Az anyád halott.
Ez volt minden – és semmi –, amit valaha a szülőanyámról tudtam. A legenda úgy tartja, egy szerencsétlen balesetben vesztette életét, amikor is széttépte egy vérfarkas; ezt még akkor sem kérdőjeleztem meg hangosan, amikor életem két különböző szakaszában, a világ két pontján is mást kérdeztek tőlem. Egyikük vámpírt emlegetett, a másik autóbalesetet. Nem vontam kérődre apámat, magam sem tudom, miért – okom is lett volna rá és jogom is lett volna tudni, talán csak nem is igazán akartam. Talán csak féltem, mit mondana. Mert bár nem én voltam a legjobb matekos az évfolyamban, azt én is ki tudtam számolni, hogy ha köztem és az idősebbik féltestvérem között alig tizenegy hónap a korkülönbség, ott valami nem teljesen kerek. Ha pedig az apám három hónappal a születésem után vette feleségül a nevelőanyámat, akkor édesanyának nem sok ideje volt szerencsétlen balesetben meghalni.


Jarek arca fehér volt és mozdulatlan, szoborszerű, mint a márvány. Feltűnt, hogy a füle alatt egy alig észrevehető, apró vérfolt lemosását elmulasztották; tudtam, hol keressem, mert pontosan emlékeztem, milyen szögben húzódott a bestia karmainak nyoma keresztben a mellkasán. A támadás minden egyes pillanata élénk rémképekként élt még a fejemben, és még mindig nem értettem, miért kellett így történnie. Akkoriban még szerettem volna azt hinni, hogy létezik egy nálunk hatalmasabb erő, amelyik igyekszik fenntartani az igazságot és az egyensúlyt; úgy képzeltem, ezt a nagyobb erőt segíti az apám és a családom, és segítem majd én is a tevékenységünkkel.
De ha ezt a hatalmasabb erő az igazságra törekedett volna, nem az öcsém feküdne mozdulatlanul egy díszes, fényes fadobozban, hanem én.

Jarosław Krakowski
1994 – 2004

A koszorúk elé támasztott fényképe alján elhelyezett felirat szinte arcul csapta az embert – túl fiatal volt még és annyi minden várt rá. Sokkal jobb vadász és sokkal jobb ember lehetett volna nálam, már kora gyermekkorától kezdve biztosra vettem, hogy egyszer sokra viszi majd. Talán ő lehetett volna az, aki tovább viszi a vérvonalat a társaság felsőbb köreiben, egyszer még intézményvezető is válhatott volna belőle St. John’sban.
Megrándult a kezem, önkéntelenül is szerettem volna megérinteni a mellkasán precízen elhelyezett kézfejeit, de apám előre látta a mozdulatot, és a csuklómat elkapva szegezte a testem mellé a kezemet, mielőtt még megmozdíthattam volna. Nem néztem rá, de tudtam, hogy ő sem néz rám.
- Miért van ő egyáltalán itt, anya? – hallottam meg Zofia sziszegését a hátunk mögött. Az anyja természetesen csak semmitmondó csitítgatással felelt neki, mire ő természetesen folytatta, amit elkezdett. – Ide sem szabadott volna engednetek, ki kellene tagadnotok, ő tehet mindenről... – Ahogy haladt előre a tagmondatokkal, egyre hangosabban mondta a magáét, mígnem apánk sarkon fordult egy figyelmeztető Zofia! morgás kíséretében.
Lopva pillantottam hátra, megannyi ítélkező arckifejezést láttam a teremben. Akkor még nem tudtam, hogy nem nekem szóltak, hanem a húgomnak; akkor még elhittem, hogy én tehetek mindenről és miattam veszett oda a testvérünk. Akkor még úgy tettem, mint aki nem hallja a házunk folyosóin elsuttogott mondatokat.
Miért nem küldöd el a nagybátyádhoz Kanadába? Látni sem bírom, folyamatosan rá emlékeztet... Megölte a fiunkat, Radek!
Egy darabig elhittem, hogy apa nem hibáztat – tulajdonképpen soha nem okolt engem a fia haláláért, de volt egy olyan időszak az életemben, amikor erősen kételkedtem benne. Hallottam a válaszait, minden egyes alkalommal, és nem okozott kétségeket.
Mégis hogy mondhatsz ilyet? Mindketten gyerekek voltak még, hogyan hibáztathatod Dashát? Ő a lányom.
Nem, nem okoztak kétséget a szavai; biztos voltam benne, hogy nem hibáztat és nem gyűlöl engem, hogy nem fog elküldeni, hogy ő lesz egyszer a mentorom, apámként és példaképemként. Aztán a tizennegyedik születésnapom évének nyarán bekopogott a szobámba és a kezembe nyomta a repülőjegyemet Kanadába.


Forróra állítottam a hőmérsékletet a csapon, majd a vízsugárba tartottam az arcom és hagytam, hogy megtisztítson mindentől. A nyakamról egy keskeny, halványpiros csík indult meg lefelé, a kezeimet azonban karmazsinvörös árnyalattal áztatta a víz. Hagytam, hogy egy kicsit lemossa, amit magától is le tudott, csak ezt követően kezdtem el a rászáradt foltokat dörgölni a bőrömről; ami egy kevés unszolással sem adta meg magát, azt a jól bevált tusfürdővel kínáltam meg.
Nem volt olyan tiszta eset, mint szerettem volna, de szerencsére számítottam erre a kimenetelre is. Tudtam, hogy az a kettő – számomra érthetetlen – viszonyt folytat, és bár bonyolította a dolgokat, egy cseppet sem zavart, hogy végül így jött ki a lépés. Jó ideje figyeltem már a vámpírt, Bastien Monagham hűséges talpnyalóját; miután kaptam róla egy fülest, kétszer is végignézhettem, hogyan rángatott ki ártatlan embereket a házukból, majd igézte meg a bent maradt családod, hogy az illetőre soha többé ne is emlékezzenek. Amikor egy vérfarkas elejtett neki egy embert, még nem tudtam, pontosan mi munkálkodik a háttérben, de amit azután műveltek, hogy a vámpír kiszipolyozta az áldozatukat, több volt mint egyértelmű.
Sosem értettem, hogyan képes két hozzájuk hasonló egymásra találni.
Nem tudtam, hogy a vérfarkas fel fog-e bukkanni a lakásán aznap este, de készítettem egy hegyes és éles ezüst meglepetést a bakancsom szárába arra az esetre, ha úgy döntött, csatlakozik hozzánk. És milyen jól tettem, hiszen így városunk uralkodója mindjárt két fekete zsákot készíthetett elő.
Mire kiléptem a zuhany alól, már nyoma sem volt az esti kiruccanásomnak, ám a készülődésben nem jutottam sokáig; egy kinyúlt pólóban és melegítőnadrágban szárítgattam a nedves hajam, amikor felhangzott a kopogás a bejárati ajtón. Szemeim a hang irányába fordultak, összevont szemöldökkel, lassú mozdulattal tettem le a törölközőt a mosdókagyló szélére. Nem vártam látogatót.
Lépteim nem voltak többek hangtalan súrlódásnál a puha szőnyegen, a Glockot pedig még a hálószobában csőre töltöttem. A bejárati ajtó felé tartva lazán a testem mellé engedve tartottam a fegyvert, a mutatóujjam a csőre simult, csupán a többi ujjam szorult meg a markolat körül. A padló akkor sem reccsent meg, amikor az ajtóra szerelt rejtett kitekintőn keresztül felmértem a kinti helyzetet.
Nem emlékeztem, mikor fordult el a belső zár, csak azt vettem észre, hogy szélesre tárom az ajtót és meglepve, kissé felgyorsult szívveréssel meredek a küszöbömön álló férfire.
- Tata...?
Sietve lépett be a lakásba és egy még sietősebb mozdulattal csukta be maga mögött az ajtót. Pillantása a kezemben tartott fegyverre siklott, de nem kommentálta; ő volt az első, aki annak idején elővigyázatosságra tanított.
- Hol van, Daria? – Semmi üdvözlés, semmi rég nem láttalak, vagy de jó látni téged, kislányom, rögtön a tárgyra tért.
Nem hagytam kiülni az arcomra a csalódottságomat, miközben az előszobaszekrény tetejére helyeztem a pisztolyt, de kihasználtam azt a néhány pillanatot, hogy ne kelljen ránéznem. Nekem hiányzott.
- Mi hol van? – kérdeztem vissza, mikor újra ránéztem; az egyéb érzelmeimet legalább könnyedén leplezte az értetlenségem.
- Az a... – kezdte, de aztán el is hallgatott, keresve a megfelelő szót. – Az a jel – rázta meg végül a fejét egy grimasszal. – Rajtad.
- Micsoda? – vontam fel a szemöldököm. – Miről beszélsz, apa? Milyen j... – A nyelvemre haraptam. Eszembe jutott az a néhány héttel ezelőtti eset, amikor reggel, átöltözés közben észrevettem egy rendkívül furcsa dolgot: egy anyajegyet a jobb vállam hátsó részén, aminek nevetségesen szabályos hullámalakja volt és meg mertem volna esküdni, hogy az addig nem volt ott. Furcsa volt és nem értettem, de nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget, talán már el is felejtettem volna, ha... Ezúttal rajtam volt a sor, hogy megrázzam a fejem. – Apa, mi...?
- Mutasd! – keményedett meg az arca, de ahogy tettem egy fél lépést hátra, azonnal enyhültek a vonásai. Kinyújtotta felém a kezét és a szemembe nézett. – Dasha...
Figyeltem néhány pillanatig és nyeltem egy nagyot, de nem ellenkeztem; tudtam, éreztem, hogy nem ellenem van itt, hanem értem. Lejjebb húztam a póló nyakrészét, hogy előbukkanjon a jobb vállam, majd félig elfordultam, hogy ő is láthassa az anyajegyet, de a tekintetemet végig az arcán nyugtattam. Láttam az érzelmeket, amik végigfutottak rajta: hitetlenség, harag... félelem. Közelebb lépett, ujjai megérintették az anyajegyet.
- Tata? – szólaltam meg halkan, de nem folytattam, míg az ismerős zöld szempár az enyémbe nem nézett. A tekintetében már csak félelem és gyengédség ült. – Ez jelent valamit, igaz? Mi történt?
Nem válaszolt, de talán azzal is kevésbé lepett volna meg, ha elkezd karácsonyi dalokat énekelni felelet gyanánt, mint az, amit végül tett; bezárta a köztünk lévő távolságot és egyszerűen csak magához ölelt. Szorosan, apaian, úgy, ahogy valószínűleg még soha életében nem tette, velem legalábbis biztosan nem. Meglepett, mozdulni sem tudtam, és mire viszonozni tudtam volna az ölelését, már vége is szakadt a pillanatnak.
A két keze közé fogta az arcom, ismerős íriszei az enyémekbe mélyedtek.
- Ha valamikor, hát most különösen remélem, hogy emlékezni fogsz mindarra, amit valaha tanítottunk neked, Dasha.
Homlokon csókolt, és mielőtt még biztosíthattam volna arról, hogy soha nem kell majd csalódnia bennem – automatikusan, anélkül, hogy tudtam volna, mire céloz –, már kint is volt az ajtón.


Az előtérben ácsorogva várakozom. Nagyjából negyedórája érkezhettem meg a börtönbe, úgyhogy lassan elő is kell vezetniük az... Á, itt is van. A ronda, narancssárga rabruha helyett visszakapta a saját ruháit, nevezetesen egy fekete farmert és egy fekete, hosszú ujjú garbót, amiben már sokkal emberibbnek néz ki, de ez még nem feledteti velem, hogy mennyire megnehezítette a dolgomat az utóbbi két hétben.
Gyakran vállalok el kirendelt ügyeket, abból a prózai okból kifolyólag, hogy így sokkal nagyobb eséllyel tudok valóban segíteni valakinek; akinek ki kell rendelni az ügyvédet, az a legritkább esetben sem a felfuvalkodott hólyag kategória, aki azt hiszi, hogy ha elég pénze van, akkor azt is megúszhatja, ha megerőszakolta a saját lányát. Szerencsére megtehetem, hogy ez utóbbiakat kategorikusan elutasítsam, a kirendelt ügyek javára.
Ez persze nem jelenti azt, hogy mindig mákom van: itt volt például a legújabb ügyfelem, aki eddig még a legegyszerűbb kérdéseimnek is csak körülbelül az egyharmadára volt hajlandó válaszolni a látogatásaim alkalmával. A titkolózásával egyszerre kergetett az őrületbe és csigázta fel a kíváncsiságomat, de ettől még próbáltam az ügyre koncentrálni és a javait nézni – ezért is tettem le délelőtt a kétezer dolláros óvadékot, hogy legalább a rácsok mögül kiengedjék.
- Nincs szüksége egy fuvarra? – szólalok meg, amikor mellém lép. Tulajdonképpen el sem várom, hogy megköszönje a szabadlábra helyezését, de amikor a kérdésemre se válaszol, felvonom a szemöldököm. – Szóval?
- Nem, köszönöm.
Hát persze. Odalépek az előtérből kivezető ajtóhoz, és kinyitom, majd türelmesen megvárom, hogy végre megmozduljon, és kisétáljon az összekötő folyosóra. A folyosó egy lifthez vezet, ami mellett ott fut lefelé a lépcső is.
- Engedje meg, hogy elvigyem! – kötöm az ebet a karóhoz, és nem jövök zavarba, amikor közvetlenül a hátam mögé lépve nyúl át a vállam felett, hogy megtartsa az ajtót és engem engedjen előre. Remélem, hogy legalább azt megtudhatom, hol lakik. Vagy következtetéseket vonhatok le abból, hova viteti magát. – A csúcsforgalomban lehetetlen taxit fogni.
- Megoldom.
- Pontosan. Mivel megengedi, hogy hazavigyem. Odakint esik is, magán pedig még csak kabát sincs.
Nem várom meg a válaszát, mert hallgatás, beleegyezés; odalépek a lifthez, és megnyomom a lefelé mutató nyíl gombját. Mikor a lift ajtaja kinyílik, megfordulok... és a szólásra nyitott szám úgy is marad. Eltűnt. Egyszerűen csak felszívódott, miközben az előbb még itt állt mögöttem. Az agyam lázasan kezd zakatolni, keresem a megoldást és a lehetséges magyarázatokat. Az ajtót nem használhatta, mert csak addig nyílt ki, míg minket kiengedett...
A lépcső.
Gondolkodás nélkül kezdek lefelé rohanni, meghazudtolva a tűsarkakat, amiken egyensúlyozok, aztán a bejáratot elérve kirontok a hűs levegőre, de csak néhány cigarettázó aktakukacot találok. Amikor pedig egy rövid személyleírás alapján megkérdezem, nem láttak-e elmenni itt egy hasonló férfit, csak néznek rám hülyén.
A rohadt életbe!


Nem tudom, miért van az, hogy nem lep meg a lépcsőház ajtaja mellett lezserül várakozó alak. Az egész nyomorult várost tűvé tettem érte, az irónia és Murphy törvényei alapján teljesen természetes, hogy ő az, aki a lakásom épülete előtt vár, pontosan azzal az arckifejezéssel, ami azt súgja: ez szerinte is rohadtul természetes.
Ezúttal én vagyok az, aki nem szól egyetlen szót sem, csak kifejezéstelen tekintettel mered rá.
- Fel akartam keresni magát – szólal meg, a szája sarkában pedig megjelenik egy pofátlan félmosoly.
- A fenébe is, mint az ügyvédje, reméltem is, hogy fel akart keresni! – csattanok fel.
- Tartozom kétezer dollárral.
- Mégis honnan... Tudja mit, nem is érdekel. Nyilvánvalóan nem tisztelne meg használható válaszokkal. – A kaputelefon elé lépek és a kulcscsomómon lógó tokennel kinyitom a lépcsőház ajtaján a mágneszárat. – Keressen fel akkor, ha válaszolni is a kérdéseimre, egyébiránt találkozunk a tárgyaláson. – Nem várok választ, ezért kissé meglep, hogy mellém lép, miközben kinyitom az ajtót. Felvont szemöldökkel nézek rá.
- Mi lenne, ha ezúttal én kérdeznék? – jelenik meg az arcán ugyanaz a mosoly.
- Kettőnk kapcsolatában – mutogatok oda-vissza magunk között – én vagyok az ügyvéd, tehát én teszek fel kérdéseket.
Ezzel lezártnak is tekintem a témát, de csak addig jutok, hogy belépjek az előtérbe; a következő szavaira ugyanis megtorpanok.
- Kár. Pedig reméltem, hogy mesél az anyajegyről a vállán.