Deliah & Tatiana

Breathing in, breathing out

A sóhajom egyértelmű jelzés Liah számára, hogy elcseszte, a válasz sóhajából pedig tudom, hogy nem így akarta. Valahogy ez az egész az edzéseink során alakult ki. Kiismertem minden apró rezdülését, tudom mennyire akarja ezt az egészet. Szavai és szomorkás arca láttán önkéntelen elmosolyodok. Ilyenkor annyira gyerek még, aki éppen valami rosszat tett és ezerszer megbánta bűneit. Lehet rá haragudni?
- Helyes - válaszolom, amint az asztalra teszi a telefont. Aztán valahogy kibuknak belőle a szavak és én felhúzott szemöldökkel figyelem. Tudom mennyi súly nehezedik rá, ahogy a családján belüli feszültséggel is tisztában vagyok. Frusztált, ezt a mágiám nélkül is képes vagyok érzékelni. Lehet, hogy igaza van Akselnek és túl sok mindent helyeztünk a vállára. Ugyanakkor hiszem, hogy túl fog lendülni a kezdeti nehézségeken. Mégis a szavai aggodalomra adnak okot. A kontroll a legfontosabb.
- Tudom Liah, tudom. Nem, dehogy! - megfogom a kezét egy pillanatra - Az ég világon semmi baj sincs veled - megszorítom bátorítóan a kezét, majd elengedem azokat, hogy megcsinálhassa a következő feladatot. Látom, amint a fiók kinyílik, a levegőbe emelkednek az evőeszközök szépen egymás után. Egyetlen pillanatra sem remegnek meg, óvatosan suhannak felénk, mintha táncolnának a levegőben, hogy végül a tányérok mellett érjenek földet, puhán akár egy balerina.
- Bravo! Hagyjuk a szalvétákat, együnk gyorsan aztán öltözz át kényelmesebb ruhába, amit nem sajnálsz összekoszolni - hangom komolyan csneg akár egy tanáré, míg mosolyomban ott bújkál egy leheletnyi csínytalanság. Kiveszem a zacskóból a dupla sajtburgert, egyet az ő tányérjára rakok, míg a másik kettőt a magaméra. Fél órával később már kulccsal a kezemben játszom, míg Deliahra várok. A mai edzésünk több szempontból is különleges lesz.
- Mehetünk? - teszem fel a kérdést, amint megjelenik előttem. Magamhoz veszem a táskám és gyors öltözést követően már a kocsiban is vagyunk. A külváros felé veszem az irányt, azon belül is az erdőbe. Néhány héttel ezelőtt találtam ezt a helyet, a rengeteg közepén egy tisztás helyezkedik el. Az út mentén leállítottam a motort és a lányra nézek.
- Innen gyalog kell mennünk - ejtem ki a szavakat, az út alatt mindketten a gondolatainkba merültünk. Nem akartam megtörni a csendet, hatalmas szükségem volt rá, hogy a következő pár órában minden a terv szerint működjön. A kocsiból kiszállva az alig látható ösvényre lépek és ahgoym, hogy a mentoráltam kövessen.

x x x

Tatiana & Delilah

easy as breathing, hard as living

Tati sóhaja, úgy hat rám, mintha valaki gyomorszájon rúgott volna. Válaszul én is felsóhajtok. Gyűlölök csalódást okozni, főleg, ha tényleg mindent beleadtam a feladatba és tényleg kiűztem minden zavaró gondolatot. És igen, ezek között Reid is ott volt.
- Jó, kikapcsolom... Csak ne nézz így rám! - sóhajtom, miközben a szám széle lefelé biggyed. Kikapom a zsebemből a telefont -  és hatalmas akaraterőt tanusítva még csak rá sem pislantok az értesítésekre -, és kikapcsolom, majd a pultra teszem. Belül alaposan összeszidom magam, amiért nem gondoltam erre hamarabb. Bár őszintén szólva, bármikor kereshetnek a gyakorlat miatt, vagy az egyetemről... Vagy Reid... Na, elég, pont ezért vagyok most ott ahol.
- Én igyekszem Tati! Esküszöm - mondom védekező hangon, és egyik kezem frusztráltan túr a hajamban - Mindent úgy csinálok ahyogy mondasz... Légző gyakorlatok, meditáció... Mindent, de néha... - az ajkamba harapva hallgatok el egy pillanatra, miközben próbálok uralkodni a torkomban felgyűlő pánikon és megfogalmazni mi is az ami pontosan történik - néha mintha más irányítana... Tudom, hogy a mágia egy élő dolog, de van amikor egyszerűen kirobbann, máskor meg alig érzem... Valami baj van velem? - kérdezem elhaló hangon. Tudom, nem ekkora tragédia pár tányér leejtése, de úgy érzem, hirtelen minden egyszerre zúdult a nyakamba. Az egyetemi elvárásokat bár megszoktam, de semmivel nem lett egyszerűbb, miközben Laurence úgy viselkedik, mintha a világon sem lennék... A szüleim között sem stimmel minden, miközben apa egyre jobban aggódik, amitől néha úgy érzem megfulladok... Egyetlen kiutat eddig csak Reid mutatott, de legtöbbször ő is csak tetézi a sok kusza és frusztráló gondolatot a fejemben.
- Rendben... - mondom és megrázom a fejem és újra felállok, pár váll és nyakkörzéssel próbálk ellazulni. Nem mintha ettől sokkal nyugodtabb lennék, de az ismerős mozdulatsorok a légzőgyakorlatokkal segít összekaparnom magam és csak egy célra koncentrálni. Szemeim előtt felvillan az arany fonál, amit óvatosan az evőeszközökre hurkolok és gyengéden, mintha egy nagyon törékeny kisbabával bánnék kezdem magunk felé vonni.

... ; zene ; remélem tetszik  
x x x

Deliah & Tatiana

Breathing in, breathing out

Liah egyre csak a zacskót méregeti, amiben nincs is olyan sok kaja. Igazából csak 3 dupla sajtburgert hoztam, mivel nem maradt időm ebédelni. Csak megforgatom a szemeimet a szavai hallatán, amjd elnevetem magam a következőket hallva.
- Jól van, jól van! Nem akarlak degeszre etetni ne aggódj! Nem volt időm ebédelni - csitítom, kezemmel leintve, hogy mindent értek. Ahogy a képességét hozom szóba egyből teljesíti a kérésemet. Felpattan a székből, hogy könnyebben koncentrálhasson. Felé fordulok úgy, hogy tökéletesen lássam minden egyes mozdulaatát, ugyanakkor a szekrényt is figyelhessem. Pimasz szavaira és mosolyára már éppen rá kontráztam volna, mire a tányérok felé fordul. Szimplán csak megrázom a fejem, nem akarom kizökkenteni a folyamatból. Sok iső kellett neki, mire ráérzett a saját formájára. Természetesen annak is eljön az ideje, mikor nem fogom ennyiben hagyni és beszéd meleltt kell megoldania. Óvatosan nyílik az ajtó, mire cask biccentek egyet. Mély levegőt vesz és pozíciót vált. Látom, amint próbál ellazulni, kevés sikerrel. A tényárok lassan a levegőbe emelkedni, nem volt felkészülve a súlyra. Ejnye Liah! Hallom az egyenletes levegővételét, amire tanítottam és magamban már egy dicséretet fogalmazok, amikor meghalljuk a telefon rezgés hangját. Egyből meginog a lány, kiesik a koncentrációból, mire a tányérok nagy robajjal érnek fölset - épségben. Nagy sóhaj hagyja el ajkaimat és megrázom a fejem kissé csalódottan.
- Kérem a telefonod - níújtom a kezem, hogy adja oda a kütyüt. Nem fogom megnézni ki írt neki, létezik olyan, hogy magánszféra, de nem tetszik az, hogy ennyire ki tudja zökkenteni.
- Vagy ha Miss Titokzatos nem akarja odaadni akkor csak kapcsold ki és tedd az asztalra - teszem hozzá kissé gonoszul, ugyanakkor tekintetem végtelenül kedves. Remélem nem fog ellenkezni vagy kénytelen leszk átmenni szigorú tanárba, aminek nem fog örülni. A kapcsolatunk jónak mondható és talán egyetlen egyszer látott szigorúnak, akkor megmutattam neki az erőm egy leheletnyi szegletét, ami meghökkentette.
- Jobban kell koncentrálnod. Nem hagyhatod, hogy bármi kizökkentsen. Tégy úgy mintha meditálnál, ugyanakkor légy résen és készülj fel az esetleges tényezőkre, mint mondjuk a tányér súlya - oktatom, miközben kiteszem a két tányért egymás mellé - Rendben, most az evőeszközök, aztán a szalvéták - teszem hozzá, persze mindezt csak azután, hogy megszabadult a szebében lévő eszköztől.

x x x

Tatiana & Delilah

easy as breathing, hard as living

- Azt hiszem meg is halnék, ha ezt mind meg kéne ennem! - mondom picit viszolyogva, ahogy még mindig a zacskókat méregettem. - Isten látja lelkem én szeretek enni, de ami sok az sok!
És tény. A szendvics, amit ettem éppen elég volt. Persze, ha arról van szó még egy sajtburger befér, de elnézve a hozott mennyiséget még a fele is rengeteg.
- Képességről volt szó, nem folyamatos zabálásról! - mormogom vissza megjátszott mormogással, miközben engedem, hogy felállítson a pulttól. A telefonomat ártatlan mozdulattal csúsztattam a zsebembe, hiszen az ördög nem alszik.
- Hát ha azért kell megküzdenem, hogy akaratom ellenére telezabáljam magam, azt hiszem a tányér a helyén marad -  vigyorgok rá pimaszul, majd mielőtt leteremthetne a tálalószekrényhez fordulok és egy mély lélegzet kíséretében lehunyom a szemem. Szinte azonnal érzem az ujjhelyeimnél pattogó varázslatot. Amikor újra kinyitom a szemem vékony aranyszálanként látja meg a csodát, amit most már az ereimben hordozok. Az akaratom segítségével a fonalat kinyújtom a szekrény ajtajáig és óvatosan kinyitom azt. Mély leveegőt véve picit megpihenek és lerázom az ökölbe szorított kezeimet.. Apró nyakkörzéssel próbálok lazítani a görcsös nyakizmaimon, majd újra összpontosítok és kizárom a külvilágot.
Az aranyszálak segítségével vonom magamhoz a tányérokat. A homlokom ráncokba szalad a koncentrációtól, ahogy megérzem a súlyt, de nem állok meg, nem bizonytalanodom el. A parancsra és a lélegzetemre koncentrálok. Orron át be... egy... két... há... szájon át ki... egy... két... há...
Minden egészen a nagykönyv szerint megy, egészen addig amg a telefonom nem kezd rezegni a zsebemben. Fintorogva próbálom megtartani a koncentrációm, de elég egyetlen pillanat és a tányérok csörömpölve esnek az pultra.
- Az istenit... - mormogom ingerülten, miközben a nyakamat masszrozva ülök vissza a helyemre. Szerencsére a tányérok épségben megúszták. Nem úgy az önbecsülésem. Ha Reid döntött úgy, hogy végre hajlandó jelentkezni, akkor ismét bebizonyosodott, milyen fantasztikusan tud időzteni a legalkalmatlanabb pillanatokra.

... ; zene ; remélem tetszik  
x x x

Deliah & Tatiana

Breathing in, breathing out

Mindig öröm volt számomra, ha a lánnyal gyakorolhattam. Ő a második mentoráltam, mégis közelebb áll a szívemhez mint Dasha. Talán, ha nem egy hazugsággal kezdtük volna a kapcsolatunkat, akkor vele se lennének fenntartásaim. Arról nem is beszélve, hogy vadász is egyben. Talán, ha Ő is itt lenne, akkor nem lennének ilyen érzéseim. Persze a bennem élő Sötétség nem kedveli őt annyira mint én, hiszen képes volt kétszer is megfenyegetni, amit a másik nem díjazott. De ez most nem számít, az elmém mélyére rejtem az ilyen gondolatokat és átkozom magam, amiért képtelen vagyok megerősíteni a pecsétet. Túlságosan ellenáll és apránként kiszivárog belőle, ha nem figyelek eléggé. Könnyedén lépem át a Vaugh ház ajtaját, majd a konyhába érve mosollyal köszöntöm a lányt. Deliah vigyorogva köszönt, miután lezárta a telefonját. Kissé megemelem a szemöldököm, de megértem, hogy vannak titkai előttem. Én sem számolok be neki mindenről és ez így van jól a közvetlen kapcsolatunk ellenére is. Ahogy kapkodva nyel képtlen vagyok nevetés nélkül leülni mellé, hogy elé tegyem a zacskót, amint elhúzta az útból a telefonját.
- Ne butáskodj, persze hogy nem tiéd az egész! - közben kiveszem a jó zsíros hamburgereket  - Az erőre mindig szükséged van! Különben szét fog csúszni a képességed - korholom kicsit, akár egy jó tanár, miközben a mosolyom nem szűnik meg. Persze az sem kerüli el a figyelmem, hogy az ajkába harapva szemléli az általam hozott ételt.
- Persze, persze - legyintek egyet szemeimet forgatva, majd elhessegetem magam mellől - inkább hozz két tányért nekünk. Felkelhetsz a pulttól, de nem mehetsz oda a szekrényhez. A képességeidet kell alkalmaznod - emelem fel a mutatóujjam egy sunyi vigyorral az arcomon. A tekintetemből kiolvashatja, hogy teljesen komolyan gondolom.
- Küzdj meg azért, amit hoztam. Figyelni fogok! Nem remeghet meg sem a tárgy, sem a kezed. Tökéletes koncentrációt igényel ez a feladat - instruálom őt könnyedén - Meg tudod csinálni, Liah? - a mutatóujjam az ajkamra helyezem úgy figyelem a lány következő lépéseit. Izgulok miatta, de ezt nem mutatom ki.

x x x

Tatiana & Delilah

easy as breathing, hard as living

Miközben eszem előkapom a telefonom és átnézem az emailjeimet és válaszolok a legsürgősebb üzenetekre. Nagyon szerettem a gyakornoki állásom. Ugyan még rengeteget kell tanulnom a szakmáról és rengeteg vizsga áll előttem jó érzéssel töltött el, hogy a gyakorlatban is megtapasztaltam mindent, amit az egyetemen próbáltak a fejembe tölteni. Talán strébernek tűntem, de nem pedáloztam volna annyit a tanulmányaimban, ha nem lebegett volna a cél a szemem előtt és nem lettek volna olyan varázslatos mentoraim a cégnél akik nap mint nap motiváltak. Pár perc alatt meg is voltam, beírtam pár fontosabb időpontot a telefonom naptárjába és írtam pár megjegyzést miket kell majd a határidőnaplómba is bevezetni. Bár a technika nagyon megkönnyítette az életem és valójában feleslegesnek tűnt papír alapú könyvecskét vezetni, én így szerettem. Miután letudtam a munkát megnyitottam a Messengert és ott is megnéztem az üzeneteimet, de semmi érdemleges nem érkezett. Picit csalódottan tekertem le ahoz az egy bizonyos valakihez... Nem mintha olyan sokat chateltünk volna, Reid minden volt csak nem kiszámítható és megvolt az a fantasztikus tulajdonsága, hogy a legváratlanabb pillanatokban bukkant fel ahol én voltam, mégis jó lett volna beszélni vele. Az is megkönnyebbüléssel töltött volna el, ha őszintén megoszthattam volna vele mindent, de megfogadtam hogy nem fedem fel senki előtt az erőmet. Legalábbis nem szándékosan. Égtem a vágytól, hogy a srác annak lásson aki valójában vagyok: az újdonsült erő és a látszatok mögött megrejlő értékek meg minden... Így is nehezen viseltem, hogy elkényeztetett úrihölgyként éltem a gondolataiban, bár azt hiszem lehet jobb így. Bár vágytam megosztani vele a képességem, féltem is a pillanattól amikor leplezetlenül állok majd előtte és kiderül milyen fából is faragták a kapcsolatunkat... Már ha beszélhetünk kapcsolatról... Mert természetesen, ha Reid a képben szerepelt több volt a titok, a kérdés és a bizonytalanság, mint egy filozófiai értekezésben.
Gondolataimból Tatiana érkezése libbentett ki. Széles mosoly jelenik meg az arcomom, miközben lezárom telefon billentyűzárát és felpillantok rá. Bár feltétlen megbízom a boszorkányban, azt hiszem Reid szerepére az életemben nincs felkészülve a kettőnk kapcsolata. Arról nem is beszélve, hogy volt abban valami izgató, hogy a légyottjai csak a kettőnk titka volt... Mármint Reidé és az enyém.
Kapkodva nyelem le a falatot, majd hitetlenkedve nézek a megzörgetett papírzacskóra.
- Tati! - üdvözlöm mikor képes vagyok beszélni, majd elhúzom a telefonom a gyorskaja útjából - Ugye, ezt mind nem nekem hoztad... Tudom, tudom, kell az erő... De ennyi?
Az ajkamba harapva méregetem a zacskót. Bár nem voltak problémáim a finom ételekkel és úgy általában az evéssel, a testemnek voltak határai. És ha nekem mind azt amit a zacskó rejt még meg kell ennem a szendvicseimre, biztosan mozdulni sem fogok tudni.
- Azt hittem az a lényeg, hogy élénk maradjak és ne kajakómában fetrengjek a kanapén...

446 ; zene ; kezdjük el, remélem tetszik  
x x x

Tatiana & Delilah

easy as breathing, hard as living

Alig vártam, hogy hazaérjek az egyetemről. Általában szerettem bejárni, imádtam a művészettörténeti előadásokat és a gyakorlatok is egészen érdekesek voltak. Másrészről boldog voltam, hogyha pár röpke órára elszakadhattam itthonról és kiszabadulhattam a az otthoni őrületből. Amióta megtörtént az "átváltozásom", voltak olyan pillanatok amikor biztos voltam benne, hogy a falak töretlenül nyomakodnak befelé és láthatatlan kezek fonódnak a nyakamra, hogy kiszorítsák belőlem az életet...
De ma alig vártam, hogy végre felhajtsak az ismerős felhajtón és leparkolhassak. Tatiana megígérte, hogy ma újra benéz és segít megerősíteni a kontrollt az erőm felett. Mostanában egyre nehezebb volt kordában tartani az ereimben csörgedező mágiát és ez picit megijesztett, de ezt a világért sem mondtam volna el a családomnak. Mama így is eleget aggódik, Laurence pedig egy percig sem volt képes véka alá rejteni, mennyire utálja ezt a megváltozott helyzetet. A papa... Neki semmiképpen nem akartam az orrára kötni. Így is elviselhetetlen béklyóként vett körbe a féltése, ha megtudná, hogy a mellkasomon éktelenkedő céltábla mellett az erőm furcsán viselkedik, bele sem merek gondolni mit csinálna. Nem akarok még gyengébbnek tűnni előtte, mint amilyennek már eleve gondol...
A gondolatra félelem és tetetetlenség járja át minden porcikámat, mire a telefonom megremeg és pár miliméterrel elemelkedik a műszerfaltól. A kezeim megfeszülnek a kormányon és minden akaratomra szükség van hogy visszaszorítsam a pánikot. Csak ne most!
Okém mély levegő... Orron be, egy... kettő... három... négy... Szájon át ki, öt... hat... hét... nyolc...
A készülik tétován újra megpihen korábbi helyén, és hálásan fékezek le az utolsó lámpás kereszteződésnél mielőtt hazaérek. Remek, nem elég tényleg a hirtelen erőkitörésekkel megküzdeni, még kedvtelésből okozok magamnak párat. Bravó... Ennyit arról, hogy ne kezeljenek gyerekként. Bár, tegyük hozzá, huszonegy évesen ez elvárható lenne az ember családjától, még akkor is ha az illető történetesen a legkisebb gyerek és lány...

...Végül megkönnyebbülten parkolok le otthon. A pár perccel ezelőtti kis kilengés emléke már nem felhőzi a hangulatomat és igyekszem a hazaérkezés feszültségét is minél kisebb mentális dobozba szuszakolni az agyam legmélyebb bugyraiba. Arcomon nyugodt mosoly ül mikor a táskámat fogva kiszállok a volán mögül és becsukom magam után az ajtót.
Ha minden igaz, én érkezem haza elsőnek és jó darabig nem várható más Tatianan kívül. Félreértés ne essék a szívem legmélyéből szeretem a családomat, de a mostanában uralkodó állapotok teljesen kikészítenek. Főleg, mert gőzöm sincs hogyan tudnám megakadályozni, hogy teljesen széthulljon körülöttem minden. Nem emlékszem a mama és a papa mikor tudott önfeledt mosollyal egymásra pillantani, ahogy arra sem Laurence-szel mikor csináltunk valamit közösen... Vagy mikor nézett rám viszolygás nélkül, ha már itt tartunk.
Sóhajtva lépek be az ajtón és egyenesen a tágas konyha felé veszem az irányt. Annyira rohantam az utolsó órám után, hogy még ebédelni sem mentem el, így mostanra farkas éhes vagyok. Útközben ledobom a táskámat az egyik kis asztalkára, majd pillanatok múlva már az ajkamat harapdálva állok a hűtő előtt és pár szendvicshez való alapanyagot bányászok a mélyéről. A tegnapi csirkesült, saláta, majonéz és friss kenyér szeletek gondolatára összefolyik a nyál a számban. Gyakorlott mozdulatokkal készítem el magamnak az ebédet, majd a pultnál ülve elgondolkodva eszem. Amint a szénhidrát mámorító érzése átjár, máris derűsebben látom  az életet.
És alig várom hogy Tatiana megérkezzen...

520 ; zene ; kezdjük el, remélem tetszik  
x x x