Se a kezem, se a lábam nem mozdul. Egy percre levegőt sem kapok, fulladozok, tekintetem elhomályosul. Tompán hallok, de a szoba másik sarkából szűrődő üvöltés így is szinte fülsüketítő. Nem emberi hang az, valami kifordított gúnyja mindössze annak, amibe egy sarokba szorult állat felhívása és segélykérése keveredik egyszerre.
Köhögve, szakadozva törik be a levegő a tüdőmbe és olyan hevesen kezdek kapkodni utána, mintha bármelyik pillanatban elfogyhatna körülöttem. A sokk, ami végtagjaim eddig béklyóba kötötte enged magából és hirtelen nem csak az ujjaim, hanem a gerincemből induló, testem egészén végig futó fájdalmat is érezni kezdem. Ha az embert falhoz vágták az nem olyan volt, mint a filmekben. Senki nem pattant fel egyből és tett úgy, mintha meg sem érezte volna a becsapódás erejét, főleg ha hátának csontjai után egyből feje találkozott a betonnal. Olyankor sokkalta inkább kapta el az embert az inger arra, hogy összehúzza magát és soha többet ne mozduljon meg, vagy addig míg legalább a fájdalom nem múlik.

Megreccsen a padló a ránehezedő súly alatt. Nem én mozdulok, hanem az a valami, ami velem van a szobában. Ember még valahol, a Hold még csak félig bukkant fel a horizonton túl, de már állati annyira, hogy az eszét elvesztette. Nem lehetett tapasztalt, talán a második vagy harmadik átalakulása lehetett és ez is segítség nélkül... az ajtót elreteszelte, az ablakokat beszögelte, de valószínűleg ő is tudta, hogy az se őt nem fogja bent és engem sem kint tartani.
Hirtelen mozdul, amit csak ironikusan a vak szerencse miatt látok meg időben. Még nagyobb szerencsém, hogy a puskám elérhető távolságba esett mellém és az adrenalintól kapok annyi lélekjelenlétet, hogy mielőtt még egy ütést kapnék a vérfarkastól, meghúzom a ravaszt.

Durranás, élettelen test tompa puffanása, majd teljes csend következik. Szembe nézünk egymással, Ő és én, miközben a nyakán ejtett lőtt sebet lassan elhagyja a számára is életet jelentő vér. Állatias tekintete fokozatosan lesz emberi, majd számomra végtelenül hosszúnak tűnő idő alatt élettelen. Fiatal srác volt, alig lehetett több, mint húsz... És már idősebb sem lesz.
Elengedem a fegyvert, kifújom az eddig bent szorult levegőm és elnyúlok a földön, valahol remélve azt, hogy nem találom meg az erőt arra, hogy talpra álljak még egyszer. De nincs mit tenni, kettőnk közül én vagyok az, aki mindössze néhány törött bordával, de felkelhet majd az elhagyott ház koszos talajáról és megélhet egy új napot.

Ki döntött úgy, hogy én élhetek és ő halhat? Én? Vagy Te?


Egymást túlkiabálva próbálták meggyőzni a másikat az igazukról, amikor leülök kettejük közé az asztalhoz. Michael olyan tág gesztusokkal artikulálja mondatait, hogy jó hogy vitapartnere szemét nem böki ki az ujjával, az ér pedig épp nem pattan el a homlokán. Bármit is mondtak, annak már rég nem értettem értelmét és kételkedtem abban, hogy ők más cipőben jártak volna. Kettejük vitájának közepén csatlakoztam be a beszélgetésbe és egyikük sem tartott lélegzetvételnyi szünetet sem, hogy elmagyarázzák mi a lassan vérre menő szócsata oka.
- Miről van szó? - kérdezem erényesebb hangon, türelmem utolsó hajszálába kapaszkodva. Meglepett reakciójukból ítélve észre sem vették, hogy az elmúlt pár percben társaságuk akadt.
- Mike be van szarva, nem hajlandó elvállalni a munkát - Regina néhány másodpercnyi hezitálás után vádlóan a tekint a vele egy magas és egy idős férfira, aki mekegve áll neki a szavakat keresni.
- Nem arról van szó, hanem...
- És? Nincs másik meló amit lehetne csinálni? - emelem fel az egyik ujjam, a szót Mikeba fogva, felváltva nézve hol az egyikre, hol a másikra.
- ...Te megint ittál?
- Annak semmi köze a kérdésemhez. Mi van ezzel a melóval, hogy Mike be van szarva?
Regina és Michael összenéznek úgy, hogy abban ott van minden szó amit nekem kéne kimondaniuk. A kontextus teljes hiányában nem értem a szemeikben bújó kódnyelvet, ujjaimmal türelmetlenül dobolva várom a magyarázatot a szituációra, amihez eddig közöm sem volt. Egy másodpercre megint gyereknek érzem magam, aki épp a szülei veszekedésére nyitott be a szobájukba, de még túl fiatal volt ahhoz, hogy megmondják neki, hogy el fognak válni ezért csak mellébeszélnek.
- A bátyád az Jude - Mike szólal meg végül, a betűk kellemetlenül lassan és hozzá nem illő megfontoltsággal hagyják el száját.
- A bátyám?
- Emlékszem Lloydékra? A vadász házaspárra? Találkoztak egy vámpírral, épp, hogy megúszták... amit mondtak róla az pedig tökéletesen rá illett Abelre.
- Ne viccelj velem, hány ember van a világon aki úgy néz ki, mint ő! - csapok rá az asztalra, majd tárom szét a kezeimet hitetlen. A beszélgetés hirtelen lett több, mint két barátom egyszerű vitája ami egy éjszaka alatt megoldható lett volna. Az amit mondtak pedig nem csak egyszerűen szürreális, de lehetetlen volt: Abel Myers tizenöt éve a nyugati parton élt, messze D.C. minden problémájától.
- Igen ez tény, de ez a "valaki" téged keresett. Ki más tudna névről?
- Mit tudom én, elég sokan utálnak minket, nem? A bátyám nem lett kibaszott vámpír! - kicsi lesz hirtelen az egész szoba és az lakás is. Kintre vágyok, friss levegőre, hogy átgondolhassam az elhangzottakat.
- És ha igen?
- Olyan nincs.
Túl hamar állok fel az asztaltól, megszédülök. Fejemhez kapok és visszanyelem a hányingert ami rám tör. A falhoz lépek, leakasztom a kabátom, ahogy pedig kilépek az ajtón még hallom Regina kiáltását, hogy hova megyek.