Gondolnád, hogy volt idő, amikor pacifistaként azonosítottam magam? Amikor fegyver nélkül sétáltam a csatamezőre. Persze, mit ne gondolnál. Majd' ötszázötven év hosszú idő. Vérrel, árnyakkal, megbánásokkal, édes csókokkal, művészetekkel, nemesekkel és koldusokkal telített, hosszú idő. Olykor úgy érzem, hogy időtlen próbálok lenni egy olyan társadalomban, ami az idő múlására épít. Az én drága Janice-m mindig is tudta, hogy ez lesz a vége. Azt mondta, az olyan emberek, mint ő és én, túl sokáig élünk. Elfelejtjük, hogy mi számít igazán. És az utolsó dolog, amire szükségünk van, az egymás. Míg az én szívem meghasadt, ő azzal példázott, hogy a tiszavirágokra van szükségünk. Egyszerű halandókra, mert ők többet tudnak az életről, mint mi. Tudják, hogy mennyire értékes és szép, mert törékeny. A szemeimbe nézett és fáradtságot látott, míg én a szemeibe néztem és pusztán ürességet. Többé már nem értettük a világot. A morális szakadék széléig taszítottuk egymást.
Hiába kérdezte, az apró lány túl fiatal volt még ahhoz, hogy elmondjam neki, valójában mi járt a fejemben. Hogy amikor a nagyapja a részegességem miatt morgott, az üveges tekintetem csupán innen távol járó gondolatokat tükrözött. Azon csodálkozva, hogy az élet miért reszket szépség és bűntudat, beteljesedés és bánat, vágy és megbánás, halhatatlanság és megtépett pillanatok, az igazság és féltve őrzött hazugságok között. Árgus szemekkel figyelt és válaszokat várt, holott az egyetlen válasz, amit adhattam neki az lett volna, hogy a világot nem lehet megmagyarázni. Túl nagy és túl őrült, olykor komikus, de többnyire csak… idegen. Mindenki számára az.
- Akkor mesélj a tűzokádó oroszlánról! – Mindig szerettem a Krakowski gyerekek kalandvágyát és csillapíthatatlan kíváncsiságát. Azt meg még inkább, hogy – az unalmas felnőttekkel ellentétben - a legcifrább történeteimet is izgatottan hallgatták. Elmeséltem hát az ifjú Kalinának, a sokadik alkalommal is ugyanolyan beleéléssel, hogy hogyan csalt kelepcébe az ezerhatszázas évek Angliájában a két lábon járó tűzokádó oroszlán, és hogyan kerekedtem felül rajta, megmentve a keleti kis falu népét.
Az ellenfelem nem volt más, mint egy sűrű, szőke hajú – sörényű - warlock, aki mesterien bánt a pirokinézissel, az arca pedig állatiassá torzult a felelőtlen mágiahasználattól. De mennyivel jobban hangzott az oroszlán a gyerekek számára. Miért szembesítettem volna a száraz valósággal olyan fiatalon? Egy megtört mágiahasználó haragjával és önzőségével, akin nem tudtam segíteni. A történeteim azonban, még ha színezettek is voltak, mindig ott volt bennük egy darab belőlem és abból, hogy milyen is voltam. Olykor nekem is újra fel kell fedeznem az elveszett emlékeimet. A leggyakrabban visszatérő elem pedig nem más, mint a kegyesség.
- És az igaz? Tényleg belebújtál egyszer egy szirénbe? Úsztál is? – A vörös hajú kislány időzítése nem volt a legszerencsésebb, ugyanis kis híján belefulladtam a szőlőlevembe. Ha már borral nem kínáltak vacsora előtt. Ezt a történetet mindig is a család idősebb leszármazottjaival osztottam meg, akik már minimum serdülők. Nem csak azért, mert már a naplóimban is bizarr erotikával írtam az esetről, hanem azért is, mert az egyedi képességem megértése előtt neki is szüksége volt egy igen erős alaptudásra. Lényegében bármilyen teremtménybe képes vagyok fizikailag beleolvadni, teljesen átvéve felette az irányítást. Az ő arcával járni és az ő hangjával szólni. Egy jótanács, ne keveredj velem közelharcba, egyetlen érintésre van szükségem. Többnyire percekről van csupán szó, minél erősebb az elme, annál hamarabb kilökődöm. A gazdatest nincs tudatában a megszállásnak, ha csak nincs a vérében mágia.
- Mit szólnál, kicsi Kalina, ha azt mesélném el, amikor egy patkányba bújtam bele? – Annak idején én is kicsiben kezdtem, apró állatokkal. Patkány, macska, kutya, mire az emberig, majd még tovább jutottam. Ám ahogy a világon mindennek, a mágiának is ára van, olykor nagy.