Elküldésének ideje -- Hétf. Márc. 15, 2021 3:52 pm
Laurence & Delilah
i want my brother back
- Megtisztelnél vele, ha nem rajtad töltenéd ki a sértett egód minden apró fájdalmát! - nézek vele farkasszemet és lecsapom az asztalára a sütis tálcát. Növekvő haraggal és elkeseredettséggel hallgatom a szavait, miközben belül érzem a növekvő feszültséget az erőmben, de kíméletlenül leláncolom hogy a felszín alatt maradjon. Ez most kizárolag az én harcom, a mágiámra semmi szükségem sincs. - Mert neked ez számít ugye? - kérdezem és felpattanok a székről, ami vészesen közel kerül hozzá, hogy a lendülettől felboruljon, de egy határozott mozdulattal megállítom - Hogy senki nem érhet fel a te nagyságodhoz! Hogy lehetsz ilyen beképzelt és öntelt? Magamat is meg tudom menteni köszönöm szépen, nem kell nekem páncélos lovag! Főleg nem olyan valaki, aki szemmel láthatólag lenéz, pedig valamikor nem is olyan régen a világot jelentettük egymásnak! Mikor lettél ennyire szívtelen? Érzem, ahogy a könnyek elkezdik szúrni a szememet, az erőm nekifeszül a láncoknak de vasmarokkal szorítom. Mind a kettőt. Nem fogok sírni és nem fogom elveszíteni a kontrollt. Főleg nem az aljas szavai miatt, vagy az ahogy velem bánik. - Nem vagyok a kiskutyád, hogy a széltől is óvj! Nem kell toronyba zárni! Nekem csak a bátyám kell, de ennyi... úgy látom őt valahol elhagytad, kitetted egy út szélén és fölényesen hagytad ott elsorvadni! - válaszolom vissza én is ridegen és egy percre sem vagyok hajlandó meghátrálni. A karjaimat szorosan a testem mellett tartom, a hátam szögegyenes, az állam felszegem. Nem fogok behódolni, nem engedem nyerni. Itt süllyedjek a pokolba, ha egy fél lépést engedek neki. - A kioktató hangnemért neked sem kell a szomszédba menni! És ne merészelj mégegyszer így hívni! KEttőnk közül,nem én viselkedek úgy mint egy öntelt, gyáva újgazdag ficsúr! Gyere és üss meg, hajíts ki az ablakon ha már eddig süllyedtünk! Gyerünk! Vagy mégjobb, vess véget a szégyenedbe, hozz egy kést és döfd át a szívem! Biztosan nem fogok akkor szégyent hozni rád, őfelsége! Amikor az ajtó felé irányít összepréselem a szám és úgy nézem mit csinál. Ennyi volt. Ugyan olyan kímért precizitással pakol tovább. És ez a rideg higgadtság csak még jobban ingerel és arra késztet, hogy kiengedjem a legrosszabbat. -Akkor ennyi... Pukkadj meg! Menekülj el bárhová is mész és fordíts hátat mindenkinek! Ehhez nagyon értesz! Remélem boldog vagy! Végre elérted hogy szívből utáljam mindazt ami lettél!... És mellesleg összemorzsáztad a drágalátos szőnyeged! - vetem át a vállam felett, majd olyan erősen csapom be magam után az erőmmel az ajtót, hogy beleremeg a keret és a hangból ítélve az íróasztalán pedánsan elrendezett dolgai is táncolnak egy kicsit. Övön aluli és aljas ütéseket vittem be, de nem érdekel. Dühödten baktatok végig a folyosón, majd le a lépcsőn. A felkapcsolt lámpák villódznak és a képek megremegnek a falon. A légzésem szaggatott lesz a zokogástól, miközben az erőm igyekszik eltépni a láncait. Aljas... Aljasok voltunk egymással, de nem... Nem érdekel. Neki csak a hőnszeretet rendje sérült. Nekem a szívemet tépték ki a helyéről... Szinte nem is látok úgy rohanok ki a házból, egyenesen a kert mélyére, hogy olyan helyen eresszem szabadon a felgyülemlet feszült energiát, ahol pár fűszálon kívül nem tehetek kárt másban.
Elküldésének ideje -- Kedd Márc. 02, 2021 10:12 am
Delilah & Laurence
•What is the program little sister?•
Nem változtat semmin.... kinevetném, de tartom magam a dolgokhoz. Ő talán nem érti meg, nem akarja érteni, maradni akar az a kislány, akiért anó rajongtam. Sajnos a dolgok megváltoztak. Sosem akartam, hogy ez legyen belőle. Kiválasztott...mágiával megerősített emberi lény. Én örököltem, őbelé pedig beleplántálták. Nem ugyanaz. Semmi sem lesz ugyanaz. De persze, ő szentül hiszi, hogy semmi sem változhat... a testvérek is változnak. Én is, ő is, Apánk is. Mantrázza az igazságát, csak azt nem fogja fel, már rég nem érdekel. Ő itt, én amott. Két külön világ. És akárhogyan hajt... már nem érhet el. Nem akarok se rosszat neki, de jót sem. Apám is bűnös ez miatt, mert ezt tette vele... A következő szavai viszont kicsit feldúlnak...joga van döntést hozni és képes viselni a következményeit. Na ne viccelj! - Komolyan!? Óh! Akkor bizonyára mindent tudsz ártatlan virágszál! - vágok vissza, miközben felé fordulok. - Feleslegesen erölködsz itt és a Tatianaval való edzéseid közben. És tudod miért? Mert sosem leszel olyan, mint én, vagy apa...mindenben le vagy maradva és akárhogyan küzdesz... nem fogsz tudni megkapaszkodni a pókfonálban, hogy felmássz! - vágok ökölel az asztalomra, tekintetem ridegen stiröli a lány szemeit. - Nem lesz mindig ott valaki melletted, ha bajba kerülsz! - hangom rideg, kissé halk, de megnyomom a lényeget, s remélem ő is érti, érzi a lényegét. - Csak szenvedés vár rád, ha ezt tovább folytatod... de ha nincs igazam, akkor mutasd meg, hogy tévedtem. Mindenben! - dühös vagyok, mit hisz, ki ő, hogy csak így kimerészel oktatni az én szobámban? Ne tegye. Soha semmilyen körülmények között. Egy szerencséje van... a házon belül nincs mágia használat. Anya egy fontos szabálya. Amit észben tartok. - Kösz a sütit...Watson! - felelem kissé nyugodtabb hangnemben, majd ellépek tőle, hogy a szekrényemet kinyissam és az akasztóról leszedjek egy inget. Ez nem maradhat itt. Nézem a gyűrődés mentes anyagot... majd halkan sóhajtok. - És ha már ilyen mód kioktattál... - pillantok hátra rá a vállam fölött egy apró mosollyal. - Még mindig a húgom vagy... szóval ne merészelj így beszélni velem még egyszer, mert pórul jársz Hercegnő. - nincs bennem gúny, csupán megemlítettem neki, mi is jár neki...ja és a hercegnő is jár, mivel emlékszem, mikor azt játszottuk, hogy Ő volt a hercegnő és én voltam az udvarlója... de mint mondottam, mindez régen volt. Mindez a múlt és emlékeink vannak róla... szépek és jók, de már vége. Az ajtó felé mutatok szabad kezemmel. - Ott az ajtó, ha végeztél. Pár perc és én is lépek. Jó volt látni... - útba igazítom, sajnálom, hogy csak ennyi ideig tartott abéke közöttünk, de minden családban akadnak ilyen-olyan veszekedések. Közöttünk ezek mennek, meg a bárányfelhők...
Istenemre mondom, szeretem a bátyámat, de vesszek meg ha tudom mikor lett olyan mint akinek egy fémrudat toltak fel a fenekébe. Elgondolkodva nézem a merev testartását és a nagy gonddal teljes komolyságba burkolózó vonásait. Persze, mindig is szerette a rendet, meg elsőszülöttként a főnök zerep sem állt messze tőle, de ez teljesen egy új szint. - Ha ekkora áldozat, majd megeszem egyedül! - mondom, miközben játékosan a tálca után kapok és magam elé húzom. Minden egyes kínosan kontrolált mozdulata mint egy övönaluli ütés. - Istenem Lance... - sóhajtok fel - Hallod te egyáltalán magad? Felnőttünk, de ez nem változtat semmin! A hangom halk és nyugodt, bár tudom hogy nem sokáig fogom tudni visszafogni magam. Nagyon sok mindent megértek és reménykedem benne, hogy talán végre képes lesz felfogni amit mondani próbálok neki. Az élet megy a maga útján, és őszintén sajnálom, hogy úgy érzi ellene esküdött össze minden. A döntésem pedig... Egy percre sem vagyok hajlandó meghunyászkodni miatta, hiszen ő tőle sem várják el lépten nyomon, hogy megmagyarázza mit miért tesz. A következő szavai azonban próbára teszik a türelmemet. Ingerült pillantást vetek rá, miközben leteszem a tálcára a szalvétámat. Méghogy átlát rajtam! Ha így lenne, nem lenne ilyen karótnyelt és végre hajlandó lenne újra a bátyámként viselkedni, ahelyett hogy sértett királyfit játszik. - Bravó Sherlock! Megfejtette a nyilvánvalót! Persze, hogy azért van! Nem büntethetsz örökké valami olyanért, amiről nem is tudtam. És tegyük hozzá, fordított helyzetben te soha a büdös életben magyarázkodnál vagy kérnél bocsánatot! Kibukott az igazság. A hangom nem mérges csak csalódott, mert minden zsigeremben érzem, hogy igazam van, ahogy azt is, hogy fordított helyzetben én sosem mutatnám neki a hátamat. Nem költöznék el úgy, hogy ne tudja hol vagyok, hogyan érhet utól. Nem lopakodnék vissza a házba teljes titokban pár dolgomért, hogy úgy kelljen bekönyörögnie magát hozzám, hogy méltóztassak tíz percet adni az életemől... És ez fáj. Piszkosul fáj, hogy annyi év szeretetet és kötődést képes a szőnyeg alá söpörni. - Megjegyezném, hogy remekül rámutattál felnőttünk, tehát jogom volt meghozni a döntést és kész vagyok viselni a következményeit! Ne viselkedj úgy, mintha azt kérném oldd meg helyettem! Csak viselkedj úgy, mintha számítanék, mert a bátyám vagy!
Az érzések változóak. Delilah miattam készítette mindezt nekem. Azt akarja, hogy ne legyek rá dühös... tulajdonképpen nem rá, hanem a kialakult helyzet az, mi teljesen dühít. És ez kiterjed rá is akaratomon kívül. Dühös vagyok rá és apámra és arra a nőszemélyre. Csukott szemmel ismer, úgy mint a tenyerét, így rendben tartja a dolgaimat. Nincs morzsa a padlón, nincs rendetlenség... béke szigete van itt is, ugyan úgy mint lelkem mélyén. Nem ül le az ágyra, máshol talál helyet magának. A fekhelyemen egy gyürődés sincs, s szeretném ha ez a továbbiakban így is maradna. Otthon is így hagyok ott mindent, aztán Maia gondol egyet... és mire hazaérek az ágyra terített takaró tele van gyűrődéssel. Haragszom-e érte...hozzá szoktam, bár eleinte forrt bennem a düh. Ma is csipi a szemem, de nem fortyogok miatta. Itthon azonban örülnék ha minden rendben lenne. Legalább itt a szobámban. A húgom és a bölcs tanácsaival általában nem foglalkozom... mert általában csak hallja, de meg fogadni? Áh minek azt... nem szoktam érteni se őt, se másokat, akik ezzel jönnek úgy általába. Kérdésére nem reagálok, eszem tovább a süteményt, még csak rá se nézek... a következő harapást és annak rágását, nyelését még elintézem, ezután nézek csak rá. - Heti egyszer egy ilyen adag tömény csoki... hülye kérdés! - tudom, hogy nem erre várta a választ. Szemmel tartom a tekintetét, majd a tálca miatt közelebb megyek hozzá, hogy a szalvétát és azt követően rá a süteményt letegyem rá. Egy új szalvétát is elszedek, hogy a képemen a morzsát eltüntessem, majd azt összegyürve ejtem rá a tálcára a sütim mellé. - Nézd. Felnőttünk... mit vársz tőlem? Apa bevonzotta magának az egész bajt, magával rántva a családot. Nem kértem belőle... ezután sem fogok! - hangom nyugodtan csendül, ám mégis ott parázslik egy apró érzés, melyet a harag éltet. Magam sem tudom sokszor, hogy mi is az, de igyekszem elnyomni, sokszor sikertelenül. A telefonom rezeg a zsebemben, eszembe nem jut, hogy felvegyem. Tudom ki az, s hogy mit is akar. Maia és az ebéd téma, eljutott a boltba... - A süti is csak azért van, hogy ne nehezteljek rád. Átlátok rajtad. - nem, nem nézek át rajta, a hugom, ha kellek hát itt vagyok neki, de ne akarja azt, hogy mosolyogva és bátorítva nézzem, ahogy az erejét használja és gyakorolgat. Nincs olyan isten, hogy én egyszer örömködve nézzem, ahogy az erejét latba vetve "küzd".
Miközben drága bátyám kint várat az ajtó előtt úgy érzem magam mint egy rakás szerencsétlenség. A szívem a torkomban dobog és minden idegszálamra szükségem van, hogy nyugton tudjak maradni... leszámítva a toporgást. Megint olyan, mint régen amikor véletlenül eltéptem egy rajzát vagy összevesztünk és megpróbáltam kibékíteni. Reménykedő kiskutya szemekkel meredek rá és valahol belül összeszidom magam, amiért ilyen szánalmas vagyok. Valahol mélyen nagyon is bánt a bánásmód, mintha valami szörnyeteg lennék, mert merészeltem vágyakozni azután hogy olyan legyek mint ő... Az egyik példakép az életemben... És amikor bajba sodort az élet akkor az orromra csapta az ajtót, mint egy idegenre.... De ezzel most nem foglalkozom, békülni jöttem és ha a fene fenét eszik is elérem a célomat. Mélyre gyűrtem a megbántottságot, remélve hogy ezzel bebizonyíthatom milyen komolyan gondolom a gesztust. Még a nyúzott, otromba beinvitálást is, ha nehezen de szónélkül hagyom és gy hálás mosoly kíséretében lépek be a szobába. Mintha megállt volna az idő, minden ugyan úgy az élére állítva, pedáns rendben. Mély levegőt véve szívom magamba az ismerős illatokat és egy kedves mosolyt villantok rá amikor elémvágva elvesz egy sütit. Kíváncsian figyelem ahogy beleharap és az arcán átcikázó érzésektől kiszélesedik a mosolyom és sokkal magabiztosabban lépkedek át a szobán, hogy az íróasztalára helyezhessem a tálcát. Mindenttudó mosollyal vászon szalvétát húzok elő a zsebemből és mint egy békepipát nyújtom felé. Tudom, hogy nem szereti a rendetlenséget, de mivel a tányérokat nem tudom a zsebembe dugni ezért be kell érnie ennyivel. Ha elvette tőlem, leülök az asztala mögött nyugvó székére. Mint régen. Az ágyra csak azért nem huppanok le, mert tudom milyen hisztériát rendezne, ha a frissen kisimított takarót gyűrném össze. - Jaj, megnyugodtam! Úgy örülök hogy sikerült! - vágom rá lelkendezve, vidám hangon, kicsit talán önelégülten is, mert pontosan tudom hogy olyan lett mint amilyet a mama csinált. Kezeimet összefonom a szék támláján és az államat rajtuk pihentetve nézek fel rá. A mozdulataimban nincs semmi mesterkéltség, olyan egyszerű mellette lennem, mint régen még ha van bennem egy kis félelem. Ezt neki is éreznie kell. A sütivel határozottan nyertem, de ez még csak az első kis csata, a háború még csak most következik. - Ember tervez... Egy kis rosszaság még senkinek sem árt, egyszer egy nagyon bölcs ember mondta nekem!- vonom meg a vállamat megjátszott nemtörődömséggel, majd egy újabb szalvétát varázsolok elő a zsebem rejtekéből és én is jó izűen belehrapok egy kocka sütibe. Természetesen vigyázva, nehogy lemorzsáljak. - Neked... nem hiányzik? - kérdezem tettetett könnyedséggel, miközben a szemem sarkából figyelem a vonásait.
A saját hugommal fasírtban vagyok, képtelen vagyok így elfogadni Őt. Nem gondoltam, hogy pont ma fogok össze futni vele, ráadásul még sütivel is készült. Bebocsátást kér a szobába, ám mit sem foglalkozva aszavaival, csak pakolom tovább a szétrakodott dolgaimat. Hangjából minden kivehető, ám elszántan beszél, mintha semmi nem történt volna az elmúlt időkben. Zavar? A sok duma, meglehetősen, ám ő maga jelenleg nem. Hiszen ott a kezében a brownie... az a bizonyos brownie. Emlékszem tisztán a közös sütizésekre és igen... az ízekre is emlégszem a mai napig! Vajon az íze ugyanaz maradt? Vagy elcseszte? Tényleg pontosan csinált mident? Áhh Laurence... ez már a múlt, el kell engedni és további falakat kell felhúzni... ám könyörgés érkezik a továbbiakban, így egy apró sóhaj kuszik ki a számon. - Mire vársz még? Kérvényt nyújtsak be, hogy be gyere...? - kérdezem kissé nyúzottan, ám a hangomban más is van, vegyesen felsorakoznak benne az érzelmek. Harag, gúny, kicsi hiány a húgom után. Ám mindezt felsorakoztathatnám előtte, nem jutnék semmire sem. Most sem jutok, hiszen a tálca sütit figyelem csak, s mielőtt még ő jönne felém, én lépek hamarabb, hogy elszedjek egy kockányit. A szabad kezemmel vigyázok, hogy ne potyogjon morzsa a padlóra, tányéralátétként szolgál, míg beleharapok a sütibe. Az ízek kavalkádja robban a számban, csupa csoki... csupa finom csoki. Amit persze imádok. És ezt Ő is tudja! Fene! Törbecsalt. De nem haragudhatok ezért, csak próbál... Delilah lenni és maradni, hisz ő ilyen. Mi mindig együtt voltunk, ám ez a kis "valami" közénk állt. Túljutunk ezen valamikor? Jó tudom, ez csak rajtam áll, hogy elfogadom-e Őt ilyennek... nehezen fog menni, hiszen még a gondolata is kiráz. A béke most kézzel tapintható bennem és körülöttünk. Nyugalmas, s közben fogyasztom a browniet. - Nincs elcseszve, ügyes vagy. - dícsérem meg a sütit és őt is. Hiszen egyedül dobta össze az én kedvemért, hogy szóba álljak vele. Hát sikerült! Rafinált. Nem teszem szóvá, inkább tovább lapozom a dolgokat és megeszem a sütit, majd egy újabb kockáért nyúlok. - Nem így akartam nyitni a reggelt... sütivel. De most már mindegy. - hiszen Maia megnyúzna, ha megtudná, hogy normális reggeli helyett édességgel kezdek, de amit nem lát, az nem fáj neki ugye!
Elküldésének ideje -- Szomb. Nov. 28, 2020 4:01 pm
Laurence & Delilah
i want my brother back
Oké, ez nevetséges. Miért vagyok ennyire ideges? Hiszen, a bátyám! Együtt nőttünk fel és minden titkomat ismeri... Legalábbis ismerte amíg nem keztünk el egymás előtt titkolózni. Valaha úgy ismertük a másikat mint saját magunkat és most... Úgy feszengek a szobája csukott ajtaja előtt, mint egy idegené előtt. Ha nem lennék most ennyire elszánt, hogy egyszer és mindenkorra véget vetek ennek a faramuci helyzetnek biztos elbőgném magam a bennem kavargó érzelmektől. Nem tehetek róla, fáj. Mintha a szívemet tépnék ki a válasz nélkül maradt másodpercek. Már szólásra nyitnám a szám, hogy tovább kérleljem, amikor hirtelen kitárul az ajtó. Mosoly terül szét az arcomon... A tarkójára. Az ajkamba harapva figyelem, ahogy tovább igazgatja az ágyát. Szavai mintha egészen távolról szólnának, annyira kikészülök már a látványától is. Nem is tudom mikor láttam utoljára itthon... Vagy ennyire nyugodtnak. Vagy mikor hallottam utoljára megvetés nélkül a nevemet tőle. Minden erőmmel fentartom a mosolyt az arcomon és elkergetem a baljós gondolataimat. Nekem küldetésem van, és nem fog működni, ha csak mélázok kukán. - Szia... Én... öhm... Sütöttem sütit... - mondom zavartan elpirulva, miközben közelebb nyújtom hozzá a sütit. Remélem, ha nem az irántam érzett szeretet juttat be hozzá akkor a hasa teszi. - Bejöhetek? - kérdezem újra egyik lábamról a másikra táncolva és minden reményem és szeretetem belesűrítem a pillantásomba. - Olyan régen láttalak, és láttam hogy itt vagy, szóval gondoltam miért ne reggelizhetnénk browniet mint régen. Amikor titokban csentük el, nehogy a mama megtudja! Mindent úgy csináltam, ahogy a nagyi receptjében le van írva! - hirtelen átszakad bennem a gát és ömlik belőlem a szó. Kétségbeesetten szeretnék bejutni hozzá, és nem csak a szobájába. Vissza akarom őt kapni. Vissza kell őt kapnom, különben megbolondulok. Hát nem látja mennyire megvisel engem is ez az egész... - Kérlek Lance... - teszem hozzá halkabban könyörgő szemekkel. Engedj be, beszélj hozzám! Segíts nekem!
Elküldésének ideje -- Szomb. Nov. 28, 2020 2:25 pm
Delilah & Laurence
•What is the program little sister?•
Az éjszaka csendes volt, elcsöppent egy újabb veszekedés Maia és köztem és kanapéra száműzött az éjszakára. Kényelmetlensége okán haza mentem a szülői házba. Nem szeretem a kényelmetlen dolgokat, jobb szeretek kényelemben élni. A maradásom csak reggelig tartom fent, dolgozni megyek és igyekszem békülni a jövendőbeli feleségemmel. Titok a kisasszony, ahogy az otthonunk kiléte is, ennek több oka van, de nem megyek bele a részletekbe. Marad a hallgatás és kerülgetés a téma körül. A szobámban minden ugyanaz maradt. Minden melyet gyermekként és ifjúként megtartottam. Ott maradt minden feleslegnek tűnő holmi. Közös fényképek, családi album, rajongásig olvasott könyvek, baseball és football kártyák. Mindegyik pakli megvolt. Talán ha jobban körül nézek, akkor baseball kesztyű is akad valamerre. A régi telefonom is a fiókban lapul és pár telefonszám egy papírlapon. Nagyon régi holmi mind. Talán 7-8 évvel ezelőtt kerültek be a fiók mélyére. Ugyanúgy ittmaradt a húgommal való közös képek, közös kedvenc cd-k. Már nagyon kopott, agyon hallgatott lemez. Talán a lejátszó már nem is működik. Itt hagytam mindent, hogy felejteni tudjak, hogy elfelejtsem mennyire is imádtuk egymást. Bánom? Talán. De nem tudom elfelejteni ezt a hátbatámadást a családom részéről. Apám összeállt a húgommal. A húgommal, kit varázslattal tett mágikussá, melyet sosem akart egyikünk sem. Delilah tökéletes volt úgy ahogy volt, de így... mintha nem is ő lenne. A varázsképtelen erőt kapott és apám lépten nyomon mellette van, még jobban, mint eddig. S ez facsart egyet az eddig is sebzett szívemen. A szobámban tilos a varázserő használata. Ki van írva egy csomó helyre, különösképp az ajtómra nag betükkel, más nyelven. Az orrámra pillantok, hisz túlságosan is nagy a fény a függönyön túl, kint a nagyvilágban. Óh bassza meg! Elkések! Pattanok fel az ágyból, majd a ruhámért kapok, hogy legalább nadrágot húzzak. Kopogtatnak, megáll a művelet a levegőben, mikor a tulajdonsát is meghallom. Delilah... folytatom az öltözködést, mintha kint sem lenne, ám úgy gondolom, hogy nem mutatkozhatok előtte ruha nélkül... régen lehetett, ma viszont már mindketten felnőttünk. A pólóm is a helyére kerül, majd a hajamba túrva folytatom a rendrakást. Hisz az ágy sem maradhat ágyazatlanul. A rend a lelke mindennek. Félkész állapotban lépek az ajtóhoz, hogy lenyomjam a kilincset, majd el is lépek onnét, hogy folytassam az ágy rendbe rakását. - Mi a szitu, Delilah? - pillantok rá időközben, majd a tálra csusszan a figyelmem. Az az, amire gondolok? Komoly? A hajam össze vissza áll, még nem fésülködtem és zseléztem, de talán elfogadható a kinézetem. Saját magamnak ilyenkor gyerekesnek kinéző fejem van, volt mikor megkérdezték, melyikünk az idősebb... irritáló.
Elküldésének ideje -- Szomb. Nov. 28, 2020 12:57 pm
Laurence & Delilah
i want my brother back
Hiába próbáltam volna tagadni, a családom a szemem láttára hullik atomjaira. Nem elég, hogy a szüleim képtelenek egy légtérben megmaradni, még az egyetlen stabil pont, amit születésem óta ismertem is alapjaiban rázta meg a katasztrófa. Laurence percről percre sodródott távolabb tőlem, ami mindennél jobban fájt. Rajongásog szerettem a bátyámat amióta világ a világ és a hiánya még elviselhetetlenebbé tette az életet. Nem értem, miért teremthetett ekkora szakadékot közöttünk a mágiám, de nem voltam hajlandó tétlenül tűrni, hogy minden biztos pont az életemben füstölgő hamuvá porladjon. Éppen ezért volt csupa csokimaszat az arcom, miközben lehajoltam kivenni a sütőből a frissen sült browniet. Nem volt jobb ötletem az olajág nyújtására, mint megsütni a kedvencünket és lecsapni vele. Mázlim volt, hogy reggel éppen akkor támojogtam ki a szobámból hulla fáradtan egy újabb éjszakai kaland után, amikor ő megérkezett és bement a sajátjába. Már nem lakott itthon és még a mamával sem osztotta meg hova ment. "Térre van szüksége"... Hát, ha mást nem ezt mindenképpen meg tudtam érteni. Papa elviselhetetlen szabályai nap mint nap igyekeztek megfojtani és azt kívántam bár nekem is több jutna pár lopott óránál. Igazából, nem is értem mi baja a bátyámnak... Mint legidősebb gyerek és férfi, közel sem kell annyi idióta és haszontalan szabályt elviselnie mint nekem... Főleg miután megtörtént a változás... Elmélázva tettem le a forró tepsit a konyhapultra, majd visszaakasztottam a sütőkesztyűket a helyére. Mindegy is... Csak az számít, hogy a tervem jól süljön el. Szükségem volt a testvéremre, jobban mint bármikor... A gondolat könnyenet csalt a szemembe, de nem engedtem kicsordulni őket. Inkább a fülem mögé tűrtem pár kósza hajszálat, ami kiszökött a hanyagul felkötött lófarkamból és elővettem egy tányért és kést. Ugyan a recept szerint várni kéne amíg a sütemény kihül, Laurence-szel mindig is túl türelmetlenek voltunk ahhoz, hogy kivárjuk. És ha szeretnék sikeres lenni, akkor mindennek tökéletesnek kell lennie. Gyakorlott mozdulatokkal vágtam fel a csokoládé bombát és a tányérra halmoztam őket. Mielőtt elindultam volna a bátyám szobájába, gyorsan kezet és arcot mostam, reménykedve hogy minden kósza csokoládé maszatot eltűntettem, majd mély levegőt véve megragadtam a süteményes tálat és elindultam a küldetésre. Jobban izgultam mint bármikor máskor az életemben. Szinte remegtem, annyira vágytam arra, hogy sikerüljön újrakezdenem a bátyámmal. Neki is be kell látnia, hogy szükségünk van egymásra. Nem tudom elképzelni, hogy neki ne hiányoznék egy cseppet sem... Az ajtó elé érve reszketegen sóhajtok, majd remegő kézzel kopogok be az ajtaján. - Lance... Én vagyok... - kezdem félszegen - Bejöhetek?... A kedvencedet sütöttem...
Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
- Megtisztelnél vele, ha nem rajtad töltenéd ki a sértett egód minden apró fájdalmát! - nézek vele farkasszemet és lecsapom az asztalára a sütis tálcát. Növekvő haraggal és elkeseredettséggel hallgatom a szavait, miközben belül érzem a növekvő feszültséget az erőmben, de kíméletlenül leláncolom hogy a felszín alatt maradjon. Ez most kizárolag az én harcom, a mágiámra semmi szükségem sincs. - Mert neked ez számít ugye? - kérdezem és felpattanok a székről, ami vészesen közel kerül hozzá, hogy a lendülettől felboruljon, de egy határozott mozdulattal megállítom - Hogy senki nem érhet fel a te nagyságodhoz! Hogy lehetsz ilyen beképzelt és öntelt? Magamat is meg tudom menteni köszönöm szépen, nem kell nekem páncélos lovag! Főleg nem olyan valaki, aki szemmel láthatólag lenéz, pedig valamikor nem is olyan régen a világot jelentettük egymásnak! Mikor lettél ennyire szívtelen?
