Ha valaki kilencmilliméterest szorított volna a halántékomhoz sem vallottam volna be, hogy éreztem magamon az elcsigázottságot, még akkor sem, ha a józan eszem pontosan tudta, mekkora hibát követek el.
Fókuszálj! Mindig maradj körültekintő! Meg a nagy francokat; a taníttatásom java részét sutba dobtam azzal, hogy nyilvánvalóan éreztem, mennyire nem alkalmas az időzítés, mégsem terveztem újra. Körülbelül egy hónapja került fel a radaromra a vámpír, akinek a nyomait most is követtem, és igazán lehetett volna annyi eszem, hogy a feladatom bevégzését nem a véletlenre vagy a szerencsére bízom.
Mégis itt voltam, próbáltam meggyőzni magam arról, hogy magabiztosan követem a nyomait, pedig a magabiztosság pillanatnyilag elég távol állt tőlem. Összezavartak a régmúlt történései, az új tudásom, és a... képességeim. Mert hogy már ilyenem is volt, még ha olyan szerencsétlenül tudtam is használni, hogy inkább voltam ön- és közveszélyes a próbálkozásaim közben, mint hogy hasznomra vált volna a dolog. Igazság szerint nem is nagyon erőltettem, de volt olyan része, amit nem tudtam irányítani. Egykor a tanításom része volt, hogy rá tudjak hangolódni másokra – elsősorban a célpontjaimra –, de arról nem volt szó, hogy egyszer majd
mindenkire rá leszek, akaratomtól függetlenül...
Már megint elveszítettem a fonalat.
Összeszorított állkapoccsal dőltem egy vastag fatörzsnek a telek szélén, ahová a nyomok vezettek, és lehunyt szemekkel próbáltam nagyjából két pillanat alatt nyugalmat erőltetni magamra.
Koncentrálj, Dasha. Nem tudhattam biztosan, hogy a házban találom-e a vámpírt, vagy csapdát kell állítanom és megvárni, hogy hazaérjen, de egyik esetben sem veszíthettem el a fejem. Főleg nem szó szerint, azt meghagytam volna másnak.
Először fel sem fogtam, mekkora hibát követtem el, amikor – miután az árnyékokban megbújva elővigyázatosan közelítettem meg az épületet – csak úgy besétáltam az ajtón. A csendes éjszakában meghallottam a furcsa csilingelést, de nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget – ez volt a második hiba. Sokkal jobban bántotta a fülem a padló recsegése, ahogy beléptem; hiába igyekeztem óvatosan mozogni, a régi burkolat nem volt partner ebben.
Már épp azon voltam, hogy becsukjam magam mögött az ajtót, amikor meghallottam az iméntihez hasonló reccsenést az emeletről. A tompaságomat rögvest felváltotta az éles figyelem, az érzékeim kiéleződtek, és szinte fel sem fogtam a mozdulatot, amikor a szentelt vízben áztatott pengéjű tőröm markolata már a tenyeremben volt. Nem mozdultam, a kezem még a kilincsen volt, és nem is fogtam fel, hogy semmi értelme nincs a fém nedvességének. Szemeimet a lépcsők irányába szegeztem, ahonnan a vámpírt vártam, a felsőtestem támadásra készen kissé előredőlt, minden izmom megfeszült.
A hirtelen minden elárasztó fényár a legkevésbé sem az volt, amire számítottam. Inkább voltam felkészülve egy hirtelen támadásra, egy vámpírok gyorsaságával és erejével rám vetődő testre, de... miközben akaratlanul is hunyorogtam kissé a hirtelen jött éles fénnyel, durván szólva a saját tükörképemmel néztem farkasszemet. Tudtam, hogy ő nem az, akiért ma idejöttem, és ahogy az agyam gyorsan feldolgozta a történéseket, azt kezdtem sejteni, hogy inkább ő is a vámpírért jött... ehelyett egymással néztünk farkasszemet, pattanásig feszülő idegekkel, támadásra készen, a másik minden rezdülésére kihegyezve.
Másodpercek, de akár órák is eltelhettek így, és közben
éreztem, hogy ő sem erre számított. Világos volt, hogy mindkettőnk tervei alaposan félresiklottak, csak azt voltam képtelen eldönteni, honnan ismerős ennyire az a kékesszürke szempár; mindenesetre ha az összezavarásom volt a célja, nagyon jól csinálta, amikor megszólalt.
–
Abel? – kérdeztem vissza homlokráncolva. Ez egyáltalán nem úgy hangzott, mintha ő is vadászatra érkezett volna, de olyat sem láttam még, hogy egy halandó védjen egy vámpírt... Megráztam a fejem; ennek semmi értelme nem volt, de nem éreztem azt a férfi irányából, hogy át akarna verni. –
Fogalmam sincs, ki az az Abel, de elmondom, mit keresek itt. Ha leteszed a karót – tettem hozzá felvont szemöldökkel. Hogy megmutassam, én sem tervezek semmiféle huncutságot, lassan elkezdtem lejjebb engedni a tőrömet; elég lassan ahhoz, hogy még tudjak vele támadni, ha esetleg felém lendülne, de azért elég látványosan ahhoz, hogy érezze a
fehér zászló hangulatát.
Amennyiben ő is az ígéretének megfelelően cselekedett, magam mellé engedtem a kezem.
–
Egy vámpír nyomait követtem – ismertem be a szándékaim egy részét, miközben a másik kezem is elszakítottam a kilincsről. –
Ő lenne Abel? – Miközben feltettem a kérdést, a tenyeremre pillantottam, mert csak ekkor fogtam fel, hogy nedves; aztán a jellegzetes szag is megcsapott. Pillantásom gyorsan visszaugrott a ház – remélhetőleg – hívatlan vendégére, és összehúzott szemekkel mértem végig. –
Te is...? – kezdtem a következő kérdést, nagyjából abban a pillanatban, amikor meg is világosodtam.
Hosszú évekkel ezelőtti emlékeket kellett felkutatnom hozzá a fejemben, hirtelen mégis élesen láttam őket magam előtt, és így már pontosan tudtam, kivel állok szemben.
–
Jude?! – meredtem rá döbbenten.
Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
