kezdtem el ugrálni meg vihogni, amikor odadugtam Mimi orra elé a meghívókat. Ez igazából teljes mértékben csak érte van, meg azért, mert nem lehet része ilyesmiben – köszi Papa – én meg a világ legjobb tesója vagyok így elintéztem. Az elintézés hogyanja az mondjuk kicsit homályos, mert kicsit be is rúgtam meg aztán ott volt ez a fiatal nagyszájú gyerek aki arról hencegett, hogy majd hogy meghúzza a csaját a bálon a szertárban – én meg pont mellette álltam a piszoárnál és igazából ez volt az a pillanat, amikor eldöntöttem, hogy elviszem Mimit egy bálba. Utána talán követtem a srácokat, talán erőszakkal vettem el tőle a meghívókat, talán betörtem az orrát meg a másiknak egy bordáját meg talán azt mondtam, hogy ezt mind a csaja küldi neki. Talán nem így volt.

- Mimi, kész vagy már? - kiabálok és tényleg választ is várok bár nem hiszem, hogy kapni fogok, mert ilyenkor olyan mintha nem lenne farkas, mintha egy átlagos tizennyolc éves lány lenne aki ezerszeresen arra koncentrál, hogy tökéletes legyen a tusvonala és nem hall, nem lát, nem létezik számára semmi más csak a szemhéjtus.

Úgy tervezem, hogy odaérünk, bemegyünk, táncolunk egy órát, fikázom a puncsot amit árulnak, fikázom az egész bál kivitelezését meg hogy ilyet akár a pajtában is összedobtunk volna és ezzel remélhetőleg elveszem a kedvét attól, hogy ilyen bulikra akarjon menni. De közben meg én is kicsit izgatott vagyok, mert amúgy nekem sem volt részem ilyenben – mint ahogy egyikőnknek se volt – és nem tudom, hogy mit várjak egy végzős báltól. Jó, azt persze tudom, hogy a 18 évesek már nem annyira kisgyerekek meg egyesek ugyanúgy tolják a könnyű drogokat, mint mondjuk én vagy rosszabb esetben Bartie

- Mimi, ha nem vagy itt öt percen belül akkor nem megyünk sehova – fenyegetőzök és kicsit remélem, hogy nem lesz itt öt perc múlva, nem mintha egyébként akkor tényleg nem mennénk sehova, mert nem akarom magam kitenni annak ami azután várna, hogy visszamondom az egészet hiszen annyira aranyos volt amikor elmeséltem neki a tervemet. Szóval inkább előkapom a zakóm zsebébe rejtett laposüveget és iszok belőle egy kicsit – whisky, ami még a Papa gyűjteményéből van, mert ugye most már kurvára nem szólhat érte – és mivel Mimi még mindig sehol így levágom magam a kanapéra és bekapcsolom a tévét, hogy magával ragadjon „Az élet 250 kiló felett” és a mai napra elvegye a kedvem mindenféle szexuális tevékenységtől – mármint amúgy sem volt tervben semmi szexuális tevékenység egy tizennyolc évesekkel teli gimis buliban, ahol még az alkoholfogyasztás sem volt hivatalosan megengedett. Arról meg ne is beszéljünk, hogy konkrétan hét évvel fiatalabbak nálam ami azt jelenti, hogy bárminemű gondolatom - ami ugye nincs - liliomtiprásnak számítana. Ettől meg még jobban kellemetlenül érzem magam és inkább a tévét bámulom. Innentől kezdve meg csak reménykedni tudok abban, hogy Mimi még azelőtt megérkezik, hogy végignézzem, hogy a 310 kilós Lisa Fleminget hogyan fürdetik meg és elmenjen a kedvem úgy mindentől, mondjuk...örökre.