Amikor elmosolyodik, vonásaim az övéit reflektálják. Ebben a pillanatban, és a keserédes mosolyban több van, mint első blikkre tűnik; egy egyszerű gesztus, és annak hirtelen tovasejlése, rettenetes mélységekkel, és kifürkészhetetlen titkokkal a sátorként arcra boruló pillák alatt. Önkéntelenül is kissé lehajtom a fejemet, tekintetét keresve, válaszok után kutatva minden fel nem tett kérdésemre. Legszívesebben a válladra fektetném a kezemet, és azt mondanám, hogy tudom, milyen nehéz, bár arról fogalmam sincs, hogy mi lapul a háttérben, hogy mi történt – szerintük -, és, hogy miért vagy most itt, és, hogy amúgy ők mit gondolnak rólad – az állítólagos családod, akik közelebbi rokoni kapcsolatban vannak veled, mint én. Feltételezhetően persze nem hinnél nekem, mert honnan is tudhatnám? Mit tudhatok én, Bronisław Krakowski tökéletesnek vélt lánya? Oh, ha tudnád, mennyire értem is valójában...! Ha tudnád, hogy ebben a családban még az sem arany, ami fénylik, hogy még ahhoz is vér, hamu és pernye tapad, akiről nem is gondolnád, hogy valójában szurokként tapad rá a kioltott életek előkelő mocska. De nem teszem, és nem mondok semmit sem. Semmi ilyesmit. Inkább Zach kételyeit igyekszem félresöpörni, miszerint én sem vagyok jó mindenben, de, amiben igen, azt nem rajta fogom gyakorolni. Persze, nemes dolog lenne megvigasztalni őt, és azt mondani, hogy bármi is nyomja a lelkét, a végén úgyis a helyükre kerülnek a dolgok, és minden rendben lesz, meg, hogy rám számíthat, de úgy gondolom, hogy talán nemesebb úgy tenni, mintha nem venném észre az összeránduló szemöldökeit, és nem látnám a könnyeket a szemében, ha már úgy is ennyire el akarja rejteni őket előlem. Békén hagyom tehát a fiút, és hagyom kibontakozni. De csak egy ideig. Látom-, sőt, szinte érezni lehet a feszültséget benne, és körülötte vibrálni. Nem kellene boszorkánynak lennem ahhoz, hogy érezzem. De nem szólok közbe, és tulajdonképpen a hibázást is ennek tudom be, az persze tagadhatatlan, hogy van hová fejlődni, de mindig, mindenkinek van hová fejlődnie. Legalábbis én, vele ellentétben, nem látom olyan sötétnek és kilátástalannak a dolgot. - Ha többen, gyakorlás célzattal jövünk ide, akkor általában ki vannak készítve – most, ugye nem így van, hiszen rá hagytam a választás és a döntés jogát, hogy mit csináljunk a mai nap folyamán. – Egyébként pedig abban a raktárban vannak – mutatok egy ajtó felé, és a fejemmel intek. Ha követ, akkor megmutatom neki a gyakorló lőtér felszerelését, amelyek katonás sorrendben vannak a falra felszerelve, vagy polcokon-, szekrényekben pihenve. Ha velem jött, akkor már itt a kezébe nyomok egy tárat, ha nem, akkor kiviszek egyet. – Tessék – halványan rá mosolygok. És, mivel feltételezhetően Zach nem kezd el témázni, én megteszem: - Voltál már ez előtt Lublinban? Itt, a kastélyban? – mert azt azért én is tudom, hogy Amerikából érkezett, vagy legalábbis a kanadai St. John’s-ból, de az anyja az apám jobb keze, szóval...
Ha nem jelensz meg, úgyis felébresztelek. Már-már megütközve nézek rád, és egy pillanatra még el is mosolyodom, mielőtt még észrevenném, hogy mit csinálok, és inkább gyorsan lesütném a tekintetemet. Anyám is ezt csinálta. Wes is ezt csinálta. Elhitették velem, hogy számíthatok rájuk, hogy a bizalmasaim, aztán a busz alá löktek. Az a baj, hogy én voltam a hülye a családban. Hogy én vagyok a hülye a családban. A naiv nyomorult, aki a kedvesség legapróbb jelére is a farkát csóválja – átvitt értelemben, nyilván! –, és akivel újra meg újra el lehet játszani ugyanazt, mert semmiből sem tanul, mert mindig reménykedik, mert azt hiszi, hogy majd egy ponton valójában kiderül, hogy igazából mind jófejek vagytok, csak-- Nem. Már nem tudom, hogy a „csak” az mit jelenthet. Én mindent megtettem, hogy jó gyerek legyek. Nem tehetek róla, hogy éppen azokban a dolgokban vagyok szar, amik nektek fontosak. Nem tehetek róla, hogy-- Kínosan felhorkantok, ahogy azt mondod, hogy nem fogsz megverni, és megvonom a vállamat, egyetlen pillanatra összerándul a szemöldököm, és bassza meg, érzem, ahogy nedvességgel telik meg a torkom, az orrom és az egész arcüregem. Bőgni fogsz? Már megint? Mint egy kibaszott kislány? Azt sem tudom már, hogy melyikük hangja szól a fejemben. Megfeszül az állkapcsom, összeszorítom a fogaimat, hogy ne kezdjek sírni – mint egy kibaszott kislány –, és közben legszívesebben rád üvöltenék, hogy fogd be, hogy ne légy hozzám ilyen, hogy ne használd ezt a simulékony hangot, mert tudom, ÉRZEM, hogy ez is csak egy újabb átbaszás lesz. Nyilván valami teszt. Egy próbatétel! Anyámék szervezték le ezt is, hogy megtörjetek, mintha egyáltalán szükség lenne rá, mintha nem érezném magam már így is értéktelennek, feláldozhatónak, jelentéktelennek. Hogy adjam a tudtodra, hogy nem kell többet kínozni? Azzal segítek magamon, ha belemegyek a játékba, vagy ha kitartok? Aztán mégis félve, a riadt madarak ellenőrző pillantásával villan feléd a tekintetem, láthatod, hogy vörös a szemem, és várom, hogy a szavaiddal ellentétben történjen valami, belém csapjon a villám, vagy kinyíljon alattam valami csapóajtó, és karókkal teletűzdelt verembe essek. (Oké, ilyesmi egyáltalán nem történt Washingtonban, de hát ki tudja, hogy mi a szokás Európában?) Fojtogat a tehetetlenség, de eszemben sincs beszélgetni, hát csak biccentek, és ellövöm a tár maradékát, kettő a célpont közepébe megy, a maradék viszont mindenfelé, mintha a két találat sem lenne másnak köszönhető, csak a vakszerencsének. Valószínűleg így is van. – Hol találok még egy tárat? – Óvatosan kérdezem ezt is, mert mifelénk egyszerre kellett proaktívnak lenni, de mindent tudni is. Nem lehetett jót kérdezni, de ha kérdés nélkül szarul csináltál valamit, az sem volt jó. Wesnek láthatóan mindig minden könnyedén ment, én viszont sem olyan okos, sem olyan tehetséges nem voltam, mint ő, így hát--
- Csak...? – kérdezek vissza, arcomon és hangomban komoly érdeklődéssel. Van bennem ez a megmagyarázhatatlan érzés, és vágy, miszerint fel akarom pattintani a fiatal férfi pajzsát, ami úgy borul köré, mint kagylóra a héja. És, talán most mosolygok rá először; halványan. Úgy általában véve nem vagyok az a mindent tudni akaró típus, vagy az, akinek mindent tudnia kell a másikról, még akkor sem, ha ez az illető családtag, nem szeretek mindig ott lenni, de mindig ott akarok lenni, ha szükség van rám, ott és akkor, ahol és amikor kellek. Mert másképpen nem tudnék elszámolni a lelkiismeretemmel, valószínűleg. Talán ezzel igyekszem vezekelni a sok kioltott életért, a pusztításért, amit okoztam, és okozok nap, mint nap. Hogy legalább akkor ott legyek, amikor szükség van rám, azoknak, akik igazán fontosak számomra és kedvesek a kőszívemnek, ami mostanra már csupán alig pár karátos. - Jó – bólintok. – De ne aggódj, nem maradsz le semmiről. Ha nem jelensz meg, úgyis felébresztelek – szögezem le, csak a biztonság kedvéért, nehogy azt higgye, hogy kibújhat a munka alól, hogy majd elintézem valamiféle büntetéssel a hiányzását. Furcsán hangzana, ha azt állítanám, nem vagyok a büntetések kiosztásának híve, amikor, voltaképpen ezt csinálom, mióta az eszemet tudom, mióta egymagam kiléptem ebbe a rideg világba? Büntetett az anyám eleget, és elég súlyosan ahhoz, hogy már egészen fiatalon eldöntöttem, hogyha valaha lesznek gyerekeim, soha nem fogom őket megbüntetni. És, ugyan Zach nem a fiam, és rokonnak is eléggé távoli, valahogy az ő esetében sem fűlik a fogam a büntetéshez, mint olyan. Amúgy is van egy olyan érzésem, hogy éppen elég retorzió számára az, hogy most itt kell lennie. Az arcán szempillantásnyi idő alatt átsuhanó érzelmek nyomán enyhülnek az én vonásaim. - Egek, nem foglak megverni – mondom én, szemet forgatva. Persze, hogy nem! Aztán megint vágja az arcokat, mielőtt lövök, és, amikor a kezébe adom a fegyvert, kérdőn nézek rá. – Valami baj van? Azt mondtad, hogy lőttél már gépkarabéllyal. Ez nem fog gondot okozni – emlékszem, hogy azt mondta, hogy nem tudja stabilan a célra tartani, de ráérünk akkor foglalkozni a hiányosságaival, amikor már vannak erősségei, amiknek ő is tudatában van. - Egy nap menni fog, és ezt nem csak úgy mondom. Ez pont egy olyan dolog, amit gyakorlással lehet fejleszteni. Mint, mondjuk, amilyen a vezetés is. Nyilván valakinek könnyebben megy, mint másoknak, valakinek több érzéke van hozzá, de egyik sem bonyolult, és egyikhez sem kell asztrofizikusnak lenni – magyarázom, míg Zach a tárat és annak tartalmát ellenőrzi – én pedig elismerően bólintok a háttérben. Aztán lő; újra, és újra, és újra. - Azt majd egy másik alkalommal megbeszéljük – tagadhatatlanul elszomorít a tény, hogy Zach apja ilyen... elnyomó alkat. Mondjuk, ez sok mindent megmagyaráz. El sem tudnék képzelni egy olyan világot, amiben az apám nem támogat engem, és nem biztat, nem érzem azt, hogy mennyi hitet fektet belém; és, hogy mennyire büszke rám, minden hibám ellenére is. – Lőhetsz még ezzel, vagy választhatsz egy másikat is. És, ha meg kell tölteni ezt, vagy amíg válogatsz, akár beszélgethetünk is.
– Oké, csak... Félúton elveszítem az érdeklődésemet a saját mondandóm iránt. Mint amikor a tanár felszólít, hogy válaszolj meg egy kérdést, és úgy nagyjából lenne is ingerenciád arra, hogy megtedd, de éppen egy szívdobbanásnyi idővel több telik el, mint ami még természetes lenne, és már nincs is kedved jó választ adni, hiába lenne ott a nyelved hegyén. Mondanám, hogy nem akarnék késni, de jó lenne, ha lenne a szobámban egy vekker. A telefonom töltője ugyan nálam van, de nem dugtam rá a nyamvadt, európai konnektorotokra, mert gondolom, egyből zárlatoznám az egész kúria áramellátását, és én tényleg, tényleg nem vagyok az a lázadó típus, és nem, nem élvezném, ha én lennék az a badass tizenöt éves hülyegyerek, aki miatt mindenki szívhatja a fogát. Szóval mondhatnám, ha nincs vekker, akkor legalább valaki legyen szíves adni egy átalakítót, de már azelőtt nyafogásnak érzem az egészet, hogy kimondanám, szóval inkább csak kifújom a levegőt az orromon keresztül, és még úgy, zsebre tett kézzel megrándítom a vállamat. – Jó – mondom hát inkább, miközben megállapítom magamban, hogy valószínűleg úgysem fogok tudni rendesen aludni, mert előbb-utóbb beüt a jetlag, és valószínűleg a fél éjszaka ébren fogok pislogni ahelyett, hogy átaludnám a nem-létező ébresztőket. Csak akkor pillantok fel rád némiképp megütközve, amikor felveted, hogy meg kéne, hogy verjél, de nyugi, ez sem tart ám pár másodpercnél tovább, mert az apám elégszer elpicsázott ahhoz, hogy ne akadjak fenn ezen a kelleténél jobban. Mérsékelt érdeklődéssel nézem, ahogy elbattyogsz a céltáblákig, aztán önkéntelenül is felszökken a szemöldököm, ahogy azt mondod, nem szereted a nagy fegyvereket, de azért a maroklőfegyverek közül éppen a Revolverre esik a választásod, amiből még a pehelykönnyű kiadás is több mint egy kilós, töltetlenül. A zárt térben azért így is van hangja a pisztolynak, de nyilván, ha élessel lőnél, akkor mindkettőnknek sípolna a füle. Így csak éppen megrándítom a számat, mielőtt elismerően lebiggyeszteném az ajkamat. – Ez nekem nem fog így menni – szögezem le elöljáróban, ahogy a kezembe simítom, a markolata még meleg az érintésedtől, a csöve forró a lövésektől. Mintegy mellékesen nyitom ki a dobtárat, hogy lássam, hány töltényt hagytál benne, aztán visszacsattintom a helyére, kibiztosítom, és két kézzel célzok. Három lövést adok le, kettő a harmadik, egy a második körön belül ér célba, a vörös pöttynek a közelében sem járnak. Hozzáteszem, valószínűleg így is kipurcanna valaki, ha eltalálnám. Talán pont ezért utálom ennyire ezt az egészet. Biztosítom a fegyvert, és visszanyújtom feléd. – Az apám ilyenkor szokta részletesen elmondani, hogy mit és mennyire csinálok szarul – toldom hozzá önkéntelenül, és csak utólag harapnék a nyelvemre, de már nyilván késő.
Elküldésének ideje -- Szomb. Júl. 25, 2020 3:53 pm
Hogy miért pont ő, és miért pont én, és mindez miért éppen most történik, mind-mind remek kérdés. Én ugyan nem tudom, amit valószínűleg sokan mások, rajtam kívül, hogy Zachary-t azzal vádolják, hogy megerőszakolt valakit. Egyszerűen nem avattak be, még csak nem is említette senki sem, és nem vagyok annyira képben, mint azok a vadászoktatók, akik itt tengetik mindennapjaikat, vagy azok, akik a felsőbb-belsőbb köröket alkotják. Ha büntetni akarták volna, nem engem választanak; mint mondtam: van nálam rosszabb, és szigorúbb is. A másik nagy rejtély számomra az, hogy a fiatal vadász vajon miért olyan, amilyen. Mert azt már első blikkre is megállapítottam, hogy ez nem feltétlenül neki való. Nem az ő hibája, ez az életstílus, a vadászat, nem való mindenkinek. Ők általában elhagyják a társaságot, miután egy vámpír, vagy nagyhatalmú boszorka, vagy varázsló eltünteti, kitörli az emlékeinek azon részét, melyek hozzánk-, és a természetfelettihez köthető. Minden tanítás, minden elméleti-, és gyakorlati tapasztalat, a hitvallás, de még csak a puszta emlékünk is köddé válik, s mintha soha nem is léteztek-, léteztünk volna. Szomorú esemény az ilyen, de megesik. Csak azt nem szeretném, ha vele is megtörténne. Nem, mert már személyessé lett, hogy engem kértek fel, engem bíztak meg a kiképzésével. Nem csak Zach bukása lenne, hanem egyidejűleg az enyém is. - Hm – bólintok, a rövid, velős választ hallva. Értelemszerűen vannak ezüst lövedékeink is, és olyan típusúak is, aminek a hegye szentelt vízbe meríttetett, és fából van, de mégsem ég el a fegyver csövében, de egy emberfeletti gyorsasággal mozgó vámpírt – ereje teljében – nem egyszerű megsebezni, legyűrni, legyőzni; megölni, kiiktatni. – Értem – a tekintetét keresem -, akkor majd ezt is gyakoroljuk valamelyik nap – jelentem ki végül. - Ebben az esetben szerintem sem fog – halványan, és biztatóan igyekszem rá mosolyogni az ifjú titánra, ha egyáltalán rám néz végre az őzike szemeivel. – Akkor holnap reggel találkozunk a bejárati csarnokban, pontban reggel hatkor. Ne késs – mert nem szeretem a későket, és abban is biztos vagyok, hogy ha, és amennyiben elalszik, én magam, saját kezűleg fogom kirángatni az ágyból. Ha jó kedvem lesz, akkor a frissítő, hideg zuhany elmarad, vagy eltolódik a futás-, vagy az edzés utánra. - Akkor meg kellene verjelek – vonom fel egyik szép ívű szemöldökömet, sanda rókavigyorral a képemen. Nyilván nem fogom megverni... ahogy a pástot sem gyújthatom fel. Végül sarkon fordulok, hogy a terem egyik szélébe menjek, és leeresszem a céltáblákat. Az egyik szekrényt kulcsával nyitom, és kiveszek belőle egy gyakorló pisztolyt, ellenőrzöm a tárat. – Ami azt illeti, nem szeretem a nagy fegyvereket, mert én úgy érzem, hogy csak hátráltatnak. Ez persze nem jelenti azt, hogy neked is a revolvert kell választanod majd – most rajtam a sor, hogy megvonjam a vállamat. Aztán egy szempillantás alatt célba veszem a táblát, és lövök. Bár a fegyverek nem okoznak nagy kárt, nem éles tölténnyel működnek, azért van hangja. Aztán a következőt, és a következőt. Az összes a legkisebb, vörös pöttyön belül ért célt. Zach felé nyújtom a pisztolyt.
Elnyomok egy sóhajtást, mert tényleg, tényleg semmi kedvem sem a magyarázkodáshoz, sem semmi máshoz, és valahogy úgy érzem magam, mint amikor feleltetéskor kérdeznek tőlem valamit, amire ugyan tudom a választ, de az előző két kérdésnél már beégettem magam, és a jó válasz inkább kialakít magának egy kényelmes kuckót a torkom magasságában ahelyett, hogy mondjuk kibukna a számon. De mégsem akarok bunkózni veled – önnel? magával? kegyeddel? őméltóságával? –, hát csak lesütöm a tekintetemet, és elhúzom a számat. Ha lenne egy kavics ebben a patyolat teremben, még az is lehet, hogy azt is rugdosnám kicsit. Így inkább csak a cipőm orrának kezdek magyarázni. – Nem késeztünk, nem karóztunk – mondom, és igazából megkérdezhetném, hogy miért nem használunk a karó helyett úgy, nos, BÁRMI MÁST, amiben van valami rugó, mert ennyi erővel evőkanállal is próbálhatnám átdobni a bordák és a mellcsont környékét, de azt hiszem, ennyire még nem vagyunk jóban, meg nyilván senki sem értékelné különösebben, ha a frissen hazaszakadt, amerikai nagyfiú, aki amúgy megerőszakolt egy ártatlan kislányt, ugyebár, nekiállna megreformálni a vadászat nagykönyvét. Tudom amúgy, ebben a korban ELVILEG mindenki különleges hópelyhecske akar lenni, de én nem lehetnék inkább kibaszottul átlagos? Nem aggódhatnék inkább a házim miatt, meg hogy esetleg nemi beteg vagyok-e, meg ehhez hasonló, totálisan hétköznapi dolgok miatt ahelyett, hogy karnyújtásnyira leszek attól, aki legszívesebben letépné a fejemet? Miért AKARNÉK olyan helyzetbe keveredni, hogy bárki is le akarja tépni a fejemet? Főleg, hogy a vámpíroknak Washingtonban már gyakorlatilag több joguk van, mint nekem? Aztán rád rebben a tekintetem, de szinte azon nyomban meg is bánom, mert a közvetlen szemkontaktushoz még nem érzem eléggé bátornak magam. – Otthon benne voltam a focicsapat kezdőjében, szerintem nem fog megkottyanni a futás – cigi mellett sem, bár ezt már nem teszem hozzá, csak nagyot nyelek, mert ha még ennyit sem hagytok meg nekem, akkor lehet, hogy rövid úton tényleg be fogok kattanni. Nem akarok vállrángatós, flegma hülyegyereknek tűnni, de mégis csak megrándítom a vállamat – nem ellened szól, tényleg –, és még mellé az ajkamat is lebiggyesztem. – Ha gyereknapot tartunk, akkor vágj fel előttem azzal, ami neked a legjobban megy, mert nekem úgy igazán semmi sem az erősségem – mondom, és ez után már mégis csak felnézek rád, már nagyjából úgy az állad magasságáig, ami azért azzal jár, hogy még mindig eléggé lefelé bámulok, mert úgy húsz centi különbséget saccolok közénk magasságilag. Persze, ez még nem zárja ki, hogy egy fej különbség és a focis múltam ide vagy oda, simán földhöz vágj. Lazán kinézem belőled.
Amikor elém áll, olyan fancsali képpel néz rám, mintha éppen most mosta volna el az eső a születésnapi buliját, és nem maradt volna semmi a tortából, meg a sütikből, csak valami ázott, ránézésre is ragacsos pépszerűség, a poharakban meg esővíz, a papírzászlók meg vizesen és szomorúan lógnának. Ennyire azért nem rossz a helyzet... nálam sokkal rosszabbat is kaphatott volna Zachary. Öregebbet, vaskalaposabbat, szigorúbbat, a hagyományokhoz ragaszkodóbbat, szemellenzősebbet. Már majdnem elárulom neki, hogy engem épp úgy csapdába csaltak, mint őt, és épp úgy nincs kedvem Lublinban lenni, mint neki, és ennyi erővel akár el is bliccelhetnénk ezt a pár órát, de a probléma ezzel az, hogy én sokkal sikerorientáltabb vagyok ennél. Nyilvánvalóan felmérik, hogy mire jutunk az elkövetkezendő napokban, vagy hetekben, és, ha Zach elcseszi, akkor az az én lelkemen fog száradni, az nekem is épp olyan fatális pofára esés lesz, mint neki. És, azt hiszem, erre jelen pillanatban egyikünknek sincs szüksége. Nem akarok neki rosszat – és ezzel egyidejűleg még az is megtörténhet, hogy akarva-akaratlan írom alá a maradási nyilatkozatomat, mint tanár az intézményben. Amihez lenne egy-két keresetlen szavam, jobb is, ha ennyiben maradunk. - Örülök – másnak furcsa lehet, hogy egy család révén mégis úgy mutatkozunk be egymásnak, mint az idegenek, de ez a Krakowski családban már csak így szokott menni, mi ehhez vagyunk hozzászokva. Még a kézfogás sem marad el, az enyém erélyes és magabiztos, de nem vér elszorítós. - Értem – hümmögök és bólintok. – És a késekkel meg a karókkal? Tudom, hogy nem hangzik bonyolultnak, csak beleszúrod a másik szívébe, és kész – vonom meg a vállamat -, de jó erőben kell lenni hozzá, és komolyan el kell szánni magad, ha ezt választod, mert ilyen esetben még csak karnyújtásnyira sem vagy attól, aki a legszívesebben letépné a fejedet, vagy beléd mélyesztené az agyarait – de persze ez is kellően hasznos fegyvere egy vadásznak, és ez akkor is ott van, ott kell lennie az övedre erősítve, a nadrágod derekába csúsztatva, amikor a fegyvered tára üres, amikor a prédád rád veti, rád vetné magát – eljön egy pont az életedben, amikor egy kés, vagy tőr lesz a legutolsó végvárad. - Ma még elengedem, de holnap reggel hatkor futni megyünk a hegyekbe. Ismerek egy nagyon jó turista útvonalat. Azt ajánlom, egy ideig mellőzd a cigit – nem akarok papolni a termék káros hatásairól, vagy ráparancsolni, hogy végleg tegye le, mert felőlem aztán azt tesz a testével, és az életével, amit akar, de, amíg az én hatáskörömbe tartozik, nem szeretnék tíz percenként megállni és rá várni, mert félő, hogy kiköpi a tüdejét. – Szóval ma gyereknapot tartunk, és választhatsz: keresünk egy gépkarabélyt, vagy inkább a tőr és a karó mellett döntesz?
Szóval még egy valaki fog baszogatni. Mondanám, hogy már éppen kezdett hiányozni, de köszönöm, igazából most azzal is tökéletesen ellennék, ha valaki mondjuk simán csak békén hagyna, még azt sem mondom, hogy ölelgessetek, hiszen tizenöt éves fiú vagyok. Itt jönne az a sor, hogy legfeljebb nagymellű, szőke lányok ölelése az, ami bármilyen hatást is képes lenne belőlem kiváltani, de a közelmúltban történtek fényében igazából szeretném, ha a nagymellű, a kismellű, a szőke, a barna és mindenfajta hajú lány békén hagyna úgy az elkövetkező három évre. Európában 18 éves korban már nagykorúnak számít az ember – ezt már magamtól is tudtam, a mobilom és wifi nélkül is levágtam –, és bőven volt időm azon gondolkodni idefelé jövet, hogy egy ponton esetleg megszökhetnék, stoppolnék mondjuk... nos, valahová – a fasz tudja, milyen városok vannak Lengyelországban –, de mondjuk oda, ahol beszélnek angolul, előadom, hogy már igenis vagyok tizennyolc, beállok pultosnak vagy rakodómunkásnak, és elfelejtjük ezt az egészet. Elsősorban a Krakowski nevet. De persze elég nehéz úgy, hogy ha felém nyújtod a kezedet, és – MEGLEPETÉS – közlöd, hogy Krakowska vagy. Csak elhúzom a számat, és kifújom az orromon a levegőt. Kelletlenül nyúlok a kezedért, és bár nem úgy nyújtom oda, mintha nedves hal lenne, biztos, hogy erősebben fogod megszorítani, mint én a tiédet. – Zachary – mondom halkan – a „helló” még nem olajozta be annyira a hangszálaimat, hogy a „Zachary” már gördülékenyen bukjon ki a számon, de azért egy fokkal talán már értelmesebben hangzik, aztán igyekszem elnyomni a következő sóhajt. – Az attól függ, hogy mivel. – Mert otthon apa mindkettőnket megtanított lőni a Berettájával, anyának meg van egy régi nyílpuskája, ami állítólag valami kibaszott családi ereklye, de ha mondjuk íjjal kellene lőnöm, vagy ostromgéppel, akkor már lehet, hogy bajban lennék. – De a gépkarabélyt például nem tudom stabilan célra tartani, csak egyes lövéssel, ha ez valami beugratós kérdés akar lenni – teszem hozzá, és azt hiszem, egyben még senki sem hallott ennyit beszélni nem is azóta, hogy itt vagyok, hanem mióta bekövetkezett ez az egész. Csak most mérem végig először a nőt, aki feltehetően rokon – fogalmam sincs, hogy milyen közeli, hihetetlen vagy sem, de a mi családunk nem az a típus, akik összegyűlnek a kandalló körül, és családi albumot nézegetnek, meg beöltözős karácsonyi lapot küldenek a hozzátartozóknak –, de semmilyen tekintetben nem hasonlít rám, a bátyámra viszont annál inkább, főleg a szeme, amit ő is apától örökölt.
Elküldésének ideje -- Szomb. Ápr. 18, 2020 10:03 pm
Nem mostanában töltöttem ennyi időt itthon, Lublinban. Nem laktunk mindig itt, a kúriában, de amikor volt az az incidens anyámmal, amikor rá-, és saját magamra is rágyújtottam a lakásunkat, akkor ide jöttünk. Én nem csak a kiképzésem idejére, és idővel az apámat is marasztalták – az akkori igazgató nem mai darab volt már -, és a napokból hetek, majd hónapok lettek, és végül évekké lényegültek. Számára évtizedek sokaságává. Az volt a csodálatos abban a szörnyűségben, amit elkövettem anyám ellen, amivel elvettem az életét, hogy a tűz hamvaiból, a hamuból új élet született. Tudom, hogy ez félig-meddig, vagy teljes egészében úgy hangozhat, mintha mentegetni próbálnám magamat, de ez nem igaz. Több, mint tíz év távlatából is nehezemre esik néha tükörbe pillantani, és farkasszemet nézni azzal a nővel, aki visszanéz rám. De az apám új életet kezdett, itt, Lublinban. Tanított, eleinte csak néha, beugrott mások helyett, aztán kapott egy órarendet, és egy nap felajánlották neki azt a posztot, amiben még ma is tündököl. Igazgatóvá tették. Csak így. És én rettenetesen büszke voltam rá. De nem annyira, hogy e téren is a nyomdokaiba akarjak lépni. Az egyetemet Londonban és Franciaországban végeztem, ott töltöttem fiatal felnőtt éveim legjavát, miután sikeres vizsga letétele után magam mögött hagytam az iskolát, az apámat, Lublint, de még Lengyelországot is. Úgy éreztem, hogy új életet kezdek, mint egy szárnyait bontogató rabmadár. A saját eszközeimmel, a saját technikámmal, a saját szokásaimmal hajtottam a természetfeletti, halandókra veszélyes hányadát. És hazudnék, ha azt állítanám, nem élveztem a vadászatot; a kutatást, a megfigyelést, a cserkészést, a lecsapást. Nem kenyerem az erőszak, soha nem a gyilkolást–, az igazságtételt élveztem. Egy évben, egymás után, pár hónap eltéréssel talán akkor voltam a kúriában utoljára, amikor anyám még élt, és volt hova hazamennem a nyári szünetre. Úgy hiszem, hogy ismerem annyira az édesapámat, hogy tudjam, mi jár abban a csavaros eszében: ide akar csábítani, röghöz akar kötni, mindezt azért, hogy egy szép napon, úgy, ahogy őt is, engem is előléptessenek igazgatóvá a helyére. A probléma csupán annyi, hogy én nem érzem magamat alkalmasnak még arra sem, hogy a fiatal vadászokat okítsam, kiképezzem, pláne nem arra, hogy az egész intézmény élére álljak. A katedra nem nekem való, jobb, ha ennyiben maradunk. Annakidején nem részesültem semmiféle kiváltságban, de még csak kivételezésben sem azért, mert a híres-neves Bronisław Krakowski egyetlen, édes lánya vagyok. Talán keményebben is bántak velem. Én legalábbis így éreztem, de melyik kamasz nem érzi úgy, hogy az egész világ ellene van, és direkt gurítanak elé újabb, és újabb legyőzésre szánt akadályokat? Korán megtanultam, hogy ezek az akadályok azért vannak, hogy átugorjuk-, vagy éppenséggel egyetlen, elsöprő rohammal leromboljuk őket. Minden iskola az életre nevel valamilyen formában, így, vagy úgy. Ez is. Csak ez egy másfajta életre, olyanra, amit az nem érthet, aki nem ebben nevelkedik. A régi szobám éppen üres – volt, az átmeneti beköltözésem előtt. Nem is szerettem volna sokat időzni, de szükség van rám. Legalábbis ezt mondják, mert tudják, ha ezt mondják, nem kérdőjelezem meg – hangosan nem -, és maradok. Ideiglenesen – leszögeztem, megközelítőleg hatszor, vagy hétszer. Csak pár nap, és vége. Ezt mantrázom magamban, ezzel nyugtatom magamat. Az ágy új, az ágynemű új, de minden más régi. Üres, és ez jól is van így; igazán nem szeretném, ha az ingerek, az emlékek a bőröm alá kúsznának, az agyamban vernének éket, és a szívembe építenének fészket. Nem reggelizek, sosem teszem, csak kávézok. És várok. A szemem sarkából látom a közeledő alakokat – egy kisebbet és egy valamivel nagyobbat -, és már jóval messzebbről hallottam a nő cipőinek éles koppanását a márványon. Feléjük fordulok, biccentek, és, amikor már csak a fiú van ott, akkor fordulok felé teljes alakommal. - Az ellenségeidre is ráköszönsz majd? – kérdem én, tettetett kíváncsisággal, miközben elnyújtott léptekkel indulok meg felé. – Kalina – nyújtom felé a jobbomat – Krakowska – a halovány mosoly, már-már bajtársias. – Tudsz lőni? – kérdezem, miután ő is bemutatkozott nekem (személyesen, mert én tudom, hogy hogy hívják őt, ugyebár), és a kérdés nem arra irányul, hogy fogott-e már valaha pisztolyt, vagy fegyvert a kezében, és elsütötte-e, hanem arra, hogy célozni is tud-e – milliméter pontosan.
Kijöttek értem a reptérre, átrángattak a várón, beültettek egy autóba, rohadt sokáig jöttünk, aztán kiszállítottak az autóból, a kezembe nyomták a csomagjaimat – ami már csak azért is furcsa volt, mert csomag nélkül jöttem el otthonról –, felvitették őket velem a szobába, amely puritán módon volt berendezve – nem mintha nem lenne tökmindegy, nem mintha a világ legszebb szobáját szeretném, nem mintha nem szarnám telibe –, aztán otthagytak pár óra. Annak a pár órának az elteltével szóltak, hogy lehet vacsorázni, én lementem, ők vacsoráztak, én tologattam a tányéron az ételt, arra gondoltam, hogy mennyire éhes vagyok, de mégsem bírtam előttük enni, mert láttam, hogyan méregetnek, és aztán be is igazolódott a gyanúm, amikor elkezdték mondani a magukét, és akkor már visszatekintve igencsak bántam, hogy nem ettem, de a tizenöt éves fiúk minden dacával már csak azért sem akartam tenni, és sajgott a gyomrom az éhségtől, de csak lehajtott fejjel hallgattam az enyhe akcentussal beszélt angoljukat, ami amúgy teljesen penge volt, csak teljesen életidegen módon, szofisztikáltan használták az igeidőket, és aztán már azt számoltam, hogy hányszor használnak present perfectet, amikor a sima jelen idő is megfelelt volna nekem, aki egész addig életemben Amerikában éltem. Aztán a mondandójuk végeztével felküldtek a szobámba, én pedig felmentem, de útközben eltévedtem, legalább tizenöt percig kavarogtam az emeleten, aztán egy ponton el is engedtem az egészet, és ahelyett, hogy tovább kerestem volna a szobámat, inkább felfedezőútra indultam, szekrényeket és fiókokat nyitogattam ki, arra gondoltam, hogy a vadászok abszolút székhelyén majd biztos érdekes dolgokat találok – XVIII. századi ezüsttőröket, vérfarkas-agyarakat, boszorkányok kupaként használt koponyáját –, de csak ágyneműt és még több ágyneműt találtam, unalmas ingeket, számomra értelmezhetetlen értékkel bíró ékszereket, így viszonylag gyorsan meguntam, és kínomban csak megtaláltam a szobámat is. Nem tudtam, hogy mennyi lehet az idő, mert a telefonomat anyámék még Washingtonban elvették tőlem, és nem mertem megkérdezni senkitől sem, hogy mikor kaphatok újat – már ha egyáltalán –, hát jobb híján megnéztem, miféle táskát nyomtak a kezembe – ruhákkal volt tele, mind az én méretem, stílusom nem volt, szóval teljesen rezignáltan nézegettem a fehér, szürke, fekete darabokat –, aztán előkotortam azt a fél doboz, gyűrött cigit, ami szerintem már másfél napja a zsebemben volt, kiültem az ablakba, nagyon sajnáltam magam, amiért nem hallgathattam zenét, és elszívtam az összeset.
Másnap reggel dörömbölésre keltem, a tüdőm fájt a sok cigarettától, még mindig sötét volt, továbbra is enyhe akcentussal és túlságosan irodalmi angolsággal közölték velem, hogy ez az új kiképzésem első napja, én pedig hiába tiltakoztam volna, hogy már kaptam kiképzést, és igazán nem kell ezt siettetni, akkor már fél lábbal kint voltak a szobámból, hát nem akartam kellemetlenséget okozni, ezért gépies, kissé fáradt mozdulatokkal magamra húztam az új ruhából, ami éppen a kezembe akadt, aztán követtem ezt a negyvenes, szőke nőt egy teljesen más útvonalon, mint ahol tegnap este feljöttem, és azt hittem, hogy már sosem lesz vége a kúria rejtett folyosóinak, amikor megállt egy pást mellett, és úgy mutatott feléd, mintha amúgy tudnom kellene, hogy ki vagy. Én pedig úgy néztem vissza rá, mint aki még nem mosott fogat, és igazából jólesne így reggel egy pohár víz, hát rekedten és kásás hangon szólaltam meg, az elmúlt – most már két és fél napban – először. – Helló. – Számomra is idegennek tűnt a hangom.
Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
