Különleges vagy.
Különleges…
A családom, a koven, amelyben felnőttem folyton ezt mondogatta. Hiszen olyan képességem volt, amilyen senki másnak a közösségünkön belül. Intuícióként emlegették, de nem csak átérzem mások lelkiállapotát, képes vagyok átvenni az energiákat, amelyek valakiben mozognak, így a hozzám hasonlóak mágiáját is az akaratom alá tudom hajtani. Persze csak ha akarom.
De ezt nem tudhatják meg idegenek.
Rejtőzködve nőttem fel, elnyomva a varázserőt, amely miatt különleges lennék. Nagyon körültekintő voltam mindig is, elfedtem a nyomait mindannak, amely arról árulkodhatott, hogy mi voltam. Ezért inkább pszichiáternek tanultam, és csupán a „jó megérzéseimre” hivatkoztam, amikor pontosan megállapítottam néhány konzultáció és találkozó alapján a pácienseim problémáit. A szakmámban, talán éppen a képességeim miatt, gyorsan értem el nagy sikereket. Majdnem húsz éve főorvosként dolgozom a washingtoni Spire Kórházban és lassan hét éve alapítottam magánpszichiátriát néhány tehetséges kollégámmal. Hiába foglalták el a várost a természetfelettiek, én mai napig nem fedtem fel magamat szakmai körökben. A kollégáim azt tudják, hogy van egy feleségem és két gyerekem, a szakmai előmenetelem kifogástalan, a Harwardon végeztem, és szívesen publikálok. De ez csak a fényes máz, amely az életemet borítja.
A kovent, amelyben felnőttem, vadászok végezték ki, az én szerencsém az volt, hogy az egyetemi kollégiumból még nem utaztam haza azon a héten. A családomat egy szempillantás alatt veszítettem el, mintha nem is léteztek volna. Ekkor fogadtam meg, elnyomom a képességeimet, úgy teszek, mintha nem is léteznének. A praxisomhoz csak annyira használom fel, hogy éppen megérintsen mások energiája, érezzem mi történik velük, épp csak annyi ideig, amíg nem tudom diagnosztizálni őket.
A feleségemet az egyetemi éveim alatt ismertem meg, én már majdnem végeztem a Harwardon, amikor ő másodéves volt. Első pillantásra beleszerettem. Ám amilyen vad lánggal lobbant fel közöttünk a szerelem, olyan illékonynak is bizonyult. Nem tudom mi történt, nem láttam meg azt a pontot, amikor valami végérvényesen elszigetelt minket egymástól. Hideg lett és távolságtartó, én pedig feladtam a próbálkozást egy idő után. Tudja mi vagyok, sosem szörnyedt el a képességeimen, ám nem is bánta, hogy nem használtam őket. Talán éppen ez a probléma, hiszem az elmúlt években újra előhívtam az erőmet, amelyet olyan messzire űztem magamtól.
Két gyermekünk született: Laurence és Delilah. A fiam örökölte a különleges képességeket tőlem, a lányom azonban egyszerű halandó maradt. Mindig is dúlt közöttük a szokványos testvérháború, ám idővel a fiam az én kegyeimet kereste, hogy tanítsam, és ez olyasmi lett, ami csak a miénk volt. Aztán egy megalomán vámpír jött a városba, felborította a kényes egyensúlyt, s felfedte a természetfelettiek létét. Először úgy tűnt, még valami jó is kisülhet mindebből, de a radikális eszméivel nem voltam képes azonosulni, s bár jó néhányan tudják a kilétemet, továbbra is tartom a két lépés távolságot, s a fiamat is erre intettem. Évek teltek el az önkényuralom alatt, mire mozgolódni kezdett egy kis csoport, akikkel kapcsolatba kerültem, mert potenciált láttak a lányomban. Hát segítettem egy másik boszorkánnyal együtt mágiát csepegtetni belé, hogy egy lehessen a reménysugaraink közül, akik talán képesek megállj parancsolni az elvakultságnak.