A varázslat a születésem óta az életem része. Ott van a családomban és a világban ami körülölel és mindennél jobban vágytam arra, hogy bennem is csörgedezzen. Ámulattal bámultam apámat és a testvéremet. Lenyűgöztek a mesék és töerénetek, kisgyerekként mesebeli tündérnek és legendás boszorkánynak képzeltem magam, aki megmenti a királyfit és a királyságot. A jóságos Északi boszorkánynak, aki védelmezi és hazasegíti Dorothyt. Vártam, hogy az erő majd bennem is egyszer majd feléled... A testem minden porcikájával ezért imádkoztam minden áldott este! Ám a mesékben és az életben is vigyáznia kell az embernek mit kíván, mert még valóraválik, abból pedig semmi jó nem származik.
Egyszer csak elérkezett az a nap, amikor teljesült minden álmom. Megkaptam az erőt, ami azt hittem majd felszabadít és végre teljesen otthon érzem majd magam a bőrömben és a családomban... Olyan naiv és ostoba voltam, hogy tényleg elhittem minden tökéletes lesz! Amit szabadságnak hittem csak egy újabb, halálos kalicka rácsai lettek. A varázserő hatalmas felelősség és még nagyobb veszély. Főleg ha nem a természet adománya, hanem az ember önző vágyaiból fakad...


Néha elgondolkozom azon, mi lett volna, ha nem a család legkisebbjeként növök fel... Nem a burokban nevelt "hercegnő" lennék, aki annyira vágyott a csodára, hogy végül az okozta a vesztét. Tudom, hogy senki sem tudhatta előre, hogy céltáblát tesznek a mellkasomra. Tudom, hogy a papa csak meg akarta adni azt az egyetlen dolgot, amit soha nem kaphattam volna meg és a szívem hasadt meg a vágyakozásba. De mégis... Mi lett volna, ha egyszer az életben azt mondja valaki hogy nem? Annyira elkényeztetett minket az élet, hogy bele sem gondoltunk a következményekbe.
Nem, azt hiszem akkor sem lennék boldogabb. Még akkor sem, ha a béke helyett örökké harcban kell élnem. Akkor sem, ha az álmom megkeseredve egy borzalmas rémálommá válik. Akkor sem, ha az utolsó lélegzet szakad fel a torkomból. Elég önző vagyok ahhoz, hogy továbbra is élvezzem a ereimben csörgedező mágiát, aminek hiánya biztosan végérvényesen megkeserített volna.
Elég önző vagyok ahoz, hogy nem akarom elveszíteni Tatianat, főleg amikor hajszálrepedések és törések teszik instabillá a kapcsolatot az apámmal. Tudom, mind a ketten meggondolatlanok voltunk. Tudom, hogy képtelen lett volna lebeszélni bárki is arról, hogy tegyek egy lépést az álmaim felé... De ő az apám. A védelmezőm. Kinek kellett volna több eszének lennie, ha nem neki? A későn jött aranyketrecről már nem is beszélve. Túl késő már gátakat szabni. Túl késő már szabályokat állítani, amikor már mindent felrúgtunk és ledöntöttünk a célért. Miért nem látja, hogy késő? Miért nem hisz bennem, hogy elbírom ezt a terhet, akkor is ha ez az utolsó amit életemben teszek? Hol van az a bizalom, ami egy törékeny élet születésével kezdődik? Ha végre egyenlők lettünk, hová tűnik a testvérem? És mi lesz a szüleimmel, ha a kártyavár végleg összeomlik? Hová tűnt a szeretet?


Táncolok. Nevetek. Bizsergek. Vibrálok. Élek. Az erő, bár hatalmas árat követel túlszárnyal mindent, amiről valaha álmodtam. Szinte pattognak a szikrák az ujjaim körül és valami túlvilági fénnyel szikrázik fel az összes ér a testemben, amikor a mágia szabadon áramlik bennem. Amikor megemelkedik a teáscsésze és vígan áttáncol a szobán. Amikor egy erdei tisztáson táncra kelnek velem a levelek és szél kap a hajamba.
Élek. Élek. Élek. Élek. Dübörög a szívem és nem érdekel semmi, ami az összeomló kártyavárra emlékeztet. Nem érdekel, hogy dühös vagyok magamra és a papára. Nem érdekel hogy Laurence, mint illékony kísértet hajnalhasadáskor egyre távolabb száll tőlem. Nem. Csak a pillanat számít, és a bizonyosság, hogy erre születtem és hogy minden nehézség ellenére ezt az utat kell járnom. És nincs visszaút.


Ne állj szóba idegenekkel, sohasem származik belőle semmi jó. De, ha egyszerűen képtelen vagyok megállni, hogy ne szökjek ki hozzá. És már tudjuk egymás nevét, tehát nem vagyunk idegenek. Nem tudom, mitől édesebb a tiltott gyümölcs, de azt hiszem a függője lettem. Az a sötét, sokatmondó pillantás... A veszély és erő vibrálása. Az a hang. Az a mosoly. Az a nevetés. Ahogy a nevemet mondja vagy csúfondárosan Hercegnőnek hív. Mintha az ereimben  száguldozó erő minden rezzenéstől és véletlen érintéstől felszikrázna. Nem tudom mi ez, ahogy azt sem meddig tarthat, csak azt hogy képtelen vagyok leállni. Képtelen vagyok távol maradni.
A szívem a torkomban dobog, a ritmusra szaporázom lépteimet a kihalt holdfényes parkban, majd megállok ahogy mindig. A szemem lassan alkalmazkodik a sötéthez, szél fújja az ezüstösen csillogó fürtjeimet az arcomba. A levegő vibrál, a levelek lassú táncot járnak a lábaim körül a zabolátlan erőtől... Ág recccsen és a testem megfeszül, a levelek hirtelen torpannak meg.
- Hello, Hercegnő!