Michal & Tatiana

Hell is empty. All the devils are here.

Tikk-takk. Az óra ketyeg, ahogy az áldozat se húzza túlságosan sokáig. Tikk-takk. Meguntam a várakozást és elegem van a bújkálásból. Talán ezért is hagytam annyi nyomot és kezdtem neki újra. Gyűlölöm bevallani, főleg magamnak, de szükségem van rá. Arra, amit kivált belőlem és ahogy magába roskad a Sötétség az ő jöttére, mintha erőtlenné válna. Érzem a jelenlétét, míg az erőm egy részét szabadon engedem. A pecsét utolsó feloldása óta csordogál kifelé belőlem és képtelen vagyok kordában tartani, ha nincsenek ezek a szertartások. Gyilkolni akar, vért követel. Még nem osztotta meg velem a terveit, de tudom, hogy nem éri be egyszerű halandókkal. De itt van ő és remélem ez segít a jelenlegi problémámon, éppen ezért szólítom meg. Elém lépdel, távolságot tart, de a tűz fénye így is láttatja az arcát. Meglepettség fut végig rajtam, szemöldököm a magasba szökik. Nem ő jött el. A férfi arca olyan ismerősen idegen, mintha már találkoztunk volna. Mégis képtelen vagyok beazonosítani. A mosolya ismerős, emlékeztet valakire, talán rá. Egy fél pukedlit lejtek előtte a dícséretét hallva.
- Lehetsz a ráadás - válaszolok egyből, majd közelebb lépek a tálhoz, melyben felcsapnak a lángok. Szívesen közelebb kerülnék hozzá vagy adnám a Sötétség kezébe, hogy gyoran letudjam ezt a váratlan találkozást. Mégis valami azt súgja, hogy nem kellene ilyen könnyen megszabadulnom tőle.
- Igen, tudod néha kell neki a levegő - vonok vállat egy sunyi vigyorral, majd oldalra döntöm a fejem - Olya sokat tudsz rólam, míg én semmit rólad. Ez igazán nem fer - összeszűkülnek szemeim úgy kémlelem tovább, majd engedem, hogy a gomolygó füst elinduljon felé. Nem fogja hagyni, hogy megkaparintsam, jelenleg nem is az a cél. Előtte pár lépésnyi távolságból megáll a feketeség és felveszi az alakját.
- Játszhatunk keményen és gyengéden is. De azt tudnod kell, hogy mindig megkapom, amit akarok - egy lépéssel a tűz mellé kerülük, hogy az tökéletes árnyékot vonjon az arcom köré. Ujjaim egyetlen mozdulatára csápok nyúlnak ki, hogy megfogják a nyakát.
- Ki vagy te és mit akarsz tőlem? - nem szorítom, szimplán csak tartom, hogy ne tudjon megszökni vagy támadni. Válaszokat várok, magamhoz képest egészen kedvesen.

x x x

Michal & Tatiana

Hell is empty. All the devils are here.

A tűz hatalmas pattogások közepette adja tudtomra, hogy minden a terv szerint halad. Ő is nyugodt, érzi, hogy lassan közeleg az órája. A bennem élő Söttéség lakmározni fog és ezzel végre átveheti az irányítást felettem, legalábbis ezt hiszi. De éber vagyok és nem engedek neki, mi sem mutatja jobban ezt, mint a kezemre rajzolt jel. A kulcscsontomat díszítő pecsét, melyet vérrel pecsételtem meg. Kinek a vérével? Ez egy nagyon jó kérdés! Leginkább a halandóéval, aki az előbb még az életéért könyörgött, mostanra már belátta, hogy felesleges. A rituáléhoz szükségem van rá, ha őt ide akarom csalni. Hónapokkal ezelőtt fogtam neki, aztán az utam másfelé vitt, de gondolatban sosem mondtam le róla igazán. Most kínálkozott a lehetőség, hogy folytassam a munkát. Látni akarom, látnom kell őt, hogy jobban legyek. A Sötétség kezd bekebelezni és ő az egyetlen fény, ami újra a helyére billentheti az egyensúlyt. Az elmém kezd darabokra törni, apró hajszálvékony repedések tarkítják bármennyire próbálom kordában tartani. Valamiért tőle fél és erre van szükségem, hogy visszahúzódjon. Éppen ezért volt szükségem erre a halandóra, akit senki se fog keresni. Tulajdonképpen jót is teszek a városnak azzal, hogy eggyel kevesebb hajléktalan lesz az utcán. Senki se fogja megmenteni. A vérét magába szívta a felrajzolt jel, mely késznek bizonyult a varázslatra. Kántálni kezdtem a megfelelő igézetet, majd a magasba emeltem a kezem, hogy azon keresztül fekte füstgomolyágként áramoljon ki belőlem a Sötétség.
- Lakmározz a húsából - suttogom, egy kis teret engedve neki. Ezzel is csak az időt húzom és valahol ő is tisztában van ezzel. A csillapíthatatlan szomját próbálom oltani egyszerű, jellemtelen csemegével. A férfit bekebelezte a feketeség, hallom, amint a csontok apránként törnek, mint valami pokoli szinfónia. Nem tart tovább az egész tíz percnél s az áldozat a padlón koppan. Egy üres váz, melyből kiszívtak minden életet. A fekete füst elpárolog, mintha sosem létezett volna. Míg az én figyelmem másra terelődik, érzem a jelenlétét. Szívem nagyot dobban, mintha érezné vesztét.
- Tetszett a műsor? - teszem fel a kérdést, tudván hogy itt bújkál valahol. Ha a sejtésem beigazolódik éppen a megfelelő ember azaz természetfeletti tévedt ide. Talán nem is annyira tévedés.

x x x