heart made of glass

Egy kicsit azért így is aggódom.
Képzelem, mit gondolhatsz rólam, de nyugi nem foglak eladni szexrabszolgálnak. Bár a fene tudja, hogy hajtják majd be rajtunk a tartozást, reményeim szerint nem így, mert nehezen viselném, ha másokkal folytatnál szexuális tevékenységeket és nem ---
Nem VELEM, világos?
Mármint semmi ilyesmire nem gondoltam, ENNYIRE azért nem tartok másik lapon – áh, ez inkább már másik fejezet - a kapcsolatunk lányregényében, meg egyébként sem, írni róla egészen más, mint mélyebben is belegondolni és mélyebben eddig legfeljebb abba gondoltam bele, milyen cuki lenne, ha megfognád a ---
Vállam.
Ja, arra nem gondoltam, hogy ennyire furi lesz. Mármint ne értsd félre, nem veled van a baj, hanem velem, meg a fantáziámmal, meg a hajaddal és a kéken csillogó szemeiddel, engedjük el, jó? Én is elengedem a pillangókat a gyomromban, menjetek a picsába, és vakmerően megfogom a csuklód, és nem remeg a kezem, nem remeg, eh, és valahol nagyon, de nagyon örülök és kicsit meg is könnyebbülök, amikor lepasszollak a mosdónál, ahol, nos, nyilván abba futsz, amibe nem szerettem volna, hogy a legnagyobb forgalom közepén fussál, de hát az élet nem kívánságműsor – meg valószínűleg nem is lányregény, mert nem úgy tűnik, mintha első pillantásra halálosan belém estél volna, de nem baj, türelmes vagyok ám, néha –, te nyilván érzed, hogy itt valami nagyon bűzlik – gondolom magaddal sem vagy elégedett ilyen téren, de az elmúlt napok viszontagságai után mindenki elnézi neked ezt, ne aggódj –, de komolyan, nem foglak eladni szexrabszolgának. Majd Titan.
Összeszedem a kaját, amit otthonról hoztam – nyugi, semmi extra, sült csirkemell és rizs, mert nem voltam kreatív hangulatban, meg téged is felügyelni kellett, időm sem volt, most amúgy kinek magyarázkodom? –, aztán a dobozzal a kezemben úgy állok meg előtted, mintha nem láttam volna még félmeztelen srácot. Nem láttam még félmeztelen srácot ilyen csinos tapasszal az oldalán. Nagyon ügyes vagy, Mimi, le a kalappal.
- Öh. - Nem, ez már nem a kötésednek szól, meg nem a meztelen felsőtestednek – egyébként nem hangzik túl lelkesnek sem, szóval remélem nem veszed magadra és a felsőtestedre, nincsen veled semmi baj, velem van, vagy ezt már mondtam? –, sokkal inkább a kérdésednek, amitől automatikusan lefagyok. Nem készültem még fel az igazságra. Vagyis te nem készültél fel az igazságra, én állandó készenlétben állok. Kivéve most. Franc. - Biztos. - Megúszós válasz, majd a következőt jobban kifejtem. Felajánlom a vállam a visszaútra is. - Nem, nem egyedül. - De jól megy ez a kifejtés dolog. - Egy sztriptíz bár. Itt dolgozom, na, nem úgy. Csak pultos vagyok, és mivel haza nem vihettelek, mert a testvéreimmel élek és bőven sokan vagyunk már így is a lakásban, nem tudtalak volna elszállásolni sehol. Szóval most kicsit talán mindketten tartozunk a főnökömnek, de nyugi, jófej. - Talán nem is ismer albán emberkereskedőket. Talán.

promise me it all be good

Azokat a baromságokat.
Nos, egy időben rendszeresen arról a bizonyos, öt évvel ezelőtti buliról álmodtam – az „egy időben” itt legyen megfeleltethető annak, hogy az utóbbi öt évben nagyjából minden másnap, hát, vádoljatok meg nyugodtan azzal, hogy húszéves srác létemre sokat rinyálok, azért az ember nem válogathatja meg, hogy miféle game-changer trauma éli az életében, nekem ezt dobta a gép, na –, és elég sokszor beszélek is róla álmomban, hát nem bánnám, ha nem azzal kezdenénk a közös kapcsolatunkat – amely egyelőre szigorúan daliás lovag és elesett hercegnő felállásban működik, igen, én volnék az elesett hercegnő –, hogy „szia, Zachary Krakowski vagyok, csak azért nem regisztrált szexuális offender, mert akkor még kiskorú voltam”.
Mm, egészen másként ítélnéd meg, ahogy a térdedbe kapaszkodom esés közben, nem igaz?
Mindenesetre elmosolyodom, amolyan ajakösszepréselős, béna mosollyal, nem ám úgy, hogy leolvadjon rólad a bugyid is – nem vagyok amúgy szexuális offender, esküszöm –, hát megpróbálom magam felszedni a padlóról, belekapaszkodom ezúttal a szék karfájába, amiben ülsz – nem a térdedbe! látod, mennyire jól nevelt vagyok? –, aztán – ha megengeded, persze – kapaszkodom beléd is – na, ennyit a jól neveltségemről –, ahogy akkor eltámogatsz a fürdőig, én meg közben igyekszem nem megijedni azon, hogy TE EGY BORDÉLYHÁZBA HOZTÁL ENGEM. Ez most a Taken? Ezért nem nyilatkoztál a meztelen táncos fiúkról, amikor rákérdeztem?
Vajon most kellene felhívnom az anyámat, akivel amúgy öt éve nem találkoztam, hogy a különleges skillsetje segítségével kimenekítsen az albán emberkereskedők markából, mielőtt eladnának egy arab hercegnek, hogy a szexjátékszere legyek?
Hát egy kicsit megkönnyebbülök, amikor lepasszolsz a mosdóba, egyrészt azért, mert végre megszabadulhatok a hólyagomat feszítő érzéstől – szerintem még sosem esett jól ennyire pisilni –, aztán a tükörben megszemlélhetem, hogy IGEN, elég szarul nézek ki ahhoz, hogy egy arab herceg se akarjon a szexjátékszerévé tenni.
Vagy ezeknek mindegy, és ez azt jelenti, hogy ugyanúgy egy arab herceg szexjátékszere leszek, csak még OLCSÓN IS? Na, azért azt már nem! Szóval elkezdek mosakodni, leginkább cicamosdással – ez a világ legférfiasabb cicamosdása, oké? –, és csak az után száll meg az ihlet, hogy bekukucskáljak az amúgy egészen korrekten felrakott kötés alá, hogy már meg is töröltem a kezemet. Szóval megteszem, és
és
és meg kell állapítanom, hogy bazmeg, sokkal puhányabb vagyok, mint hittem. Hiszen ez a seb tök kicsi! Miért akarna ebbe belehalni bárki is? Mert hát ugyebár az kizárt, hogy két nap alatt – már ha elhihetem, hogy két nap telt el, ki tudja, hogy ti, albán emberkereskedők, mit hazudtok az embernek! –, ennyire begyógyuljon, ugye? Tehát akkor csak az maradhat az ukáz, hogy IGENIS kurvára puhány vagyok.
Megcsóválom a fejemet a tükörképem felé, aztán nagy levegőt veszek, és kibotorkálok a mosdóból. Amint összetalálkozik a tekintetünk, felvillantok egy bárgyú félmosolyt – remélem, elég bárgyút ahhoz, hogy még ki akarj kupálni egy kicsit, mielőtt eladsz szexrabszolgának.
– Figyelj, nem akarok hülyeséget kérdezni, de lehetséges, hogy nem két napot aludtam, hanem mondjuk... két hetet? – Mert azért a büszkeségem, az fáj, oké? – Mármint ez a seb gyakorlatilag röhejes, és... És amúgy hogy lehet, hogy...
Mert csak most mérlek végig igazán. És nem, az előbb sem tűntél nagydarabnak, a szobában, de most meg aztán... Gyakorlatilag két fejjel magasabb vagyok nálad, és sokkal, de sokkal szélesebb.
– Nem egyedül hoztál ide, ugye? – NEM, AZ ALBÁN EMBERKERESKEDŐKKEL EGYÜTT! Heherészek is mellé kicsit. Pedig én aztán kurvára nem vagyok az a heherészős fajta. – Amúgy, ö, miféle hely ez?

heart made of glass

Nem hiszed, persze.
Nyilván én sem hiszem, vagyis, talán reménykedem, hogy a szervezeted nem le, hanem túlélő üzemmódra kapcsol, és akkor nem annyira bizarr az elképzelés, hogy talán – ha nem is kapkodva és fitten, de legalább segítséggel – el tudod vonszolni magad a fürdőszobáig. Mert hiába a korábbi haldoklás, az az emberi szervezetnek szükségletei vannak. Te pedig nem voltál pisilni két napja, és az egy dolog, hogy egyébként inni sem ittál, de ki tudja, mi volt előtte! Ez meg nem egy kórház, szóval nem csak a fürdetés, a katéter is elmaradt.
- Nem mondtam. - Köszi, hogy figyelsz rám amúgy. Ja, vagy… Ja, mindig elfelejtem. Egyszer majd biztosan egy lapra kerülünk, csak győzzem kivárni, mielőtt a fejedhez vágnám: nem az a baj, amit mondtál, hanem AHOGY mondtad. Tárgyilagosan, óvatosan, semlegesen, visszafogottan, úgy, mint BÁRKI, aki egy idegenhez beszél. Nem tartok ám ekkora szünetet, mielőtt zokon vennéd, vagy totál idiótának néznél a puffogásért. - Két nap volt. Valójában talán nem aludtad végig, de nem hinném, hogy magadnál voltál, amikor összehordtad azokat a baromságokat, amiket összehordtál. - Igazából ezúttal nem csak azért tartom mindezt baromságnak, mert ÚGY mondtad – zagyvaság volt, zaklatott szavak gondolatmenet nélkül egymás mögé dobálva, ahogy én nyomtam percekkel ezelőtt –, hanem azért is, amiket mondtál. Mármint félre ne érts, nem vagyok én a vadászok nagy szakértője, de nem nézel úgy ki, ahogy én a magam naiv tündér-angyalka agyával elképzeltem őket. Végülis lehetsz szőke herceg bőrbe bújt farkas. Várjunk csak.
Nem csak lehetsz.
Ja, de. Ha minden jól megy.
Ezt amúgy most illene közölnöm veled?
Elnyílik a szám, aztán megkapaszkodsz a térdemben, szóval úgy is marad, kicsit hirtelen kapok levegőért, mielőtt rajtakapottan szorítanám össze az ajkaimat. Remek, most már debilnek is nézel biztosan.
- Jó, akkor legyen az, hogy segítek eljutnod a fürdőig, és közben kerítek valami ehetőt. - Nem, Marj, tartom, hogy még mindig nem vagyok kajafutár. Egyszerűen csak felkészültem. És közben kurvára reménykedtem, hogy majd ez lesz az A Nap, a felébredés, a megvilágosodás, a túlélés, meg a jó időzítés napja. Mert azért egy egészen kicsit tartottam tőle, hogy majd éjjel méltóztatsz visszafáradni az eszméletedhez, akkor meg hogy lopjalak ki innen az öltözőbe feltűnésmentesen? Nem mintha az itt dolgozók többsége nem tudna rólad, de vajon neked jó tenne-e még kissé kábán – vagy kábé bármilyen állapotban - belefutni mondjuk egy tangában grasszáló, hímnemű egzotikus táncodba? Na, ugye.

promise me it all be good

Igazából nem értek a nők nyelvén. A lányok nyelvén. Az elmúlt öt évet egy kikúrt kúrián töltöttem, ahol leginkább karót nyelt szipirtyókkal és vén szarházikkal voltam összezárva, a legközelebbi testi kapcsolatot pedig akkor létesítettem valakivel, amikor birkózás közben a térdhajlatával akarta elszorítani a torkomat.
Tizenöt éves koromban amúgy relatíve népszerű voltam, de az ember népszerűségét és önbizalmát meglehetősen derékba tudja törni, ha belekeveredik egy zavaros, nemi erőszakkal kapcsolatos ügybe, és maradjunk annyiban, hogy a népszerűségem gyakorlatilag a nullával vált egyenlővé – a karót nyelt szipirtyók és vén szarházik ritkán ugrálnak pomponnal a kezükben a tizenéves fiúkák kedvéért –, az önbizalmam pedig igen, nemlétezővé vált. A Krakowski-család valamiért azt hiszi, hogy az amerikai haditengerészet a követendő példa: porrá zúznak, aztán újra felépítenek, éppen csak azt felejtik el, hogy miután az amerikai hadigépezet megrágja és kiköpi a katonáit, utána a veteránok egy része az utcán, a másik része az elmegyógyintézeten végzi, a többiek meg börtönben, miután agyonlövik a feleségüket a PTSD miatt.
Szóval amúgy elég szar vadász vagyok, de meglehetősen sokat olvastam a vadászattal egyáltalán össze nem kapcsolható dolgokról, mintegy önmagam megnyugtatására, hogy másnak azért jóval rosszabb.
És hát igazából így, hogy egy kedvesnek tűnő tündér-angyalkával vagyok összezárva, aláírom, tényleg lehetne rosszabb is. Lehetne rosszabb például akkor, ha még mindig tizenöt éves lennék, és nem ér ugyebár az a meglehetősen súlyos trauma, mert akkor elképzelhető, hogy megpróbálnék máris rád mozdulni a tizenöt évesek minden nagyképűségével. Most viszont csak megállapítom, hogy kedvesnek tűnsz, és egyelőre várom, hogy mikor fogod azt mondani, hogy az egész csak szopatás volt, és hamarosan meg fogok halni, amiért elbuktam a tesztet.
Tök jó húszévesnek lenni, tényleg!
Aztán felnézek – én aztán nem ostorozom magam, de, hát, bocs, ha a lelkedbe gázoltam, igen, tényleg, ezért kezdtem azzal, hogy nem értek a nők nyelvén, csak aztán belevágtam a hosszas önsajnálatomba –, és megrándítom a vállamat, ami annyira nem jó ötlet ám, hát diszkréten felszisszenek. A felszisszenés után pedig igyekeznék ám megnyerően rád mosolyogni, de mint mondtam, karót nyelt szipirtyók és vén szarházik között töltöttem az elmúlt öt évet, tehát fogalmam sincs, hogy kéne megnyerően mosolyogni.
– Nem hiszem, hogy--
Nem hiszem, hogy fel tudnék kelni, így akarnám befejezni a megkezdett mondatot, de aztán már lendül is a lábam, és a talpam már a padlót is érinti, és nem is igazán értem, hogy tulajdonképpen miért érzem magam ennyire frissnek, amikor egy tüdőn szúrást követően igazából élnem sem lenne igazából szabad, különösen nem megfelelő kórházi ellátás nélkül.
– Mit mondtál, meddig is aludtam? – Lehet, hogy kómába estem? Lehet, hogy azért vagy ennyire aranyos, mert tizennégy éves korod óta gondoskodsz rólam, és egészen megkedveltél ennyi idő alatt?
Aztán megpróbálok felállni, és bár minden tagom sajog, azért mégis csak sikerül. Csak akkor csuklik össze a térdem, amikor már az első lépéssel próbálkozom, és kis híján megfejelem a szék karfáját, amin felhúzott térddel ülsz, de végül a térdedbe kapaszkodva sikerül nem visszaütnöm magam a kómába azon nyomban. Mindössze ezt követően ülök seggre, hogy addig se beléd kapaszkodjak, és ez azért már kicsit tényleg fáj.
– De, tudnék enni, azt hiszem. És a zuhanyt is adnám, csak...
Csak egyelőre nem vagyok benne biztos, hogy nem úgy találnál rám, hogy már eleve hullazsákba csomagolom magam a zuhanyfüggönyöddel.
– Talán inkább csak megmosakszom a kagylónál, ha van rá lehetőség.

heart made of glass

- Hát de - Most kicsit egyszerre érzem magam rosszul amiatt, hogy megmentettelek, mert emiatt tartasz jó embernek – ami egyébként kicsit sántít, de előbb dolgozd fel, hogy csak túlélted a dolgot, aztán rátérhetek a faji kérdéskörre –, én meg tökre nem ezért tettem, és amiatt, hogy te tovább sétáltál volna. Mert a fejemben nem ilyen vagy, jó?
Lennél szíves olyan lenni, amilyennek elképzeltek?
Köszi.
Megköszörülöm a torkom, megvonom a vállam, mert most erre mit, de tényleg, vágjam az arcodba, hogy összedöntöttél bennem egy KÉT TELJES NAPOS világot? Nem.
Inkább észreveszem, hogy még mindig a kezemben a pohár, pedig már visszaültem a székre, hát zavartan leteszem az asztalra, nehogy azt hidd, hogy ereklyéket gyűjtögetek tőled – ezen amúgy a nyálad is rajta van, szóval simán klónozhatnálak, vagy mivel én nem vagyok ekkora genetikus zseni, klónoztathatnálak mondjuk … jó, nem ismerek genetikus zseniket, de szükség esetén (NINCS SZÜKSÉG), nyilván meg tudnám oldani, mert igen talpraesettnek vallom magam és az internet egy végtelenül csodás hely (vagy feneketlen pöcegödör, minden nézőpont kérdése) – és inkább visszahúzom magam elé a lábaim, és átölelem a térdeim, rájuk támasztom az állam és igyekszem nem kibaszott creepy-n nézni, mert lássuk be, hiába nem gyűjtögetek poharakat, ha közben úgy bámullak, mintha te magad lennék a zsákmány.
Pedig amúgy csak bűntudatom van. Kicsit.
Talán picit bánom már azt is, hogy jónak gondolsz, miközben azért csak eszembe jutott bosszankodva otthagyni, amikor kinyögted – hörögted, szuszogtad, lehelted, ne vesszünk el a részletekben –, hogy a kórház nem pálya. Ugye tudod, hogy megnehezítetted a dolgom?
És ahogy most – olykor ellesek a polc felé, ahonnan a poharak jöttek, vagy a helyiség másik sarkába, ahogy a félhomály lakik, vagy a mellkasodon lévő kötés takaró alól kilógó sarka felé, hogy ne tűnjön a fürkészés tök betegesnek – elnézem az arcéled, az orrod ívét, a majdnem sötétszőkébe hajló tincseid, UGYE TUDOD, HOGY MEGNEHEZÍTED A DOLGOM. Baszod.
(Igen, mostanában ilyen trágár vagyok, biztosan túl sok időt töltök Marj/Titan/a táncosfiúk/részeg és/vagy becuccozott vendégek társaságában. Bár, ha Marj valóban hibás lenne a kommunikációs képességem mutálódásáért, akkor most valószínűleg már a hajam csavargatva NYÁVOGNÉK, ha ugyan rád nem másztam volna. Légy hálás az önuralmamért! És hogy eddig nem engedtem be ide a nőt!)
- Oké, valószínűleg sokan továbbsétáltak volna, ezért ne ostorozd magad. Öhm, más nem kell? Éhes nem vagy? Gondolom, nem kellemes érzés, de ha fel tudsz kelni akár egy zuhanyt is fel tudok ajánlani. Bocs, de nem vagyok hivatalos ápoló, szóval a tisztálkodás részét meghagytam neked. - És megint megvonom a vállam. Aztán a homlokom támasztom inkább a térdeimnek, hogy elrejtsem előled az arcom. Mert tök ártatlan vagyok és kurvára nem gondoltam bele eddig. De most!

promise me it all be good

– Biztos azt hitte, hogy úgyis megdöglök – mondom leginkább saját magamnak, de hát hé, mondhatom ám neked is, hiszen a mellékelt ábra alapján azért igencsak úgy tűnik, hogy érdekel a sorsom, ami amúgy egyrészt nagyon kedves tőled, másrészt meg akkor már ezek szerint a szobában egyvalaki ugyebár így áll a kérdéshez.
Nem akarom ám azt állítani, hogy amúgy kiváltképp szuicid hajlamú lennék – még amikor a legmélyebben voltam, tizenöt éves koromban, akkor is inkább csak elfogadtam volna, hogy ha kicsinálnak, de nem tettem komolyabb lépéseket is annak az érdekében, hogy bekövetkezzen a dolog, azt hiszem, ez a fajta tehetetlenség és pipogyaság jellemző az egész életemre, meg láthatóan a halálomra is, a sírkövemre is valószínűleg azt vésik majd, hogy „meh” –, de nem hiszem, hogy különösképpen küzdöttem volna az életben maradásért. Például, simán belealudtam-ájultam a vérveszteségembe, és ezen még valószínűleg az sem változtatott volna, ha valaki rázza a vállamat, hogy Zach, ne aludj el! Nem szabad! Ébren kell maradnod!
Aludni könnyebb. Azt hittem, hogy meghalni is könnyebb, mint élni, de hát látod, hogy mi lett a vége!
Aztán összevonom a szemöldökömet, ahogy magyarázni kezdesz, amikor ott tartasz, hogy normális vagy, akkor azért levegőt veszek, és már nyitom is a számat, de végül inkább visszacsukom, mintha Nathan Filliont utánoznám a jobb gifjein, és inkább végighallgatlak. (Zachary Krakowski: tud óvatosan kortyolni és KUSSOLNI. Vadászok gyöngye, én!)
– Öm – mondom aztán mégis. Na tessék, máris elbasztam. Aztán kelletlenül elmosolyodom, és ha lennénk annyira jóban, most biztos kinyúlnék, és megpaskolnám a kézfejedet, ehelyett azonban csak maradok a helyemen, és, nos, nem paskolom meg a kézfejedet. – Tényleg nem tudtam még felmérni, de asszem, hitelesnek tűnik. Már ennyi alapján lejött, hogy sokkal jobb ember vagy, mint én, szerintem én simán továbbsétáltam volna – vallom meg őszintén, és aztán lesütöm a tekintetemet.
Mert bassza meg, elbuktam.
Már nem emberként, hogy továbbsétálnék CSAK ÚGY – szerintem emberként már réges-rég elbuktam, az a lány amúgy nagyon hasonlított rád, talán ezért is esik nehezemre hosszasan a szemedbe nézni –, hanem vadászként. És egyelőre túlságosan is fáj mindenem ahhoz, hogy végiggondoljam, hogy ennek mégis milyen következményei vannak: a kiképzés során sok szó esett arról, hogy mi következzék a vizsga után, de arról nem, hogy mi jön egy elbaszott buktát követően.
Talán mégis csak jobb lett volna meghalni, nem?

heart made of glass

Jaj, ha már a harapásnál és szárazra szívásnál tartunk...
Egyrészt itt álljon is meg kicsit, mert én aztán nem szívtam szárazra senkit és semmit, VILÁGOS? (Mielőtt itt félre találjátok érteni a gondolatmenetem.)
Másrészt bejelenthetjük, mélyen tisztelt Hölgyek és Urak, hogy Mimosa Eastaughffe – nyugi, nem írom le többet, nem kell beleakasztani a nyelvüket – ezennel meg is tanulta, hogy kell nagyon, nagyon, NAGYON mélyen kussolni, még szorosabban szorítani az ujjait az ajkai elé és meghúzni magát – nem úgy, de mondjuk jelenleg ez mindenhogy elég nehéz, miután vagyunk összesen ketten a helyiségben, picsába –, mert öhm.
Ja, ezt el is felejtettem.
Mosolyogj szépen, Mimi, MOSOLYOGJ.
Mondom, szépen! Ne úgy, mintha közben el akarnál süllyedni.
- Ühüm, hát, nem láttam rajtad vámpírharapás nyomát. - Farkasét bezzeg. Picsába, picsába, picsába. Vajon mennyi idő, mire észreveszed? Vajon, ha elrejtem az összes tükröt – ez egy kurva sztriptízbár, ott is tükör van, ahol baromira nem kellene lennie –, mennyi időt nyerhetek? Vajon, ha MINDJÁRT telihold, ójaj. Mindjárt telihold.
(Már nem a „fél órán belül”-féle mindjárt, inkább a „pár nap múlva”-féle mindjárt, amivel az a baj, hogy nem is annyira mindjárt és most egyszerre pánikolhatok azon, hogy hamarosan átalakulsz – valószínűleg –, meg azon, hogy pár nap elég idő, hogy észleld a harapás nyomát és talán, mégiscsak azt kellett volna mondanom, hogy „ja, még láttam is, ahogy szürcsölgeti a véred, a kurva!” vagy „a rohadék!”, mert ki tudja, talán nem is nő volt.)
- Hát, tudod, lehet ám, hogy nem látszik, mondjuk a szómenésemmel nem sokat segítettem rajta, hogy felmérd, de alapvetően azt hiszem, normális vagyok. - És ez egyébként pont úgy hangzik, mintha bizonygatnék valamit, ami nem jellemző abban az esetben, ha az egyértelmű és/vagy ILYESMI. Meh. - És mint egy normális, jóindulatú polgár, mégsem hagyhattam látványosan magányos, erősen vérző polgártársam a járdaszegélyen elhalálozni. Azt hiszem. Valami ilyesmi. Ez hiteles? Nem mintha lenne másik verzió, csak még sosem próbáltam megindokolni senkinek, miért nem engedtem, hogy kilehelje a lelkét. Valószínűleg, mert még sosem tettem ilyet, meg nem gondoltam át, hogy az ilyesmit meg kellene magyarázni. - Mert én ENNYIRE jófej vagyok! Igen, alapból.

promise me it all be good

Összevonom a szemöldökömet, felmerül bennem, hogy a csicsergő hangú angyal-démon, aki vagy annak a hárpiának a cseléd-valamije, vagy megmentett, na, hát valamelyik a kettő közül, de azért határozottan felmerül bennem, hogy talán nem teljesen százas.
Az a baj, hogy ha „nem teljesen százas”, az még pontosan elég alapot szolgáltatna mind ahhoz, hogy a hárpia cseléd-valamije legyen, mind ahhoz, hogy megmentsen abból az állapotból, amire igazából már nem is emlékszem, hogy pontosan milyen is lehetett, tehát minden bizonnyal nem volt kifejezetten jó.
Vagy – és ez a harmadik lehetőség – annyira szét vagyok csúszva – ami elég esélyes tekintve, hogy szinte biztos voltam benne, hogy meg fogok halni –, hogy semmiféle koherenciát nem találok az általa mondottak között, pedig valójában le tudna vezetni számomra egy teljes kvantumfizikai elméletet is. Mondjuk, lehet, hogy éppen az a baj, hogy abból akkor sem értenék egy szót sem, hogy ha tökéletesen olvasó- és hallgatószerkesztenék, szóval...
Azta, minden halál közeli élményt követően ennyire pörög az ember agya, a teste meg ennyire nem?
– Egyáltalán nem vagy tapi--
Nem, nem TAPÍR, de nem mondhatom végig, mert már fel is pattansz, arrébb is kocogsz, kicsit majdnem felsikoltok, amikor feltépsz egy zacskót – szerintem valami beállt a hallásommal, minden nagyon hangos, minden nagyon fényes – jó, ez utóbbinak talán nem a hallásomhoz van köze –, mindennek NAGYON érzem az illatát, a saját izzadságszagomat éppen ugyanannyira, mint a te orgonaillatodat, pedig azért ENNYIRE nem vagy közel, meg amúgy arra sem emlékszem, hogy mikor szagoltam utoljára orgonát, már ha egyáltalán valaha is –, de megállom a felsikoltást, hé, hát akkor is csak hökkentem egy erélyeset, amikor mellkason szúrtak egy tőrrel, mit nekem egy zacskótépés!
Átveszem a poharat, és iszom pár apró kortyot, mert bár amikor elkezdődött a leszámolás, minden fogást sikerült elfelejtenem, annyit azért mégis megjegyeztem a kiképzésemből, hogy ha hosszú ideig nem jutunk vízhez, akkor csak óvatosan szabad kortyolgatni.
Erre aztán kurvára megérte rááldozni az egész gyerekkoromat, meg úgy az elmúlt öt évemet intenzív módon, nem igaz? Zachary Krakowski, bukott vadász, aki tud ÓVATOSAN KORTYOLNI. Bravó, tapsviharral fognak fogadni Lengyelországban!
Béna félmosoly kíséretében megcsóválom a fejemet – NE RONTSD EL NEKEM, ANGYAL-DÉMON, NE RONTSD EL –, aztán azért csak a te kezedbe adom vissza a poharat, szóval a méltóságom visszanyert fél morzsájáról gyorsan lemondok újfent és önkényesen.
– Asszem, bár aztán egy ponton elájultam, simán lehet, hogy mondjuk még megharapott, és félig szárazra szívott – mondom rekedten és csendesen és kicsit sem rambós-hősiesen – ezt már az ájulásnál buktam, szerintem –, aztán csak méregetlek még egy ideig. Szerintem eltelik egy jó fél perc, hogy ha nem érzed szükségét, hogy megint elkezdj csicseregni, de figyelj, nekem pont annak a típusnak tűnsz, aki szükségét érezné. De ha nem, akkor megkérdezem újra.
– A miértre viszont nem válaszoltál.

heart made of glass

- Semmi, semmi. - Megrázom a fejem, legyintek, túlnyomatékosítok, mintha kibaszott zavarban lennék, de hát miért lennék én zavarban egy idegen srác előtt, amikor egyrészt láttam már félmeztelenül és nem azt mondom, hogy rossz lenne, amit láttam, vagy ne tetszene, amit láttam – ez mondjuk megmagyarázná a zavart, de ennyire nem vág az eszem pillanatnyilag, hékás, mégis? –, de könyörgöm, félmeztelenül – néha nem csak FÉLIG azok – zenére vonagló csávók közt élem az életem nagy részét, nehogy már. Baszki.
Akarom mondani ---
- Öh, az most mindegy. - Mert amúgy nem csak úgy járt a szám, mint a kacsa picsája. (DE.) Úgyhogy most ki kellene mentenem magam valami hasonlóan jó szöveggel, de egyrészt nem jut eszembe semmi, másrészt már az előző is minden volt, csak nem jó szöveg, tehát inkább kussolok. Bölcsen. A biztonság kedvéért megtámasztom ujjaim is az ajkaimon, mint aki kurvára gondolkodik, mert egyébként kurvára gondolkodom, csak kurvára nem tudom min. Miért olyan nehéz társalogni egy frissen ébredt idegennel? Mármint, ha a kellemetlen szófosás nem minősül társalgásnak, mert az egyébként láthatóan egészen jól megy.
- Ja, de, jézusom, milyen tapintatlan vagyok! - Nah, meg ez is. Hogy lehetek én pultos egyáltalán, amikor úgy tűnik, semmi érzékem a vendéglátáshoz. Mármint a látás az nagyon megy, de az ellátás. Szolgálatkészen ugrom fel, arrébb kocogok pár méterrel, leveszek egy csomag műanyagpoharat, feltépem a zacskót, kiveszek egyet, visszabaszom a maradékot a polcra, aztán megtöltöm a kiválasztott egyedet az asztalon ácsorgó ásványvizes üvegből. Mert a magam folyadékbevitelére persze gondoltam. Micsoda egy önző picsa vagyok!
A földre térdelek, melléd és mivel gyanakszom, hogy – te ugyebár nem ott tartasz a kapcsolatunkban, mint jómagam, ez már egészen nyilvánvaló – nem vennéd jó néven, ha önkényesen segítenék az állad megtámasztani és inni, nem önállósítom magam. Milyen tapintatos vagyok! Milyen tapintatos egy önző picsa vagyok!
Ha tudom, hogy valakit ápolni ilyen csodás önismereti tréning, akkor hagylak elvérezni az úton. Miért kell nekem mindig ugyanazon az úton menni? (Mert a másik tele van furcsa, sötét sikátorokkal és a furcsa sötét sikátorok becuccozott/elvonási tünetektől őrült herkásokkal, én meg farkas vagyok, nem áldozati bárány.)
- Segítsek? - És oldalra billentem a fejem és igyekszem roppant együttérzőn mosolyogni a diadalittas vigyorgás helyett. - Olyasmi. Igazából a sérüléseid fertőtlenítésénél és bekötésénél tovább nem jutottam. Nem emlékszel, csak szúrt sebed volt? Jó nagy szopás lenne, ha benned hagytam volna mondjuk egy golyót.

promise me it all be good

– Mit? – Összevont szemöldökkel kérdem, mert nem emlékszem, hogy bármit is mondtál volna – eddig szerintem én beszéltem, szinte biztosra veszem, bár ki tudja, amíg itt feküdtem eszméletlenül, lehet, hogy magadban szövegeltél, mondjuk az „eszméletlen” részéből sejtheted, hogy nem igazán vagyok képben –, aztán még inkább összevonom a szemöldökömet a „baszki” hallatán.
Pompás, ezek szerint nemcsak vadásznak vagyok kifejezetten szar, hanem haldoklónak is.
Kelletlenül felnyögök, amikor visszakérdezel, hogy mégis kire gondolok, és a plafont bámulom – azt hiszem, hogy ez a plafon legalábbis –, és aztán csak hallgatok, mert egyszerűen semmi erőm sincs elmagyarázni. Tudod, magas, fényes hajú, madárcsontú, nem mellesleg gecire öreg és gecire halott, amúgy vérrel táplálkozik, és--
És tényleg vele kellett volna végeznem első nekifutásra? Szerintem ezek kurvára azért küldtek ide, hogy meghaljak.
– Mi-milyen táncos srácok? – Igazából az „abbahagyjam, ugye?” kérdésre szerettem volna heves igenléssel felelni, de fennakadtam ezen a ponton, és most már kezdem gyanítani, hogy valójában talán még mindig alszom, vagy igenis meghaltam: ha nagyon szőrözős akarnék lenni, akkor azért azt mondanám, hogy az angyalokat kicsit magasabbnak képzeltem, mint téged, de a szőke haj, a kék szem megvan, ráadásul még a hangod is egész kedves, csak valahogy a „baszki” nem illett a sormintába, tudod?
– Biztonságban – suttogom, mintha nehezemre esne feldolgozni, hogy mit is jelent ez, és próbálom magamban összerakni a célpontról alkotott elképzeléseim darabkáit ennek a helyzetnek a kirakósával: hogy vajon van-e annyira szadista, hogy ezek után még a saját szórakoztatásra esetleg szopatni is elkezdjen, vagy neked tényleg semmi fogalmad sincs semmiről. Mondjuk, nem könnyű úgy beszélni, hogy folyamatosan szövegelsz, ráadásul még vizet sem kaptam, persze, nyilván egyszerűbb lenne, hogy ha mondjuk KÉRNÉK, de hát baszki, ha egyszer nem jutok szóhoz?
– Figyelj, nem szeretnék telhetetlennek tűnni – kezdek hozzá meglehetősen lassan, meglehetősen rekedten, meglehetősen seggfej módon, mert ugyebár egy ilyen felvezető után NYILVÁN telhetetlennek fogok tűnni –, de hoznál nekem egy pohár vizet? Ha már megmentettél – asszem? –, akkor ez már annyira nem lehet nagy...
kérés – hangzana a mondat vége, de elmegy a hangom, próbálom megköszörülni a torkom, de hiába. Hangtalanul nevetek, leginkább amolyan öregemberes hörgésnek tűnhet.
– Megmentettél? – Azért jobb tisztázni. Mert ha nem, akkor igazából vizet sem muszáj hoznod, mert lehet, hogy máris túlságosan nagy kérés lenne. – Miért? – Mert tegyük fel, hogy igen! És akkor már vizet is kaphatok.

heart made of glass

- Én ezt most tényleg kimondtam hangosan? - Nem ezt! Az előzőt. Meg ezt is. Basszus! Nem mintha aggódnék, hogy ezzel ébresztettelek fel, lényegében egyszer már kitakarítottam a helyiséget, mielőtt elszállásoltalak volna itt, aztán miután elszállásoltalak, mert, hogy is mondja, szarba se vetted a munkám, és összevérezted. És ezt kivételesen nem mondtam ki. Szóval nem, nem nagyon ébreszthettelek fel ezzel a szinte csak suttogva – mintha valaki előtt szégyellném, hogy lényegében magamban beszélek - tett szemrehányással, ha nem ébredtél fel ennél sokkal hangosabb tevékenységekre sem. Egyszer talán még az ajtót is becsaptam – azért nem túl durván, nem akartam, hogy sokkot kapj, csak untam már a monoton szuszogásod kicsit –, kizárólag a te érdekedben!
- Baszki. - Ennél azért örülhetnék jobban, tudom, valószínűleg meg is tenném, de olyan hirtelen ér a visszatérő eszméleted, hogy épp csak nem vágódom hanyatt, ahogy leteszem a lábam és kirúgom magam alól a széket. Örülhetnék persze jobban, de nem terveim szerint alakul ez a dolog, pedig direkt hajat mostam, direkt feldobtam egy gyors sminket – ha nem látod, akkor kurva jó vagyok no-makeup témában –, direkt nagyon szépen és végtelenül nyugodt arccal fürkésztelek, szóval köszi, NAGYON KÖSZI.
- Kivel? - Aztán csak visszaereszkedem a székre, a karjaim jelentőségteljesen – fogalmam sincs, mit akarok ezzel sugallni, de annak a valaminek igenis SÚLYA van – összefonom magam előtt, és most már nem csak fürkészlek, hanem ráncolt homlokkal, sokatmondó – ne, ne szólj semmit – tekintettel méregetlek, mintha legalábbis a terapeutád lennék, nem a MEGMENTŐD.
Ja, igen.
Ezt mondtam már?
- Ő most valahol máshol, mivel itt csak ketten vagyunk. Persze, ha pontosítanád az Ő leírását, jellemzését, esetleg a nevét, sokat segítenél. De csak semmi nyomás, nem tudom, mit okoz az emberi agyban a sokk. A farkas-agyban sem tudom egyébként, mert még sosem volt részem ilyesmiben és nem ismerek olyat, akinek már volt, vagy nem tudok róla, azért a táncos srácoknál sosem lehet tudni. Abbahagyjam ugye? - Terapeuta, cseszed. És egyébként is én tartalak fogva téged – jó, ez nem igaz, de te ezt még nem tudhatod –, és én mentettem meg az életed – mondtam már? –, szóval aki itt kérdezhet, az én vagyok. Mondjuk valószínűleg, ha nem tudnám, hogy megmentettél, hogy nem akarsz kinyírni, vagy egyáltalán ki vagy és mi a fasz – ne válaszolj! - , én is érdeklődnék. Óvatosan. Szemérmesen. Meg lehet, hogy zokogva, de tőled nyilván nem várok ilyesmit.
- Biztonságban vagy, elvileg. - Amíg Titan úgy nem ítéli, hogy elég stabil az állapotod, hogy behajtsa a tartozásod és a: kihajítson az utcára drogot árulni, b: a szádba adja a farkát (ha vállalod, nem ismerlek és nem ítélkezem), c: b, aztán a, hogy valami hasznod is legyen, ha a kellemesen (ismétlem, nem ítélkezem, ha belemész) már túlesett. - Legalábbis nem járt a nyakamra senki az elmúlt napokban, hogy téged keresne, az ideiglenes főbérlőd meg a széthagyott vérmennyiségből levonta a következtetést, hogy inkább nem ártja bele magát a dologba, csak legyünk szépen nyugiban és ne zavarjuk az ügymenetet. Szóval emiatt nem kell aggódnod, és ha jól sejtem, már én is abbahagyhatom, mert nem fogsz itt elhalálozni nekem. - Na, ja. Azt nagyobb szívás lett volna megoldani.

promise me it all be good

Összetalálkozom a kilencedikes koromból ismert srácokkal és lányokkal, és a tarkómat vakarva próbálom összeszedni a gondolataimat, hogy miért is kellene előttük kellemetlenül éreznem. Valahogy nem tűnik offnak a számomra, hogy bár én már húsz vagyok – nem mintha felnőttebbnek, érettebbnek, komolyabbnak érezném magam, mint tizenöt évesen, bár mondjuk lehet, hogy akkor nevettem utoljára, szóval ez még akár benne is lehet a pakliban –, ők ugyanúgy tizenöt évesek. Ahogy végignézek rajtuk, simán úgy tűnne, hogy egy korban vagyunk: ugyanúgy ugrálnak a lányok a színes pomponjaikkal, ugyanúgy feldobnak a vállukra a srácok, aztán ugyanúgy rám szegezi az ujját Libby, én pedig ugyanúgy halálra válok, és ugyanúgy levegőért kapok, mint akkor.
Fogalmam sincs, hogy miért erről izzadok lázálmokat, hogy miért ezt gyűröm a plédbe, amit rám terítettek a gondos kezek, hogy miért ezt nyögöm az éjszakába.
Aztán egyik pillanatról a másikra felriadok, nincs átmenet, amint kipattan a szemem, már el is felejtem, hogy egyáltalán álmodtam bármit is, száraz torokkal kapok levegőért, és máris undorral tölt el, hogy egyetlen, izzadt csomóba gyűrtem magam alatt a lepedőt, és szinte hártyaszerű réteget képzett rajtam a vereték, hát a pléddel együtt a ruháim is hozzám tapadnának.
Már ha lenne rajtam felül bármi.
Mondjuk, ez a kevésbé aggasztó dolog – máskor is félmeztelenül alszom, most komolyan, ki öltözik kétrészes pizsamába? –, az igazán kétségbe ejtő az, hogy nem tudom, hol vagyok, és nem tudom, hogy te ki vagy. És csak ezután vág pofán a fájdalom, hát ahelyett, hogy kérdeznék, inkább diszkréten felhördülök, aztán visszahullom a párnák közé, aztán meredten bámulom a plafont, és innentől kezdve már csak pillanatok kérdése, hogy eszembe jusson az a nő, a tőr, amit belém mártott, és az után semmi.
És hát azt hiszem, sosem az eszemért szerettek, de valószínűleg átugorhatjuk a filmes kliséket – hol vagyok? mi történt velem? –, és ugorhatnánk a lényegi részekre is.
– Szóval – nyögöm, a hangom úgy tör elő a tüdőmből, mintha nem is a sajátom lenne, megköszörülöm a torkomat, de fáj, hát maradok a rekedt suttogásnál, jó is az! –, vele vagy? Ő most hol van?
És még lenne pár kérdésem. Meg fog kínozni? És nagyon? És előtte esetleg kaphatnék egy pohár vizet, vagy ez már a kínzás része?

heart made of glass

- Egyébként haragszom rád, ugye tudod? - Felhúzott térdekkel ülök a széken. A lábszáraim karolom helyetted - egyrészt, mert kibaszottul indokolatlan és helytelen lenne, másrészt mert (lehet, hogy épp emiatt), te valószínűleg nem egyeznél bele –, mert az egy dolog, hogy én hol tartok a kapcsolatunkban, de te bazmeg. Te végigaludtad. Eddig.
Ezért haragszom rád.
Ezért is.
Meg azért is, mert amikor még nem aludtál – vagy nem voltál kómában, vagy isten tudja (nem vagyok vallásos, de szerintem ehhez még ő sem feltétlenül ért) –, akkor a lelkemre kötötted, hogy nem vihetlek kórházba – pedig visszakérdeztem, erre megerősítetted, én meg kiakadtam, hogy tulajdonképpen mi a fasz, hát folyik elfele a véred, te állat (pedig akkor azt már kiszagoltam, hogy minden vagy, csak nem állat) –, mert ott megtalálnak – kik, azt nyilván nem közölted, de itt már úgy meg voltam illetődve alapból is, hogy nem folytattam az elégedetlenkedést –, szóval jól feladtad a leckét, mókuska.
Mert ugye nem az van, hogy én – szőke herceg(nő) fehér lovon jövök, aztán elszállítom a haldokló hercegnőmem a kastélyomba, ahol majd a cselédeim jól ellátják (ha nem is a cselédek, de a többi lakos a baját látná el legfeljebb, vagy az enyémet) és selyemben és bársonyban pihenheti ki a majdnem elhalálozás fáradalmait – nem tudtalak hazavinni, nem tudtalak biztonságba helyezni – ha azt hiszed, ez biztonságos hely, ne tudd meg, mennyivel tartozunk most a főnökömnek, igazából, ha én tartozom neki, te neki és nekem akkor, ha két szívességet teszel neki, akkor nekem már nem is kell szívességet tennem senkinek, ugye? –, igazából azon kívül, hogy fertőtlenítettem és bekötöztem – az eelsősegély vizsgát még megcsináltam, de vezetni már nem jutottam el, ami elég nagy hiányosság, főleg, ha a farkas hulla- és/vagy betegszállítósat játszik műszak után, hajnalban, de hé, legalább élni látszol, elvétve - a sebeid – ránézésre egyiket sem ütötte golyó, ami tök buli, mert ha mégis, akkor az benned maradt, bocsi? - nem voltam képes semmi egyébre, amivel segíthetek rajtad.
Arról, hogy picit – szigorúan egészségügyi megfontolásból, szakértők (jó, Vegyész minden, csak nem orvos, de hé, most mondjam megint, hogy elvileg élsz, örüljél?) által pontosan kiszámított adagokkal – be vagy cuccozva fájdalomcsillapítás céljából – oké, lehet, hogy kísérleti jelleggel, de ezekről a dolgokról inkább nem akarok tudni –, igazán nem én tehetek.
Neked meg így kicsit talán élhetőbb a világ, szóval ne panaszkodj.
Felhúzott térdekkel ülök a széken, államat támasztom rájuk és úgy nézlek, mintha legalábbis most látnálak először. Ha megcsókolnálak, vajon felébrednél?

Nem, ennyire – EGYÁLTALÁN NEM – vagyok perverz.