the hunter becomes the hunted

A hasfalamhoz kapok. A fájdalom vakító atomvillanás, magnéziumfehér pezsgéssel seper ki belőlem mindent – hullám törik meg robogva a sziklákon –, elfagyott ujjaimon forró a tulajdon vérem. Forró és nagyon-nagyon sok. Nehéz, mintha higany lenne. Szinte éget.
Térdre bukom a nedves betonon – nem is érzem, lehetséges lenne egyetlen hasi sérüléstől lebénulni? kétlem, ez valamiféle védekezés lehet az idegrendszer részéről –, de mégsem esem egyből össze, csak azt érzem, hogy nagyon, de nagyon szomjas vagyok. És a vérem forró. És nagyon-nagyon sok. Nehéz, mintha higany lenne. Szinte éget.
Felnézek rád, és tudom, arra kellene gondolnom, hogy mit szúrtam el, de az agyam megtagadja a működést. Hullám törik meg robogva a sziklákon. És ahogy az ár visszavonul, és a magnéziumfehér pezsgés nyomában savasan, sisteregve ömlik rajtam keresztül a fájdalom. Akkora erővel, hogy még üvölteni sem bírok. Talán nem is lenne jobb tőle.

– Hozzá sem nyúltam ahhoz a lányhoz – mondom, és tudom, hogy hiába, és kong az ódon állóóra, és senki sem mond semmit, csak némán merednek maguk elé, mintha legalábbis elbuktam volna az idióta vizsgájukat. Abban a pillanatban még nem tudtam, persze, hogy el fogom bukni.
– Mi oka lenne ilyesmit állítani rólad?
Kényelmetlenül fészkelődöm a székemben. Próbálom felidézni, hogy mi történt, hogy edzésem volt – középszerű vagyok amerikai fociban is, mint minden másban, esélyem sem lenne sportösztöndíjra, de mondjuk, minek is erőltetném, hogy ha aztán úgyis a családi hagyományokat kell folytatnom, és nálam sokkal erősebb lények utána kellene loholnom? –, aztán tanulás helyett inkább a többiekkel lógtunk a parkolóban – középszerűek voltak a jegyeim is, amennyi rám ragadt az órákon, abból próbáltam boldogulni, veszett fejsze nyelének tűnt az egyetemi felvételi –, aztán
aztán
aztán
– Honnan a fenéből tudjam? – Túlságosan váratlanul és túlságosan hangosan csattanok fel, bár tizenöt éves koromra már jó pár évvel túl voltam a mutáláson, azért csak megbicsaklott a hangom. Hiába csaptam az asztalra, ők össze sem rezzentek. Csak kong az ódon állóóra, anyám hattyúnyakán megtörik a múlt század eleji csillár fénye, apám összefont ujjain halványan dereng a Krakowski család pecsétgyűrűje.
A bátyám nem vesz részt a megbeszélésen, mintha már maga a vád vagy a gyanú bemocskolhatná.
– Nincs választásunk, kénytelenek leszünk kivenni az iskolából – fordul aztán anyám apám felé, mintha ott sem lennék. Megfeszül az eddig is ökölbe szorított kezem.
– És hová akarod vinni? Az a kis picsa kitette a vallomását az internetre, benne a fiunk minden adatával, mindenki tud róla mindent.
Anyámnak arca sem rezzen a „kis picsára”, mintha a feltételezett bűnöm tekintetében éppen addig terjedne a szülői szeretete, hogy bár elhiszi, hogy képes volnék ilyesmire, és mélységesen megvet érte, valójában mégis a lányt hibáztatná.
– Juttassuk ki Washingtonból. Küldd haza Lengyelországba, folytassa ott a kiképzését, és aztán--
– Eszemben sincs a faszom Lengyelországba--
Apám tenyere csattan az asztalon – orkánerejű változata az én asztalra csapásomnak, amely így visszatekintve nem tűnik többnek gyerekes dacnál, erőtlen hisztériánál –, és még az ódon állóóra is abbahagyja a kongást. Anyám szenvtelen arccal fújja ki a cigarettafüstöt.
– Hajts be minden kölcsönt, amit csak szükséges – toldja meg csendesen, mire apám újra összefűzi a kezét, ajkát a hüvelykujjának támasztja, pecsétgyűrűjén lecsapódik a szuszogása keltette pára.
– Egyre kevesebben hajlandóak nekünk szívességet tenni. Ha pedig meg tudják, hogy a fiunk erőszaktevő...
Szünetet tart, mintha csak helyet akarna hagyni, hogy tiltakozzak.
De nem mondok semmit.
Rám szegezi a pillantását, aztán telnek a másodpercek, talán a percek is.
– Legyen így – sóhajtja végül.
Akkor láttam utoljára. Két éve elvitte egy szívroham.

Nyögve támasztom a tenyeremet a nedves betonra, egyszerre izzadok és ráz a hideg. Azt mondják, hogy ha kilyukad a gyomor, a gyomorsavnak körülbelül tizenöt percre van szüksége, hogy akkora pusztítást okozzon a szervekben, hogy az elveszített vérmennyiségtől függetlenül belehaljon az ember a sérüléseibe – de honnan tudjam, hogy a gyomromat érte-e a támadás, hogy ha az egész testem egyetlen nyílt sebnek érződik?
– Egyvalamit árulj el nekem, kisvadász – trillázza, bár hozzám csak fátyolosan jut el a hangja, a magas sarkúba bújtatott lábát úgy látom csupán, mintha glitchelne a kép, hangyafocival szopat a látásom. Szédülök, és az oldalamra esem. Tompán jut el csak hozzám.
– Miért nem sújtottál le rám, amikor megtehetted volna?
Egészen közel hajol hozzám, de alig látom az arcát. Kinyitnám a számat, de csak habzó vér csorog belőle, és képtelen vagyok kimondani, hogy---