A Bizalom sosem veszíti értelmét! Mert éppen az az értelme, hogy amikor megszakad, megkavarja az embereket. Aki ezt észreveszi és kihasználja, az jogosult uralkodásra. És az képes is uralkodni.
1991
Emlékszem. Sírtam! Anyám aggodalmas tekintettel hajolt az ágyam fölé és vigasztalni próbált.
- Cssss… Mi a baj?
Úgy simultam hozzá, mintha semmi másra sem vágynék a világon. Ragaszkodtam hozzá, holott apám, Igor, megtiltott neki mindenféle pátyolgatást irányunkban... Elképzelhetetlennek gondoltam a bátyám nélkül az életemet.  Ő mégis sokat volt távol. Több mint 10 év különbség lapult kettőnk között. Nehezen jöttem össze, s mikor már nem vártak, akkor léptem az életükbe. A bátyám eleinte utált érte, ám szép lassan a kedvenc testvére lettem. Anya megsimogatta a rövid barna tincseimet, csókot hintett a homlokomra.
- Mit szólsz, hogyha most mesélnék valamit?
Felderült az arcom, aztán le is ült velem az asztalhoz. A nagy mesék helyére.
„Eme a történet egy kislányról szól, aki nagyon régen született, még valamikor az ezerhétszázas években, az emberek már akkor is éltek. Berlinben, Prágában. Képzeld el, ahogy sok hozzánk hasonló műveli a földeket, bevetik magvakkal, hogy legyenek zöldségek, gyümölcsök. Ráadásul gondozzák a fákat, az állatokat, mindent amit csak a földesuruk magáénak tudhat. A földesúr az, akié a föld, s mivel azon minden az övé, mondhatjuk, hogy igen tehetős személynek számít. Rabszolgák is voltak, erről még biztosan nem hallottál, de ők sajnos nem szabadok, a földesurak tulajdonai voltak, így ez a leány is az lett, mikor megszületett.”
- Hogy hívták a lányt?
- Sophie volt a neve.
- Csak Sophie?
- Igen, tudod a rabszolgáknak nem adtak vezetéknevet, talán ezzel is a tudtukra akarták adni, hogy semmit sem számítanak.
- Anya, ez csúnya dolog... - húztam el a számat a dolgok hallatán, anyám elmosolyodott.
- Igen, Michal, ez csúnya dolog...
„Egy szörnyű napon, mikor meglátott két szép almát a szemetesben, miknek pusztán annyi bajuk volt, hogy egy kicsit megütődtek, ki kellett őket vennie, hisz akkor már napok óta büntetésben voltak, és a testvérének is ennie kellett. A lány nem foglalkozott azzal, hogy a saját gyomra mennyire korog, csak sietett, hogy eljuttassa a kisöccsének.
Már épp elkezdett örülni, hogy minden rendben, átnyújtotta a gyümölcsöket, a testvére nagyot harapott belőle, és jólesően ízlelgette, akkora már tényleg rettenetesen éhes volt szegény. A léptek zaja azonban túl hamar hangzott fel, sietette öccsét, egyen, amennyit tud, alig fél perc múlva azonban az uruk kiverte a kezéből az almát és felrángatta a földről, átkozott tolvajnak nevezve. A lány büszkén egyenesedett fel a földről, és állt a kisfiú meg a férfi közé, majd ordítani kezdte az arcába, hogy ő lopta el a gyümölcsöket. Több se kellett a gazdának, a csuklójánál fogva rángatta a háza elé a lányt, és kényszerítette térdre. Az öv súrlódása csak még tovább növelte a feszültséget. Sophie nem bánt semmit, elviselte, hogy a szíj újra meg újra felmarja a bőrét, mindeközben csak a testvére arcát látta, tudta, hogy tényleg bármit megtenne érte, ehhez képest semmi volt néhány csapás a hátára..."
- Szegény, pedig csak jót akart!
- Igen, de tudod, ez még senkit sem jogosít fel arra, hogy lopjon, bár a családjukért nagyon messzire képesek elmenni...

1992
Amikor kiderült, hogy apám vadász (és még milyen menő is ez mellé), és hogy a természetfelettiekről szóló legendák nem csak mendemondák, valami megmozdult bennem. Hat éves voltam, mikor apám leültetett a kanapéra, szembe magával, anyámat pedig elküldte a közelből. Azt mondta, ez olyasmi, amit négyszemközt kell megbeszélnünk, mint férfi a férfival. Tetszett, hogy életemben először nem taknyos gyerekként tekint rám, hanem emberszámba vesz. Apa nagyon elfoglalt ember volt, világ életében a hivatásának élt és napokon keresztül képes volt ébren lenni, járni a városokat és azok környékét. Komolyan vette azt, amit csinál, és nem csak arra használta, hogy a családját védje. Nehezemre esett felfogni mindazt, amit hirtelen rám zúdított, túl sok információ volt egyszerre. Azt mondta, attól a naptól kezdve segítenem kell neki és hozzájárulnom ahhoz, hogy egyszer majd én vigyem tovább a vonalat. Attól a naptól kezdve délutánonként órákat töltöttünk az erdőben, én pedig próbáltam elsajátítani tőle mindent. Apám hatalmasat nőtt a szememben és attól a naptól kezdve a kapcsolatunk fokozatosan javult és szorosabb lett. Meg azt is mondta, hogy hivatalosan csak 20 éves koromban kezdhetnénk kell, de jobb előre mindent leszögezni, hogy százszázalékkal induljak neki.

Amikor a bátyám átváltozott vámpírrá, nem voltam mellette. Nincs miért szégyenkeznem és nincs miért hibáztatnom magam, mégis mardos a bűntudat, amiért aznap este hagytam, hogy otthon marasztaljon és egyedül vágjon neki az éjszakának. Akkoriban megszaporodott a halálesetek száma, senki nem gondolta, hogy egy sorozatgyilkos garázdálkodna a környéken, mivel évek óta nem volt ilyesmire példa. Biztos volt benne, hogy vámpírtámadás áldozatai az emberek. Hajnalban indultam el keresni, miután ígéretétől eltérően, nem ért haza éjfélre.

2014
Éreztem borotvaéles agyarait, éreztem leheletének nyirkosságát. Nedves és drótszerűen érdes volt a bundája. Ő határozta meg, kit enged át a szűrőjén. Akkor persze még nem gondoltam végig. Csak arra gondoltam: Meg fogok halni.
Nem lélegeztem. Nem nyeltem. Próbáltam kordában tartani a pulzusom, hogy ne áruljon el.
Agyarai belevájtak a nyakamba. Legszívesebben minden erőmmel ellöktem volna magamtól. Amíg végül elengedett.
Halál…
A halál a vég, a kezdet és a jelen. Mindent a halál tart egyben. Az én történetem is itt kezdődik, annál a pontnál, amikor meghaltam. Vagyis, új életet kaptam. Én is és Ő is. Most pedig… egyek vagyunk. Én ő vagyok, Ő pedig én. Két élet, amely egy újjá forrt össze. Kár, hogy erről én semmit sem tudok. Talán minden egyszerűbb lenne, ha emlékeznék, de nem emlékszem. Se erre, se arra a létre. Üresség kavarog a fejemben, mint egy meleg, nyúlós fekete massza, mely rád tapad, belegubancolódsz és teljesen elveszel benne. Nem tudod ki vagy, nem találod magad, már azt sem tudod, hogy te igazán önmagad vagy-e?! Nagyon rossz érzés. De nem szarabb annál, mint mikor a tükörbe nézve nem az, az arc néz vissza rád, akire a lelked legmélyén számítottál. Mintha egy ismeretlenre néznél, pedig tudod, hogy csak te lehetsz és senki más. És elgondolkozol; tényleg ő volnék én? Mindig is ilyen voltam?
Hát én ezt sem tudom. Idegennek éreztem magam a saját bőrömben az első perctől kedve, mikor kinyitottam a szemem a kórházi szobám ágyában feküdve. Olyan volt, mintha valaki tőlem teljesen eltérő személy szemszögéből tapasztalnám a valóságot. Egyszerűen nem tűnt igazinak. Azt hittem álmodtam, egészen addig, míg meg nem láttam. Éles sípolás.
Füttyszó hasítja a szelet. Egy bajt jelez, kettő reményt, három .... három...!
Elakadok a háromnál, egyszerűen nem tudom folytatni. Nem megy. A fejem hangokkal van tele, a szám vérrel. Hallom őket.
Vészt jeleznek. Már látom is őket, minden elsötétül.
Nem a madaraktól, valami mástól.
Kitakarja a fényt. Valaki jön. Valaki beszél hozzám. Egy férfi hangja töri meg a csendet.
De belekapaszkodok mindebbe. Élni akarok!
Lehunyom a szememet, engedem a sötétséget nőni és terebélyesedni, mígnem a szomorúság érzéséből valami rosszabbá, emlékké alakul.
Most már el kell fogadnom, nincs értelme úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Borzasztóan fogom érezni magamat egész nap, az a görcsös gyomor-összerándulás, a keserves szégyenérzet, amitől ég az arcom, és szorosan behunyom a szemem, mintha ettől eltűnhetne az egész. És egész nap azt fogom mondogatni magamnak, hogy nem ez a legrosszabb, ugye? Apám megigértette velem akkor nap, hogy uralni fogom mindenképp a fenevadat és nem hagyom magam megvezetni. Hogy ezután is Krakowski leszek. Mindhalálig. És hogy ki mart farkassá... sajnos kiesett az a rész, de mindenáron megakarom találni! Az arca előttem van... De ismét érezhettem a lengyel földet. Apám parancsára kötelező egy évet otthon tartozkodtam edzésekre hivatkozva.
Minden mese a farkasokról szól. Mármint minden olyan mese, amelyet újramesélni érdemes. A többi csak szentimentális csöpögés…
Gondold csak végig. Farkasoktól való menekülés, farkasokkal vívott harc, farkasok elejtése, farkasok megszelídítése. Farkasok elé vettetés vagy mások farkasok elé vetése, hogy a farkasok azt egyék meg helyettünk. Farkascsordával való együtt nyargalászás. Farkassá válás.
A történetekre gondolok, amiket olyan sokat hallani - a csodákra, amikor az ágyhoz szegezett betegek hirtelen felpattannak és szaladni kezdenek. Amikor a vakok hirtelen látnak.
Ki mit lát a másikban? A prédát, vagy inkább a veszélyes ellenfelet, aki megsebezheti, ha nekiront?
Aki képes kételyt ültetni a másik fejébe, azt jó eséllyel békén hagyják…

Az első éjszakából csak arra emlékszem, hogy izzadtam, mint a ló, közben pedig majd’ megfagytam. Megtettem egy lépést, azután csak füleltem, hallok-e közeledő lépteket.
Habár csak maroknyi csillag világított az égen, és a hold felhőpaplanba takarózott, a szemem idővel annyira hozzászokott a sötéthez, hogy már meg tudtam különböztetni az árnyékokat. Nem kellett tisztán látnom, elég volt kiszúrnom egy hirtelen mozdulatot, egy megvillanó szempárt. Fülelve vártam a levélzizegést, a lépteket. Úgy haladtam, hogy a szél mindig szemből érkezzen. Mire a hajnal megérintette a horizontot, úgy éreztem magam, mint aki legyőzött egy egész hadsereget. Még éltem.
Igazából csak ez számított.

Rádöbbentem: ha meg akarom tenni a következő lépést, az mindenképp a komfortzónámon kívülre vezet. Vagy még inkább azt jelenti, hogy vakon beleugrok a szakadékba.
Hogy túlélünk-e egy súlyos sérülést, általában attól függ, mennyire vagyunk értékesek. A halál mégsem csupán a mi döntésünk.
És ha már család... Apám, Igor túl közel ál már a hetvenedik életévéhez, ám még mindig számíthat rá a Krakowski vadászklán. A fiatalokat képzi és teszi rendbe ott ahol kell, tanácsokat ad és haditerveket oszt meg a bajban... Anyám... Ő még mindig tipp topp és ott segít ahol csak tud. Apám árnyékában persze. A testvéreim... a kedvenc bátyám, akivel sűlve főve együtt vagyunk, mikor tudunk, mikor mindketten számíthatunk a másikra... túl nagy a korkülönbség közöttünk, vámpírrá vállt, ám nem emésztette fel... ahogy engem sem a farkas.