- Aha, Remus. De azért ne utáld túlságosan, nem mintha opció lett volna, hogy nem mondja el - talán te is érzed, vagyis, azt hiszem, most pont nem, de nem azért vagyok itt, mert valaki kényszerített rá, meg nem azért, mert muszáj, tényleg azért vagyok itt, mert itt akarok lenni, és ha egyelőre nem is hiszitek el - persze, idegesít, ha nem hiszitek el, de tudom, ehhez jogotok van -, szerintem azért tudjátok, tudni fogjátok, hogy így van. Amikor el akartam menni, elmentem, egy ideig vissza sem néztem, most meg itt akarok lenni. Szóval itt vagyok.
Remus meg… hát mégis csak Remus volt az egyetlen, aki emiatt egy kicsit sem utált meg, akire számíthattam, aki számíthatott rám, aki segített visszajönni, aki továbbra is pont úgy viselkedik velem, mint máskor. De talán nem kezdek most dicshimnuszokat zengeni róla…

Az a végleg, hát az… még mielőtt rákérdeznél is érzem, hogy ez afféle naiv túlzás volt, ha kérnéd, hogy ígérjem meg, itt maradok-e ö-rök-re, nem tudom meg merném-e tenni. Nem tudhatom, nem tudhatod, oké, igazad van, közben olyan, mintha fényévekre lennék tőled, még úgyis, hogy besétálok előtted a bárba, aztán hagyom, hogy te vezess minket a pulthoz, furcsa ebben a számomra idegen térben viszontlátni téged, és ne hidd, hogy nem érzem ennek a “végleg”-nek a súlyát. Dehogynem, kurvára nyomaszt.
- Ez a terv - mondom mégis egy halk sóhajjal, nem igazán tudom, mit tehetnék, vagy mondhatnék, valószínűleg semmit, ami instant elfeledtetné veletek, hogy leléptem innen, ezt majd ki kell taposnom magamnak, egy ideig szerintem bírni fogom, hogy a földön kelljen csúsznom-másznom előttetek, hogy bármikor belém rúghassatok. De hogy örökre tudnám ezt csinálni, ha sosem bocsátanátok meg? Abban már nem vagyok ennyire biztos.

Végighúzom az ujjam a pult peremén, megállok, hagylak igazából, hogy csináld, amit ilyenkor csinálsz, csak óvatosan megtámaszkodom - A rövidtávú terv, hogy keresek valami munkát, meg valami helyet, ahol ellehetek. A hosszútávú terv, hogy itt leszek. Nektek, neked - valamiért úgy érzem, bocsánatot kellene kérnem, miközben nem mintha nem kértem volna még soha bocsánatot, születésnapi köszöntések végén, ritkán váltott, éjszaka írt e-mailek apró betűs részében… de talán az nem ugyanaz.
- Egyelőre Titanéknál csövezek - igen, máris kikerülhetetlenül be merészeltem csörtetni az életetekbe - De amúgy nem, egyelőre csak Remusszal találkoztam, segített bejutni, meg ilyenek, tegnap érkeztem, most meg… most meg itt vagyok - nem várok buksimit, hogy hozzád jöttem először és nincs ebben igazi taktikázás, Bartie-t szerintem nem viselte meg különösebben ez az egész, Romulusra pedig még nem vagyok teljesen felkészülve, addig semmiképp, amíg még veled sem sikerült beszélnem.
Hallgatok egy kicsit, nyilván tudtam, hogy nehéz lesz, de ez valahogy másfajta-módon nehéz - Komolyan azt hitted, hogy majd pont hozzád jövök utoljára?

Tudod, azt képzeltem, hogy amikor majd visszajössz – a helyes szóhasználat ebben az esetben azt hiszem, a ha visszajössz volna, legalábbis az elmúlt években valahogy így láttam, aztán persze néha átcsapott amikorba a dolog, amikor épp elegem volt Romulusból, Bartie-ból, meg a hülye fiússágukból (igen, szándékosan nem élek a férfiasság szóval, mégiscsak a tesóimról van szó, kicsit mindig kifordul a gyomrom, ha arra gondolok, hogy ivarérett hamekként miket csinálhatnak, szóval amikor elkerülhető a dolog, például nem kell hallgatnom, hogy valamelyik csajuk a szomszéd szobában nyögdécsel, mielőtt kielégülten rámenne a joghurtomra, amit felelőtlenül a közös hűtőnkben tartok, mert saját hűtőm nincs, ugye ---
Na, várjál csak.
Mennyi mindenről nem tudsz, látod!

- Pedig nem olyan lepra hely, ahogy szerintem gondolod. Remus köpött be, hogy itt találsz? - Kérdezem úgy mellékesen, szinte félvállról – nem lesz ebből kedvenc tesós bögre, öregem –, közben az ajtót nyitom, és ha már így beinvitáltalak, tartom is neked, menj csak előre. Nem mintha erre nagy lenne az esély, de mégiscsak te kapd az első pofont. Igen, pillanatnyilag úgy vélem, hogy megérdemled. Oké, rövid mérlegelés után még mindig úgy vélem.
Még. Amíg nem esett meg, és nincs késő visszakozni.
- Jól értettem, végleg? - És nagyon igyekszem nem hátranézni közben, megtartani a szúrós pillantást a pultnak, ami felé egyébként ráérősen, de viszonylag céltudatosan haladok. Ki vagyok én, hogy már most elriasszalak, amikor ilyen nagyratörő ambíciókkal érkeztél? Végleg, ebben legfeljebb akkor lehetünk biztosak, ha letelt a véglegnek titulált időintervallum.
Igen, jól érted, drága nővérem, soha.

- És mik a terveid? Van hol laknod? - Úgy kérdezem, mintha érdekelne ---
Lássuk be, érdekel, hiába nyomom fejben ezt az agresszív elutasítósdit, igenis érdekel, bár azért igyekszem titkolni, hogy legalább annyira aggaszt a kérdés, mint a Mamát, hogy vajon eszel-e eleget, amikor nem ellenőrizheti személyesen a fogyasztásod. Szegény, szegény Mama, mit élhetett át, amíg távol voltál! - A többiekkel gondolom találkoztál már. - Amúgy tökre nincs a hangomban szemrehányás.
Nem, mondom, rosszul hallod.
Rendben, Romulust még megbocsátom, talán Remust is, de ---
Tudod, mit? Hagyjuk.
Lazán sétálok a pult mögé, és dobom a táskám a munkalapra.

Te meg mikor tanultál meg így nézni?

Azon gondolkodom, hányszor teszek majd még fel magamnak ilyen kérdéseket, ha veled vagyok, és meddig fog ez tartani. Egy ideig biztosan. Az évek azok évek, nem lehet nevetgélve úgy csinálni, mintha csak napok lennének. Ráadásul azt hiszem, azok az évek a te szemszögedből nézve voltak a leghosszabbak. Remus és Romulus már akkor sem fognak nagyon változni, ha muszáj lenne, Bartie meg valamifajta szikla, és én is egészen úgy érzem, hogy alapvetően nem változtam sokat, na de te? Te pont abban a korban vagy, ahol az elmúlt években sokat változhattál, és nehogy azt hidd, hogy nem szégyellem magam, amiért én ebből kimaradtam.
Nem azért mentem el, hogy ebből direkt kimaradjak, és nem is azért, mert nem szeretlek, téged, és mindegyiküket, és nem is azért mentem el, hogy távol legyek tőletek - oké, talán azt jó ötletnek tartottam, hogy Romulustól egy kicsit távol legyek, aztán a kicsiből több lett, mint amire valaha számítottam -, ez csak afféle járulékos rossz lett. Tulajdonképpen a legrosszabb.

Te jól láthatóan végigmérsz, én meg erre ellököm magam a faltól, érzem azt a finom hezitálást a hangodban, vagy talán csak azt, hogy még egyikünk sem tudja, akkor most örülünk-e ennek a meglepetésnek, vagy nem (mármint, én biztosan örülök, vagy nem jöttem volna, a városba, meg hozzád se), és ne aggódj, ha te nem is, én számoltam azzal, hogy esetleg előbb akarsz hozzám vágni valamit, semhogy megölelj. De gyakorlatilag most nincs jobb dolgom, és lehet, egy ideig nem is lesz, minthogy türelemmel kivárjam, amíg már egyikőtök sem akar hozzám vágni dolgokat, addig pedig elélek Remus szeretetén egyedül, és próbállak nem én is így méregetni, mert a végén még beleszédülök annak valóságába, amiben eddig csak elméletileg gondolkodtam: bassza meg, Mimi, már tizennyolc vagy…!

- Örülök, ha megnézhetem, hol dolgozol, de azért hidd el, hogy nem azért jöttem, hogy ide bemenjek - mármint, nem igazán tudom eldönteni, mennyire gondolod konkrétan, amit mondasz, de a munkahelyed pont csak annyira érdekel, hogy tudjam, mennyire kell rajtad tartanom a szemem, és ha egyszer már becuccoltam a főnöködhöz (mit ne mondjak, ez a mi formánk, nem?), akkor tudjam, hozzá kell-e vágnom a fejét a hűtő ajtóhoz egy óvatlan pillanatban, vagy nem.
- Azért jöttem, mert szerettelek volna látni. Most hogy… visszajöttem. Már úgy végleg - lehet, hogy nem illik ajtóstul a házba rontani, de azért én inkább a “hirtelen rántsuk le a ragtapaszt” megoldás híve vagyok. Beszélgethettünk volna előtte egy fél órát semmiségekről, lényegtelen dolgokról, hogy már elhiggyük mindketten, nincs itt semmi látnivaló, de azért… az nyilván nem lenne igaz.
És lehet hogy megérdemlek valami “legrosszabb nővér” díjat, de azért nem szoktalak az orrodnál fogva vezetni.

Tizennyolc voltam, amikor leléptél. Emlékszel még, milyen tizennyolcnak lenni? Nem áltatom magam olyasmivel, hogy ugyanolyan emlékeid lennének a kamaszkorodról, mint nekem, hogy neked ugyanolyan lett volna az első szerelem, mint nekem, hogy a Papa, meg a kalóz mennyire baszták el a tizennyolc éves Esmét, de igazából ez a tizennyolc éves Mimit rohadtul nem érdekelte.

Az állatok, tudod, nem képesek különbséget tenni aközött, ha valaki csak ideiglenesen lép ki az életükből, hetekre, hónapokra, és aközött, ha valaki elmegy. Épp úgy meggyászolják az, akihez kötődnek, ha csak nyaralni megy, mint akkor, ha távozik az élők sorából. Félre ne értsd, most nem afféle végletes klisék felé tartunk, hogy számomra halott lennél, csak azért, mert szó nélkül leléptél – igazából ennyi erővel el is tűnhettél volna, meg is ölhetett volna valami kéjgyilkos (sokszor Netflixezem, igen, és csak néha nézem Marj hülye reality-jét, mert igazából az esetek nagy részében Marj reality-je az én életem, minek pazarolnám az időmet ismétlésre), vagy elköltözhettél volna Mexikóba örökre, hogy soha többé ne találjunk rád, és amilyen helyes vagy, simán hozzámehettél volna valami pénzes drogbáróhoz, hogy soha többé ne szorulj rá a csóró tesóid figyelmére, és járhattál volna vásárolgatni a szolgáiddal, vagy más drogbárónékkal, majd kipihenhettétek volna a fáradalmakat valami napsütötte teraszon néhány margaritával –, sőt arra sem próbálok kilyukadni, hogy állat volnék.

De meggyászoltalak, attól függetlenül, hogy én igenis tudtam különbséget tenni, bennem igenis élt a remény, hogy valaha összeszeded magad és színünk elé járulsz ismét. Meggyászoltalak, mert nem tudtam mikor láthatlak újra, ha egyáltalán valaha lesz rá mód.
Mondjuk jöhettél volna valami puccos kocsival, puccos cuccokban, ahogy az a drogbárónékhoz illik, de ki vagyok én, hogy panaszkodjak? Valószínűleg a nyakadba kellene ugranom inkább, sírni, és követelni, hogy mesélj el mindent, úgy tenni, mintha tényleg csak elugrottál volna nyaralgatni, és elfelejteni, hogy három évig egy kurva képeslapot sem küldtél. Megrándul a kezem a táskámon, a karjaim önkéntelenül nyílnának, aztán csak elengedem pántot, és összefonom magam előtt a karjaimat, mintha én megérdemelném azt az ölelést, ha már te nem.

- Szia. - És egyetlen szívdobbanásnyi időre azért megtorpanok melletted, mintha nem tudnám, hogy akkor most legyen-e mégis valami, vagy ne, mielőtt továbblépnék, el melletted. A balom a kilincsre simítom, és egy ideig szuggerálom az ajtót. Úgy emlékszem, nem kell mondanom semmit, nem kell elküldenem téged, vagy nem kell behívjalak, úgyis azt teszed majd, amit a vonásaimban olvasva helyesnek érzel, és amire valószínűleg szükségem van, csakhogy fogalmam sincs. Fogalmam sincs, mire számíthatok, és mire nem. Tehát visszafordulok, ujjaim alatt hideg a fém, és futólag végigmérlek, mielőtt rövidet sóhajtanék. - Bejössz? Gondolom azért vagy itt.

Tudod, félig arra számítottam, hogy majd valami kedvesen poszt-apokaliptikus várost látok viszont, de valójában D.C-ben minden pontosan ugyanolyan, mint három éve. Persze nyitott egy csomó új üzlet, a régi kedvenc vintage boltomnak már se nyoma, se hamva nincs, voltam már legalább két új kávézóban, egy klubban, és bevásárolni sem sikerült oda mennem, mint régen, de azért pont ugyanolyan minden. Arra gondolok, talán jobban érezném magam, ha a dolgok nem lennének ugyanolyanok, ha valahova máshova jöhettem volna vissza, mint ahonnan elmentem, de így csak olyan, mintha beírtak volna hiányzónak pár hétre (khm, évre) az osztálynaplóba.

Amúgy meg nem változott senki és semmi.

A felszínen legalábbis, egyébként meg honnan tudhatnám, mi folyik itt igazán? Remus nem pont az a testvér, akitől olyanokat lehet kérdezni komoly arccal, hogy te figyelj már, ez a bár komolyan egy olyan hely, ahol neked oké dolgoznod? Él még a városban valami gyökér, akinek talán el kellene harapnunk a torkát, mert megbántott téged? Meg hogy vajon kivel jársz most vásárolgatni, ki tanított meg sminkelni, normálisabban, mint én, ugye nem volt azóta baba-parád? Nyilván én sem úgy készülök, hogy ezt most mind meg fogom kérdezni tőled. Csak szeretném tudni, és ha azt hiszed, eddig nem akartam tudni, nem lenne igazad, ugyanakkor tudom, minden jogod megvan rá, hogy ezt gondold rólam.

Kicsit ideges vagyok. Nem azon a látványos, kéztördelő módon, nem remeg az orrcimpám, nem tekergetem idegesen a hajamat, nem kapkodom a levegőt. Csak amikor nyelek, akkor van ott valami irritáló gombóc, amiről pont úgy nem veszek tudomást, mint ahogy pár éve már nem veszek róla tudomást.
Nekivetem a hátamat a téglafalnak a hátsó bejárat mellett - Remus azt mondta, innen várjalak, kiherélem, ha még ezt sem tudja -, indokolatlanul korán jöttem, nehogy te is indokolatlanul korán járj dolgozni aztán már csak az éjszakai forgatagban próbáljak veled beszélgetni, ami biztosan halálra ítélt ötlet lenne. Ha már ötletek, talán kreatívabbnak kellett volna lennem, de aztán rájöttem valószínűleg nincs igazán jó módja annak, hogy az ember meglepje az évek óta nem látott testvéreit az örömhírrel (?), hogy helló, megjöttem, örültök?!

Szeretném persze, hogy örülj, legalább te, mert persze, itt van nekem Remus, de hát Remus meg én még a fele sem vagyunk az ötös fogatnak, ha te velem lennél, akkor már kevésbé érezném magam betolakodónak a saját szétcsúszott családunkban, amiről azt hittem, nem annyira fontos az életemben, hogy szétessek nélküle én is, aztán lehet, hogy elég nagyot tévedtem.
Aztán felbukkansz, majdnem az orrom előtt, addig bámullak, rózsaszín ködöt képzelek köréd még mindig, pedig bassza meg, azóta már nagykorú vagy, küldtem ajándékot a szülinapodra, de persze azóta sem beszéltünk, és nem mintha ne lett volna időm hozzászokni a gondolathoz, hogy időközben felnőttél, még jobban, mint amikor tizennyolc lettél, azért mégis más testközelből látni.
- Szia, …!- tök bénán bukik ki belőlem a köszönés és megakad, hozzá akarom tenni, hogy “pici”, vagy “csibe”, ahogy gyerekkorunkban hívtunk néha, de én csak szeretetből, mert tudod, a tojáshéj a seggeden, meg a többi, vagy legalább valamit, valami kedveset, aztán… aztán nem teszek hozzá semmit.
De rád mosolygok.